Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-03-21 / 12. szám
KORMOS GYULA: Menetrend szerint Gyurka egy ideig közömbösen hallgatta a feleségét, de amikor Magdus kijelentette: márpedig ő tovább egy napig se marad ebben a házban, egyszerre meghökkent. — Mit mondasz? — pislogott zavartan a kétévi házasság után is kislényosan karcsú, szőke asszonyka sápadt arcába. — Azt, hogy tovább egy napig sem maradok, egy napig se — ismételte meg Magdus, és még jobban elsápadt. — Már elintéztem az áthelyezésemet. Az esti vonattal utazom. Hát ez érthetetlen! Erre igazán nem is tudja, hogy mit feleljen. Csak áll ott a nagydarab férfi a tükör előtt, félig megkötött nyakkendővel és mereszti szemét a feleségére. — Elintézted az áthelyezést? És... és nekem ezt csak most mondod? —, jött meg végül a szava. — Elment neked a szépeszed, Magdus? — Boszszúsan legyintett, majd ismét a tükör felé fordulva, helyrerángatta nyakkendőjét. — Hogyhogy most mondom? — tört ki MagdusDól a keserűség. — Három hete mondom, mindennap, mindennap. De te azt hiszed, hogy én a levegőbe beszélek! Értsd meg, Gyurka, nem tudok tovább ittmaradni, nem bírom, nem bírom, na, nem bírom! — tapasztotta halántékára a kezét és erőtlenül lezöttyent az asztal mellé egy székre. — Mit nem bírsz? — robbant ki Gyurkából a bosszúság. — A jődolgodat nem bírod? Mi kéne még neked? A gyárban megbecsülnek, jól keresünk mind a ketten, semmi gondod, bajod. Amikor hazajössz tiszta lakás vár, jó ebéd, neked még csak mosogatni sem kell. Nincs ennivalód? Van! Nincs ruhád? Vari! Saját házunkban lakunk, pénzünk van a csekkben. Hát mi kell még neked? Mintha kővel dobálták volna, úgy hullottak Magdusra a férje szavai. Mind kisebbre húzódott össze a széken. Igazán olyan volt ebben a pillanatban, mint egy serdülő kislány, csak a két szeme égett egyre tüzesebben, ahogy Gyurkára nézett. Gyurka, úgy látszik, kiadta minden bosszúságát ezzel a szóáradattal. Már nyugodt mozdulattal gyújtott cigarettára, mélyen leszívta a füstöt, aztán egészen természetesen, kicsit apásan szólalt meg: — S aztán azt hiszed, hogy az csak úgy megy? Kéred az áthelyezésedet, és már ülsz is fel a vonatra? Ahhoz még nekem is lehet egy-két szavam. Nem gondolod? Utóvégre az urad vagyok! — Nem uram, a férjem — mondta csendesen Magdus. — A férjed! Nem mindegy az? így szokták mondani, s én is így mondom. Magdi csalódottan ingatta a fejét, szemében megtört az előbbi fény, most vigasztalanul szomorúnak látszott. — Ez a baj, Gyurka, látod, hogy neked mindegy. Három hete minden, de minden nap próbálom megértetni veled a dolgot. Nem veszekedtem, nem kiabáltam, nem mondhatod. Szépen beszéltem. Azt hittem, így is megérted. Nem bírom tovább így ezt az életet, hát értsd meg végre. Gyurka, nem bí-rom! Éppen azt nem bírom, amit te fölhánysz. A jódolgomat. A tiszta lakást, amellyel mama vár, a jó ebédet, és hogy nekem még csak az ujjamat sem kell megmozdítanom. Sokszor úgy érzem, belefulladok ebbe, itt a torkomban érzem, hogy fulladok meg — tette torkára a kezét. — Örömöt okoz nekem, azt hiszed? Fölösleges embert csináltatok belőlem. Maholnap a kezemre, a lábamra sincs szükségem. Hát akkor miért élek én? — Dolgozol a gyárban — vetett közbe zavartan Gyurka. — Meg is bolondulnék, ha itthon kellene ülnöm. — Nem kívánja senki, hogy itthon ülj. — Azt nem, azt nem, azt tudom, hogy nem! Arra, hogy pénzt keressek, jó vagyok. Mama el is számoltat az utolsó lejig — csordult ki a keserűség az asszonykából. — És az baj ? — meresztette a szemét Gyurka. — Anyám magára vállalta a háztartást, beoszt minden bánit. Egy lejt a keresetünkből el nem tesz, afelől nyugodt lehetsz. Minden hónap végén elszámol veled, nem? Ügy spórol nekünk, ahogy mi sohase tudnánk spórolni. Ennek köszönhetjük, hogy van motorom, hogy mindenünk megvan, és a csekkben is gyűl a pénz. Igazán nem értelek. Magdus csendesen bólintott. — Elég sajnos, Gyurka, hogy nem értesz. Mert hogy anyád és apád nem akarnak és nem tudnak megérteni, az, mondjuk, rendben van. Másfajta emberek, mint mi vagyunk. De hogy te se? ... Keserű csalódással volt tele Magdus hangja. Gyurkát éppen ez idegesítette föl. Dühösen vágta le magát a székre, szembe Magdussal. — Ide hallgass, Magdus! Beszéljünk nyíltan — mondta csaknem elfulladtan a felindulástól. — Te azt hiszed, hogy ott jobb lesz? Láttad, mi van ott: Az üzem még csak most épül, két részlege dolgozik. Állványok, gödrök, sár, rendetlenség mindenfelé. És kapsz te ott olyan lakást, mint ez a mi házunk, udvarral, kerttel, mindennel felszerelve? És ki tudja, hova osztanának be, kikkel kellene együtt dolgoznod. Hát mi értelme van ennek mondd, mi értelme? Modern, automata üzem, azt mondod. No és? Azért rúgjam én fel a kényelmemet, a nyugalmamat? Soha, Magdus, soha! Hát gondolkozz egy kicsit értelmesen. utóbb majd csak hozzászoktatja az operához, színházhoz, a könyvhöz ... Jaj, az a színház is! Hogy mit kellett neki nyelnie később, amikor már összeházasodtak, és egy fedél alá kerültek az anyósékkal. Az első évben még megvolt a bérlet, mert ő megváltotta, de aztán mama vette kezébe a háztartást. Havonta egy mozi, meg minden vasárnap a futballmeccs Gyurkának a lelátón. Semmi több, Arról is lebeszélték, hogy az esti líceumba beírassa Gyurkát. fogja be a száját, különösen, ha úgy megy a dolga, mint nekünk ... Na, ne haraguüj, fiam, igazán nem akartam kiabálni — tette hozzá enyhébben, és még mosolyogni is próbált. — Verd ki a fejedből a szamárságokat. Hidd el nekem, hogy nem érdemes. Majd beszélgetünk még róla, de most itt az idő, indulnom kell. elkésem a meccsről — és indult is az ajtó felé. — Gyurka! — szorult össze a szíve Magdusnak. — Én komolyan beszéltem, Gyurka... — Én is! — nevetett a férfi. — Szervusz! — köszönt vissza, s még kezével is integetett, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Magdi dermedten ült az asztal mellett. A szíve és az esze is dermedt volt. Nem érzett, nem gondolkozott, Gyurka léptei zajának elhalkulásával egyidejűleg benne is elalélt minden érzés, minden gondolat. Meddig ült így mozdulatlanul? Talán egy percig, vagy egy óráig? Nem tudta. * * * A disznók éktelen sivalkodására rezzent föl, meg anyósa éles, kárpáíó hangjára. — öt óra — állapította meg — mindig pontosan ötkor etetik a disznókat. És anélkül, hogy kinézett volna az ablakon, tisztán látta maga előtt anyósa mosolygós, zsírpárnás arcát, amint habzsoló disznók hátát, oldalát vakargatja. Apósa is ott áll, sötét ruhában, hegyesre pödört bajsza billeg a gyönyörűségtől. — Megnyomja ez már a mázsát, Berta — mondja elégülten. — De a kendös száznegyven is megvan. — Annyi még nincs — feleli az anyósa, és most a kendös hasát kezdi vakargatni. — De december közepére eléri a két mázsát. — Pedig az idén ára lesz a disznónak — bölcsködik tovább az após. — Gyenge a kukoricatermés. A laposokban megölte a víz. Megfigyeltem én a vonatból. — Hát legyen is! Miért kínlódtam én velük? Kívülről ismeri Magdi minden szavukat, annyiszor hallotta, De ahogy most erre gondol, egyszerre valami vad félelem, kétségbeesés hasít az agyába. Ügy tetszik neki, hogy ők állnak ott a disznók mellett Gyurkával, szinte még a disznó érdes szőrét is érzi a tenyerén. Nem, nem. nem! —tiltakozik ellene egész valójával. — Soha! Akkor má» inkább ... ps mintha kergetnék, rohan ki az P előszobába, leszedi a bőröndöt a szekrény tetejéről. Sietni, sietni, amíg az öregek etetik a disznókat. Ez az egyetlen gondolat űzi. Tudja, ha befejeződik az etetés, apósa elindul sétálni, fölmegy a főtéri sörözőig, ott megiszik egy korsó sört, anyósa pedig felöltözködik, és beül ide hozzá. Akkorra neki már útrakészen kell lennie. Érzi, tudja, nem volna ereje magyarázkódni, vitatkozni. A Gyurkával folytatott vita minden csöpp erejét fölemésztette. Ö, Gyurka! — gerjedt föl szívében a fájdalom, miközben bedobálja fehérneműit, ruháit a bőröndbe. Hogy lesz nélküle? Egyelőre nem tudja elképzelni. Minden erejével az új gyárra, az új munkahelyére igyekszik gondolni. Szinte hallja az automata gépsorok lüktetését, dübörgését, látja Verát, előtte a kis piros lámpácskákkal... Könnyű Verának! Vele ott van Sandu. De Ő egyedül van. Erre a gondolatra úgy meggyűl benne a fájdalom, hogy félbe kell hagynia egy pillanatra a csomagolást. Lekuporodik, mint egy madár, a divány sarkára. De ez se jó. Házassága első hetei jutnak eszébe. Hogy hancúroztak itt ketten, mint két kölyök. Egymásra néztek és nevettek. Minden ok nélkül is nevettek. Hova tűnt mindez? Elsüllyedt, szertefoszlott. Két év alatt minden eltemetődött. Korom és por lepte be. És zsír. Anyósa kiabál az udvaron, az egyik jóllakott disznó táncol elégedetten röfögve, hallatszik, hogy rúgja, csikorgatja körmei alatt a kavicsot. Magdus nem mer mozdulni a dívány sarkáról. De hallása megélesedik, minden neszt felfog. Végre sikerül behajtania az izgága állatot. Anyósa most jön elő az udvaron. Csörömpölnek a vedrek Aztán hallja, vagy legalábbis hallani véli, hogy becsukódik a kiskapu. Apósa elment. Gyorsan, gyorsan! — biztatja magát, és felugrik. Mit kell még betennie a bőröndbe? Eh, mindegy! Ami marad marad. Mindkét térdével rátérdepel a bőrönd tetejére, hogy le tudja zárni. Mégis, mire elkészül, már tartania kell tőle, hogy itt lepi meg az anyósa. Pedig két sort. csupán kettőt még Gyurkának is írni akar .. Papír van, de hol a ceruza?... Hol a ceruza? Végre! „Gyurka, a hétórás vonattal elutaztam Üivárra. Nem tehettem másként. Magdi.“ Ennyit. Semmi többet. Újból elolvassa, aláhúzza a nem tehettem másként szavakat és a papírt oda állítja az asztal közepére a porcelánvázához, így. De nem. Még valamit! És a papír aljára még ezt is odafirkantja: „Az igazgató, megígérte, hogy téged is alkalmaz a műszaki osztályon.“ És amikor ezzel is megvan érzi, ellepi szemét a könny. Ha még egy percig marad, akkor örökre ittmarad. Felkapja a bőröndöt és az esőköpenyt, s szinte menekül ki a házból. — Te hova mész, Magdus? Anyósa áll a lépcsőn, értetlen arekifejezéssel. Magdus megretten a testes asszony láttára. Egy villanásra elsötétül a tekintete, de rögtön magához tér. — Megyek Újvárra! — vágja ki hősiesen, és gyorsan kisurran az anyósa mellett az udvarra. — Újvárra? — Újvárra — feleli gépiesen, és rohan a kapu felé. — Gyurkának mondtad? — Lekésem a vonatot, sietek! — ezt kiáltja vissza a feketére olajozott kapun kívülről. És szalad, szalad, amíg csak bírja szusszal. Akkor lassít csak, amikor már hallja a mozdonyok pöfékelését. Megcseréli kezében a bőröndöt, és most már nyugodtan lépeget a nyári vasárnap délután sétálói között. Gyurka már nem éri el ezt a vonatot — gondolja az állomástéren. Fél nyolc, nyolc előtt sohasem jön haza a meccsről. Akkorra pedig ők már közeledik Újvárhoz. De benn az állomás főcsarnokában — tizenöt perc van még a vonat indulásáig — hosszasan tanulmányozza a menetrendet. Igen, reggel fél nyolckor van a következő vonat Üjvárra. Ettől megnyugszik. Odalép a jegypénztárhoz megváltja a jegyét, és az embertömeggel együtt indul ki a peronra. Ki gondolná a vékony, szőke aszszonykáról, ahogy ott megy az emberek között, hogy mi van mögötte, mi van előtte, és mi lakozik a szívében? Olyan mint egy utas. Csak az a két nagy szem ég, de úgy ég, hogy mindjárt kicsordul belőle a könny. ezt ne mondta volna — temette kezébe arcát Magdus. De hát mit is várt ő tulajdonképpen? Nem ismerte Gyurkát? Igen is, meg nem is. „Nem neked való ez a fiú, Magda" — jutottak eszébe hirtelen az apja szavai. Akor este mondta ezt, amikor Gyurka először járt náluk. „Amúgy rendes embernek látszik... Azt mondod, hogy jó munkás? Lehet, Lehet. Kemény gyerek. Jól keres, mi, jól ? ... Na igen, vannak ilyenek. Dolgoznak, hogy szökik ki a szemük, csak hogy minél kövérebb legyen a boríték fizetésosztáskor. Szóval én nem tudom na, nem azért mondom. De nem vetted észre, hogy egész este csak a keresetről beszél?... Az apja, izé... vonatkísérő volt? Te nem jártál még náluk? Meséli, hogy saját házuk van, az anyja disznókat nevel, hármat is egy esztendőben... Ne sértődj meg, na, nem akarom én őket bántani. De volt, akit a sok utazás, a szabadjegy hozzászoktatott a csereberéléshez, gyűjtéshez. Házat épített a városon vagy falun. Ezelőtt, amíg lehetett, földet vásárolt. Némelyik össze is kapart magának egy kis vagyont, mire nyugdíjba került..." — Magdi nem engedte, hogy az apja tovább beszéljen. Ártott neki a beszéd, csak fél tüdeje volt, s az is beteg. — ö, ha élne! — csuklóit föl most benne a fájdalom, mert életének ebben a nehéz válságos pillanatában borzalmasan egyedül érezte magát. Anyját jóformán nem ismerte, az apja volt mindene, ez a beteg, de betegen is acélkemény ember, akit, amikor már alig vonszolta magát, akkor is úgyszólván erőszakkal kellett eltávolítani a gyárból. És most már ő sincs. Másfél éve halott... Miért is nem engedte, hogy tovább beszéljen? Talán sikerült volna lebeszélnie a házasságról. Talán. Az apja okos ember volt, felszabadulás előtti küzdelmekben, a börtönökben — ott verték nyomorékká — sokféle embert megismert. Egy-kettőre rájött, kiben mi lakik. De nem engedte, hogy beszéljen. Nemcsak azért, mert tudta, hogy árt neki a beszéd. Gyurkát védte. De hát miért védte? — csudálkozott most önmagán. Mert szép szál fiú volt, szálára is a legkülönb az egész esztergaműhelyben? Vagy azért, mert állandóan élen járt a versenyben, örökké ott volt a fényképe a tisztelettáblán?... Hiszen az ismeretségük, a szerelmük első hónapjában látta már, hogy mennyire fogához ver minden garast. Persze, akkor még ez is tetszett benne. Nem szórja a pénzt, mint nem egy hozzá hasonló fiatalember. Csak akkor hökkent meg, amikor Gyurka csaknem kétségbeesett, hogy az ő részére is megváltotta az operabérletet. — Hetven hej? — kérdezte fintorogva. — Minek ez nekünk, Magdus? Én nem is szeretem a zenét — jelentette ki, amikor magyarázni próbálta, hogy mi is az az opera. De akkor még hitte, remélte, előbbhúzta fel a vállát az após, amikor szóba került a dolog. — „Te is sokra mentél azzal, hogy technikumot végeztél. Keresel ezerkétszáz lejt, Gyurka pedig, ha nekifekszik s olyan munkát kap, ezerhétig is felviszi.. Egyszerre szakadt fel Magdusban minden keserűség. Elmenni, elmenni, minél hamarább elmenni innen — húnyta le a szemét. Csodálkozott, hogy is bírta ki ebben a házban két esztendeig. És írtózattal gondolt arra, ha három héttel ezelőtt nem mennek kirándulni Újvárra a most épülő kombináthoz, és ha véletlenül össze nem találkozik Verával és Sanduval, egykori technikumi évtársaival, talán örökre ittmarad. Anyósa, apósa. Gyurka lassan-lassan magukhoz idomították volna. Még néhány év, és számára is az lett volna csak a fontos, hogy miből lehet pénzt csinálni, hogyan lehetne többet keresni, meg hogy zsákszámra legyen lisztje, cukra és legalább két disznót öljenek minden esztendőben. Ott döbbent rá a Veráék két apró szobácskájábán és a hatalmas, modern üzem elektromos vezénylőasztala mellett, hogy hová süllyedt ő, az évfolyam büszkesége. Ez a Vera, ez a semmi kislány, ma fehér köpenyben ül a vezénylőasztalnál, különféle színű telefonkagylók körülötte, és egyedül irányít egy akkora üzemrészt, mint az ő egész gyáruk! A falba tudta volna verni a fejét, ahogy most erre gondolt, és összehasonlította a maga életét a Veráéval. „Állványok, gödrök, sár és rendetlenség mindenfelé!“ — azt mondja Gyurka. Hát csak ennyit látott meg ez az ember? Csak ezt vette észre? A hatalmas automata gépsor az semmi? S a piros lámpácskák a Vera asztalán ? ... És hogy hívta őket Vera és Sandu. Az igazgató, amikor megtudta, hogy együtt végezték a technikumot, azonnal felajánlotta, hogy alkalmazza, őt is. Gyurkát is. Még a műszaki osztályra is elvitték Gyurkát, hogy megmutassák, hol lenne a munkahelye. Elszorul a szíve még a gondolatra is, ha arra gondol, hogy egy ilyen gyárban dolgozhatnának. De Gyurka csak a sarat, a még épülő részleg földhányásait, állványait látta! Nem akarja, nem akarja hinni, hogy ez igaz. És kétségbeesett, könyörgő tekintettel néz Gyurka arcába. Hát számítanak azok az állványok, a sár, Gyurka? — kérdezi elcsukló hangon, mert a szíve is ott lüktet ebben a mondatban. — Mindaz egykét hónap alatt eltűnik. Hiszen láttad mi készül ott, micsoda üzemóriás, és láttad a már dolgozó lemezrészleget! — Engem nem érdekel, Magdus! — pattant fel a férfi a székről. — Akkora üzemet építhetnek tőlem, mint a Feleki-hegy, akkor sem érdekel! Nem ettem meszet, hogy itthagyjam a munkahelyemet, a lakásomat, a szüléimét! Hogy képzelsz te ilyesmit? Az ember üljön veszteg ott, ahol van, DOHÁNY TIBOR: Akkor is fehér tél volt Akkor is fehér tél volt mint most. Ott voltam én is, ahol a halál kaszálta az embereket. Szívem félősen dobogott, a torkom összeszorult, csak néztem a magasba, de a hold is csak rám vicsorgatta az égő fogait, nem volt kíméletes! Feküdtem piszkosan, gyászosan a fagyos földön. Majd vad dübörgések ébresztettek fel, fejem felett élet-halál pillanatja pislogott! Szemem előtt halál-fejek buzgón vigadtak — vért köpködtek! Ez volt a cifra haláltánc! A Garam fagyos jegén, forró véres láva pezsgett! Láthatár égett! A kemény hideg szilánkja megremegtetett, a szél harapósán sivított, a puska-ropogások szikrája a csillagok éles fényével viaskodott. Borzalmas volt. Láttam a vad hajszát, ember embert ölt a vér-vörös éjszakában. Két sebesült katona feküdt az irtózó kavargásban, egymás nyelvét nem ismerték, de szívük még dobogott, kezük melegen egybe-láncolódott, aztán reménytelenül hangtalanul hullottak, a vérrel permetezett zúzmarás Garam partjára. De az utolsó forró könnycseppes pillanat, a barátság lángja volt, de akkor már késő volt... Akkor is fehér tél volt mint most.
