Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-02-28 / 9. szám
TUádszáltermetü mosolygó, mint * ’ a harmatos rózsa. Szeme kéken csillog, mint a víz tükre. Arca bájos és az első pillantásra megnyerő. Egy kissé még gyerekes, igazi tizenhétéves. Az idén fog érettségizni. Jeles tanulója a szenei tizenegyéves magyar középiskolának. Egész lénye, jelleme, lelkülete olyan, mint egy szépen csengő vers. Hiszen a fülébe mindig verssorok, strófák zsongnak. Nem költő, még egy sor verset sem írt le soha, noha nagyon szereti a verseket. Tizenkét éves volt, amikor már Villont olvasta. Véletlenül került a kezébe Villon kötete, apja könyvtárából. Azóta már újra olvasta Villont. — Tetszik-e Villon költészete ? — Nem tudom öt szeretni, az én költőm Ady és József Attila. Egy egész sor Ady és József Attila-verset idéz. Egynéhányat el is szaval. — Mióta olvas verseket ? — Az első verset nagyanyámtól hallottam, s az első verseskötet, amit olvastam Petőfi János vitéze és Arany János Toldija volt. Szavalni Adytól szavaltam először. — Melyik a legkedvesebb Ady-verse? — A grófi szérűn ... Kit szeret még a költők közül? — Wolkert is nagyon szeretem. Voltam szülővárosában is, Prostéjovban. Szavalóversenyen vettem ott részt. Akkor második lettem. Wolker Ballada « tengerészről című versét szavaltam. — Mikor vett először részt szavalóversenyen? — 1955-ben. Még csak tizenegyéves voltam akkor és harmadik lettem. — Első mikor volt? — Az 1956-os szavalóversenyen. Azóta minden szavalóversenyen résztvettem. 1958-ban Ozorai Katalin megelőzött. Igaz, megérdemelte az elsőbbséget, nagyon szépen szavalt. — Az idén milyen verssel szerepel a szavalóversenyen? — József Attilától szavalok majd, s hogy mit — még nem tudom. — Bízik az elsőségben? — Szeretnék újra első lenni. Többen a szeretnékben benne van az a határozott biztos S-J tudat is, mely annyira hozzátartozik jelleméhez, mint arcához a biborszín. Mincinger Ágika egyike a sokezer jeles diáknak, ki az iskola padjából végtelen tudásszomjjal lép be az élet kapuján. A bratislavai Komenský Egyetem filozófiai fakultásán folytatja majd tanulmányait. Igaz, előadó-művész szeretne lenni. Mint gyerek évekig szerepelt az ifjúsági rádió adásában. Kár, hogy ma már nem hallhatjuk hangját az éter hullámain. A friss, az új hang csak színesebbé tenné a rádió műsorát. Mert Mincinger Ágika nemcsak tehetséges szavaló, de jó prózai előadó is. Öntözzük és ápoljuk ,az ilyen ifjú rózsabokrokat, hadd boruljanak ágaik teljes virágzásba. (tör) Hatvan éves tán, s ahogy a folyosón csoszog (Szeméből rég kiégtek a jókedv-jázminok) Reszkető lábain felfehérlik a kín, S csoszog csak, csoszog kréta-lábain Mint tavasszal fény-vér, ha festi a fákat. Ügy festi meg egy dal a kórházat Arról szól a dal, hogy élni jaj, de jó Víg festőlegény száján szól a halihó Hatvan éves tán, s ahogy a folyosón csoszog Szemében (pillanatra csak) kigyúlnak a jókedv-jázminok. BATTA GYÖRGY Barbara Kwiatkowská, a lengyel filmművészet egyik legtehet' ségesebb és legtöbbet foglalkoztatott fiatal művésznője. Lumumba él Akár a mesében: fél szemünk nevet, a másik fél könnyes. Akár a mesében: egymást követi öröm és bánat. Fél szemünk nevet: az Esthajnal-csillag felé száguld a szovjet rakéta, törzsén a csillag! Fél szemünk könnyes: Lumumba halott, fekete testvérünk a gazok megölték s beletemették a fekete földbe ... Fenn a rakéta suhan az űrben, a sötét űrben, mely oly fekete mint Afrika földje, Lumumba forró, hű takarója. A Kongó folyam sellői zúgnak, riadtan dobban az őserdő szíve. Ott valahol a szavanna színe alatt fekszik már, vérbefagyott testp dermedt, akár a tantál, az arany, niobium, szelén, uránium, kobalt, szén vagy a gyémánt, hazája kincse, akár a mesék gyémántja. Mondjátok, ti átkozottak, bérenc gyilkosok, édesanyátok tejének ízét nem érzitek már ínyeteken és a mesék igazságát elfeledtétek? Akár a mesében: a hős feltámad, éled, seb — testforrasztő a szavanna fűve. Lumumba halott? Nem! Elföldelt teste magként kél ki a fekete földből, mert az igazság meg nem hal soha! Fenn a fekete űrben a rakéta suhan; a földön, fekete földben csírázik Lumumba igaza s teste, s együtt száguldnak — csillagokig nőnek. GÖMÖRI PÉTER .'viuaiaiMiBi Az elnyomás iszonyú szolidaritása is működik. Nemcsak országhatárokon nyúlik át, hanem az időn is. Múltat múlttal köt össze — mai múltat, tegnapi múlttal. Neki is vannak hagyományai. Neki dolgozik évezrek megrögzött szokása. Neki dolgozik minden hajdani kis és nagy győzelme. Mert ezek a győzelmek — az emberiség vereségei — köztudomásos igazsággá merevítettek rettentő igazságtalanságokat, szörnyű tanulságokat: „mindig lesznek szegények és gazdagok“, vagy: „hasztalan szembeúszni az árral“ ... Rég elporladt urak kegyetlensége szítja és segíti a mai elnyomók vadságát Régi péidastatuálásokkal ijesztik a lázongókat. Régi úri győzelmekkel akarják visszatántorltani a harcosokat. Az elnyomók szolidaritása térben és időben hatalmas. Módszerük térben és időben keveset változott. Nemcsak Dózsa Györgyöt égették meg, S a nyugati sajtó Mobutu néger katonáinak vadságéval próbálta magyarázni az esetet. Mintha a belga munkásosztály nem aznap temette volna (a nem néger, hanem fehér-belga!) rendőrgolyóktől leterített vértanúit. Belga-Kongó lakossága 1959- ben tizenkétmillió kétszáznyolcvanháromezer háromszáz fő volt. A belga uralom előtt — több mint huszonkét millió! A nyugati sajtó Lumumba kapcsán ma néger vadságot emleget. Kannibalizmust. De hova lett a belga uralom alatt az a tíz millió kongói lakos, aki eltűnt a statisztikából és az életből? (!) Felfalta őket a gyarmatosító fehér uralom? Az emberevő erkölcsű nagytőke? Igen. I gaz, Lumumbát megklnoz* ták és bestiálisán meggyilkolták Mobutu zsoldosai. S ez a véres s ez az iszonyú tett, ez a világméretű felháborodást kiváltó tény jellegzetesen „fehér“ színezetű, s nemcsak azért fehér, mert fehérültették tüzes trónra és koronázták meg izzó tüskés vaskoronával. Másfél évszázaddal előbb s háromezer kilométerre „arrébb“, nyugatra Guilleaume Caillet vezérét is izzó vasabronccsal koronázták meg a „parasztok királyává.“ S szinte hihetetlen, hogy most, ezekben a percekben is a világ rab felén, vértanú sorsot szenvednek el a tisztánlátás és bátorság hősei. Lumumba neve már nem hangzik bizarrul és távoli egzotikumként. Emlékek és képek és érzelmek tapadnak már hozzá. Tragédiája, fájdalma elkomorította arcunkat; megszüntette a távolságot: nem érdekes néger név és arc ő már, hanem egyetemes emberi jelkép. A legutolsó jelenet, melynek leírását a rádióból hallottuk (még akkor élt), dermesztő volt. Társával összebéklyózva ráncigálták ki a repülőgépből, földretaposták, puskatussal verték arcát, verték agyba-főbe ... A svéd katona-szemtanú iszonyodva dadogta el a látottakat .. A repülőtéri tisztviselő elmenekült, elbújt, nem bírta végignézni a rettentő látványt. tőkések „intették“ be rendezői utasítással a zsoldosokat, hanem azért is, mert jellegzetesen kapitalista terrorszínezetű, jellegzetesen fehérterrorszínezetű (ezekből már ismerünk egy jó párat); mindazok, akik a világ rab, nyugati felén a szabadságért küzdenek, jól ismerik már ezeket a bikacsököket. ezeket a zsoldos eszközöket, amelyek a fehér terror, az úri önkétiy és az úri vadság eszközei. Az áruló Mobutu és Csőmbe pontosan tudta, mit cselekszik. A vérdíj tőkésvalutában már a zsebében volt. Tudta, hogy az ő fekete arca álarc, amelyet jólöltözött belga és nem belga urak tartanak maguk elé. umumba meghalt ö azonban nemcsak vértanú: ő ma harc is, a szabadság is. ö a hatalom is, a nép hatalma, mely győztesen tör előre nemcsak Kivu tartományban és Észak-Katangában, hanem mindenütt a történelemben és mindenütt Afrikában és mindenütt a világ rab felén a modern kannibalizmus ellen, a Csang Kaj-sek. Mobutu, Batista és Liszinman nevű álarcok viselője ellen, az árulók ellen. (t) KISZ - aktivitás A magyarországi Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága bejelentette, hogy az idén július 2. — és augusztus 2-a között huszonhárom építő táborban, 27 000 közép- és főiskolás 2 millió munkaórát végez társadalmi munkában. Ez azt jelenti, hogy minden ötödik 16 éven felüli középiskolás és minden negyedik főiskolás táborba száll. Az építő táborokban a napi munkaidő hat óra, orvos, napi négyszeri bőséges étkezés és gazdag kultúrprogram várja a táborba menőket. A középiskolásoknak szőlői engedély kell, és mindegyik fiatal csak orvosi vizsgálat alapján mehet táborba. nónak, de az elhárította kezével az odanyújtott poharat és ezt mondotta: — Nem élhetek vele. Hivatalos úton vagyok ... S hogy ezt vitathatatlanná tegye, benyúlt a bőrtáskájába, kimarkolt onnan egy félmarék papírt. Maga elé tartotta a legfelsőt és leolvasta róla a nevet: — Olajos Béla. A prímás, egyik kezében vonó, másik kezében hegedű, odahajolt gyanakodva a papír fölé, hogy lássa, mi az. De Szakállas Márton, a falábú kisblró nem engedte, hogy nézze, hanem egyenesen a kezébe nyomta. Akkor aztán pontosan láthatta, mit' fog a kezében. Láthatta — ha másról nem is, a három nagy fekete betűből, hogy ez katonai behívóparancs. Fel is nyögött azonnal: — Behíttak katonának... Mindenki Olajos Bélát nézte, amint az ráejtette a hegedűjét a cimbalomra, merőn nézte a két kezébe fogott papírt, de Szakállas Márton már vette is elő a következő cédulát, olvasta a nevet. Ékes Mihály, Ez Ékes Ferencnek, a násznagynak a fia. Csapzottan, a tánctól íelhevülve jött oda Ékes Mihály, elvette az is a papírt. Azon is három betű: SAS. De akkor már odasürűsödött, körbeállta a násznép — minden örömteli hangulat elröppent — a falábú embert. Egy asszonyi hang felsírt hátul. Talán Ékes Mihály anyja. Senki se fordult oda. S a falábú ember komoran, mintha általa a háború szelleme állt volna az ajtó mögé, tovább szólítgatta a neveket. A férfiak odagyűltek köréje, hátul pedig az asszonyok, lányok szívük verését is lehalkítva várták, lesték, vajon most kit szólít. Az elcsendesült násznép közepén, védelmet találva az ünneplők között, állt Tóth Imre és Kerezsi Mari, az ifjú férj és az új asszony. Mari két kézzel kapaszkodott Imre karjába, s mintha egy nyíllal sebzett madár hullna le a fellegek közül, zuhanás közben utolsót sikoltana, halkan feljajdult sírva, amikor ezt a nevet hallotta a falábú ember szájából: Tóth Imre. Akinek még a felesége se lett igazán. Viszik azt is a háborúba. — De amennyi isten az égben van— káromkodott csúnyán a násznagy. — Hát kendnek nincs lelke? Most kell kihordani a behívókat? S ment a falábú ember felé, hogy a szeme villámokat szórt. A kisbíró rettenve mondotta: — Énrám így bízták... Hogy épp most hozzam. Én nekem ez a kötelességem. S mivel végzett a kiosztással — nyolc embernek hozott behívót — jőccakát kívánt, senki sem válaszolt, falábával kopogva elment. Odabent a szobában most már felszakadt a sírás az asszonyokból Ékes Mihály fogott egy poharat, s a cimbalomba vágta. Olajos Béla pedig a vonóját — sírt már az árva, hiszen a cigánynál könnyen áll az érzelem — kettétörte. Valaki a behívottak közül, akinek agyát leghamarabb öntötte el a keserű indulat belevágott a nótába: „Ma még piros élet, holnap sötét álom ..." A nők ettől a felviharzó indulattól megrettenve kihúzódtak a másik szobába. Jajgattak, kezükkel terjengettek. csapkodtak. A férfiak magukramaradtak. Ittak, daloltak összeborulva „Mikor mentem Galícia felé ... “ meg azt, hogy „Nem kell nékem a világon semmi... “ A környező utcákban mindenki felriadt álmából: még ugyan különös nótákat dalolnak Kerezsi Mari lakodalmán Béla nem muzsikál, hanem a vőlegény nyakába borul és Imre sírva dalolja szomorúságát, búcsúzik cimboráitól — kedves komám, szívbéli komám, mán csak ez az egy éjszaka az élet. Búcsúzott meg se ölelt asszonyától, aki odaát sírt a kisebbik szobában, ott veti le magái ól fehér ruháját, öltözik át feketébe, fehér csipke a nyakán. Ahogy Mar: bejött feketében, a prímás feljajdul: — Itt hagyod az asszonyt, drága cimborám. S amikor Mari az Imre mellére omlik, így motyog tovább— Árvaságra hagyod. — Ne ríkasd már — intette Ékes Ferenc a násznagy — hát legyen lelked legalább. S Béla most már kiabált: — Ha tehetném, ha segíthetnék... Ha neked /ónék ... elótanám azt a Sziládit. Imre nem érti Megrázza Bélát, de úgy megnarkolja, hogy az fuldokolni kezd. — Mit mondasz? Mit mondasz? Mi van Sziládival ? A sarokból Béla felesége torokhangon, cigányul kiabál az urának valamit, valami tiltakozás van a hangjában Béla érti, de magyarul kiált vissza— De igenis mondom... Elótanám! Mert a múltkor a körvadászat után muzsikáltunk a vadőrnél Ott mondta a jegyző ... evvel a két fülemmel hallottam ... hogy ő majd kicsinálja, hogy ha előbb nem is, de esküvő után ... elvitet a frontra. Vakuljak meg, ha nem hallottam. Mariból kiszáll minden eró mert Imre úgy néz rá véreres szemeivel.. részegen ... Éke* Misi, a násznagy fia megértette, mire céloz Béla, 0 is ott volt akkor éjszaka a cséplőgépnél. — Hej fiúk — s amint aki felnőtt emberré válva, apja örökébe lépett, úgy is, hogy átveszi és használja annak káromkodását, ezt kiáltja: — amennyi isten az égben van... Minket már nem fog a törvény! Mindenki tudta és megértette ezt a felkiáltást. Elmentek Csendes lett a lakodalmas ház, csak az asszonyok maradtak ott. Éjfél elmúlt már, a falu sötét volt és minden ház aludt. Botladozva csendesen haladtak a férfiak az utcán. S mire a hajnal első bágyadt sugarai megjelentek az ég alján, a jegyzői lak tornácán szétvert fejjel, megkéselve, megtiporva feküdt a jegyző teteme. A nyolc legény — köztük Imre, az új ember — ballagott a szomszéd községbe, mert csak ott van vasútállomás. Dalolva mentek Hangjuk felverte a falut, mert most már szabadon hangjukat megeresztve dalolták: „Diófából sej haj, diófából nem csinálnak koporsót." Mentek elől nyolcán bevonulok, összekarolva, mögöttük pedig zilált csoportban az asszonyok, feleségek, anyák haladtak. Fázósan borzongva húzták össze magukon a nagykendőt — hideg az őszi hajnal, csutkatarlóról fúj a szél ilyenkor. Csendesen, álmosan kísérték a bevonulókat az állomásra. Reggel volt már, amikor odaértek. Hét órakor jött volna a vonat, de tiz perccel hét előtt biciklin hat esendői jelent meg az állomáson és szuronyos puskáikat a nyolc legényre fogták. Azok csak akkoi hagyták abba a dalolást. Ti vagytok a péntösi bevonulők? — kérdezte a csendőrök parancsnoka. S amikor ezek azt válaszolták: „igen“ így felelt a paracsnok: „akkor ti le vagytok tartóztatva." S vitték őket megvasalva, civilruhában a katonai törvényszék elé.
