Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-02-07 / 6. szám
Jó napot FRANCIAORSZÁG! UacadUsou^ && A<zát pachu* A Szajna partján Poissy városkában, Párizstól északnyugatra fekszik a Simca autógyár. Az üzem a legmodernebbül van felszerelve s épülete is teljesen korszerű. Személy- és teherautókat is gyártanak. A gyár egy kilenc vállalatból álló konzernhez tartozik, termékeit 115 országba szállítja. Évente 250 000 autót gyárt. Három műszak bevezetése mellett még többet. A termelési futószalag 15 kilométer hosszú, és ezért nyitott mikrobuszban vittek az üzemen keresztül. Mindenütt kínos tisztaság és példás rend uralkodott, pontos munkaszervezés, érezni lehetett a munka szabályos ütemezését. Zűrzavarnak nyoma sincs. Megállunk a munkaszalag mellett, az autók összeszerelésénél. Figyeljük a velünk szemben dolgozó munkást, aki összeszereli az alkatrészeket. Pontos, kimért, állandóan ismétlődő mozdulattal végzi a műveleteket. Az egész műszak alatt, de holnap is ugyanezt, eg.v hét múlva és talán egy év múlva. Nálunk is ilyen munkaszalagon szervezik meg a termelést. Az ember azonban elámul és szédül ettől a gyorsaságtól. Szeretnénk köszönteni, megszólítani valakit munka közben, de lehetetlen. Nem futja az időből. A munkások összetétele különböző. Látunk egymás mellett algériait, spanyolt, olaszt, megint algériait, lengyelt, magyar emigránst. Nem is szólhatnak egymáshoz egy szót sem, a munka üteme elragadja őket. Meg azután talán nem is értik egymás nyelvét. Itt látjuk csak igazán, mit jelent a gyorsított ütemezés. És ezt a munkát ugyanazon idő alatt, ugyanazért a bérért végzik. Csak a kapitalista kapja a nagyobb hasznot. Tulajdonképpen meghosszabbítják a munkaidőt. Pattanásig megfeszítik az izmokat és az idegeket. Hogy kifárad, kimerül, összeroppan a munkás, megbetegszik, idő előtt kidől? Kit érdekel az. Sorban állnak, munkára várnak. Akad helyette egy, kettő, tizenkettő, akármennyi. Itt. a Simca autógyárban alaposan neki kell feküdni, hogy kiérdemelje a fizetését, elérje az átlagos havi fizetést. Te például. aki nem vagy szakmunkás, az ötszáz vagy ötszázötven űj frankot. Alaposan gürcölnöd kell és semmi mással sem szabad törődnöd. De nehogy azt hidd, hogy mindenkinek egyformán adják a bért. Még csak az hiányzik, hogy ugyanannyit kapjon atfrancíp, mint az algériai. Nem tetszik? . . Fel is út, le is *út. A legtöbb nem szakmunkás A Simca autógyárban jelenleg még nem bocsátják el a munkásokat, a munkások még nem lépnek sztrájkba. Az autókat nem az alkalmazottak, hanem az ismeretlen piac számára termelik, ahol vetélytársak lépnek fel, különösen a külföldi piacon. A fogyasztás egyre gyengébb. És ezért a termelési kapacitást nem használják ki. Vajon nem kísér^-e a kapitalisták válság-réme ebben a szigorúan megszervezett üzemben? A Simca nem bocsájt el. A kollektíva, amint első pillantásra látszik, ezért ilyen „öszszeforrt“. Nem lép sztrájkba. Szép az, ami a maga helyén a legszebb — halljuk gyakran. A Földközi-tenger partján a francia Riviéra valóban egészen egyedülállóan szép. Csodálatosan érdekes vidék. Növényzete káprázatoson színes. Lenyűgöző a táj, a sziklás part, vörös - tetejű apró házakkal A szikla - tömbökről még a felhők prizmáján keresztül is csodálatos a kilátás le a mélységbe és a városkákra. Felfigyelünk a hangos vízesésekre, a meredek sziklákat összekötő hidakra. Az embert szinte szédület fogja el, jaj, mi történne, ha lezuhanna. Ezt a vidéket nem hiába nevezték el Le Loupnak „Farkastoroknak“. Autókáron száguldunk a veszélyes szerpentineken, néha ködfelhőbe burkolózunk. Egymást kergetik az acélszürke harcba fognak pelyhekkel, míg ezüst sugaraival a nap le nem győzi őket. Még elragadóbb látvány, amikor kilépsz az autóból és a nap égő vörösen visszaverődik az azúrkék tenger habjaiból és tükrözi a szürkésfehér, vöröstetejű bizarrvonalú házakat. Ritka szép látvány tárul elénk, amikor a nap bearanyozza a pálmafákat, a virágligeteket, az Alpok hófedte bérceit, amelyek lassan el-eltünedeznek a távolban, az aranysárga mandarinokat, amint az ágak mögül kikandikálnak, hogy beleharapjunk. Fantasztikusan gyönyörű ez a vidéki Amint a részleteket Ezért nem vezettek vendéglátóink a Renault gyárba, mint ahogy eredetileg tervbe vették, hanem a Simcába ... Nekem azonban mégsi csak sikerült saját szakállamra bejutni a Renaultba. Az elvtársakkal folytatott szívélyes beszélgetés folyamán megértettem, hogy miért változtatták meg programunkat. A Renault gyárban ugyanis egészen más a helyzet. Itt a kapitalizmust a saját bőrükön fájdalmasabban érzik a munkások. Az elmúlt év októberében és novemberében a Renault gyárhoz tartozó három üzemből kb. 5000 munkást bocsájtottak el, annak ellenére, hogy erre vonatkozólag a kormány egész más ígéretet tett. A Renault autók iránt csökkent az érdeklődés. A termelést leszállították és természetesen a munkások számát is. A ľ Humanité novemberben riportot közölt arról, hogy Léon Guerin, a Renault gyár egyik elbocsátott munkása felakasztotta magát. Ez egyedülálló eset. A munkatársak elítélik az ilyen tettet, mert tudják, hogy a gyárosok jobban félnek az élőktől, mint a holtaktól. A munkások persze nem nyugodnak bele a helyzetbe, hanem harcolnak. Hisszük, hogy hangjuk egyre erőteljesebbé válik a Renault autógyár kapuján, Párizson és Franciaországon is túl. Nincsenek egyedül. figyeljük, mintha nem is tartoznának együvé, mégis milyen bámulatos harmonikus egységet alkotnak. Nincs az a festő vagy képzőművész, aki ezt tökéletesen kifejezésre júttatná. A pazar szépségű tengerpart, sűrű felhők, amelyet az emberi kéz annyi a táncoló hó- szépérzékkel és annyi nyereség utáni vággyal épített ki, sok sok kilométeren keresztül az „önálló" Monaco hercegségig húzódik, amely Monte Carlóból, egy harmincezer lakosú városból áll, az Alpok sziklái között. Monte Carlo. Nem is vagy olyan ismeretlen, ugyanazok keresnek fel, mint a Riviérát. Egyesek Nizzában szórakoznak a kaszinóban, mások meg Monte Carlóban. Egyesek személyesen veszik át a Franonard parfömgyárban a híres illatszereket, mások pedig vitorláscsónakon vagy veszélyes autóutakon ütik agyon az időt. Versenyben állnak abban, hogy a munkások véres verejtékéből kisajtolt és a gyermekek szájától elvont milliókat hogyan és hol költsék el. Érdekes volt nézni, de egyben elszomorító látványt nyújtott a Hotel de Parisban a jól öltözött, kihízott embereket, vagy a kaszinóban a rulettasztal mellett a sovány és az átdorbézolt éjszakáktól sápadt alakokat. Az étteremben fesztelen eleganciával fogyasztják az Ínyenc falatokat és húszéves borocskákkal öblögetik le kiszáradt torkukat. Monte Carlo, tulajdonképpen a monacói hercegség. Nagyszerűen hangzik, hogy ott nem fizetnek adót, nem létezik katonakötelezettség és nem létezik országhatár. Ebben a milliomosok által annyira kedvelt bábállamban arra nincs is szükség. Monta Carlo a jövedelmező üzletet jelenti. A francia Riviérán évente vagy két millió burzsuj fordul meg családostól. Főként angolok, s rajtuk kívül sorrendben franciák, olaszok, amerikaiak, nyugatnémetek és mások. Mit számítanának itt a határok, hiszen Franciaország dédelgetett védence, Monaco nem kis hasznot jelent. Es vajon miért fizetnének adót, hiszen itt csakis a milliomosokat szolgálják ki. A játékbarlangok nyeresége és az állam haszonrészesedése több milliárdot tesz ki. Miért szolgálnának a hadseregnél? A polgárok számára valóban nagy boldogságot Párizs örök szimbóluma: az Eifel-torony aki fizet. Nem tartják majd örökre a hátukat Párizs egyik proletárnegyedében földszintes épületbe lépünk be. .Régi helyiség, szegényes berendezéssel. Itt jön össze a haladó forradalmi ifjúság. A társaságban két idősebb kommunistával találkozunk. A többi fiatal fiú és leány. — Beszéljenek saját magukról, — kezdtük a kölcsönös üdvözlés után. Síri csend következett. A fiatalok a vállukat vonogatták. — Ne kéressék magukat. Beszélgessenek a csehszlovák elvtársakkal. Ne féljenek Ezek A híres Monte Carlo-i kaszinó, ahol a rulettasztalok mellett éjszakánként milliós vagyonok cserélnek gazdát. Iliiilí A Louvre, IHIII Párizs múzeuma a leningrádi Ermitázzsal hasonlítható össze. A világ minden sarkából őriznek itt műkincseket. Mi alig két órát tölthettünk csak ott, „készséges“ vezetőnk arra való hivatkozással, hogy rövid az idő, még azt sem engedte meg, hogy megálljunk a Milói Vénusz és a Mona Liza előtt. — A napóltoni harcok történelmi képeire annál jobban hívta fel figyelmünket. Ezzel szemben egy teljes estét töltöttünk a Champs Elysée-n, a Le Lido nevű kabaréban. Nem ártott meg. Az aránylag „renllllll des és szeriőz“ mulató elég látogatott, nemcsak Franciaország felső tízezre keresi fel. Hiszen a kötelező vacsoráért az „illetékekkel“, borral, gyorsfényképpel (a gyufaeímkére került fényképpel együtt) annyit fizettünk, amennyit egy munkás tíz nap alatt keres meg. Különösen az amerikaiak és angolok fejezték ki félhangosan csodálatukat a félmeztelen nők és egy fiatal fiúkból álló csopor' felett. Az egyik fiú azért volt megfizetve hogy erősen rúgja a másikat, a másik meg, hogy tartsa. A szenzáci- I irillüiehsIfFMIiid ót az jelentette, hogy az, akit megrúgtak, leesett. Mindent fényké- elhelyezkedni pezhettünk, ami gyermekeiket csak tetszett. Velünk volt fényképezőgépünk és a prágai televízió munkatársaival felváltva mindig „kölcsönadtuk“ a vendéglátóknak. A Simca autógyárban, a Louvreban, a nizzai és a montecarlói kaszinóban Egy liter francia parfőm előállítása — mondotta a íjrossei illatszergyár vezetőnője — két millió frankba kerül. Hogy menynyit nyernek rajta, ezt már nem tudtuk meg. a mi embereink — bíztat az egyik idősebb elvtárs. — No beszélj legalább te, J. (Az olvasó bizonyára eltalálja, hogy miért nem közöljük a nevét). No, mondd el. hogy miért ültél. — Rajta! Nem azért jöttek hozzánk látogatóba, hogy hallgassunk! — Semmi különös nem történt velem. Két évvel ezelőtt be kellett vonulnom, hiszen mindenkinek kell... De hát miért mennék a kiképzés után Algériába ártatlan embereket lemészárolni, gondoltam magamban. Én bizony nem megyek ölni és nem bántalmazom azokat, akik semmi mást nem akarnak, mint szabadon élni, — mondta az egyelt fiatal fiú — szinte egy lélegzetvételre. Kifecsegtem valahol, hogy nem megyek Algériába es nem akarok Speidel parancsnoksága alatt szolgálni. Ezért kaptam 18 hónapot. Három héttel ezelőtt helyeztek csak szabadlábra ... — Higyjék el, a legtöbb francia leghőbb vágya az, hogy minél előbb befejezzék már Algériában a háborút. — Nemcsak azt akarjuk, — szólalt meg mellette a szomszédja. — TaValy jöttem vissza Algériából. A kiképzés után majdnem mindenkit odavisznek. A legrosszabb dolga a kommunistáknak, a komszomol-tagoknak és az aktív szakszervezeti tagoknak van. A legnehezebb osztagokban a legveszélyesebb helyekre, a fasiszták közé osztják be őket. Nehogy átmenjenek az algériai szabadságharcosok közé. Rettenetes, hogy milyen megtorló eszközöket alkalmaznak. — Nem olyan egyszerű dolog harcolni a degaullisták igazságtalanságával szemben. A szerencsétlenség gyalog megy el, de kocsin jön vissza, mondja régi közmondás. Sokan, amikor leszerelnek, nem tudnak és szüleiket, kell eltartani minden anyagi eszköz nélkül. Itt azután valóban nehéz becsületesen megállni a helyet. A legtöbb azonban mégsem tör bele . . A kedves elvtársak társaságában sok mindenről értesültünk. Az életkörülmények bizony nagyon rosszak Franciaországban. Egyre jobban fenyeget a munkanélküliség, áskálódnak a bérre, emelik az árakat, rosszak a munkaviszonyok. A burzsoázia ahelyett, hogy iskolába küldené a 14—15 éveseket, a termelésbe veti őket. Hogy olcsó munkaerőt nyerjen. A fiataloknak — 18 évig 50 %-kal kisebb fizetést adnak. Aki pedig nem akarja odatámasztani a hátát és nem akar üllő lenni, hanem a demonstrációknál és sztrájkoknál ütni akar a kalapáccsal, az jelent azt szolgálni, Baksisért. Itt a francia Riviérán Nizzában, Grosseban és Monte Carlóban is minden ragyogó. Sok tragédia játszódik le. Gyilkosságok és öngyilkosságok. Az elhárácsolt milliók és az átdorbézolt éjszakák után. Jártunk Monte Carlóban és Nizzában is. A monte carlói kaszinóban csak három percig tartózkodtunk, de ebből elég is volt. Rá se bírtunk nézni arra a fekete szmokingos emberre, aki ruletten két millió frankot vesztett. Értsék meg jól, két millió frankot, és méghozzá három perc alatti Amikor elhagytam a kaszinót, egy kis faperselyt pillantottam meg, adományokat gyűjtenek benne 'a szegények számára. Itt kevés olyan szegény akad. De azért találkozunk kőművesekkel, akik pazar palotákat építenek és munkájukért éhbért kapnak... Fran- Számtalan embert ciaországnak ezen a részén is veszély hogy ki- sztrájkolnak a magasabb bérért, a jobb szociális feltételekért Mélyen elgondolkodtunk Gyönyörű a Földközi-tenger azúrkék partja, szinte fáj az ember szeme a sok gyönyörűségtől. De nemcsak a szeme. A szíve fáj, nagyon, és sajog. Mert ahelyett, hogy a parton gyermekek paskolnának a hüs habok között és vidám kacagásuktól visszhangoznának a partok, ahelyett, hogy szüleik, gyári munkások és földművesek gyönyörködnének gondtalan gyermekeikben, a Riviérán szénbárók, fegyvergyárosok és az emberiség élősdiei élvezik az idegen verejtékből szerzett pénzen vásárolt . rekreációt". És namcsák „üdülnek". Meddig még? megismerkedik a burzsoázia gumibotjával, fecskendőjével, könnyfakasztó gázával és gépfegyverével, fenyeget a dobják állásából. Milyen értelmetlen és ostoba az algériai háború. Nemcsak azok szenvednek tőle, akik közvetlenül részt vesznek benne, hanem a katonák szülei, nővérei, feleségei, menyasszonyai és hozzátartozói is. Az ilyen látogatás alkalmából valóban összeszorul a szíved. Hiszen 16—20 évvel ezelőtt nálunk is ugyanilyen volt a helyzet. Látjuk, hogy a burzsoázia milyen távlatokat nyit a fiatalok elé. De azért nem búslakodnak Nem, mert látják, hogy nem kell feladni a reményt, abból a hínárból kivezeti majd őket Franciaország Kommunista Pártja. Milyen szerencse, hogy egyre többért vallják ezt. Ezek a fiatalok is ... Párizs egyik modern utcáján vak koldusok egy csoportja harmonikaszóval vonja magára a figyelmet. Az Air France légitársaság javítóműhelye a repülőtéren. * Az Oj Ifjúság számára írta és fényképezte A. Kurina.
