Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-12-20 / 51-52. szám
HEDVIG a vonat üres folyosóján állott, a szántóföldeket nézte, időnként megtörülgetve a lehelettől befuttatott, piszkos ablakot. Ezen a vidéken már ismert mindent. De a víztároló tornya nem állt a pályatest jobboldalán, ahogy emlékeiben élt, hanem kissé odébb a futballpályától, illetve távolabb az aszfaltúttól, a másik oldalon. Különös, meg sem döbbentette most nagyságával, mint a múltban, tíz esztendővel ezelőtt, amikor utoljára érkezett vonaton. Sőt éppen azon csodálkozott, hogy a behavazott térség közepén milyen nevetségesen Vicsinynek tűnt. Megváltozott az elhagyatott telekrész is néhány mogyoró-, pöszméte- és málnabokrával; váratlanul tekintélyes gyümölcsös nőtt helyén. Tíz esztendő egy egész évszázad, jutott eszébe. Észre se vette, hogy feje a deszka falhoz ötödik, elkábította a kimerültség. A táj forgott vele, leggyorsabban röpültek a pálya közelében lévő tárgyak, a szemhatár méltóságteljesen úszott, vitték magukkal a háztetők vitorlái. Néha a legkezdetlegesebb dolog nyújt vigasztalást: az ócska vasúti kocsi ringatása, a vonat egyhangú zakatolása, mikor még nyílt szemmel, de már nem működő aggyal tekint az ember a semmibe, mint az elalvás előtti pillanatokban. Olykor behúnyta szemét, a hó vakító fényként feküdt a síkon, élesen beleszurkált recehártyájába. Ez a fény később veszített erejéből, lassan süllyedt a nap, színtelenné vált, mert ritka ködfüggöny mögött hanyatlott; majd kitört az erdő nyugati körvonala fölött és kővémeredt hullámveréshez hasonlított. Arnost gyenge legény, mondta Hedvig. Sosem tud kibúvót találni. Arnost a férje. Nem tudja becsülni. De ha túlságosan megvetné, saját magát sértené. Azért közömbös se tud lenni. Szívében szánalom és harag érzései váltakoznak, mint tegnapelőtt óta már többször. Akkor történt a dolog. Mindenekelőtt azt ismételgette magában: most január van. Tavasszal harmincadik évembe lépek. Ahhoz öreg vagyok, hogy újrakezdjem. Ehhez ragaszkodott oly makacssággal, mintha a gramofonlemez egy bizonyos helyét a végtelenségig nyaggatná. Ki nem állhatta a tehetetlenséget. És így a sok mérlegelés végén szinte kívánta a gömbölyded, felfúvódott álomból való felébredést, szerette volna hallani Arnost lélegzését és szívesen érezte volna tenyerét, mely még alvás közben is az ő testén nyugodott. Meglepetésszerűen nagyot füttyentett a mozdony. Az éles hangot fizikai fájdalomként érzékelte. Háta mögött valaki betolta a fülke ajtaját, kijött a folyosóra. Hedvig nem fordult hátra. Tudta, ki az. Ez az alak már Brnőtól szemmel kíséri. Noha nem volt a dolognak gyakorlati jelentősége, sem a jelenben, sem a jövőben, mégis kiegyenesedett, nehogy halálos fáradtságát észrevegyék. Lábikráit is olyan szögbe igazította, mely hízelgett nekik, örömmel töltötte el, hogy még mindig fel tudja Sérteni az érdeklődést. Tarán nem is volna olyan értelmetlen dolog: újrakezdeni. Mindkét k$2é az ablak keretébe fogódzott, orra az üveglapot érintette. A vonat hídon zakatolt. Szédítő sebességgel emelkedett és süllyedt a szegecskötéses hídszerkezet pókhálója. Egykor fürödni járt ide. Emlékezett a fiúk bolondériáira; feltűnési viszketegségből majmokként felkúsztak a híd ívére és onnan fejest ugráltak a folyóba. Hirtelen Karéira gondolt. Orra körül likaesos volt a bőre, de ha őreá nézett, olyan ámulat volt a fiú szemében, mintha csodát szemlélne, még a lélegzetét is visszafojtotta. Vézna testű legényke volt; emlékezett erős, inas kezére, mellyel az ő gyönge karját megragadta. Karel nyaktörő, életveszedelemmei járó vállalkozásokba bocsátkozott, csakhogy őt láthassa. Hedvig jóval fiatalabb volt a fiúnál, mégis hatalmába kerítette. Nagyobb mértékben, mint anyja, vagy akárki más. Akkor még érdeklődéssel tudta feltenni a kérdést: mi az élet? Ma ismerte a választ: gondok. És tudta azt is, hogy Karel is nagyon megváltozott. Másodpercnyi időre megpillantotta a befagyott Svratka folyócskát. A késő délutáni sárgás fényben megcsillanó jégpáncél imbolyogva reszketett a partok között. Váltók csattogtak a kerekek alatt. A pályatestet málharámpák és elkerített baromrakodók szegélyezték. Néhányszor járt itt apjával; fiatal üszőt, hízott disznót fuvaroztak ide. Mikor a mészárosok a vasúti kocsikba tuszkolták az állatokat, a malacok eszeveszetten visongtak. Hedvig ilyenkor a távoli raktárhelyiségekig futott, ahol frissen égetett tégla és mész szaga terjengett. — Hedva, ne menj paraszthoz, ha félsz a jószágtól, — mondta apja. Majd hangosan fölkacagott. Nem sejtette, hogy ezt az élményt és ezeket a szavakat leánya megőrzi szíve mélyén. A fülke felé fordult. Fák csoportosulása szerint fölismerte, hogy közeledik az állomás. Most meglátta annak az embernek a szemét. Száraz, szégyentelen tekintettel találkozott. Mind egyformák! Amikor az ablak felé fordúltam a tájat figyelte, az ismeretlen valószínűleg vetkőztette. Uralkodott magán; szemhéja egyetlen moccanása nélkül, mintha mérhetetlen távolból, végtelen nyugalommal nézne a férfira. Kitartott, míg a férfi tekintete a BW Isi é padló felé siklott. A legtöbb ilyen, erőtlen. Hedvig bőröndje után nyúlt. A férfi hirtelen készségesen megelőzte, de majd megszakadt az igyekezettől. Levette és átadta a Hedvig utazótáskáját. Alig látható mosollyal vette át. Magában mulatott. — Köszönöm, — mondta. Hebegő közhellyel válaszolt: — „Most Kamenyec következik, nemde? — — Igen. — Nyelt egyet. Majd egy helyben topogott. Fejét előre nyújtva meghajolt és hangosan lélegzett. Hedvig fölbecsülte; a készenvett ruhától, egészen fehérneműje tisztaságáig. Jelenték'-elen szolgálati úton lévő kishivatalnok, aki számára az út valóságos élmény. Hedvig újra az ablak felé fordult. Homlokát a hűvös üveghez érintette, az mintha bőrét fagyasztotta volna. A mögötte ácsorgó bámészkodóra már nem is gondolt. Hanem szorongó aggodalommal néz újra a fejlemények elé. Anyja biztos sírvafakad. Nem lányát fogja sajnálni, hanem saját magát a sok szóbeszéd miatt. De végül mégis megoldja a problémát. Hedvig voltaképpen ebben bízott. Néha nevetségesnek tartotta, milyen súlyt helyez anyja arra a körülményre, hogy leánya Prágába ment férjhez. Fűnek-fának elmondta, milyen a lakásuk, kifecsegte, hogy Fiatot, vikendházat vásároltak. Talán éppen azért lesz segítségére, hogy mindez össze ne omoljon. Ugyan mit szól majd apja, ha betoppan otthon ezzel a kis bőrönddel? Nem is tudja mit csomagolt. Nem lesz csipkelődő? Mintha hallaná: tudtam, hogy ez lesz a vége! Ránézett a jelentéktelen kis kofferre. Ha esetleg csakugyan új életet kezdene, minden dolgáért visszatérhet, majd ha lecsillapodik a felkorbácsolt idegrendszerek első hullámverése. De még mielőtt Arnost ügyét felülvizsgálnák! Arnost a dolgok miatt nem veszekedne. Annyira ismeri. Sápadt lenne, szinte vértelen, szemét az üveg mögött oly riadtan meresztené, mint a denevér. Előreláthatólag azt mondaná, vigyen el mindent. Tízéves házasság után alaposan megismerte: ami nyelvén, az a szívén. Aztán, úgy lehet, lerészegedne, Ám Evzsának már biztos nem telefonálna. Nem tudta, honnan veszi ezt a vélt bizonyosságot, de hitt benne. A vonat nagyot zökkent, megállóit. Hedva kiszállt. Az állomás épülete hasonlított a karácsonyi képeslapok hóval befőtt házikóira: oromzatára vastag hótorlaszokat halmozott a hóvihar. Egyébként éppen olyan silány volt, mint azelőtt. Csak egy-két, a legfontosabb vonat éltette. Élesen vágott a szél. Itt emberemlékezet öta ugyanabból az irányból süvít; a völgy kaput képez azon légáramlatok részére, melyek északkeletről érkeznek; odébb, délen, védőgátat alkot az összesereglett dombok lánca. Hedvignek az volt a benyomása, hogy némelyik arcra ráismer. Az emberek azonban közönyösen, kabátjukba burkolózva távoztak. Lábát a fagy nyelve körültekerte és a harisnya szegélye fölött megdermesztette. Sajnálta, hogy nem öltözött melegebben. Most jutott eszébe, hogy talán mégis Prágában kellett volna maradnia. De azonnal tudatára ébredt annak, hogy ez az egyetlen reménye, ha mindent meg akar óvni. Átsietett a vágányhálózaton, cipője alatt csikorgott a megfagyott hó, kesztyűs kezével száját védte. Éles, jeges szél, fútt, metszette a nyálkahártyát. Köhögés fogta el. Csodálkozott, hogy a betonkerítés mögötti autóbuszállomás teljesen kihalt. A hótakarón semmi nyoma az autóbuszok gumiabroncsainak. Tanácstalanul körülnézett. Senki sem volt már közelében, akit megkérdezhetett volna. Kénytelen volt utat taposni magának a hóban egész a tetővel ellátót menetrendtábláig. De az Csak néhány olvashatatlan papiroscafatot lobogtatott. Visszatért a kitaposott járdára. Hirtelen meghallotta valaki hangját és azt azonnal megismerte. — Poklona, Hedvicsko! *) Megfordult. Ez ugyan jól megöregedett, mondta magában. — Jó napot! Szlezák úr, — mosolyodott el. Igazán meglepte. Arca nagyon összezsugorodott, ráncokbaverődött, sokszoros redökbe rakódott, mintha fölöslegesen sok felhám borítaná. Az volt Hedvig benyomása, hogy Szlezáknak még a feje is megkisebbedett. Ha mostani elnyűttségét, töppedtségét összehasonlítja azokkal az egykori esetekkel, melyekre Hedvig nagyon jól emlékezett, akkor mostani állapota megilletődést okoz. — Mikor indul hozzánk az autóbusz? — Karlovába? Mér egy hete nem közlekedik. Szlezák a kamenyeci állomás forgalmistája volt. Most belefújt sípjába, fölemelte a „légycsapót“. A vicinális sziszegve, dohogva megmozdult. Hedvig most oldalnézetben figyelte a vasutast. Fülkagylóit gyapjú fülvédő melengette. Feje búbját piros kalapkúpos szolgálati sapka födte. Ám köpenye gallérja fölött tüntetőén pompás, női alsóruha színéhez hasonlatos, halványrózsa sál kandikált elő. Állítólag sohasem vett semmit magának, mindennel az asszonyok halmozták el. Most elhanyagolt, csúzgyötört ember benyomását tette. De hiszen már Hedvig sem volt az a tizennyolcéves leányka, aki erről az állomásról utazgatott be az olomouci iskolába, — Nem közlekedik a hófúvás miatt. Az országutat helyenként kétméteres hótorlasz rejtegeti. — Tenyerébe lehelt. Minden szótagnál párafelhő csapott ki szájából. — És folyton havazik. Hát nem írták meg magának? Hedvignek nem volt kedve megvilágítani a helyzetet. — Most minden forgalom Szvracsovon keresztül bonyolódik le. Oda el tud még jutni az autóbusz, arrafelé nincs olyan hófúvás. Szvracsovban kellett volna kiszállnia. Hedvig nagyon szerette az elkésett tanácsokat. Szlezák gyöngéden Hedvigbe karolt, közben ábrázatát mosollyal kivasalta és csak úgy sugárzott róla az avult, ma már nevetséges, túlzott udvariasság. — Az irodában fölmelegszik, — mondta. Bizalmaskodőn Hedvig fölé hajolt, szája nikotinos levegője kitartóan ott lebegett az asszony arcán Ez idegesítette. Csöndesen lépkedett a férfi mellett, átadta bőröndjét, időnként fejét félrefordította, ajkát vonogatta. Az autóbuszra gondolt, mely valahol vesztegel. Valóban, rossz csillagzat alatt születtem. Mondta magában. Hangosan felkacagott egy ostobaságon, amelyet a forgalmista feltalált. Mintha tudjisten milyen pompásan szórakozna! Visszaemlékezett, mily éhesen nézett mindig rá ez a szemtelen! Most talán segíthetne ebben a fonák helyzetben ? A férfi kinyitotta előtte a szűk kis iroda ajtaját. Tele volt enyvszaggal. Nem tudta miért, de ebben az irodában mindig enyvszagot érzett. A szoba melege körülölelte. Ez kellemes volt. A szemét izzó szén alig érzékelhető füstje csípte kissé. Az asztal mögül föltekintett egy asszony. — Üdvözöllek, Hedvig! A félhomály ellenére is ráismert. Elfojtotta meglepődését. Most már tudta, ki kötötte Szlezák rikító nyakvédőjét, valamint gyapjú fülburkát. Hát mégis agyonhajszoltad a rókát? jutott eszébe. — Jő napot, — köszöntötte Vilma Kosafovát. Ha egymáséi lettek, akkor Szlezáková a neve. Nem tudta eddig megfigyelni, van-e Szlezák ujján gyűrű. A kályhához lépett. Vilma fölállott, meghuzogatta szoknyáját. Széles volt csípőben és mindig fönnakadt térden felül a szoknyája. Odajött a meleghez ő is. Szlezák is ott maradt, lefetyeltek, hetet-havat összehordtak, általános dolgokról, közügyekről tereferéltek, amelyek őszintéknek tűnnek, de nagyon a felszínen mozognak. Hedvig magában kárörömmel megállapította, hogy Vilma csakugyan alaposan elhízott. Évekkel ezelőtt karcsúságával elkápráztatta a férfi nemet, magas lábaival, finom vállával sokáig leányka benyomását keltette. Most fönt is megerősödött. Vajon vannak-e gyermekeik? Nem akart kérdezősködni, nehogy őt is kérdésekkel zaklassák. Vilma mellei a szvetter alatt alaktalanok, de nagyok voltak. Valamikor takaros, tiszta leányka volt, most szoknyáján foltok éktelenkedtek. Vilma és Szlezák, szép kis história volt ez! Rómeó és Júlia. Csakhogy néha kínossá fajult. A kis helységeket még a nagy érzelmek is elkerülik. Évekkel ezelőtt Vilma a hitelintézetben könyvelt. Viskovből költözött ide. Azt mesélték róla, hogy Brnóban komoly ismeretsége van, *) Tiszteletem, Hedvig! (Folytatjuk) iV/.W.WAV.V.V.V.V.V.V.V.'.V.V.V J■ HELTAI JENŐ: A fiatalember nagyon féltékeny volt az imádott leányra, aki nem volt minden kacérség nélkül való. — Ez a két szem sokféle kacsingat! — szólt, és kiszúrta a leány szemét. — Kezeddel integethetsz valakinek! — mondta utóbb, és levágta a leány kezét. — Lábaddal jelt adhatsz valakinek atz asztal alatt! — szólt ismét, féltékenységének újabb rohamában. És levágta a leány lábát. — Megfeledkeztem arról, hogy még beszélni tudsz! — mondta három hónap múlva, és kivágta a leány nyelvét. — Hogy ne mosolyoghass! — szólt, és kiszedte a leány fogait. — így, most valamivel nyugodtabb vagyok! — mondta, -amikor a leány haját levágta. És életében először magára merte hagyni a leányt. — Csúnya, de legalább egészen és mindhalálig az enyém! — így elmélkedett, mialatt hazulról elment. Mire visszatért, a leány eltűnt. Megszökött egy mutatványosbódé tulajdonosával. I A JŐ FÉRJ A rossz asszonynak nagyon jó férje volt. Ennélfogva az asszony utálta, és elhatározta, hogy megszabadul tőle. Megkeserítette az életét, de a férj nem vette észre, hogy elviselhetetlen, és elviselte. Ekkor nyakra-före csalta, abban reménykedve, hogy az ura ott fogja hagyni. De ez mindent megbocsátott neki. Ekkor mérget kevert az urának a borába. A féri meggyógyult, és nem is haragudott Az asszony már azt sem tudta, mit csináljon. Végre mentő gondolata támadt. Fölment a padlásra, és fölakasztotta magát. Aztán kárörvendö mosolygással meghalt. Azon mosolygott, hogy a gyűlölt ember bánatában szörnyet fog halni, és végre válahára elpusztul. A SZERELMESEK ÉS A HOLDVILÁG A szerelmes pár holdvilágos éjjel az erdő sűrűjében sétált. A fiatal leány a fiú vállára hajtotta fejét; mind a ketten meghatottak és boldogok voltak. A hold azonban gúnyosan és kárörvendöen nevetett le rájuk. — Nézd, hogy nevet a hold — mondta végre a leány. A fiú fölnézett. — Az ám — mondta és elgondolkozott. — Vajon mit nevet? — Nem tudom — felelt a leány —, de nem először látom ajkán ezt a szemtelen mosolyt. Valahányszor itt járok az erdőben, mindig ugyanígy nevet. — Akkor már tudom, mit nevet — szólt a fiú búsan. — Engem nevet. A MŰVÉSZ ;• A jeles építész egy elhamarkodott pilla- J« natban meggyilkolt és kirabolt egy öt tagbői álló családot. Ezért halálra ítélték. J» Börtönében csak egy dolog fájt neki. Az, <J hogy ó is azon a hagyományos, sablonos ■« akasztóján fog lógni, amelyen előtte már ■' százan lógtak. Hogy ő, az újnak, a szokat- *lannak, a meglepőnek az apostola, ezúttal «J ugyanazon a csapáson fog haladni, amelyet \ a régiek már szélesre tapostak. ■" És mikor előzékenyen és gyöngéden megkérdezték tőle, hogy van-e valami kívánsága, azt felelte: ■« — Szeretném, ha az akasztófámat az én J1 rajzaim szerint építenék. \ BIRKÓZÓK !j| Utálom a mesterségemet! — mondta ne- .J kém a díjbirkózó — De mit csináljak, ", uram? Sokkal erősebb vagyok, semhogy munkával kereshetném meg a kenyeremet.
