Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-12-20 / 51-52. szám
A CSISZ SZLOVÁK AI KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA__ Bratislava, 1961. december 20. X. évfolyam, 51.-52. szám Ára 1.20 “ / .t****^*****************, ☆☆☆☆☆☆☆☆* ☆☆☆☆☆☆☆ Kellemes pihenést, jó szórakozást és az új esztendőben munkában és magánéletben is sok sikert és boldogságot kíván minden olvasójának az ÚJ IFJÚSÁG Vr ■ir ☆ ☆ ☆ £ * £ ór & ☆ ☆ i!r * tf 1 ☆ * ☆ ☆ ☆ <r ☆ ☆ BIZAKODÁSSAL KÖSZÖNTÜNK! Amióta csak a decemberi téli napforduló idején megünneplik a Földön az új nap születését, azóta ez az ünnep az emberiség tavasztváró, legszebb reményeit melengeti a hosszabbodó nappaloknak, a világ világosságának növekvő fényében. A sötétség és a világosság mitikus harcából a világosság győzelmét jövendölte mindenkoron: megváltást hirdetett a rabszolgaságtól, ínségtől, nyomortól, pusztító háborútól, a szabadító reménység szikráit lobbantotta, tűnt évezredek fojtó, sötét reménytelenségében. Reményt ébresztett, de a reménytelenség okainak megszüntetése nélkül, szabadulást hirdetett a rabság börtönrácsait szétfeszítő erő nélkül. Amióta a Földön karácsonyt ünnepelnek, az emberiség csupán most érkezett el oda, történelmében először, hogy valóra válthassa legszebb ünnepi reményeit, hogy egyszer és mindenkorra megváltsa a világot a háborútól, s vele a gyarmati rabszolgaságtól, az ínségtől, nyomortól, pusztulástól. A „béke a földön“ eszméje jámbor óhajból immár történelemformáló bizonyossággá válhat, mert megvan a lehetőség napjainkban a háború okainak megszüntetésére, megvan az erő, amely végleg megszabadíthatja a népeket az atomháborús fenyegetéstől, mert megtörténtek és beteljesednek a világon azok a változások, amelyek lehetővé teszik, hogy békében, barátságban éjjen az emberiség. Amióta csak a téli napforduló ünnepén jövendőt mondanak és jósolnak a sötétség és világosság ősi párharcának kilátásai felől, soha még nem volt nagyobb esélye a győzelemnek a világosságnak a rontó sötétség, a békének a háborús rontás felett. Igaz, még mindig nagy veszély fenyegeti a világ világosságát, az emberi kultúrát, a civilizációt. Napjainkban, amikor az amerikai imperializmus idegen területeken létesített katonai támaszpontjairól bevetésre kész rakétakilövő berendezések, atomfegyverekkel teli arzenálok, hidrogénbombával cirkáló repülőgépek fenyegetik a népmilliók életét — éberségre, készenlétre van szükség. Az egész emberiség legsürgetőbb, legkiáltóbb, legnagyobb kérdése, amelyre választ vár és követel: lehetséges-e a tartós világbéke? Eerre a nagy kérdésre adott feleletet a közelmúltban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusa. A kongresszus Hruscsov elvtárs szavaival határozottan kimondotta: „A nemzetek ártalmatlanná tehetik és kell, hogy írlalmatlanná tegyék a militarizmus és a háború őrült gondolatainak megszállottjait. A békéért vívott harcban a nemzeteké a döntő erő. Kiaknázni minden lehetőséget a béke megvédéséért, az atom- és más tömegpusztító fegyverek megsemmisítéséért, az általános, teljes és ellenőrzött leszerelésről szóló szerződés megkötéséért vívott küzdelemben, ez ma világszerte minden jóakaratú ember legszentebb ügye és legfontosabb tennivalója. Köszöntjük bizakodva, derűs várakozással az űj esztendőt. Tehetjük, hiszen nem vaktában reménykedünk, nem vízbe dermedt ólom ígér jószerencsét, nem az illúziók szivárványán át látjuk rózsaszínűnek a jövőt, önmagunkban hiszünk, igyekezetünkben és ügyességünkben, hozzáértésünkben és kitartásunkban. • Nyugodtan zajlott életünk a búcsút mondó esztendőben. Derűs folyását nem zavarhatták meg azok, akik akár a világ pusztulása árán is fejtartóztatnák a történelem menetét. És bízhatunk benne, hogy a magunk, barátaink, minden jó szándékú ember erőfeszítése árán végleg megmenekedhetünk a háború rémétől. Jogos a remény, mert a nagyobb, a döntő erő a mi oldalunkon van, a társadalmi haladás legfontosabb tényezője, a szocialista világrendszer kialakulása, a kommunista világmozgalom nőttön növekvő ereje, immár ketrecébe zárhatja a fenevadat, az imperialista háborús törekvéseket. Harmadik ötéves tervünk második évébe lépünk. Pontosan felmérjük, számokba is foglaljuk vágyainkat. Mennyi vas és mennyi búza, mennyi hús é6 mennyi szén. mennyi tégla és mennyi gép, mennyi cipő és mennyi bútor, mennyi autóbusz és mennyi ruha, hány iskola és mennyi műszer, mennyi könyv és hány mozi kel! ahhoz, hogy elképzeléseink sorra, rendre teljesüljenek, hogy elegendő jusson minden jóból. Magától megtelő „terülj asztalkám“, csak a mesékben létezik. De ha iparkodunk, jól dolgozunk, mi magunk dúsan megrakhatjuk asztalunkat, mint ahogyan azt a szilveszteri estére tesszük. Már illatoznak a sültek, máz borítja a tortákat, fő a káposzta az elmaradhatatlan leveshez, sorakoznak a palackok. Mennyi fáradozással, vesződséggel jár — az aszszonyok a megmondhatói — hogy szép is legyen, jó is legyen, elég is legyen mindenből. Nem megy ez másképpen az országnak sem. Mi ünneppé akarjuk avatni a hétköznapokat, derűjét, bőségét akarjuk állandósítani. Szilveszter éjjelén majd pukkan a dugó, habzik a pezsgő, felfelé szállnak benne a gyöngyök, összecsendülnek a poharak, köszöntjük bizakodva, derűs várakozással az új esztendőt. ZALA JÓZSEF Újévi vers Egy pillanatra álljunk meg, nézzünk vissza még egyszer, hogy a tovatűnt év során mit is végzett az ember. A világűrben kétszer járt, széttört jármára hágott, és a Föld nagyobbik felén a jö remény világolt. Munkálkodott, tervezgetett, s ha kellett, a vártán állt, az ellen fegyvert csörtetett, erőnk látva hátrált. Most újra ünnepet ülünk, Üjesztendőt köszöntünk, békés otthonaink során a pohárba bort töltünk és emeljük egy boldogabb, vidámabb, dúsabb évre, vágyunk teljesülésére, munkánknak sikerére. Csodálkozó gyermekszemek, hamvasan ragyoghattok, boldogan mosolyogjatok ti pirospozsgás arcok, mint a legdrágább kincsünkre, úgy vigyázunk tirátok, fogjátok eggyé tnivelünk ezt a két fél világot! BODOR PÁL: Alá kell szállnod mélységekre, hogy megismer fed a magasságot; múltakba el kell vándorolnod, hogy napjaidban el ne tévedj; szomjúhozásban barangolnod, hogy ízleljed vizek édességét; temetned kell, hogy örvendj az újszülöttnek. Látod gyermekem, ki eljösz, tudom, kezedben ezer mozdulat bölcsessége rejlik, homlokod mögött a gondolatok csillagai ragyognak, lábadba* vándorlások vonulnak — s az én vérem ott kering majd szivedben, s a világot, mint készen kapott kazettát, kezedbe leteszem. Törvény, hogy a gyermek temeti el atyját, mint egyik hónap a másikat; s a fiú kezébe veszi apja botját, könyvei közt matat, s a tükör előtt, önnön mosolyában, keze véletlen mozdulatában, szeszélyében, szavában, meglátja öt, ki ráhagyta, gondjával s kincseivel — egyetlen néma rendeléssel •*mindenét, mosolyát önmagát, így hagyták reám is az ősök a tepnapokat: lelkemben lelkességük, testemben törődésük, szavaimban szitkuk szisszen és áldásuk susog; lábam, ahogy az utat rója, tőlük tanulta; kezemben — ahogy a tollat tartja — ott van a kardjuk markolatja; szemem, ahogy a napsugarat színekre bontja, s fülem, ha fülel édes hangzótokra, tőlük tanulta; s mozdulatom, ahogy felveszlek Téged ölbe, lágyságát tőlük örökölte, édes fiam. Figyelj hát, nemcsak a magamét hagyom rád; mint tüzet oltó parasztok kézről kézre a vedret, mint téglát a kőművesek s bölcsességet a könyvek, úgy adjuk át szokásaink és vágyaink s hitünk eleven láncban, megszakítatlan, ezer alakban, át az időn. Ez, fiam édes, az emberiség...
