Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-11-21 / 47. szám

J. REITMANOVÄ:

A mikor hazatelefonáltam,

■t*- hogy ma később megyek vacsorázni. az anyám ezt mondta: — Te tudod! — És még hozzátette száraz hangon: — Te tudod, hogy el kell menned! — Rögtön tudtam, hogy neheztel, hogy este csak tőmondatokban fog velem beszélni. Tudtam, egész este éreztetni fogja vélem, hogy megbántottam

Sehogy se tudom véle megértetni magam. Hogy győzzem meg arról, hogy számomra a vacsora nem fontos ? Elegendő egy falat vajaskenyéi, nem kínánom a bőséges vacsorát, a terített asztalt, a sok edényt, amit aztán úgyis nekem kell eltörölnöm Az anyám azt mondja, hogy az étkezésben rendet kell tartani, hogy naponta legalább egyszer otthonosan, csaladiasan kell étkeznem, mert a háború alatt nem* fgy lány &

panasza: í

csak az apámat vesztettem el, hanem rendesen nem is étkezhettem. Anyám most ezt a hiányt rendszeresen igyekszik pótolni, és bizony a legszigorúbb kritikus sem találna kivetnivalót az étrendünkben. És mégis hiányzik valami az életünkből.

Hiányzik, mert különben nem érezném a szabadságnak ezt a bódító leheletét, hogy ma nem kell egyenesen hazamennem és hogy egyedül járhatok az utcán. Ügy érzem, mintha valaki megoldotta volna a szárnyam, mintha kalitkából engedtek volna ki. Pedig szegény anyám milyen büszke, hogy olyan az otthonunk, mint a kalitka, de én mégis fogolynak érzem magam benne.

Különös dolog. Az intézetünkben, ahol dolgozom, az igazgató szobája előtt van az én apró fülkém, nincs abban semmi más, csak egy írógép és egy telefon, tehát sokkal jobban hasonlít a kalitkához, mint a lakásunk. És ott mégsem telepszik rám a szűk helynek olyan nyomasztó érzése, mint odahaza a két szobában. Anyám mind a két szobát apró fészekké varázsolta és ma is folyton szépítgeti. Ha szabad ideje van, rögtön horgol. Először a saját szobájánál? ablakára horgolt függönyt, hogy kipróbálja, hogyan sikerül. Most a másikon, egy sokkal szebben dolgozik, az én ablakomra. Szinte folyton magam előtt látom anyámat, amint már harmadik éve horgolja a végtelen hosszú cérnából a függöny szemeit, s közben néha le és föl jár, a lakásban. A mi háztartásunk úgy klappol, mint a gondosan ápolt gép, minden a megállapított terv szerint történik s minden szöglet ragyog a tisztaságtól. A szekrényben folyton ott lóg valami kimosott, kivasalt ruhadarab készenlétben. S nekem mégis mindez kevés, nagyon kevés.

A szabadságnak ez a bódító érzése most is azért tört rám oly bolondul, mert legalább egy pillanatra távol vagyok anyámtól. Ha véle mennék az utcán és ha minden olyan lenne, mint most, ha úgy ragyognának is a nők a nyári ruhájukban és ha úgy virítana is a paradicsom a kirakatokban, mint ezen a májusi délutánon, akkor is véle borús lenne minden, olyan, mint ősszel vagy télen. Ha véle mennék, vissza kellene fojtanom kíváncsiságomat a könyvesbolt kirakata előtt, mert anyámat a könyvek nem érdeklik. Anyámmal nem állhatnék meg a színházak fényképes kirakatai előtt, mert azt mondja, hogy színházba járni fölösleges

időtöltés. Nem mehetnénk a Platýzra, megnézni, mi újság a művészet terén eben a város közepén megbúvó csendszigeten. A festmények csöndje engem költői hangulattal tölt el. Anyámat nem, mert a képek előtt nem lehet függönyt horgolni és a művészet terén sem terem paradicsom, hogy belőle salátát vagy töltött paprikát lehetne készíteni. Anyám csak a textiles kirakatok előtt állna meg, megnézné az új elektromos konyhagépeket és elmenne a Hattyú Áruházba, hogy lepedők után érdeklődjön. De én szívesebben megyek csak úgy, nyitott szemmel végig az utcán, nézem az embereket, a színeket, a forgalmat, hogy mindent magamba szippanthassak és örüljek, hogy élek, hogy ma jó napom volt, mert jól sikerült a munkám és megérdemlőm ezt a sétát is.

Ma kiérdemeltem Jirkoval is a randevút. Egész nap úgy törtem magam, úgy dolgoztam, ahogy csak tudtam, hogy Jirkonak sikerüljön a vizsgája. Biztos vagyok benne, hogy sikerült is és addig fogom várni az óránál, amíg csak eljön. Megígértem neki, hogy várni fogom. Aj anyám ugyan megjegyezte: — Te tudod, a vizsgát meg kell ünnepelni! — Tehát anyám is bízik benne, hogy sikerül a vizsgája, hogy Jirko megállja a helyét. De miért haragszik, hogy ünnepelni fogunk? Miért nem örül Jirko sikerének ô is?

Mindig oly sokat adott a sikeres vizsgákra. Az az érzésem azonban, hogy csak az én sikeres vizsgáimnak tudott örülni és senki másénak. De az én sikereimmel is furán áll a helyzet. Anyám mindig arra törekedett, hogy a tanulmányaim mellett még legalább három idegen nyelvet is megtanuljak. És most mégis akadályoz abban, hogy felhasználhassam nyelvtudásomat, nem engedi,

éves korában bezárkózott otthonunkba és- csak reám gondolt, feláldozta magát értem, mint ahogy mondani szokás.

Örülök Jirkónak. Véle az utcán járni egészen más, mint az anyámmal. Mellette az utca lángolni kezd, a színek felragyognak nemcsak azért, mert mi ketten együtt vagyunk, hanem azért is, mert egy világ vagyunk. Az anyám világa nem az én világom. Én nem tudnék csak az emlékekből élni és horgolni. Nékem az élet sodrásában kell lennem, én akkor vagyok a legnyugodtabb, ha annyi a munkám, hogy azt sem tudom, hová ugorjak először.

Öh anyám, mily jó, hogy nem tudsz olvaSni a gondolataimban, haragudnál rám. Én tudom, hogy nem tétlenkedsz, hogy már tudja isten mióta vergődsz azzal a függönyhorgölással. Tizenöt éve küzdesz a sok függönnyel és térítővel. Hány gyereket tudtál volna azóta felnevelni! Mi mindenre tudtad volna megtanítani őket, mi mindent tanulhattál volna meg magad is! De a függönyhorgolással hátramaradtál. Mindez oly szomorú, hogy mi ketten együtt csak az evésről beszélgettünk és a vasárnapról, hogy mi mindent fogunk csinálni. Szenvedek veled anyám és ez nem azért van, mintha lenéznélek. Éppen azért, hogy értékellek, hogy szeretném, ha az ablakomra inkább egyszerű neccfüggönyt vennél.

Anyám, anyukám, dobd el azt a horgolt függönyt és légy jobban a barátnőm! Érdeklődj jobban az ér* világom felől és ne kerüld ki, ne bújj el előle a konyhába, ne menekülj a horgolásodhoz! Már régen semmi fontosat sem mondtam magamról neked, már régen nem fordulok hozzád tanácsért. Pedig annyira szükségem lenne rá' Jirko számomra nem világos és nem megoldott ügy. Szeretném tőled, öregebbtől és tapasztaltabbtól megtudni, hogy az emberek elképzeléseit hozzá kell-e igazítania a partneréhez. Te — nekem legalábbis úgy tűnik — nem csalódtál. Nem mentél ismét férjhez és egyedül maradtál. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy hányadán állok magammal és veled. Néha Jirko mellett szárnyaim nőnek. Mint most. Amikor még nincs mellettem és én végtelenül

örülök, hogy meglátom, hogy olyan fontos pillanatokat fogunk együtt megélni. De vannak pillanatok, hogy úgy vagyok vele, mint veled. Az az érzés fog el Jirkova'. hogy meg akar a maga -számára szerezni, mintha egyszerű tárgy lennék. Te is ezt teszed velem. Előfordul Jirkoval, hogy valami hozzáköt, hogy valami gátol mellette a mozgásomban Talán csak fény és árny, mindez, ami minden ember kapcsolataiban megvan — avagy a tudatom tiltakozik az ellen, hogy ne hagyjam magam félrevezetni érzelmemtől, hogy ne dobjam el szabadságomat, csak az igazinak? Látod és ahelyett, hogy segítenél az én kétségeimben, ahelyett, hogy hozzád fordulnék vélük, folyton ezt mondom:

— Igen anyukám, nagyon ízlik, olyan töltött paprikát tudsz készíteni, amilyet senki más.

Naprói-napra távolodunk egymástól és te ezt éppúgy érzed, mint én. Ezért akarod, hogy a munkából egyenesen hazamenjek. Csakhogy azzal hogy otthon a sarokban fogok

ülni, egyikünk a másikhoz flem fog egyetlen lépéssel sem közelebb kerülni. Sokkal közelebb lennénk egymáshoz, ha nem lenne köztünk az a függöny, amelyet horgolsz. Kár, hogy a horgolás helyett r.em olvasol, hogy nem akarsz semmit sem tudni. Tudnod kellene, hogy mi történik a világban. Tudnod kéne, hogy mi történik bennem. Tudod te, hogy mi történik bennem? Nem tudhatod, ha folyton csak horgolsz, horgolsz. Hogyan beszélgessünk hát együtt valami másról is, mint a töltött paprikáról vagy a fürdőszoba folyton csöpögő vízcsapjáról. Nem gondolod, hogy köztünk elfolyik az egész élet?

Fordította: Szk

BATTA GYÖRGY két verse.

HEGESZTŐ-VERS

Heg esztek

Karcsú vas-pálcákba Zártam a napot Akkor szórok villámokat Mikor akarok

Első munkám?

Egyszerre a szívem lett a motor (Szerelem-hajtotta gép)

Ereim lettek kábel helyett A villanyvezeték

S odaégettem nagy ákom-bákomokkal

A szívemmel szinte Aki

Nekem a legkedvesebb Annak a nevét:

KATI

ÖTSOROS

(A Dunánál)

Mint egy széles gyémántszalag Ér körül, simít pár országot Bár lenne egy bűvűs szalag Mely átérné s összefogná Ezt az egész világot

.»n"N*JMMWM|.lt.|l.i»MH«i«IMI«ll»ll»M«ll»IIíillr!lffl|iJl«lil»lti|ffl^^

hogy vállalatunk külföldi vendégeivel végigjárjam Prágát, segítsek nekik ajándékokat vásárolni feleségeik és gyerekeik számára, és emiatt egy kicsit később érjek haza. Én tudom, hogy anyám egész nap egyedül van odahaza és hacsak tehetem, otthon ülök mellette, mint a hajasbaba a sarokban. Nem akarok szemrehányást tenni, sokat áldozott értem — óh, ha inkább ne áldozott volna, ne akasztotta volna ennyire rám magát! Sokszor arra a gondolatra jutok, egyáltalán nem volt tőle áldozat az, hogy apám halála után nem ment ismét férjhez. Talán más férfi nem szerette volna úgy, avagy halott apám túlsókat nyert ezzel ? Ki tudja! A protektorátus idején természetesen más volt a helyzet. Akkor anyám élete valóban nehéz volt és rengeteg áldozatot hozott. Egy kivégzett hazafi felesége volt, akit kidobtak tanítónői állásából és kénytelen volt varrónőnek beállni, hogy nekem — egyetlen lányának Pavlinkának, legyen vaj a kenyeréhez. Akkor valóban férfiasán állta a csapásokat. Kár, hogy ma már nem azt teszi. Kár, hogy a háború után nem ment ismét tanítani. 33

Egyszer azt olvastam, hogy sok fiatal együtt, olyan, mint egy nagy mezei csokor. Ez a kép tárult elém, amint beléptem a prágai Július Fučík Kultúra .és Pihenés Parkjába, ahol nemzetközi diákkarnevál volt. Talán kerek Földünk minden nemzetisége képviseltette magát itt. Egy arab fiú kínai kislánnyal táncol, amott finn fiatalok csoportja nevetgél, most suhant el mellettem egy néger pár, a sarokban burmai fiúk tanakodnak, vájjon kit kérjenek fel táncolni, mert itt aztán igazán nehéz választani. Fehérek, feketék, sárgabőrüek, keletiek, nyugatiak, északiak és déliek együtt vannak, barátságban és nagy együttértésben.

Óriási kíváncsiság fogott el. Egyszerre szerettem volna mindenkitől kérdezni és valami érdekeset megtudni. Ennyi különböző emberben, mennyi érdekes gondolat lehet! Sietve indultam a hozzám legközelebb állóhoz.

A finn rokon-nemzet egyik képviselőjével elegyedtem szóba. Aila Apell-nek hívják, harmadik éve van itt és a bölcsészkaron franciát és olaszt hallgat. Arra a kérdésemre, hogy miért választotta éppen ezeket a nyelveket, mosolyogva válaszol:

— Nagyon szeretem az irodalmat, a verseket. Ügy vélem, nincs szebb, mint francia verset franciául olvasni és olasz dalokat olaszul hallgatni. Lehet, hogy elfogult vagyok, de nekem ennek a két nemzetnek az irodalma tetszik á legjobban. Minden vágyam az, hogy

Külföldi randevú

a mi költészetünk is egyszer — habár tudom, hogy az nagyon soká lesz — olyan színvonalra kerüljön.

Irodalmunkban most tör utat magának a proletár-költészet. Legnagyobb képviselője Arvo Turtainen. Az ő versei körülbelül olyanok, amilyeneket olvasni szeretnék. Nálunk még kevesen vannak a kommunista pártban, számuk azonban egyre növekszik, ezek nagyon jó, becsületes emberek és ezek-, nek a jó embereknek a mondanivalóját tolmácsolja Turtianen.

Beszélgetésemet egy néger kislánnyal folytatom. Chadizsa Osman, kit mindenki Zsizsinek szólít. Finom vonású, mindig vidám 17 éves kislány. Szomálföldi, Egyiptomban — Kairóban végezte a gimnáziumot. Bátyja tanácsára, aki Olaszországban tanul, jött ide. Szeret itt lenni, mert emberségesek vagyunk — mondja, Amikor a művészetről érdeklődöm, azt feleli:

A négereknek komoly, nagy művészetük van. Egyre gyakrabban emlegetik egyhangú, méla népdalaikat, eredeti, megrázó verseiket. Én mégis a jazzt szeretem a legjobban. Itt azt mondják, az nem művészet, már azt is hallottam, hogy huligánok zenéjének nevezték. Akik ezt állítják — tévednek. Az angolok zenénket jazz-z&nének, táncunkat apacstáncnak nevezik. Mégis ez áll hozzám a legközelebb.

Olyan szerencsém volt, hogy beszélgetésemet az arab diákok legműveltebbjével folytattam. Sami Hasan atomfizikát tanul, magánszorgalomból az atomkémia hallgatója is. Saját kezdeményezéséből még annak előtte, hogy ide jött volna, megtanult oroszul. Minden érdekli, barátai azt szokták mondani, hogy ő lesz az utolsó polihisztor. Amikor az arab művészetről kérdeztem, egészen élőiről kezdte. Annak ellenére, hogy ez nem a szakja, olyan pontossággal sorolta a neveket és évszázadokat, hogy nyugodtan állíthatom, csodálkozásba ejtett. Beszélt az építészetről, a szobrászatról, a festészetről, az irodalomról és a zenéről. Nem győzném leírni mindazt, amit elmondott. így csak néhány . érdekességet mondok el ennek az egzotikus kultúráltok a világából.

Valamit talán a zenéről. Megtudtam, hogy ott nincsenek se hangversenyek (a mi elképzeléseink szerint), se tánczene hangversenyek, hanem ott az emberek, amikor esténként van szabad idejük, összeülnek egy kávéházban, ahol rendszerint egy nő énekel egész este ugyanarra a témára. Mintha egy hosszú versben elmondaná örömét, bánatát, szégyenkezés nélkül feltárná lelkét. Vonós zenekaraik nincsenek. Zenéjükben sok

népi motívum van, leginkább a török síp-zenéhez hasonlít. Ha az ember ezt a magas hangtónust hallgatja, megborzong.

Kristálytiszta • hangok ezek,

mint az arab lányok éjfekete szeme. Náluk különben az emberek nem titkolják annyira érzéseiket, mint itt. Ott mindenki arcáról egy pillanat alatt le lehet olvasni tetszett-e valami neki, vagy sem. Bánatos-e vagy örül.

Hosszúra nyúlt beszélgetésünk, de nem vált kárunkra. Mert talán nem tudjuk még, de megértjük, hogy egymás kultúrája nélkül nem élhetünk és megértjük, hogy mások is élnek rajtunk kívül. Ez pedig nagy dolog, ebben rejlik az az emberség, amiről a külföldi diákok beszéltek.

OZORAI KATALIN.

Chadizsa Osman mosolya is elárulja, hogy nagyon jól érzi nálunk magát.

/