Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-10-17 / 42. szám
MOHAMMED DIB: Akkor délelőtt, ahogy Omar visszatért csavargásáról, a szoba úszott a fényben. Auisa és Meriem szorosan egymás mellett feküdtek, aludtak vagy csak úgy tettek, mintha aludnának Amikor Auisa meghallotta bátyja jöttét, felemelkedett. Ült és átölelte a lábát s közben figyelmesen végigmérte öccsét. Volt valami könyörgő a tekintetében és valami végtelen szomorúság. Omar megremegett. Ügy érezte, van ebben a nézésben valami szemrehányás, valami, amivel Auisa vádolja. Az csak a fejével intett néki az edények felé, ahol még volt egy kis kenyér. Omar a tányér fölé hajolt, ujjaival kiszedte a vízbeáztatott barna kenyérdurabkakat és gyorsan megette Utána a vizet is kihörpintette. Amikor a tányért letette, Auisa szigorú tekintettel rászólt — Ismét koldulni voltál? — kérdezte. — Esküszöm, hogy ... — Ne hazudj! Láttalak kijönni a Yumineböl. — Esküszöm neked, hogy csak üzenetet vittem egy ottaninak. — Túlságosan sokat ücsörögsz a szomszédok ajtaja körül. — Voltam velük valamit megbeszélni. — Mond meg nekik, hogy semmi közük hozzád és te se lódörögj ott. » Ha megjön anyánk, mindent elmondok neki. — De hisz mondom, hogy .... Amikor Auisa anyja elment Oujdy-ba, ráhagyta a gyerekeket és rábíz’a a házat is néhány frankkal De a pénz náluk sohasem tartott sokáig: ez az összeg is csak nehezen bírt ki egy napot. És holnaptól kezdve már minden az isten akaratától függ. Eddig a gyerekek még tartották magukat, úgy ahogy tudták: kölcsönkértek régi hitelezőiktől és új hitelezőket kerestek. Elmúlott három nap: az anyjuk még mindig nem tért visz- i sza az útjáról. Omar már jó néhányszor hosszan elgondolkodott ezekről az utakról. A háború kihirdetése óta a fekstézés hallatlanul felvirágzott. Édesanyja, aki mindig visszavágyott Oujdy-ba, összekötötte útjait üzlettel is. És ezek az utak sokszor megismétlődtek. Omar már egyáltalán nem érezte nehéznek, ha anyja nem volt idehaza. Az ' igaz, hogy mindig, amikor elment, egy rövid időre a jólét ideje következett be számukra, de ez csak néhány napig tartott. Utána minden úgy folyt, mint azelőtt Eme várakozások alatt gondolataiban felépített magának egy másik szobát, fényesebbet, vidámabbat. Nem szomorkodott. Elnézte, hogyan készítenek a szomszédok meidist, néha odahívták és adtak neki is belőle. Csak ritkán fogadta el, leginkább visszautasította, nehogy koldusnak nézzék. Már negyedszei tért vissza az éj, de anyjuk még mindig nem jött. Ezen a napon a gyerekek már elvesztették minden reményüket. Már nem várták. A várakozást is másnapra halasztották. Attól a naptól kezdve, hogy édesanyjuk elment, az órák és a napok szörnyű lassan múlottak. Csak ritkán szólalt meg közülük vala ki. De ezen a napon valami nyugtalanság és idegesség költözött beléjük. A ház többi lakói, amikor összeakadtak vélük, soha el nem mentek mellettük, anélkül, hogy meg ne jegyezték volna: — Elhagyott az anyátok: már többé meg nem látjátok! A gyerek tudta, hogy ez csak rosszakaratú beszéd. Az aszszonyok neveitek— Ki tudja? Lehet, hogy megtalálta a férjét! Akkor meg soha többé nem tér vissza. Az ö anyjuk . .. nevetséges volt. Miért viccelődnek az ö fájdalmukkal: hiszen így is eléggé el voltak keseredve. Behúzódtak a szobába. Ott voltak, ahová a szeptemberi nap fénye vetődött, hogy egy kicsit melengesse őket, mert egész testük összetörödött. Szemük előtt minden vörös fényben táncolt A levégöböl érezték, hogy tűz folyik rájuk. Egyre növekedett a forróságuk és szörnyen szomjasak voltak, de nem kellett a víz, mert gyomruk görcsökben rángatózott az éhségtől. Auisa lehunyta a szemét, már nem akart látni és hallani semmit. Nem az ö hibájuk taazt szopogatta végtelen nyugalommal. Összekulcsolt Jábain ült Omar a szoba közepén és a fejét fogta. Meriem arca szinte túlviláginak tűnt előtte. Egy pilz lanatig az volt az érzése, hogy valami rendkívül öreg asszonyt lát maga előtt, aki korikaszemetvel rámered. Olyannak tűnt, mint aki már nagyon sok emberi kort megért, de ' azért megmaradtak rajta a lányos arcvonások is. Ebben a pillanatban azonban valami furcsán megelevenedett körülöttük. Mind a két lány Auisa és Meriem is a kijárat felé rontottak. Omar a többi asszonyok hangja közt felismerte anyja hangját. Nem érezte szükségét hogy eléje rohanjon. Omar továbbra is mozdulatlanul ült a helyén. Ismét meghallotta anyja hangját. Ettől a hangtól szörnyű érzés fogta el. Megfagyott benne minden, mintha kiszállott volna belőle az élet. Miért remélt annyit ennyire: végtelen undort érzett minden iránt. És fájón döbbent belé ez az érzés. Teljes szívéből kívánta, hogy anyja ö-ökre elhagyja őket. Amikor ez a kívánság teljesen tudatosult benne, szörnyű jélelem fogta el. A könnyek lassan folytak végig az arcán... Fordította: Szk. • • Jelenet a most elkészült Katonazene című, nagysikerű magyar filmből. A képen Bara Margit és Básti Lajos. VI. ösvények az álra síelnek Még a háztulajdonosné is csatlakozott a csúfolódók közé. Ha anyjuk nem volt otthon, ő a legszórnyűbb dolgokat mesélte róla. Mindenkinek, akivel összeakadt, mondogatta: — Miért ment el oly hirtelen ez az asszony, miért hagyta el a gyermekeit, talán azért, hogy lassan éhenhaljanak? Miért? Szörnyű! Lehetséges egyáltalán elhagyni a gyermekeket? Ügy tett, mintha együttérezne velük ez a vén boszorkány. Kiállhatatlan volt. Csak azért sopánkodott, hogy jót nevethessen. Micsoda szörnyű öröm! Omar nagyon elfáradt. Suttogva mondta nővérének, hogy éhendöglik. Auisa hallgatott. Ismételte: — Anyu ma megjön, biztos vagyok benne. Ma este már velünk lesz. Folyton ezt mondogatta attól a pillanattól kezdve, hogy az anyjuk elment. Auisa a sarokba bújt: a gyereket halálfélelem szorongatta, Erezte, hogy nővére már nem hisz az anyjában nem hisz semmiben a világon. Durván kiabálni kezdett rájuk: — Mit akartok, mit csináljak? Hogy elmenjek én is? — szinte magankivül kiabálta: Talán eltettem a pénzt? Azt mondta, hogy csak két napra megy és már négy napja távol van! Nem segitnetek. Nyöszörögve ismételte: Nem segíthetek. Semmit se tehetek! * * * Az ötödik nap délutánján már vacogó joggal várakoztak. Ián, hogy így vannak? Annál rosszabb! Hadd dögöljenek meg! A következő napon, azon a napon, a :xelyet Omar soha el nem felejt, aranyos fény öntött el mindent, de aztán rosszakaratú szél tört elő, az eget felhők borítolták el, megérkezett a sirokkó, ismét egy reménytelen nap állott előttük. Nem hitték, hogy enni fognak. Egy kicsit feludültek a lezúduló esőtől. A hosszú várakozás folytatódóit. Délután négy órakor megfeszült minden idegszáluk, mert nővérük azt mondta, hogy most érkezik anyjuk vonatja. Ez után az óra dtán már fölösleges lesz rá várniuk. Omar nyugodt volt, de még nem vesztette el a reményét. Nem volt közömbös. Kisebb húga semmivel sem törődött: se az éhséggel, se a forrósággal, sem a szörnyű várakozással. Ült a lépcsőn, az ajtó előtt egy darabka fát t.artott a szájában, A géresi embernek valaha különös öröme telt abban, ha tisztára kefélt ökrei előtt a mezőre ballagott. Szeretett a jószág előtt járni. Ma az ökrök villásszarva helyett tavasztól őszig kipuffogók viliódznak a napon. Gépek, egyre több gép pontozza tele a határt s a traktorok farán ott ülnek a géresi emberek, a fiatalok, akik a szíjostort volánkerékkel cserélték fel. Az ökröket apjuk után csapkodták, a gépet maguk előtt irányítják, kormányoznak. Uralják a földet.’ Ha ezelőtt a géresi mezőséget jártad, kapára hajló hátakkal, görnyedten nekifeszülő váltakkal volt tele pettyezve a föld. Kiegyenesedett, felegyenesedett a géresi ember. Lelkének gondja, kételye, öröme az arcán ül, beszél hozzád és kérdez. Kisebb lett a munka terhe, de a mindennapok emberi gondja tovább él. A szövetkezeti udvar kerítésének dőlve beszélgetünk egy idősebb parasztemberrel. Éreztem, nem tud felengedni, nem teljesen őszinte hozzám. Végül is nagy kerülőt téve kiböki: „Tudja, minden jó vóna, csak ezek a funkcionáriusok ne parancsolnának." Meglepődve nézek rá. „Ügy ahogy mondom, — folytatja — sokszor inkább hallgatok vagy nem is szólok.“ Faggatnám, kérdezném tovább, de csak vállvonogatva vontatottan válaszolgat. — Hogy néz maga erre — kérdezi felém fordulva? HirteDOBOS LÁSZLÓ: len felötlik bennem a kérdés: kinek lehet igaza: annak az embernek aki itt ül mellettem, vagy azoknak, akiket vádol. Parancsként hangzik el a szó csakugyan, vagy csak az érzékeny megsértett önérzet hallja annak ? — Azelőtt a maga gazdája volt — kezdem magyarázni —, nem függött senkitől, oda ment, akkor ment, amikor akart. Mi lenne ebből a szövetkezetből, ha mindenki a maga esze után menne. Vezetni is kell valakinek. — Ez igaz, hallja, de ügy látom nem érti mit akarok mondani ... Nem mindegy hogyan vezetnek, akik vezetnek. Egy szót ki lehat mondani sokféleképpen. — Abban igaza van — mondom. Az úrhatnámság, a parancsolgatás nem lehet sajátja a kommunista embernek. Elítéljük, cselekedje azt bárki. Persze nem mindig olyan sötét az ég, amilyennek látszik, mert .ilyen nagy gazdaságban b.zony adódnak olyan helyzetek is, amikor meg kell nyomni a szó végét. — Mert ezelőtt, ha megdorgált Adorján tisztelendő úr, pironkodva hazamentet, nem szólhattam vissza — folytatja. — Vagy ha valam túrféle megszégyenített, hát a mezőn keservemben kikáromkodtam magam ... Kitő! kérhettem számon a tisztességet... ? Ma bizony számon kérem ... A magaméban dolgozom én, ügy az enyém, mint a többié ... A földet megműveli a gép, szorgos kezek irtják, tépik a gyomot, hogy szabadon lélegezhessen a föld, mennyivel nehezebb az emberi lélek tüskés, ágas-bogas bokrait egyenessorrű vetéssé rendezni. Hófehér gyolcson ezernyi embersors szövi, színezi Kisgéres jelenét. Mezei ösvényekről, gyalogutakról nagy széles országút felé közelít az élet. Tűnnek, megszűnnek a népes majorudvarok, ahol hat cseléd is szorongott egymáson. Építenek sokat, távolabb költöznek és mégis közelebb kerülnek egymáshoz az anberek. Vége. Két éve hunyt el Jan Lauda nemzeti művész. Életművét most mutatják be Prágában egy gyűjteményes kiállításon. AKU-AKU a Húsvét - sziget titka Nemrégen nagy sikerrel vendégszerepeit a prágai Nemzeti Színház Kassán A prágai színbS/ak az elkövetkező napokban Bratislavába is ellátogatnak, hogy izet M adjanak a főváros gazdag színházművészetéből. Képünkön a prágai Nemzeti Színház kassai előadásának egy jelenetét látjuk. A Szlovákia1 Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában ezúttal a Kon-Tik' világszerte ismert szerzőjének űj útirajza jelent meg. Heyerdahl a Húsvét-szigetre kalauzolja el ezúttal olvasóit. ebbe a rejtelmes, minden kontinenstől oly távoli világba. A norvég tudós, aki ismerője a polinéziai szigeteknek, huszonhárom főből álló expedíciót szervez, hogy felkutassa a világ eme legtávolabb eső szigetének titkait. Mar messze a tengerről hatalmas kőkolosszusók tűnnek fel a partokon, szobrok, amilyeneket a Csendes-óceán egyetlen szigetén sem találni. A párttá érve megkezdik az ásatásokat, amelyeket az expedíció három archeológusa vezet. Csodálattal vegyes megdöbbenéssel állnak a három-négy emelet magasságú kőfejek előtt, melyek szétszórva fekszenek a sziget egyes pontjain. Jól tudják, hogy a sziget mai lakosságának gemmi köze a szobrok megalkotásához, hiszen ez a naiv, babonás, gyermeteg kedélyű nép csak évenként egyszer kerül kapcsolatba a civilizációval, amikot egy chilei hadihajó (a sziget közigazgatásilag Chile fennhatósága alá tartozik) látogatja meg ezt a kis földdarabot és élelmiszert, valamint közszükségleti cikkeket hoz a lakosok számára. Maguktól a bennszülöttektől sem lehet sokat megtudni a szobrok eredetére vonatkozólag, hisz á régebb időkre már senki sem emlékszik. Az európaiak jő ideig tehetetlenül állnak a rejtély előtt: hogy készíthették és mikor ezeket a monumentális alkotásokat, hogy szállíthatták a kőfejtőből a sziget távoli pontjaira, és miképp voltak képesek talapzatukra helyezni a 20—30 tonnás monstrumokat, amikor még semmiféle technikai eszközt, csigát, derűt, vagy egyebet nem ismertek s csak a puszta emberi erő állott rendelkezésükre. A legtöbb szoöor kész állapotban. tekint le a magasból a körülöttük sürgő-forgó emberekre, de sok a félig kész, befejezel !er.. vagy éppen csak megkezdett alkotás. Ügy tűnik, mintha a régi mestereket valami esemény hirtelen megszakította volna tevékenységükben és ettől az időponttól fogva nem adják több tanújelét munkájuknak. Egy régi, csodálatos kultúra maradványai vészelték át itt az évszázadokat. De honnan származtak ennek a kultúrának a hordozói? Az expedíció egyelőre csak a bennszülöttek legendáira van utalva, amelyek a legfantasztikusabb színekkel ecsetelik a szobrok történetét. Csak nagyon lassan, lépésrőllépésre haladva a munkában, oszlik a homály és születnek meg a legkézzelfoghatóbb feltevések ezt az ősi civilizációt illetőleg. Sok a szigeten a barlang, amelyek egyes családok tulajdonait képezik. Ezek azonban „tabu" alatt állnak,' vagyis idegenek nem léphetik át küszöbüket, mert máskülönben a barlang aku-akuja, szelleme bosszút all a betolakodókon. Rengeteg fortélyra, rábeszélésre, cselre és ajándékok tömegére van szükség, amíg néhány ilyen barlang megnyílik az európaiak előtt.-Ezek a barlangok is a régi kultúra bámulatra méltó alkotásait rejtik: Tejeket, ember- és állatfigurákat, korsókat, hajómodelleket stb. A nép 'assan megbarátkozik az expedíció tagjaival, mikor látják, hogy nincsenek rossz szándékaik és eihalmozzák őket, különösen a szerzőt,' a barlangok művészi alkotásaival. A inü stílusa világos, közvetlen, az olvasóval létrehozza azt a szel’emi kapcsolatot, amely nélkül a legmegragadóbb téma is kopottasnak, szürkének hat. Heyerdahl tolla nem nélkülözi a humor sokszor oly kívánatos zamatát sem. Csak a könyv vége felé válik kissé nehézkessé, amikor egyes eseményen ismétlésébe bocsátkozik és bizonyos aptö, lényegtelen részleteknek, mozzanatoknak túlságos figyelmet szentel. A fordító igyekezete, hogy hűen tolmácsolja a könyv mondanivalóját, teljes rrfértékben sikerült. Sok eredeti mélynyomású, színes felvétel gazdagítja a könyvet és teszi még szemléletesebbé egy távoli csendesóceáni sziget népének életét, azt a kultúrát, amelyet most először Thor Heyerdahl expedíciója kezdett tudományos módszerekkel, eszközökkel feltárni. STRASSER BELA
