Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-07-18 / 29. szám

Barangolás a Český raj vidékén

A český raj-ról már sokan és sokat írtak, de ahányszor az ember elkerül erre a csodálatos szép tájra, mindig talál valami újat. Vagy amit látott, azt újból gondosan átéli, érzéssel és belefúródik a múlt világába, a várromok sötét történelmébe.

Én is szeretném röviden átsuhanva megpillantani a Český ([aj mesés világát.

A Malá skála a Český raj gyöngye, ahogy itt nevezik. A községen végig Jut a Jizera folyó sötét-zöld vize, ez adja meg a Malá skála jellegzetességét.

A Jizera jobb partján nyúlik a bárányfelhös égig a Vranov (Panteon) várromjai: körülbelül a XV. században épült. A népmese szerint ebben a vadregényes Vranov várában élt egy Kitti nevezetű varázsló, akiről az a hír keringett, hogy akármilyen betegségből ki tud gyógyítani

Pár lépésre yranovtól vezet egy ösvény a Skalný kilátóhoz, amely 60 méter magas. Ez pompás kilátást rajzol elénk. Nem messze kb. 2 km-re innen, a hegy ormain át vezet egy romantikus utacska, a másik várromhoz a Frýdsten-hez. Ez a vár a XV. században épült. A husziták 1432-ben körülvették és megrohamozták, de a vár paracsnoka egy hónap elteltével kibékült az ellenséggel. Már a XV. századtól árván, elhagyottan áll, talán mintha szégyenlené a ragyogó múltját. A cseh írónő Karolina Svétlá, regényt írt a vár történetéről. A várrom alatt elnyúló község a huszadik század elején nagy események helye volt. A Frýdšten falucskában már 1921 május 24-én megalakult a kommunista párt. A fasiszta ellenes harcokban is kivették a részüket. A Vilém Horeni elvtársat 1944 május 24-én a fasiszták kivégeztek. A kivégzés előtt többek között ezt írta: „ ... még valamit a végén: ne sírjatok — csak tiszteljétek az emlékemet. Mindenkit a holtomig szerettem és ezzel az érzéssel halok is meg. Éljetek boldogan!

A Hr. Rohozec kastélytól 4 km-re Trutnov városa fekszik és innen kb. 16 km-re terül el mesés park, közepén álmosan, a múlt szürke éveitől megtompulva a Sychrov kastély. A harmincéves háború alatt elpusztult a régi Sychrov, de a XVII. században egy francia nemes újból felépítette. Ezen a romantikus helyen sokat tartózkodott Antonín Dvorák a híres zeneszerző. A mester itt jól

érezte magát. Gyönyörű exotikus park veszi körül a várat.

Pihenés után frissen útrakeltem és pedig Turnovon keresztül a napsütötte ragyogó vidék felé, ahol a homokkőn épített Kost vára bearanyozva tündöklik. A Kost váráról az ember azt hinné, hogy a völgyek között el akar bújni a modern világtól. A külföldi turisták megcsodálták a mesés várat. A Kost

vára majdnem épségben van. A XIV. század elején építették a homokhegyen. E hatalmas, széles erős falak az ellenség betörésétől megvédtek a várat.

Tovább folytattam utam a Český raj bearanyozott homokbuckái, a nevezetes Suché skaly homok-hegyek felé.

A Suché skaly hegyeitől nem mesze nyúlik a szintén rokon homok-hegyek, a Benedické skály. Ez sok szép barlangjáról híres. Ezekben a barlangokban bujkáltak el az új vallás-hirdetői, amikor 1634-ben a Bílä hora közelébe kegyetlenül leverték őket.

Legutoljára hagytam a Trosky várromot, mely fenyegetően emelkedik fel a kék égig, mintha már unná a sok várást a pusztulásig. Azt hisiem, hogy az eltévedt felhőket is mérgébe kergeti el magától. Nemhiába nevezték el Trosky (rom) várnak, mert az lett a vége a századoktól elkopott várnak. Kb. a XIV. században építették, két egymás mellett fekvő csúcshegyen, a vár két őr-tornyát a Babát és a Pannát. A vár nem volt erős, mert 1438- ban könnyedén elfoglalta a két rablóvezér a Šof és Svejkar. Itt alapították meg a rablófészküket, és a várat néhány évig kezükben tartották. Már a XVI. században gazdasági központ épületének használták fel az épületet. A vár megmentésére 150 év múlva került volna sor, kb. 1841-ben, amikor is Trosky vára új, gazdát kapott, aki rendbe akarta hozni a várat. 1843-ban meghalt a várúr, így a vár megmaradt régi állapotában

Befejezésül még annyit, akik nem jártak ezen a vidéken, keljenek útra és barangolják be Český raj szebbnél szebb helyeit és várromait. DOHÁNY T.

Kost vára.

A Trosky-i várrom

Ncvena Kokanova „Légy boldog Anni" című bolgár íilmben.

sági földműves szövetkezet kitűnő elnökével, Szikszay Vilmossal folytatott villámbeszélgetés, aki faluja kenyércsatájának epizódjait mondotta el egyszerű szavakkal. Ugyancsak élmény volt Borhy Károlyt, a híres edzőt, Andrej Lieskovský zeneszerzőt, Gregor Martin érdemes művészt és Koreň Branislavot a Szlovák Nemzeti Színház tagjait, továbbá Csehszlovákia legjobb ifjúsági úszónőjét, a 15 éves Sebők Anikót, nemcsak hallani, de látni is — interjú közben.

De aki a zenei érdekességeket kedveli, az sem csalatkozott a Bratislavai randevú műsorának végignézése és végighallgatása közben. Akadt ugyanis karénektől kezdve (a bratislavai XI éves magyar iskola kitűnő pionír-énekkara) egészen a 15 éves „csodagyermek" Csáp Szilvia zongorajátékáig

És végül hadd szóljak pár szót még a Bratislavai Randevú egyetlen kacagtató műsorszámáról is. Igaz, hogy egy kissé burleszkszerűnek hatott ez a szatírának szánt rövid jelenet, három szereplője azonban (Kónya József, Kovács Gáspár és Klimics Lajos) ügyes megjátszással mégis kicsendítette a szerző komolyabb mondanivalóját is. Minden esetre percekig tartó kacagási orkán jut almoz„ra h

* it

u

margójára

TTippen hatodszor akartam fi. belevetni magam a téglamezei strand-fürdő hűsítő vizébe, amikor a hatos számról egy másik hatos szám jutott eszembe.

— Tyűh, hiszen nekem esti hat órára „randevúra" kell mennem, — kaptam a fejemhez, — vagy a fürdést választom tehát, vagy a nyakamba veszem a lábam!

Aki öreg legény, persze, hogy nem gondolkodik sokat, örül, ha egyszer még találkozóra mehet. így történt aztán, hogy el sem ütötte a toronyóra a hat órát, amikor sok szépasszony és férfi társaságában ott izegtem-mozogtam már a bratislavai rádió nagy koncert-termében. Mert hát ugyebár, hiába is nagyzolnék, önök fiatal olvasók tudják a legjobban, hogy deres hajú legényt nemigen hívnak már csókos randevúra. Bizony, a bratislavai rádió magyar szerkesztőségének „Bratislavai randevú" című újfajta előadására szólt csupán a meghívás —

je és rendezője (Nagy Jenő) a vizsgájukat befejező iskolásokat és az aratás nagy vizsgája előtt álló mezőgazdasági dolgozókat hívja -andevúra a mikrofon elé. S hogy ez a randevú mennyire sikerült, azt a szintén randevúra meghívott nagyszámú közönség fel-felzúgó tapsa mérte le legjobban!

Kevés helyem van, hogy pontról-pontra végigvezessem e cikk olvasóit minden műsoron. Egynéhányat azonban mégis megemlítek ízelítőképpen. Nagyon megható volt például az ipoly-MIHAIL GOGYENKO:

ta a Nagyotmondó János vidám történetét.

1 indent egybevéve az utób- 1/ bi hónapok egyik legsikerültebb rádióadásának könyvelhetjük el a Bratislavai Randevú című esztrád műsort, Nagy Jenő műsor szerkesztése és rendezése kifogástalan volt. Az az újítás, hogy nyilvánosság előtt játszották fel a műsort, a legsikerültebb kísérlet volt eddig, amit a Bratislavai Rádió magyar szerkesztőségétől láttunk.

NEUMANN JÄNOS

ÖNARCKÉP

Sötétkék kabát, szürke sapka rajtam, a hajam szőke és kék a szemem.

Nem rettenek meg senkitől a harcban., s a munkában megállóm a helyem.

Ellenségeim az üres szószátyárok s a jártasokat sem szívlelhetem.

Utamon lassan, megfontoltan járok s komoly a szavam, cselekedetem.

Előttünk, a csehszlovákiai magyar adás hallgatói előtt eddig még újfajta, a szlovák adás hallgatói előtt rízonban már rég óta közkedvelt fel játszási mód pergett le ugyanis ezen a pénteken. Azért, hogy a közönség megismerhesse a rádiósok munkáját, s tapsukkal, vagy hallgatásukkal mebírálhassák a szerkesztő és a rendező munkáját, a nagy nyilvánosság előtt játszók fel a műsort. Ilyen feljátszási mód volt ez a Bratislavai randevú című két órás esztrádműsor is, amelynek szerkesztő-Paraszt vagyok. Szeretek mindent megpróbálni,

ha beletörik is néha a fogam, s az ellenségeimnek visszavágni határozottan, bátran, komolyan.

Sokat töprengek. De ha megoldom a kérdést, utána büszke s csökönyös vagyok.

Hat napon át izzadok. S ha a hétvég eljő, vidáman dalolok, mulatok.

Éltemet gazdag reménységgel élem s a szívemben nagy tüzek lángjai gyúlnak. E földbe fogódzom száz gyökérrel. Nem hiszed?

Próbálj kiszakítani!

Földrengés

t VERES JANOS:

z ajtó nyitva volt, a marhavagónban mégis sűrű és fülledt volt a levegő, és úgy éreztem magam, mintha víz alól nézném az embereket és a világot. Az ajtónyílás előtt visszafelé futott a táj, s olykor felfordult személykocsik, kilőtt tankok kerültek a világos négyszögbe.

Még bent voltak a városban a németek, amikor tüdő és mellhártyagyulladást kaptam a nyirkos pincében, melynek ablakába nagyapám homokzsákokat rakott a repeszdarabok ellen. Mikor az oroszok bejöttek már magas lázam volt, tehetetlenül feküdtem a vedlett díványon, melyből kiállt a rúgó. Két orvost gyűjtötáborba vittek a németek, a másik kettő Nyugatra szökött, orvos nélkül maradtunk. Kórház sohasem volt a városban. A németek még sokáig tartották magukat a folyón túl emelkedő dombon, sőt az egyik éjszakán lejöttek egészen a folyóig.

Nagyapám karikás szemmel, gondterhelt arccal járkált körülöttem. Még mindig a pincében voltunk, mert a németek a dombról erősen lőtték a várost.

Egy reggel, — nagyapám éppen teát főzött, és a melaszt kereste, amit a szomszédaszszony készített cukorrépából, — kopogtatás hallatszott, és alacsony, ráncosarcú férfi lépett be a pinceajtón.

— Hallottam, hogy beteg van a háznál, — mondta s letette a táskáját. — Doktor Altmann vagyok.

Elmondta, hogy hetekig rejtőzött a szőlőben, a vincellér házában, s több ízben veszélyben forgott az élete. Megviselt állapotban volt, a bor csontjaira tapadt. Az ostrom előtt nem lakott a városban, a háború szele sodorta vidékünkre.

Ez újév után történt. Mikor a németek eltakarodtak a dombról, felvittek a szobába, s a derékaljas ágyba fektettek. Sokáig járt a házunkba az öreg orvos, előbb aknatiizben, majd fagyban, szélben és hóesésben.

Később, amikor megengedte a kijárást, gyakran felkerestem. Szép tavasz volt, a levegő borszínű, a lányok újra szoknyában jártak, s a vasúti raktár üszkös romjain madarak hangoskodtak. Feleségéről még mindig nem tudott semmit. Elhatározta, hogy a városban marad, elhozatta megmaradt könyveit és öreg hegedűjét, melyet apjától kapott.

Ha nem volt betege, sokáig elidőztem a hiányosan berendezett szobában. A doktor hegedült, vagy ledőlt az ócska rézágyra és csakhamar elaludt. Kinyitottam a könyvszekrényt és nézegettem a könyveit.

— Mi van, diák. úr? — kérdezte mikor felébredt. — Találtunk valamit?

Nagyapám háza, s az orvos lakása és könyvei jelentették számomra a világot. Vékony voltam, mint a vessző.

— Majdnem elpatkolt, barátom, — mondta egyszer a doktor. s csontos kezével megszorította a vátlamat.

Egy júniusi napon az ablak elé állított, sokáig fürkészte

az arcomat, aztán levetkőztetett és megvizsgált.

— Levegőváltozásra van szüksége, — mondta s kivette a füléből a gumicsövet. — Nincs valakid a hegyekben?

Akkor már tegezett. Leült a fotelbe, két ujjával megtámasztotta a homlokát és kérdőn nézett rám.

— Van, — feleltem. — A

nagynéném ...

Órák óta ringatott a vonat. A levegői) olyan tömény volt, hogy — amint mondani szokták — megállt volna benne a ceruza. Balkézről pepitakabátos, olajoshajú úriember ült mellettem, aki szünet nélkül a hőségre panaszkodott, és sehogysem találta helyét a kemény lócán. A többiek szótlanul utaztak, az egyik batyuból rossz-szagú folyadék szivárgott. Az asszonyok megoldották kendőjüket, arcuk vörös volt, nehezen lélegzettek ...

— Ha nem lett volna az öreg Altmann, — mondtam magamban, — most nem utaznék ebben a marhakocsiban ...

Érzés és gondolat nélkül néztem az elsuhanó fákat, házakat és vizeket...

A tehervonat megállt, s bár állomást nem láttam, az utasok felálltak és leugráltak a vagonból.

peronon álltam és a vonatot néztem, mely lassan elindult visszafelé. A lépcsőkön és a kocsik tetején is utasok ültek.

Bementem a váróterembe, és sikerült ülőhelyet 'szereznem egy félig civil, félig katonaruhába öltözött férfi mellett, aki mankót tartott maga előtt, és jobblába combig gipszbe volt burkolva. A helyiségben piszkos villanykörte égett.

Nem tudtam ülve elaludni, felkeltem és kimentem a peronra. Hűvös északi szél fújt, az ég beborult, felvettem a pulóvert, melyet addig a kezemben hordtam. A peron végén emberi testek hevertek a meztelen kövön. Közelebb mentem és megláttam, hogy magyar katonaruha van rajtuk. Az egyik ébren volt. Megismertem, Miskolczi Laci volt, a könyvkötőnk fia. Megkérdeztem tőle, honnan jönnek. Azt felelte, hogy egy lengyelországi fogolytáborból utaznak hazafelé. Átmentem az állomás mögé, s céltalanul járkáltam a sötétben.

Egy idő múlva teherautó állt meg a közelben. A motor hangosan járt, a sofőr kiszállt és felnyitotta a hűtőt. Odamentem hozzá és szlovákul megkérdeztem, merre tartanak. Kijött a lámpák fényéből, hogy szemügyre vegyen. Megmondta, hová mennek.

— Nem vinnének el? — kérdeztem.

— Elől nincs hely, — mondta. — Hátul krumpliszsákok vannak. Ha akar felkapaszkodhat.

Bementem a váróterembe a táskámért, s felkapaszkodtam a zsákokra. Ügyelnem kellett, mert a nagy amerikai kocsi alaposan meg volt rakva, s a sofőr igen sebesen hajtott a koromsötét éjszakában.

* * *

Az alkonyok voltak a legszebbek. A sötétkék hegyek fölött szilvaszínű, vagy opálosan árnyalt, tömött felhők ültek, s az ég piros volt, mint a pipacs. Néha langyos szél fújt Lengyelország felöl.

Nagynéném férje gyógyszerész volt, s a parasztok olcsón ellátták mindennel. Pár nap múlva arcom gömbölyödni kezdett, s éreztem, hogy szinte óráról-órára erősödöm.

Nagynénémék is a hegyekben bujkáltak, s mikor hazajöttek, a patika mellett lévő lakásukat

— melyben németek tanyáztak

— lakhatatlan állapotban találták. A falu elöljárósága egy emeletes villát utalt ki számukra, melynek tulajdonosa a háború alatt ismeretlen helyre távozott. Csak a földszintet tudta úgy-ahogy berendezni, a felső helyiségek üresen álltak.

Megérkezésem után az erkélyes emeleti szobába vezettek, ahol három matrac, párna és tiszta ágynemű várt a rakott padlón, a fal mellett.

— Nincs díványunk, — mondta sajnálkozva Erzsi néni. Hajában fémcsavarok villogtak. — Csak két fekvőhely van a házban. — Egy szék és egy kisasztal is volt a szobában, s kint az erkélyen lavór, szappannal.

Reggel mindig későn ébredtem, s első pillantásom a hoszszúkás fényfoltra esett, mely a nyitott erkélyajtóból vetődött

a padlóra. Egy ideig lustálkodtam, aztán tornanadrágban kiálltam az erkélyre, ahonnan látni lehetett az egész völgyet, melyet messze délen halványkék ködcsík határolt. A hegyeket eltakarta a ház, azokat csak a másik oldalról láthattam.

Járkáltam a kertben, — melynek Erzsi néném csak egyik szögletét művelte meg, nagyobb részében fű, dudva és papsajt burjánzott, — kimentem a rétre, a patakpartra, vagy a futballpályára, s mire lassan viszajöttem, asztalhoz lehetett ülni. Délután a hűvös földszinti társalgóba húzódtam, leültem a kopott bőrfotelbe, melynek hideg érintése volt, és hozzátapadt az ember karja. Lelöktem a tornacipőt, kinyújtottam a lábamat, s cseh és német könyveket lapozgattam.

Erzsi néni egyszer megállt fölöttem s félrebillent fejjel figyelt.

— Hat évvel ezelőtt, mikor utoljára láttalak, virgonc gyerek voltál, — mondta. — Meg ■ változtál... No nem baj, itt majd magadhoz jössz ...

Ezekre a szavakra bólintani és mosolyogni illett.

Este az erkélyen üldögéltünk hármasban, vagy meglátogattuk a fogorvost, aki Budapestről származott, és nagy méhész volt. Mézes diót tett az asz-