Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-05-14 / 20. szám

SZABÓ BÉLA:

ígéret

Igát, eddig vágyódtam valami elérhetetlenért, epedtem abszolút, érdeknélküli szépért, téves hitekben ringatóztam, és mindennap vártam a nagyszerű csodát,

— míg körülöttem apró, ferde viskóban krisztusok születtek rohadt szalma közt és lelkűk a gyárkéményeken át

egyre feketébben, egyre fenyegetőbben szállt fel, fel.,,

—Egyszer szemlélődés közben mikor a ragyogó eget néztem, láttam meg ezt, azután még sokszor láttam és gondolkoztam, azóta tudom és bevallom: tévedtem.

De ígérem nemcsak szóval,

de a két kezemmel,

azonkívül a lelkiismeretemmel is,

hogy hozzátok csatlakozom, szegény emberek

és ha érdeketekben valamit tehetek

itt vagyok képességeimmel mindenre készen.

PRERAU MARGIT:

Május hajnalán

)

Piros a vér

piros a láng, \

piros a csók piros a vágy.

Minden: miben élet lüktet, vajúdás és szerelem piros lázban remeg.

FÖLDES SÁNDOR:

Vérfolt az uccán

Arany labdákkal játszott a tavaszi délelőtt, egy fénylő gömb ott pattant szét az utca közepén és a járókelők riadtan látták meg: vér...

hatalmas vérfolt a síma szürkeségen, nézték és undorral kikerülték, a kocsik is elkanyarodtak tőle — mi történhetett?

egy tüdőbeteg köpte ki az életét? vagy egy napszámos a tehertől megszakadt? hajléktalan anya szülte meg gyermekét? menekülő foglyot lőtt agyon a rendőr? valaki gyilkolt? vagy egy lázadó fejét törték össze, ki szembeszállt a renddel?.,,

mi volt?

a Nap virágosán fürdőit a piros tócsában és gyorsan felszívta a kéretlen csodát, semmi se volt, ott se volt, valóban: az uccán semmi se volt — csak ti láttátok a vért!

a »ircfc/ánqw ^riraáM

a kő alól is felszivárog a nedv, ®

mellyel a tornyos házakat vakolták

és a föld alól régi lázadók vére,

kik hites tavaszokban embert nevettek az égre,

ez a folt mindig visszatér

kimoshatatlanul —

tavasz furcsa, hódító melegében a polgár megremeg, a polgár fél: az uccán ott a vér — mindig ott a vér!

SAFARI LÁSZLÓ:

Bimbó kinyílik

Bimbó kinyílik, virág lehullik

és egyre súlyosabb az életünk.

Gyárak leállnak, földek kiégnek,

nem terem itt már csicsóka sem.

Lapos tarisznyád hátadra véve, indulhatsz ember a szemed után

Es egyszer a hegyek mögül pirosán indul a hajnal, e tüzes nap alatt csillagtömegü a nép Ütemes zengéssel tör égnek a vágy.

/

Felforr a legszebb emberi láz:

— kipattan a piroslángú virág!

Milliók tiprott élete a nap felé néz, felemeli az esett ember megcsiifolt fejét.

Tavasszal, május hajnalon lesz:

az élet kitagadottjai magúkba ölelik az életet.

Nem volt az uccán és mégis ott volt:

piros bokor nőtt az aszfalton

arcok jajdultak benne

én láttam! és tudva tudom:

ezt láttátok!

azokat láttátok —

kiket mindig a járda széléről néztek: a mindennapok kínját: az örök háborút, akiknek a vére részvétlen ömlött a kőre, kikben nem hittetek, kiket leköptetek egyszer meg kell látni őket: hogy az uccán ott a vér.

Határok húzódnak,

sorompók csapódnak, |

jöjj vissza ember, gyenge vagy egyedül!

Várunk rád, párunk,

dűlöutaknál,

völgykatlanokban,

erdőknek mélyén

és sokan, sokan, sokan vagyunk!

Vágjál magadnak görcsös dorongot, faragj magadnak furulyát, kürtöt és fújjál sikoltó harci éneket!

VOZARI DEZSŐ:

★ ★ ★ * ★ *

* ★ *

* ★ *

* ★ * ★ ★ -k

ZALA JÓZSEF:

A barátságra

DÉNES GYÖRGY;

Virágba omlott a tavasz

Virágba omlott a tavasz, tajtékosak mind a fák, göndörödő bárányfelhők pelyhezik az ég tavát.

Mezők lenge bár mnyában pajkos, víg szellő kering, hegy taréja fénybe lobban, habzó forrás csengve ring.

Boldog május, szívre hajló, szabadságunk májusa, felújjong, repesve szárnyal szívünk forró himnusza

Évek harca, győzedelme lángol lengő lobogón, népünk árad, zsong alatta országos találkozón.

Mert az élet lm, kitárul, szépségében száz varázs, csillog-villog melengetve, mint aranyié szénparázs

Áramlanak vérkörünkön sodró végtelen erők, fürgén kalapálja szívünk boldog renddé a jövőt,

S nő az új rend gyermekében munkálkodó értelem, nem fut önös vágy felé bús szívvel és testvértelen.

Egy tűz fényénél melegszünk milliók és milliók, közös eszme-kikötőben, ringnak az élet-hajók.

S hogyha jövő századoknak boldog népe emleget, így mond: — fényt gyújtottak nálunH, fényt a szovjet emberek.

Porba zúzták negyvenötben a barbárok csúf hadát s testvérjobbot nyújtva mondták: építsetek új hazát!

Építettünk. Győztes pártunk vezetett a jó úton, gránit tömbből raktunk erős bástyát omló partokon.

És a partot megkötöttük, védi békés életünk, testvérnépek nagy családja áll kemény vártát velünk

Szabad életünk ragyogva árad új évek felé s minden kincse, és babérja a dolgozó emberé.

Testvérnek szánt bennünket sorsunk, s hajlékul adta e hazát, melynek csűrébe gyűjtjük, hordjuk mit dús földünk s a munka ád.

Erdőn, bányában, építésnél, gépek mellett és földeken, szláv munkással a magyar megfér; dolgoznak békességesen.

Lágy szláv dalt hoz a Vág magával a hegyekből kíséretül:

Vág a Dunával, míg dalával a róna dala egyesül.

OZSVALD ÁRPÁD:

Ébredés

Mint erdőben a fiatal fa, erősödve és magasodva, a nap felé tör a lombokon át... így nőttem én is, a szabadság napfényes egére vágytam s most érzem, hogy megtaláltam.

Erős vagyok, erős az ország, a sok proletár-ifjú sorsát felkarolta a Párt, a nép.

A falvainkon szerteszét telitorokból száll az énele, elnyomja hangját a hideg szélnek.

Az úri hordák eltipornák, amit épített ez az ország, de harcolunk érte keményen. Gyárkémények maró füstjében edzett szemünkkel messzi látunk. Nem adjuk el a szabadságunk!

Fiatal lányok kék szemében, a szélben ringó zöld vetésen láttam a boldog Holnapot.

Minden szépet a Párt adott, a Párt: millió munkás ökle, nincs olyan erő, mely összetörje.

Hogy más a nyelvünk, nem ellentét. Ismerjük egymást teljesen.

Drágán adott kettőnknek leckét tanítónk: a történelem.

Ha kútmérgező mégis volna, nem tűrhetnénk meg magunk között, mint szennyet, mit a folyó sodra kíméletlen a partra lök.

A két nép testvérré így válik, lesz jóban és bajban barát;

Magas Tátrától a Dunáig építi békés otthonát.

Pszt, csend!

A zászló leng az ifjú szélben és trombitálnak if jú marsok, kokárdák gőgje bőg. A szónok, ô szabadság! terólad harsog:

6 szabadság! De mennyi, mennyi vitéz ment érted halva halni, költő pengette érkezésed, király várt rád a diadalmi ivek alatt. Hol vagy, szabadság?

Dermedten lessük roppant perced, vágyunk, imádunk, invokálunk, toliunk, szegény, serényen perceg.

De a betű már tehetetlen

és a szavak sötétek, lomhák,

amerre nézünk, amerre látunk,

bitók, bilincsek, tilalomfák. i

Hol vagy szabadság? Magtapintunk,

ízeljük ízed édes cukrát,

míg tank görög a szép mezőkön

s veszett kutyák fenik foguk rád.

Mint oltalmazzunk, rejtegessünk, hogy a hajnalt megérjük véled?

Hová hasaljunk itt az éjben?

Pszt, csend, pszt, csend, ne sírj, te lélek, némán lapítsunk, hogy a zsarnok fájdalmukat ki ne nevesse.

Hosszú az é), de el fog múlni, hosszú az éj, de messze, messze valami láng, valami szikra új, vakmerő sugár-sereggel tört át s a mérges horizonton valami fénylik. Tán a reggel?

*

VERES JANOS:

A mi tavaszunk

A kék égre már kigurult vidáman a nap, mint villogó, tüzes aranypénz.

Mi munkára lendülünk a határban, a május éde, mint bögrén csurrant méz

s a szép élet dalol, ha szerszámunk cseng.

A mi rögünkhöz szeretettel nyúlunk, még beszélünk is tán a kedves földhöz,

— pedig sok éve szitkozódva túrtuk! — és szívünkben most a legszebben gyöngyöz

a Gazdag Sors győzelmes dicsérete!

Egymást. íme, erősen megöleljük és énekszót merítünk a nagy fénybe!

Jövőnk tanyáját dalos földre verjük egy egészséges század néz előre

a szemünkkel és messze, messze látunk.

Munkás és paraszt vígan lelt egymásra,

s a nép közös, megbékélt szeretettől ®

és becsülettől roskadt asztalára letűz a fény a kacagó, kék hegyről

s öröm-kupából minden száj hörpinthet!