Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-05-07 / 19. szám
— Az anyátok istenit!.;, nem tudtok jobban mozogni?.. — bőg végig a mester hangja a munkatermen. — Te meg itt tátod a szádat... hé?! — ordít rá egy cigánygyerekre és már csattan is a keze a képén. Vöröshajú a mester. A munkások a hajáért, meg azért, mert folyton „hé“-zik „Vörös Hé‘‘-nek nevezték el. Egyike a legrosszabb mestereknek a gyárban. Más mesterek is kiabálnak, sokan meggyőződésből, sokan meg csak úgy, a látszat kedvéért. Mert megkívánja tőlük az igazgató ezt a kiabálást. Nem egyszer mondotta nekik: — A munkás lusta, kergetni keli, hogy dolgozzon. A maguk feladata eZ a hajsza, ezért kapnak fizetést... Különösen a gyerekeket kergette. NKétségbeesett igyekvéssel taszították a fiúk vézna testüket a talicskának, csak hogy oka ne legyen a mester úrnak bántani őket. Csenevész, vékony gyerekek dolgoztak az égetőben. Még nem érték el a „törvényes életkort", amelynek betöltése (óh humanitás!) szabaddá tette részükre a munkát. 15 éveseknek mondották magukat, pedig még csak 12-13 évesek voltak. A gyárban senki sem firtatta keresztlevelüket. mert szükség volt az olcsó munkaerőre, ők meg örültek, hogy dolgozhatnak, mert kellett otthon az a pár korona a hét végén. Néha eljött az iparfelügyelő B-ról ellenőrizni, hogyan tartják be a gyermekmunka-tilalmat a gyárban. (Csodálatos, mindig előre tudták, mikor jön.) Ilyenkor elbújtatták a gyerekeket valahol a raktárban, az iparfelügyelő mindent rendben talált. Ezen sem kell csodálkozni! Fiatalember volt az iparfelügyelő, fiatal szép felesége egy tátrai szanatóriumban gyógyíttatta tüdőcsúcshurutját. A kezelés sok pénzbe került, az iparfelügyelő kevés fizetést kapott. Az égető volt a gyár pokla, a többi osztály pedig tornáca a pokolnak. A horganyozó. A bádogosműhely. A zománcozó. Itt dolgozott a legtöbb munkás. Óriási kádakban keverődött a kék, piros, sárga, zöld zománcmassza. A hatalmas műhely tele volt géppel, asztallal. Minden asztalnál egy szakmunkás dolgozott. Mellette az „adogató“ leányok és a „talicskás" gyerekek. Csak ezek kaptak ezen az osztályon órabért, a szakmunkások akkord-Ismeretlen szerző: Zománcedénygyár ban dolgoztak. Súly szerint ment az akkord. Az egyes edényfajttoak más és más volt a bértMyJja. A kSz edényeket talicskán a gyerekek a „mérőmesterhez“ tolták, aki a lemért súlyt odaírta az illető munkás neve mellé a könyvbe. Váltáskor a „súlyjegyzék“ bekerült az irodába és ennek alapján állították össze a munkások bérlistáját. £s itt nyilvánult meg a gyári rendszer teljes gyalázatosságában. A mérömester minden egyes mérésnél „tévedett“, kevesebbet írt a könyvbe, mint amenynyit a mérleg valóban mutatott .(Nem is említjük azt. hogy a mérleget már amúgy is preparálták és az hamisan jelzett.) A munkások tudták ezt, mégsem mertek szólni. Aki mégis kinyitotta a száját, az „büntetésből“ olyan beosztást kapott, hogy a felét kereste csak meg annak, mint annakelőtte. Emiatt nem mertek szólni a munkások Nem mintha az igazgató helyeselte volna ezeket a rendellenességeket. Dehogy is! Ha valamelyik munkás panasszal »lent hozzá, kegyesen meghallgatta, megveregette a vállát: — Jó! van, barátom! Lássa, azt szeretem, ha a munkások hozzám jönnek panaszukkal. Majd én elintézem a dolgot. Menjen csak nyugodtan... Még szivart is adott ilyenkor a munkásnak. Két nap múlva azonban, valamilyen ürüggyel felmondtak a panasztevőnek. Ezért mondották a gyáriak azután, ha valamelyik társukat hirtelen az utcára tették: — Szivart kapott a szakállastól... Általában egész rendszert képeztek a különböző „tévedések“ a gyárban. Az adólevonások körül, amikor olyanoknál is levonták az adót, akiknek bérük alapján nem is kellett volna fizetniük. A betegsegélyzői illeték körül, amikor is kevesebbet fizetett be a gyár a betegsegélyzőbe, mint amennyit munkásainak a béréből levont. Egy ilyen eset napokig izgalomban tartotta a munkásságot. Kállai Jóskával történt. Már gyerekkora óta dolgozott a gyárban, Ott dolgozott apja és ott dolgozott anyja is. bjeg a felesége, akit hűtlenség miatt kergetett el magától és aki után egy kékszemű, pufók gyermek maradt reá. Jó munkás volt Kállai Jóska. Fiatal és nyakas. A zománcozóban dolgozott. Háromszáz koronát is keresett egy héten. Aztán valahogy fájni kezdett a melle. Nem volt ez valami különös fájdalom, csak néhanéha nyilait belé valami szúrásféle. Köhögni kezdett. Néha kivörösödött az arca, pedig nem is ivott. Izzadt még olyankor is, amikor semmit se csinált. Elment a füleki betegsegélyzp orvoshoz. Az elküldte, hogy semmi baja. Kállai Jóska tovább dolgozott. Egy idő múlva újból elment az orvoshoz. Az orvos most porokat rendelt neki. Mikor harmadszor ment el, akkor már nem küldte el az orvos, még porokat sem rendelt neki: elismerte betegnek. Akkor már nagyon köhögött Kállai Jóska. Amikor lefeküdt, vigasztalta síró anyját: — Ne sírjon, mama, majd egy keveset ellustálkodom, aztán egészséges leszek megint. Nevetve tette még hozzá: — Őri módon, munka nélkül fogok élni... hisz kapom a táppénzt a betegsegélyzőtől. FODOR JÓZSEF: ____________ Tudta Kállai Jóska, mennyi pénzt kell neki a betegsegélyzőtől kapnia. Megjött a táppénz. Kevesebb volt, mint amennyit kiszámított. — Ejnye, csak nem tévedtem?! Számolni kezdett. Megint ugyanannyi jött ki, mint azelőtt. Felkelt, s elutazott Losoncra a betegsegélyzőbe. — Kérem, tévedés történt. Kevesebb táppénzt kaptam, mint amennyi jár nekem. — Nem lehet az, barátom, mutassa csak a céduláját... Keresi Kállai nevét a hivatalnok a kartotékban, meg is találja. A hivatalnok nézi a borítékot s a fejét csóválja: — Valóban kevesebb. Akkor bizonyára a gyárban tévedtek. Ezt úgy mondta, mintha teljesen rendben volna a dolog. Még mosolygott is hozzá. ' De Kállai Jóska fiatal volt és nyakas, azonkívül meg még beteg is. Nem csoda; ha kitört belőle a harag. — Nem elég, hogy a tüdőmet elrohasztották, még meg is lopnak a bitangok! Jegyzőkönyvet vétetett fel az esetről, feljelentette a gyárat. Egy-két pillanatra eszébe jutott, hogy talán mégis jobb volna hallgatni, de azért mégsem sajnálta a feljelentést. Hiába igyekezett őt a betegsegélyző igazgatója lebeszélni szándékáról, hiába magyarázta neki: — Nézze, barátom, én teljesen megértem felháborodását. De hát gondoljon a következményekre, hiszen ismerjük mi a füleki rendszert. Talán rendbe lehet hozni az ügyet feljelentés nélkül is ... Visszarohan az irodájába. — Majd én megmutatom neki! Engem feljelenteni? Ha éhendöglik, akkor sem kap többé nálam munkát... A személyzeti osztály vezetőjéhez fordul: — Kije dolgozik itt még Kállainak? Az már ismeri főnöke szokásait, elébetartja a készenlétben tartott listát: — Kállai Amália, az anyja. Idb. Kállai József, az apja ... — Azonnal számoltassa le őket! És a két öreget kitették a munkából. — Jaj, mit tettél fiam?! Miért nem hallgattál inkább, mihez fogunk most kezdeni kenyér nélkül ? ... éhen fogunk pusztulni... így jajgatott az öreg Kállaimama, fia ágyánál. Ez az eset olyan lázít.6 volt igazságtalanságában, hogy a máskor oly tunya üzemi bizottság is megmozdult. Az üzemi bizottság tagjai a legjobban szituált szakmunkás-rétegből kikerült munkások voltak. Elavult, békeidőbeli mozgalmi metódusokkal dolgoztak. Az üzemi bizottság elnökéről. Jakabról. egy kistermetű, hibás beszédű munkásról mindenki tudta, hogy az igazgató spiclije, akinek a munkásság minden mozdulását besúgta. Nem csoda, hogy ilyen körülményeik között a valamikor erős szakszervezet és a pártszervezet teljesen legyengült. — Minek szervezkedjünk ? ... hogy eladjon bennünket a Jakab? — mondották a gyári munkások. Látta mindezt az igazgató is. Nem egyszer mondotta gúarccal és köhögött. Sokat él szárazon köhögött. És a munkások tűrtek, igásjószági türelemmel tűrtek. De azért elszakadt néha tűrésük végtelennek látszó fonala is. Az égetőben történt. Az egyik szlovák munkás kiment az árnyékszékre, amikor visszajön, nekitámad a „Vörös Hé“. — Mit lopta az időt odakint hé? Kicsi ember a munkás és félénk. — Csak az árnyékszéken voltam ... — Cigarettázni, mi?... Majd én megmutatom! A munkás morog valamit az orra alatt. A „Vörös Hé“ fenyegetően közeledik feléje. A munkás talán csak ösztönösen, a lapáthoz nyúlt. A „Vörös Hé“ elkezd ordítani— Segítség!... lapátot fogott reám. meg akar ölni... ! A szomszédos horganyozóból a lármára berohan két mester. Hárman verik agyba-főbe a munkást. — Te gyilkos! Lapátot fogtál ránk? Nesze lapát! Már csupa vér az arca. — Jaj, mester úr... ja-a-aj. Az egyik lapáloló munkás (Agócsnak hívták, csak rövid ideje dolgozott a gyárban) nem bírja visszafojtani haragját, odaugrik lapáttal a kezében és elorditja magát: — A kutya úristenit, elé-éég! Lesújt a lapáttal az egyik mester fejére. És erre fellázad a többi munkás is. Vad részegség lángja lobog a szemükben. Lapáttal, lapátnyéllel verik a mestereket. — Hajcsárok! — Embernyúzók! — Gyilkosok! Az öreg Boglya, mint a megkergült, úgy forog maga közi« errft Kállai Jóska maradt. Amikor a szakállas igazgató tudomást szerzett a feljelentésről (a betegsegélyző igazgatója telefonálta meg neki nagy bocsánatkérések közepette), kiabálni kezdett: — Énhozzám jöjjön panaszra, akinek baja van! Bennem senki se lássa ellenségét, apja vagyok munkásaimnak... Átrohant a nyilvántartási irodába: — Ki frja a betegsegélyzői elszámolásokat ? — Én! — jelentkezik félénken az egyik hivatalnok. — Azonnali hatállyal felmondok magának! — Kérem .. tévedtem... — Az én hivatalnokaimnak nem szabad tévedniük ... nálam úgy kell menni mindennek, mint a karikacsapás! ŕ UV; vn v« ~\ hajthatatlan nyosan az üzemi bizottsági tárgyalásokon: — Tizenkilencben maguk voltak az urak, most pedig én... Hja, uraim, ilyen már a világ folyása ... Az igazgató felfigyelt a forrongásra, amelyet a Kállai-eset a munkásság között okozott és így az üzemi bizottság közbelépésére visszafogadta a két öreget a munkába. Egy újabb alkalom volt az igazgató számára, hogy apai gondoskodását hangsúlyozhassa: — Megbocsátok én még annak a Kállai Jóskának is, mert én nem vagyok haragtartó ember. Csak nem szeretem, ha a munkásnak nincs bizalma hozzám ... Akkor már nem igen kért Kállai Jóska a bobsánatból. A losonci kórházban feküdt piros rül egy lábon és veszettül ordít: — Üssétek!... üssé-é-tek! A kemencék zúgnak. A pára és a tüzfény véres fátyollal vonják be a gomolygó emberrakást. Félholtra verték a mestereket a megvadult munkások. Agócsnak felmondtak, egyéb baja nem történt. A szlovák munkásnak pénzzel tömték be a száját A mestetek egy heti szabadságot kaptak, fájdalomdíjat és szidást az igazgatótól: — Meg vannak kérem őrülve? Soha többet ne jusson az eszükbe egy munkást megverni... a többi előtt, — tette még hozzá kis idő múlva. Ilyen volt a füleki gyár és ilyen volt szakállas igazgatója, aki apja volt munkásainak... (n 30 as években íródott) Ember az űrben lm, nyilt a végtelen S az ember útja tárt! Űzöm és nem lelem A szót, köszönteni az úttörőt. Ó, tisztelegj. Ma, a nagy tett előtt! Míg világ a világ S az ember-nyom nyomba hág, idő s történelem Ne felejtsen el, roppant jelen! Sem Öt, sem öt, A mérésben, útban szédítőt. Nagy honát — s az Egyet a dicsőt, Tisztelni keltsen minden időt! Az Ember kitört, Nevet, nevet rád, kicsi Föld, Nem élni-halni jelölt Már: s még csak kezdi o csuda kört. Oh, nyílt, vad, tértelen Tér, legyőzött elem, S ily csuda jeleken, Köszöntő holnap, játssz, játssz csak velem! lm, nézd, ha egybe fog, Jóra az erő, s dobog. Nagyért egy nép! Nyíl a hurok, Táv- és szédülnek a csillagok. Öh perc, hova ragad A kép! Ma, adj új szavakat, Hős Tett pezsdítsd a vért, S az embert, aki ily*»t megért! Mióta lét a lét, S fog e szűk földi sötét, Tízezer év évre: még ^ Nem ment annyit, mint itt perc ma lép. Öh, Dicső vajúdás, Diadal s újra más! Ma a Mindenben utat kerít Az ember: s holnap hozza a jobb emberit! Harmóniát — Hol összekapcsolt bolygókon át Föld s csillag közt, mint hull a gát, Megleli végre köz, -egy-önmagát! \ Blanka Bogdánévá fiatal tehetséges csehszlovák filmszínésznő
