Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-04-11 / 15. szám
Fel elsorakoznak a paro k k líül Az idősebbek még emlékezni fognak azokra az időkre, amikor a politizáló nőt lenézték vagy legalábbis egy kézlegyintéssel intézték el. Különösen nehéz volt a helyzete az olyan nőknek, akik alkalmazásban voltak, mert a munkaadójuk ha nem is ellenezte, de nerp nézte jószemmel, ha nyilvánosan szerepeltek. Elképzelhető, hogy milyen nehéz volt egy olyan nőnek a helyzete, aki tagja volt a kommunista pártnak. Az ilyen sokat kockáztatott és mégis voltak, akik nem törődtek a következményekkel s meggyőződésüknek eleget téve kiálltak és dolgoztak. Ilyen volt Posvancz Ferencné is. Egy kis faluban 10 éhes gyermek várt hiába minden nap meleg ételt. Sokan voltak és a szegénység nagy volt. Jgy aztán a már 12 éves kislányt szülei a városba küldték, ahol egy üzletben kifutólány lett. Nem járt fizetés érte de legalább jóllakhatott Később már valami fizetést is kapott, melyet testvéreinek öltöztetésére költött. Az első világháború végéhez közeledett. Az egyik testvére Oroszországban élte át a Nagy Októberi Forradalmat. Látott, sokat látott, sőt harcolt is. Hazajött, elmondta élményeit, az új eszmék, a gondolatok jó földbe kerültek, mert húga mohón leste ezeket. Ekkor jegyezte el magát az eszmével és 1922-ben tagja lett a kommunista pártnak. Ekkor még bújtatta és támogatta Oroszországot járt bátyját, Mészáros Gábort, aki 1919-ben Magyarországon népbiztos volt. Mint hű katonája a pártnak dolgozott, tovább. Gyűjtött, szervezett, ha kellett buzdított. Nő létére sohasem mondta nem lehet, nem érek rá. Nem ismerte a lehetetlent és főként nem ismerte 1928-ban sem, amikor röplapok terjesztésével megbízták és amiért a rendőrség letartóztatta s néhány hónapig lakat alatt tartotta, Amikor kiengedték, újból folytatta megkezdett munkáját. 1938-ban is dolgozott nem törődve azzal, hogy a munka most veszélyesebb. 1941 októberében ismét letartóztatták. Másfél évi rabság után feltételesen szabadlábra helyezték. Dolgozott, segített, támogatott. Sikerült kíkerülnié a rendőrök figyelmét Ügyes volt akkor is, amikor 1944 augusztusában a felkelés idején Besztercebánya vidékén tartózkodott. Tudta, hogy nem szabad mutatkoznia, tudta, hogy hevét és ténykedését a rendőrség nyilvántartja. Aranyosmaróton várta meg a felszabadulást. Azóta pedig olyan fegyelmezett tagja a pártnak, mint előbb volt. Dolgozott a felépítésben és ha kell dolgozik ma is. pedig a fején az ősz hajszálak már túlsúlyban vannak. Amikor ezt elmondta, úgy néztünk rá, mint egy nőre, egy anyára, aki viszontagságos életet élt. Ugyan miért tette ezt? Bizonyára nem azért, hogy egyszer kényelmesebb élete legyen, mert aki megszokta a munkát, azt nem lehet a munkától visszatartani és így nem lehet Posvancz Ferencnét sem. Miért tette és miért teszi még ma is? Azért, hogy gyermekének, unokájának boldogabb élete legyen, mint neki volt. V_ Nézzünk be a kultúrházba, hátha már ott vannak — javasolta Pista a „tánctanár“. Körüljártuk a kultúrházat, de minden ajtó zárva volt és az ablakok sötétek, csak a kutyák ugattak meg bennünket. Most rajtam volt a sor javasolni. Gyerünk el a Csemadok elnökéhez, Gálos elvtárshoz, majd csak útbaigazít bennünket. Igen ám, de nem tudtuk, hol lakik. Szerencsénkre jött egy fiatalember — ez majd csak útbaigazít bennünket. — Hej, fiatalember! — nem tudja, hogy hol lakik Gálos elvtárs? Az illető leszállt a bicikliről és mintha csak úgy magának mondta volna: na jöjjön. Mi mentünk, szinte döcögtünk utána.“ Olyan utat nem lehet mindenhol találni. Ott,' abban a házban lakik — de vigyázzanak, mert harapós kutyájuk van! — Nekünk nem volt mindegy. Olyan kutyaszorítóba kerülni. ahonnan talán ki se találnánk. Ráadásul, még harapós kutya is — ez bizony nem mindennapi. De csak bíztattuk egymást: — Ne félj — mondom — ne félj! Csak menj előre! Pista elindult nagy bátran, de mind a ketten jobbra-balra nézegettünk, honnan is fog támadni ez a kutya. Egyszer csak a ház sarkán sompolygott ki. Hatalmas, mint egy borjú — állapítottuk meg hamarjában. De már jött is a gazda utána. — Jó estét! Már vártuk magukat. Gondoltuk, hogy elfeledkeztek az ígéretről. Jöjjenek be már egy kicsit. Átöltözöm, aztán megyek én is. Bent magától indult meg a beszélgetés. — Tudják, a lányom — az Etel — ott volt a tánckörvezetői tanfolyamon és összeállított Ráncokat. Azt kéne megnézni, vajon jó lesz-e. Az elvtársak jobban értenek hozzá, esetleg tanáccsal is hozzájárulhatnak, hogy sikerüljön. Nálunk tudnak a fiatalok táncolni, de az mégis csak más. Népi táncot akarunk betanulni. — Lelkesednek a táncért? — kérdjük Pistával egyszerre. — Hű, az ne volna...? Mi gyakran szoktunk fellépni. Röbeszélt, mi is beszéltünk, s közben fel is készültünk az útra. — No mehetünk, mert már negyed nyolc van és várnak a gyérekek. Megint az ismert úton mentünk vissza a kultúrházhoz. Búra Pistát — mert úgy hívják a lévai „táncmestert" — töri a kíváncsiság, vajon mi lesz ott. A kultúrház ablakai világosak. Az ajtók tárva-nyitva, és a székeken hét lány és hét fiú ül türelmetlenül. Várnak bennünket. vid pár év alatt nem egy színdarabot, esztrád-műsort tanultunk be kezdőkkel. És ez mind jól ment. Azért úgy gondoljuk, hogy ennek is menni kell. Tudják — folytatja Gálos elvtárs — a párt alapításának 40. évfordulójára akarjuk betanulni ezt a táncot. Aztán fel szeretnénk lépni a járási Csemadok-napon, de ha jól megy, már május elsején Léván, az amfiteátrumban. Jani bácsi beszélt, a lánya „Ültetjük a barátság fáját“. Tina Bauer-Pezellin, az NDK-ban élő művésznő rajza. — Hiszen ezek már nem gyerekek — mondjuk a Csemadokelnöknek. Kézfogás — bemutatkozás, Garai István, Kecskó Zsuzsi, aztán még egy Zsuzsi, Jani, Árpi, Gizi és megint Gizi. — Táncolnak? — Táncolnánk, de várni kellett az elvtársakra. — És hol dolgoznak? — Itt a szövetkezetben. Az egyik Gizi, az EFSZ könyvelője, Zsuzsi a dohánycsoportban dolgozik, Csernák Jani pedig traktoros. Egyszóval mind a fegyverneki EFSZ-ben dolgoznak, valemennyien tagjai a CSISZ-nek és a kultúrmunka terén aktívan tevékenykednek a Csemadokban. Morvaszky elvtársnő, aki a csoportot összehozta, javasolja, hogy megkezdhetjük. Pista beint, felsorakoznak a párok, hét' lány, hét fiú, és egy kis lámpalázzal mindjárt az első lépést elhibázzák. Kicsit szégyellik magukat, de Pista, a „tánctanár" már közbelép. Milyen nótát is énekelnek? — A Marcsát — válaszolják közösen. — Akkor kezdjük el énekelni — javasolja Pista. Elment Marcsa, el a bálba... És megkezdődött a bemutató. Elejével kicsit gyengén ment. Lassú ütemben kezdtek el táncolni, de Pista barátunk, szorítja, gyorsítja, dúdolja, sőt jómaga is az élre áll és járja a ropogós népi táncot. Izzadnak a fiúk. Hisz ez már nem mindennapi. Egész pap a mezőn, — most meg itt, De Pista nem hagy pihenni senkit. Mikor kihirdeti az első félidő végét. mindenki iparkodik leü'rti. Lekerülnek a szvetterek, a kabátok, pedig nekünk akik ültünk a teremben — a fogunk is vacogott a hidegtől. — No mit szóltok hozzá? — Ez igen, ezt lehet táncnak nevezni. A lányok bírálják a fiúkat, hogy ballábasok, erre ők — majd mi megmutatjuk — és újból felállnak, hogy folytassák a próbát. így ment ez a második, majd a harmadik, az utolsó „félidő" végéig. — No lesz belőle valami? — kérdi az elnök. — Lesz, persze, hogy lesz — válaszolnak a táncosok. Pistát kérik jobbról-balról, mert közben összejött csaknem az egész Csemadok-vezetőség. — De jöjjön ki még egyszer! Hozzánk, Fegyvernekre. — És Pista, aki napokon keresztül mássza a telefon-oszlopokat mint szerelő, jókedvűen bólo» gat: '• — Kijövök — ■ persze hogy kijövök, a jövő héten! — ★ — Kulturális hírek Tíz kiváló zenész működött közre abban a filmben, amelyet Gheorghiu Enescu (1881—1955) a nagy román zeneszerző tiszteletére forgattak. A film keretében Pablo Casals, Yehudi Menuhin és Dimitrij Sosztakovics is fellép. ☆ Nem kétséges, hogy az amerikai befolyás gyengülésével egyre több dél-amerikai film kerül Európába. Az 1955 óta Punta del Fste-ben minden év januárjában megrendezett Dél- Amerika nagydíjáért folyó fesztivál is azt bizonyítja, hogy a hatalmas kontinens tanulni vágyik az európai vezető filmművészektől. ☆ A Csehszlovák Szocialista Köztársaság Havannában címmel ez év júniusában nyílik meg az első csehszlovák kiállítás Kuba fővárosában. A kiállítás bemutatja hazánk életét és a kölcsönös gazdasági együttműködés új lehetőségeit. ☆ A Liszt — Bartók év egyik érdekes színfoltja az a művészi tablókból álló vándorkiállítás, amely április közepétől kezdve az esztendő végéig Európa több fővárosában ismerteti a két nagy magyar zeneszerző tevékenységét. A vándorkiállítást először a Prágai Tavaszon mutatják be. A dokumentumok végigvezetik a nézőt Liszt Ferenc életén, bemutatják első sikereinek színhelyét és a vándorévek eseményeit. *☆*☆☆☆■*☆☆■*☆*☆■*☆☆☆'**■*■*☆☆*☆☆•*☆☆**☆☆■*☆☆*☆☆•&*■*☆■***•*** A..A ☆■A*'***********'**************-**Szlovákiai magyar elbeszélők A könyvbarát szerelmes hitével, optimista jóindulattal vettem kézbe az elmúlt napokban megjelent fenti című antológiát, amely huszonnégy szlovákiai magyar tollforgató írásával kívánja szolgálni, illetve reprezentálni magyar irodalmunkat. Felszabadulásunk óta ez az első együttes kiállása prózaíróinknak. Érdekes kezdeményezéseknek, merész kísérletezéseknek vagyunk tanúi: új hangot, új stílust, új témákat keresnek az írás mesterei. Érthetően mindenkit érdekel — az olvasóközönséget" és az irodalmárokat egyaránt —, hogy hol tart a szocialista szellemiségű, realista irodalmunk, milyen eredményeket ér el, milyen úton keresi a megoldásokat. A szocialista országok igényes íróiban egyre inkább tudatosul irodalmuk művészi célja és jelentősége, s ennek megfelelően az a törekvés, hogy mai témájú, eleven írásaikban ábrázolják új élményeiket. A törekvés többre, magasabb értékűre, újabbra, ez az igény viszi előre az emberiséget — ez a motor, a hajtóerő —, ez az élelem a batyuban, melyet az író egy életre vállára vesz. A batyu és az ember együtt haladnak, aki leteszi, lemond a művészetről, aki viszi, sokszor megátkozza, de viszi, viszi, mert hozzánőtt, s ha néha nekikeseredésében földhöz vágja, újra felveszi, s újra elindul vele. Mennyi keresés, mennyi tanulmány, vázlat, milyen mély búvárkodás, belemélyedés a világ megismerésébe, míg valami megszületik. Hány hibás lépés, helytelen út, amin az alkotó elindul, s aztán újrakezdi, mert rájön, hogy kátyúba jutott. Saját tapasztalatomból tudom és vallom, hogy egyelten megkezdett út sem, amit nem tudtam végigjárni, egyetlen zsákutcába jutás sem hiábavaló, nem haszontalan az alkotó és későbbi alkotások fejlődésében. Minden útkeresés a tisztázódás és differenciálódás lehetőségét rejti magában — és aki nem gyáva a hibákból tanulni ág nem fél a kritikától, az le tudja vonni belőle saját fejlődésének biztosítására a tanulságot. Merészen alkotni, új utakon — kiállni a bírálatokat — felemelkedni vagy lebukni és aztán újra és újra kezdeni, szinte közös sors ez az alkotók élettörténetében, akár zsenik voltak, akár nem. Örömmel kell fogadni minden jó szándékot, amely újat, egyénit, korszerűt kíván nyújtani, szakítani akar az elhervadt vagy elkoptatott stílussal, s új színt, új hangot akar megütni. Az ilyen törekvés egybeesik a modern társadalom igényével, de nem jelenti azt, hogy mindenképpen el kell vetni a klasszikussá nemesedett jó hagyományokat. Szlovákiai magyar prózaíróink az antológiában közölt írásaikkal nem nyújtanak újat, korszerűt. A valóságot Turczel Lajos, az antológiában megjelent írások válogatója is megállapítja. De nem értünk egyet Turczel Lajossal, amikor bevezetőjében a következőket írja: „Nem azt vetjük novellistáink szemére, hogy a múltat szocialista tudatosság és tendenciózusság nélkül ábrázolják, halős-ben azzal ismerteti meg az olvasót, hogy egy vasúti kalauznő, aki különváltan él férjétől, példátlanul züllött életet folytat, egy gyerekszámba sorolható leánygyermekét prostitúcióra kényszeríti, míg fia a huligánok táborába tartozik. Markon József írásában arról mesél, hogy elemista kisdiákjaink milyen ravasz módon tesznek szert illegális keresetre. Mikus Sándor a „zabigyerek“ szomorú sorsát ecseteli, míg Monoszlóy Dezső a megcsalt erdőmunkás bánatát teregeti az olvasó elé. nem azt, hogy úgyszólván csak a múltat ábrázolják.“ Nem! Az antológiában vannak írások a ma emberéről is, de milyenek ezek? Duba Gyula Magány és hűség című írásában szomorú történetet közöl a katonai szolgálatot teljesítő férj otthon maradt feleségének kicsapongó életéről. Koncsol László Kaland nevű „novellája“ egy, a szüleit sarcoló főiskolásról számol be, aki léha élete útján egy férjes asszonnyal kerül össze a pros-* titúció világában. Kónya József Öcsike ateista lett című írása a különös szülőkről mesél, akik fondorlatos ravaszsággal kívánják leányukat férjhez adni. Lóska Lajos A kis szep-Ez a válogatott „novella“ csokor arról kíván tanúbizonyságot tenni, hogy szocialista társadalmunkban elburjánzott a prostitúció kényszerűsége, a házasságtörések száma emelkedik, ifjúságunk neveléséről hiányosan gondoskodunk. Miért Írtak ezek az írók csak a züllés útjára tévedt emberekről!? Hol vannak az írások a ma emberéről: a vájárokról, olvasztárokról, a földmúvesszövetkezetek és a gyárak becsületes dolgozóiról. írni kell a rosszról, da ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a pozitív eredményekről, ami ebben az antológiában a feledés homályába került. Felszabadulásunk után egyre újabb, egyre nagyobb tömegek szaporították a könyvolvasók táborát. Ezek a tömegek új igényekkel léptek fel az irodalommal szemben. Napjaink forradalmi változásai következtében szélesebb látókörre tettek szert, érdeklődési körük megnőtt, tudatuk megvilágosodott, s jelentékeny részük többé már nem engedte át magát bambán és érzéketlenül az események sodrásának, hanem ismerni akarja azt a világot, azt a társadalmat, amelyben élnek és azokat a mozgatóerőket, amelyek a történelmet alakítják. Persze, nem mindenféle-fajta írás szolgálja az emberi haladást, a nemes eszményeket, a tömegek művészi érzékének fejlesztését és a népek szolidaritását. A tartalmatlan, csak az ember durva ösztöneire, szekszualitására ható, az üre6 szenzációt hajszoló írások, mocsárba vezetnek és ott is vesznek. A szocialista irodalmár, egy igazán új világot rögzíthet le, amint az idő és a történelem méhéből megszületik. A harcos, munkálkodó, alkotó embereket, az egész csodaszép mozgalmas életet ragadhatja meg. Rögzítheti, de éppen a legelevenebb pillanataiban, amikor a létezés legintenzívebb érzései fénylenek az emberen, az egész létező világon. Formanyelvét pedig éppen harcai során találja majd meg és alakítja ki. Hogy az antológiában leközölt írások válogatásában hiba történt, ezt Turczel Lajos is elismeri, amikor bevezetőjében megírta véd- és vádbeszédét: „Novellairodalmunk formai fogyatékossága szorosan, okozatilag függ össze a másik fogyatékossággal: a tematikaival. Ha novellásköteteinket forgatjuk vagy a folyóiratokban közölt novellákat olvassuk, azt kell látnunk, hogy novellistáink nagy része még a múltban időzik, tematikailag a múlt emlékeiből, élményeiből él. Ez az állapot a mi antolégiánk írásaira is szükségszerűen jellemző. A 24 novellából alig van kettő-három, amely már közvetlenül és amellett helyes problémaérzékkel és politikusán szocialista jelenünkhöz nyúlna." « Az antológiában megjelent 24 „novella“ írói közül: Asgúthy Erzsébet, Dénes György, Egri Viktor, Kovács István, Lehocky Teréz, Lovicsek Béla, Mács József, Nagy Irén, Ordódy Katalin, Simko Margit, Szabó Béla, Szőke József és Zsíros István írásai érdemelnek említést. A szocialista országok íróira hárul az a szép és vállalt kötelesség, hogy a toliforgatás lehetőségeit a legtökéletesebben kihasználják a világbéke megoltalmazása, a népek szabadsága és jóléte, a szocializmus világméretű győzelmei érdekében. És ez a kötelesség legyen szívügye a szlovákiai magyar irodalmároknak is. WITTENBERG JÓZSEF
