Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-30 / 35. szám

iii.... ti: ::::::::::::::::::::::: X vidéki műkedvelő, színját­szó és táncegyüttesek többnyi­re ősz és tél folyamán tevé­kenyek. Ugyanis csak a hosszú esték nyújthatnak kedvező al­kalmat ifjúságunknak és az idősebbeknek is kulturális te­vékenységre. A népművelési otthonok vagy ezek híján más helyiségek vonző.melege össze­hozza azokat, akik kitartó szorgalmas munkájukkal szét­hintik falvainkon a kultúra magvait. Ezt tették a Csema- dok és a CSISZ gútai műkedve­lői, amikor a tél folyamán egy kabaréműsorral mosolyt és de­rűt varázsoltak nézőik arcára nemcsak falujukban, hanem Csallőközaranyoson, Ögyallán és Bátorkeszín is. És ez után a könnyebb fajsúlyú műsor után igényesebb, színészektől többet követelő darabot választott ki játszásra Kopják tanító elv- társ, a csoport vezetője. Ezút­tal Siposs-Tarics Dalol a nyár Című zenés vígjátékéra esett a választás. A helyi szokásoktól eltérően most nyáron tanulta be új darabját a lelkes kultúr- esoport, dacolva minden ne­hézséggel és akadállyal. Siposs és Tories a komáromi Magyar Területi Színház ismert színészei. Említett vígjátékuk­ban két hét nyaralásának az él­ményeit mondják el meglepő üdeséggel. Az események a tát­rai „Edénkért“ nevű üdülőben MACS JÖZSEF: játszódnak. A szerzők nem a puszta véletlenre építenek, hi­hetetlennek tűnő fordulatokat nem építenek be a darabjukba. A reális életből vették témáju­kat. Ezért aratnak sikert játé­kukkal! A dalos vígjátékban jó alakí­tást nyújt Balázs Sándor Ve- recky álfilmrendező szerepé­ben. Főként szép, tiszta, kelle­mes hangjával tűnik ki. Kovács Ibolya egyéniségét Rigó Magda példátlan akarattal és elfogad­ható játékkal vitte színre. Ve- reckyné szerepében pedig Bar- tus Ida higgadt játéka köti le a figyelmet. Szabó Szerén tit­kárnője szintén szép alakítás. Dinamikus egészét alkot a fő eseménnyel összefonódó és azt szerencsésen kiegészítő többi jelenet is. Sok derűs percet szerez például Bokros gondnok Boriska nevű leányának és Borz Bonifác villanyszerelő-halász- újságírónak érdekesen alakuló szerelmi kapcsolata. A leány szerepében szép alakítást nyújt Czigle Gizella, aki gyorsan per­gő nyelvével, szellemes mozdu­lataival élethűvé teszi egy csit- ri kislány alakját. Borz Boni- fácot Szépe Pál alakítja. Moz­dulatai és arcmimikája gyakor­lott színészre vallanak. Borz akaratlanul is megtestesítője és kiindítója a szerepben mind­azon félreértéseknek, amelyek az eseményeket előreviszik, ő okozza a félreértéseket jöven­dő apósa és anyósa között. Az üdülő gondnokának alakí­tásában Rása Imre nagyszerű. Hanghordozásával kiválóan tudja érzékeltetni azt a fele­lősséget, amely ilyen fontos poszton természetes. Jó benyo­mást tesznek még játékukkal: Szépe Ferenc portás, Csizmadia Zoltán festő, Öllé Mária gond- nokné és Fekete Kálmán súly­emelő. De a többi alakító is megérdemli, hogy leírjuk a ne­vét. így Jozefik Erzsébet, An­gyal Rozália, Marosi Gábor, Kondé Ferenc és Nagy Lajos. Siposs-Tarics zenés vígjáté­kának, a Daloló nyárnak szín- revitelében a Földy Lajos ve­zette zenekarnak is oroszlánré­sze van. Nem beszélve a nagy­szerű rendező-szervező Kopják József munkájáról, aki igazán sokat tett azért, hogy a gútai- ak elfogadható játékkal vigyék színre a darabot. Reméljük, hogy a tervbevett nyári és őszi portyákra sor ke­rül s a Csallóköz eme nagy fa­lujának műkedvelői számos községben szereznek majd de­rűs perceket a dolgozóknak. Bízunk abban is, hogy a lel­kes műkedvelőcsoport méltón fogja képviselni a csehszlová­kiai magyar kultúrát egyhetes magyarországi vendégszerep­lése idején. JUHÁSZ ÁRPÁD Augusztus 17, szerda vonat éppen most szalad fel a völgyön nek, a falvaknak, az embereknek, s a két ha­" * ián- talmas magaslat közt müút szürkéllik s dűlő­keresztül-kasul A Csetnek felé. Roppant erős fényben Ián goi a vidék. Tizedmagával síit a nap. Tegnap ellenben zuhogott az eső. Men­teni a termést, kihasználni az időt, ez visszhangzik országos akaratként a vidéken és mindenütt, ahol kedvezőtlen a felhők vonulá­sa. De a dombokon, illetve a Zúgó alatt lefe­küdt az árpa egészen. Nincs gép, amely le­vágná. A páskaháziak úgy segítenek magukon, hogy felparcellázzák a táblát és harmatfel­szálltától kaszával aratják az életét. Egy nagy szorgalmas megmozdulás hullámzik az árpá­ban. Aztán egyszerre végeszakad a kaszák zuho- gásának, marékszedő asszonyok hajlongásá- nak, az emberek bevonulnak ebédelni a faluba. Az oldalon feltűnik egy öregember papucsban, csizmanadrágban, lajbiban, villogó kaszával a vállán. Meghökkentő, szívb emarkoló, film vásznára vagy televízió képernyőjére kívánko­zó látvány! Mintha nem is a szövetkezet ár­paföldjéről jönne, hanem a Mikszáth regényé­ből, a híres Szent Péter esernyőjéből lépne ki. Azzal a különbséggel, hogy ö nem egyedül baktat a sáros dülőúton — a menye lépked frissen előtte. Meg ■a kezében sem tart eser­nyőt, meg a neve sem Müncz Jónás: Ragyina János. A levegöégben madarak énekelnek, a susogó erdő aljában pedig jóízűen csevegő források felelgetnek egymásnak s én azt kérdezem idei nyarunk legöregebb aratójától: — Hány esztendő van az alatt a kasza alatt? — Kilencvenkettő! — feleli büszkén. — Es még tud aratni? — Hajaj, mindent tudok én, csak munka nélkül élni s meghalni nem — mondja nevetve és váll váll mellett vonulunk a falu felé. Közepes termetű, egyenes tartású ember, senki nem nézné hetven esztendősnél több­nek. Csak a haját, meg a bajszát, no meg a szemöldökét festette olyanra az idő, mint a nagyon-nagyon vénekét a gyermekeink me­séskönyvében. Kilencvenkét esztendő! így ki­mondva vagy leírva nem is hat soknak, de so­roljunk csak fel néhány adatot az életéből.-H Mikor született? Csendesít a lépésén, tűnődik egy keveset. — Hatvankilencben. Losoncon és Beszterce­bányán katonáskodtam. Sokszor végigdalol­tam a főutcát, hogy nem a világ ez a három esztendő. Régen vót, kilencvenben. Lopva pillogok az öregre és nem akarom hinni, hogy ez a késéi kaszás až első háború kitörésekor már negyvenöt éves volt. Pedig úgy igaz, ahogy leírom. Tizenkilencben került haza a frontról, s alig melegedett meg a he­lye, jöttek fel a vörösök Rozsnyóig és ót Bet- lérbe rendelték lóval, szekérrel. Olyan tűzbe került akkor, hogy majd otthagyta a fogát.,. Kereken hetvenkét esztendős volt, amikor a második világháború kitört! Az ilyen szép időt megélt ember emlékeze­tében csoda-e, ha elmosódnak vagy összefoly­nak a távolságok? Az első világégésre emlé­kezve például a „most" szócskával kezdi a mondatot. De maradjunk még kicsikét a múlt század végénél. Huszonnégyéves korában nő­sült az öreg. Felesége tíz gyermeket hozott a világra. Azonban csak három maradt élet ben belőlük. — Mi történt a többivel? — kérdezem. Néz a falu fölé ragyogó napos időben ho mályos szemekkel A falun túl temető ... — Elpusztultak parlagban Vót úgy is, hogy egyszerre két koporsó szomorkodott az udva­runkon. Temettük egymás után a gyerekeket. utak meg gyalogutak szelik a földeket. Vajon akadna mérnök, aki ennek a mellettem ballagó majd százéves embernek az útját feltérképezné? — Hol járt a falu határán kívül? — Legmesszebb Miskolcig mentem el. Rima­szombaton, Rimaszécsen, Rozsnyón és Tornai­ján is megfordultam a vásárokon. Szekéren, avagy kaszával, kapával a vállán hány kilométert tett meg? Hány pár csizmát, bakancsot koptatott el és hány inget, gatyát? És a gatyáknak milyen mély volt a zsebe? Milyen pénznemek csörögtek benne? Íme a kérdések sora, de csak egyre felel az öreg. A csizmáról mondja csupán: — Minden esztendőre egy párat tessék szá­mítani! Ahogy a szavaiból kiveszem, falujában és faluja határában élte le az életét. Páskaházá- ról nem nagyon mentek el az emberek. S ha némelyik mégis elment, meghalni hazajött az is. Meghalni majd mind hazajött, kivéve a há­borúban elesetteket. Nagy nemzeti költőnk, Vörösmarty mintha nekik parancsolta volna meg a Szózatban: Itt élned, halnod kell. Mikor megházasodott Ragyina János, tíz hold földje volt. Aztán hét évtizeden keresztül szerzett hozzá még három holdat a tapolcai határban. Szövetkezetben a föld, szövetkezet­ben ö is. Éppúgy, mint a csiga. Ott van, ahol a háza. Reggel ötkor kél, este fél tíz tájban fekszik. Mohón figyel az életre, amely akko­rát változott egy jó emberöltő alatt, hogy szavakkal nem is nagyon lehet érzékeltetni. H osszú életében kétszer volt beteg az em­berünk. Először harminchétben, hatvan­nyolc éves korában. Súlyos mellhürtya- gyulladás döntötte ágyba. Erről a kö­vetkezőket mondja: — Az orvosok lemondtak rólam, mert ők se tudhatnak mindent. Honnan is tudhatták vó- na, hogy nekem odafent száz esztendő van be- firkantva. Másodszor meg úgy lett beteg, hogy bőrrák féle keletkezett az orrán. Az sem fogott ki rajta. Felutazott Pozsonyba, gyógysugarazásra és azóta kutya baja. Pedig az orvosok, a tu­dós professzorok azt gondolták, amikor szívé­lyesen eltanácsolták: — No, hazaküldjük meghalni! Ő ellenben másképp, ilyenformán fogta fel a dolgot: — Majd van eszemben. Egyébként a hosszú élet receptje szerinte is a mértékletesség. Soha nem vitte túlzásba az alkoholfogyasztást, dohányozni is csak mód­jával dohányzott. Szenvedélyei nem voltak. Vagy igen? Egy nagy szenvedélye közismert. A lovakat nagyon szerette. Vásárokra is azért járt, hogy a pejkőit jobbakért csereberélje. Nem adta semmi pénzért, ha a szekerébe fo­gott lovak fejüket felvetve, orrlikaikat kitá­gítva, táltosok lendületével táncoltak ki az udvarából.., Fuvarozgatott és falvakon ment keresztül a szép lovaival. És boldog volt, ha megnézték a pejkóit. — Ahány menyasszony, az mind az én sze­keremen jött be a faluba. No, persze, míg mo­tor nem vót — mondja. Lám, jó hogy említi a motort. Hányadán is állunk a jármüvek fejlődésével. Faggatom az Nyílt levél a Tornaijai Tizenegyéves Iskola CSISZ tagjaihoz Ez év áprilisában jártam gyönyörű iskolájukban. Most az új tanév elején, kéréssel fordulok magukhoz. A nép állama, a Csehszlovák Szo­cialista Köztársaság minden lehetőséget megad, hogy ta­nulhassanak. 1960. szeptem­ber 1-től ingyenesen kapják a tanszereket, a tankönyve­ket. Ez azonban mind csak lehetőség. A munkát, a ta­nulást maguknak kell elvé­gezniük, szorgalommal, igyekvéssel, okosan felhasz­nálva a rendelkezésünkre álló időt, sokféle segítséget. Kérésem tehát az, hogy fog­lalkozzanak rendszeresen az iskolai CSISZ-szervezet ke­retén belül is a sikeres ta­nulás módszereivel, a szelle­mi élet higiéniájával, a pá­lyaválasztás kérdéseivel, az eszménykép keresése és vá­lasztása fontosságával. Ezen a téren még akad tennivaló bőven. Mert nem találták furcsá­nak például az ilyen anonim kérdést a kérdés-felelet „estünkön": milyen jövője van egy ápolónőnek? Hiszen ha annak az öt-hat lánynak valóban hivatásérzete, hogy ápolónő lesz, akkor nem közvetlenül az érettségi előtt kellett volna érdek­lődniük? Sőt a CSISZ-szer- vezet rendezhetett volna beszélgetést egy kiváló ápo­lónővel vagy egy tanulmá­nyi kirándulást a kórházba. Az az öt-hat elvtársnő pe­dig a Vöröskereszt keretén belül már elvégezhette vol­na az ápolónői tanfolyamot! Sok hasonló kérdésre vá­laszoltunk iskolájukban: mi a jövője az orvosnak, mér­nöknek, villanyszerelőnek, stb. stb.... és közben arra gondoltunk, hogy az iskolai CSISZ-szervezet bizony vaj­mi keveset foglalkozhatott az élet kapujában tervezge­tő tagtársak problémáival. Sőt, az egyik névtelen kí­váncsi egyenesen így fogal­mazta meg a kérdést: mi­lyen jövője van egy szlová­kiai magyar ifjúnak? Ter­mészetesen, a válasz igen egyszerű: ha jó szakember lesz az a szlovákiai magyar ifjú, akkor nagyszerű jövő áll előtte. Ha kiváló eszter­gályos, vagy nagytudású ál­latorvos lesz, úgy jövője fényes: azonban a rossz or­vos és a selejtet termelő esztergályos jövője bizony igen kétes. Kedves fiatal barátaim! Többszáz dolgozatukat ta­nulmányoztam át és büsz­kén állapítottam meg, hogy nincsen igazuk azoknak, akik únos-untalan a tanuló- ifjúság távlat nélküli cini­kus-nihilizmusáról beszél­nek. Magukban már termé­szetes szükségletként él a munka, a szakma elsajátítá­sának igénye, sőt nem ritka a komoly hivatástudat ki­fejezése. A probléma inkább ott van: milyen hivatást akarnak betölteni. Legtöb­ben a továbbtanulást, de ott is a „favorit“ szakmákat, az „orvosit“, a „mérnökit“ vá­lasztották. Nagy kár, hogy összejöveteleinken nem be­széltek például a mezőgaz­daság forradalmi átalakulá­sáról. Arról, hogy hazánk­ban az egyéni kisparcellás paraszti gazdaságok modern, kollektív nagyüzemi gazda­ságokká egyesültek. Ez rob­banásszerűen átalakítja a mezőgazdasági termelést és a gépesítés törvényszerűen maga után vonja a munka szakosítását. Tehát addig, amíg a kisüzemi paraszt- gazdaságok univerzális, „mindenhez értő“ munkás­kezet igényelnek, a modern nagyüzemi termelés már az egyes munkafolyamatok el­végzésére a legújabb gépi és termeléstechnikai isme­reteket követeli meg. Ennek következtében nemcsak új lehetőségek, de teljesen új szakmák alakultak ki a me­zőgazdaságban. Ez a folya­mat pedig új perspektívát jelent az ifjúság és főként a szlovákiai magyar ifjúság számára. Hiszen Dél-Szlo- vákia túlnyomó részt ma­gyarlakta vidékének egyik legkomolyabb problémája, hogy még mindig kísért az a régen idejét múlt felfo­gás: kapálni mindenki tud, márpedig a paraszti mun­kához nem kell más. Maguknak, a túlnyomó részt parasztgyerekekből álló tanulóifjúságnak kell perbeszállni az ilyen fejlő- dést-gátló felfogással. Ilyen véleményt csak a szűklátó­körű emberek vallhatnak, vagy azok, akik nem tudják elképzelni a modern nagy­üzemi termelési módszere­ket, munkaszervezeti meg­oldásokat. Ma már a mező- gazdasági nagyüzemekben, elsősorban az EFSZ-ekben, a dolgozók szakmai képzett- lensége az egyik legfájóbb visszahúzó tényezője a munkatermelékenységnek. És ezen változtatni első­sorban a maguk feladata. Véleményem szerint ilyen problémákat kellene megvi­tatniuk az új tanévben, mert munkájuk áprilisi felméré­se éppen arra hívta fel fi­gyelmünket, hogy a múltban nem fordítottak kellő gon­dot politikai működésük so­rán tagtársaik távlatainak kialakítására, nem töreked­tek tudatosan a tanulóifjú­ság életeszményének for­málására. Pedig enélkül minden politikai munka többé-kevésbé formalizmus. Mert mit érnek a szárnyaló, egyéni vágyak, ha nem telí­tődnek meg társadalmi cé­lokkal? Tehát az iskolai CSISZ-szervezetnek oda kell hatnia, hogy minden CSISZ- tagnak legyen életcélja ás ez álljon összhangban apá­ink, testvéreink, szülőfalunk perspektívájával: azaz tu­datosan keressük és mutas­sunk rá a magánélet és a közélet egységére. Ez le­gyen a feladat, mert ez á® élet célja: a tett, mely sa­ját magunk javára és a tár­sadalom hasznára szolgál. A társadalom tiszteli és szereti Magukat. Ennek ezernyi tanújelét érzik és élvezik. Maguk ösztöndíjat kapnak, míg valamikor tan­díjat fizetett a tanuló. Ma­guknak már nem kell olyan embertelen, megszégyenítő körülmények között tanul­niuk, mint amilyen körül­mények között mi kezdtük a tanulást. Maguk arra vál­lalkoztak, hogy magasabb műveltséget szereznek. És mi ezért szeretjük, tisztel­jük magukat és minden le­hetőséget megadunk a ta­nulásra. Csak magukon áll, hogyan tudnak élni jogaik­kal! Legyenek az iskolai élet vidámkedvű, bátor, nyíltszí­vű, öntudatos formálói. A jó politikai és szervezeti élet megteremtésével segít­senek a tanár elvtársaknak, hogy az iskolájuk még in­kább olyan közösséggé vál­jék, amelyben a mi új tár­sadalmunk nagyszerű eré­nyei tükröződnek! Ehhez kívánok az új tan­év alkalmából sikeres, jő munkát. MÖZSl FERENC ;;; :;i Két nagy hegy szemellenzóje ennek a völgy- öreget a dülőúton, de nem tud évek szerint eligazítani sem tárgyakat, sem eseményeket. Csak azt tudja, arra élesen emlékszik, hogy a páskaháziak a fia jóvoltából láttak először kerékpárt. Bizony, megcsodálták a két szabá­lyosan guruló kereket. És kívánkoztak rá erő­sen. Olyannyira, hogy a négy koronát sem saj­nálták vasárnaponként az órás biciklizésért. Most meg már a biciklit nem is számítják a faluban, motorbiciklivel kezdik a számadást és autóval folytatják .. Közeledünk a szélső házakhoz, jobbfelöl el­maradtak már a kukoricások. A falu egyik felére árnyék vetődik. S a két mesés hegy egy­szerre olyan levegőt lehel, hogy pénzért vá­sárolni is megérné. És mintha mindjárt a há­tunk mögött csobognának a hűs vizű erdei források. — Megérkeztünk — figyelmeztet az öreg. Helyeslőleg bólintok s ezúttal nem rá, nem is a csillogó-villogó kaszájára téved pillantá­som, hanem a kapukban ácsorgó gyermekekre vagy az udvarukon tétován megálló felnőttek­re, akik mélységes tisztelettel biccentik meg fejüket Ragyina János előtt. — Kint vót, János bácsi? — kiáltják neki innen is, onnan is. — Kint vótam — feleli készségesen. — Iparkodni kell, míg nem jön megint az eső. Csak úgy boldogulunk az árpával. Iparkodni kell! Ezt mondja ez a nyolc esztendő híján száz­éves ember, idei nyarunk legöregebb aratója, aki talán csak azért jutott fel a végtelen idő magas csúcsára, mert az igyekvés volt életé­nek alfája és ómegája„ S ha olykor-olykor mutatkozik a mezőn, az emberek is ezért emelik meg neki ma­gasan a kalapjukat!.

Next

/
Thumbnails
Contents