Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-30 / 35. szám

S az olimpiai jait kok TÖRTÉNETE 7920 - i960 így néztek ki az angol újságok címlapjai a szovjet mány legújabb csodájának hírére. tudo­ilk, (V.) Amikor elült az első világháború fegyvereinek zaja és aláírták a békeszerződése­ket, azt várták, hogy az olimpia 1920-ban újra a béke ügyét szolgálja majd. Az ellenséges­kedés és a gyűlölet azőnban olyan erős volt, hogy belőle a békekötést időkre is. A Nemzetközi Olimpiai Bi­zottság 1919-es lausanne-i kongresszusa Antwerpent bízta meg a VII. olimpia rendezésé­vel. melYZET szont csak 1393 (és ebből is 431 amerikai). Pedig Amerika most jól felkészült a titán! küzde­lemre. Remekbe szabott atléti­kai- és úszó-stadiont, a külföl­diek elszállásolására 700 házból olimpiai falut épített. Az elért maradt eredmények is méltóak voltak követő a nagy eseményhez. Az olim­piának a sport fejlődésére gya­korolt hatását 20 új világcsúcs bizonyította. AZ ÄLNOK HITLERISTÁK Következett 1936-ban Berlin. Negyvenkilenc ország fiatalsá­ga vonult fel az ünnepi meg­nyitón. Egy nappal a megnyitás előtt Göbbels fasiszta miniszter évezredek előtt Olympiába gyűlt ki, hogy messzelátszó fényével az újkör emberének is utat mutasson: — Jöjj, szent láng! Világíts, melegíts és ne aludj ki soha! A berlini Unter den Linden felől érkező atléta láttán pedig — amikor dübörgő rivalgás je­lezte Olympia tüzének a XI. olimpia városába érkezését — így kiáltott fel a szónok: — Ez az ifjúság legyőzi a múltat, az átkos, sanyargató múltat, s csak a béke boldog jövőjét ismeri! A MÁSODIK HÁBORÚ UTÁN öt olimpiát rendeztek az el­ső világháború előtt. Ötöt a két világháború között. Amíg azonban az első világháború miatt csak egy olimpia maradt el, a második két olimpia ren­dezését tette lehetetlenné. Helsinki hiába építette meg 1940-re olimpiai stadiónját, ab­ban Berlin után nem négy, ha­nem csak négyszer négy év múlva rendezhette meg az olimpiai versenyeket. Mert amikor a fasizmus felett dia­dalt aratott a világ, Helsinki előtt előbb még London szólí­totta békés vetélkedésre az öt világrész sportolóit. A háborút okozott németekét és japáno­kat az angolok nem hívták meg, a finnek meghívására azonban már csak a japánok vártak re­ménytelenül. London, Helsinki, Melbour­ne... — így következtek egy­más után a második világhábo­rút követő évek olimpiái. Ezek közül a XV., vagyis a finn fő­városban rendezett volt a leg­nagyobb, s egyben minden idők legnagyobb olimpiája is. A Szovjetunió első olimpiai szereplése bebizonyította, hogy lehet fejlődést elérni az olim­piai eszme igazi megvalósítá­sában, de ez csak annak az országnak és annak a népnek a segítségé­vel lehetséges, amely élén áll a béke megvédéséért harcolók hatalmas táborának! * * * Ilyen előzmények után kö­vetkezik most Róma, a XVII. olimpia rendezője. Hatvannégy évvel ezelőtt, az első újkori olimpián még csak tizennégy úttörő ország fiai küzdöttek a babérért, míg most — a római olimpián — már több mint hatszor annyi résztvevő ország zászlaját húzzák fel a štadión árbocrúdjaira (Vége) Megkezdődött Leopoldvilleben a független afrikai államok külügyminisztereinek értekezlete. A gyarmatellenes szolidari­tás jegyében összeülő értekezleten előreláthatólag tizenöt or­szág képviselteti magát. Az értekezleten az ideiglenes algé­riai kormány küldötte is részt vesz. A kongói külügyminisztérium jelentése szerint a kongói kormány javasolta, hogy a következő kérdéseket tárgyalják meg a független afrikai államok leopoldvillei konferenciáján: Az összes afrikai országok mat — határa mentén ááták be összes teljes szolidaritása a közös harc sikeréért; a semlegesség politikájának és a tényleges függetlenségnek a megvédése; a gyarmati és a nyelvi korlá­tok megszüntetése, a kulturá­lis csere megszervezése, ke­reskedelmi egyezmények meg­kötése az afrikai országok kö­zött; Afrika viszonya a közös piachoz; katonai együttműkö­dés; nagy teljesítményű rádió­állomás létrehozása Leopold- ville-ben az összes afrikai álla­mok költségén; tudományos kutatási központ megszervezé­sének lehetősége Leopoldville­ben. Leopoldville-ből jelenti az AP: Belga ejtőernyősök száll­ták meg a leopoldvillei tarto­mány déli részét. A tartományi kormány felszólította a kongói csapatokat és az ENSZ haderő­it, szálljanak szembe a belga agresszorokkal. Az ejtőernyő­sök Angola — portugál gyar­magukat. A Kalondzsi-féle szeparitis- ta mozgalom a kaszai tarto­mányban folytatja aknamunká­ját az egységes Kongó ellen. A belga hadügyminisztérium kijelentette, hogy belga csapa­tokat vezényeltek a katangai Albertvillebe. Csombáék azt állítják, hogy az ott állomáso­zó Mali-egységek fellázadtak és veszélyeztetik a polgári la­kosság életét. Gheyssen, a Katangában tar­tózkodó belga csapatok főpa­rancsnoka azonban kénytelen volt megcáfolni Csőmbe kije­lentését és hangoztatta: a Mali Államszövetség alakulatai fe­gyelmezetten viselkedtek. Al- bertvüleben a Kongó egységét támogató Balubakat párt ha­talmas tüntetést rendezett a belga-bérenc Csőmbe és kor­mánya ellen. A belga katonaság megtámadta a tüntetőket. Az antwerpeni olimpia szín­vonal, rendezés és érdeklődés tekintetében is nagy vissza- e szavakkal hívta a íángot, mely esést jelentett Stockholmhoz képest. A NOB ezért 1924-re Párizsba „békeolimpiára“ hív­ták a világ valamennyi országát — Németország kivételével. Párizs mindenképpen feledtet­ni akarta első (1900-as) rende­zését „BEVONULNAK“ A NŐK Négy évvel később Amster­dam volt a IX. olimpia színhe­lye. Itt már 16 nap alatt bonyo­lították le a játékokat. Ezen az olimpián Németország is visz- szatérhetett az olimpiai közös­ségbe. De volt más jelentősége is a halszagú városban rende­zett játékoknak: először jelen­tek meg a salakon a nők! Sze­replésük után sokáig folyt a vita, helyes volt-e műsorra tűzni versenyszámaikat vagy sem? Sokan azzal érveltek, hogy a nézők inkább szánalmat éreztek a 800 m-es síkfutás döntőjének résztvevői iránt, nem pedig csodálatot. A vita azonban mégis a haladók pártja javára dőlt el; „egyenrangűsí- tották" a női atlétikát. Amsterdam. után egy tenge­rentúli város, Los Angeles hívta á világ ifjúságát. Ennek a hí­vásnak azonban alig volt vissz­hangja ... Amsterdamban már 3015 versenyző vett részt a já­tékokon, Los Angelesben vi­Olaszország és a rakétabázisok Az utolsó két- három eszten­dőben Olaszor­szág mind fon­tosabb szerepet kezd játszani a NATO straté­giai terveiben, látszólag azért, hogy egy eset­leges szovjet támadás esetén minél jobb vé­delmet bizto­sítsanak szá mára, az igazi ok azonban ab­ban rejlik, hogy ezt az orszá­got szemelték ki a Szovjetunió elleni rakéta- támadások egyik fő kiin­dulópontjának. Ha egy pillan­tást vetünk a fenti kis tér­képre, láthat« juk, mennyire tele van tűz­delve az „olasz csizma" az északról délre -lüzödö mindkét tengerparton a legkülönbözőbb típusú raké­tabázisokkal. Feltűnő az a nagy sietség is, mellyel hír szerint ezeket a bázisokat az utolsó időben még sűríteni igyekez­nek. Mi ennek a magyarázata? Ezerkilencszázötvenhét vé­gén az amerikai vezérkar arra a meggyőződésre jutott, hogy az addigi „megfélemlítésül" szolgáló bombarepülők, me­lyek amerikai és európai re­pülőterekről szálltak fel, nem tudják megakadályozni a szov­jet megtorlást, mert az új szovjet rakéták percek alatt semmisíthetik meg ezeket a repülőbázisokat. Eisenhower kénytelen volt bevallani NATO- beli kollégáinak, hogy sürgősen „ellensúlyozni" kellene ezeket az újszerű szovjet fegyvereket, melyeknek veszedelmes ható­erejét és célbiztonságát a vi­lágűrbe repített szputnyikok tárták az ámuló világ elé. Ab­ban az időpontban aZ Egyesült Államok csak két középtávú rakéta, a „Thor“ és a „Jupiter" felett rendelkezett, az egyik 3500. a másik 3000 kilométeres hatótávolsággal. Első interkon­tinentális rakétájuk, az „At­lasz" még kísérleti stádiumban volt. Több sikertelen próba után 1958-ban 11000 km utat tett meg, de célpontossága még sok kívánni valót hagyott hátra. Erre a rakétára tehát még soká nem lehetett számí­tani. Eisenhower és Norstad ebben a kínos helyzetben kény­telenek voltak szövetségesei­ket felszólítani, engedjék meg, hogy Európában nemcsak ten­geri- és repülőbázisokat tart­sanak fenn, hanem középtávú rakétáik számára kilövő pályá­kat létesítsenek. Az európai szövetségesek válasza erre a felhívásra nem volt lelkesnek mondható. Csak Nagy-Britta- nia, Francidország, Olaszország és Törökország járult hozzá. Ezek közül Anglia állásfoglalá­sa előrelátható volt, hiszen már addig is Amerika egyedüli atompartnerének számított. Ami a francia hozzájárulást il­Lenin a Magas-Tátrában Ezerkilencszáztizenhárom au­gusztusának egyik napján a turisták egy kis csoportja tar­tott lengyel részről a Rysy csú­csa felé. A csoport három tag­ból állott és oroszul beszéltek. Az első S. J. Bagotszkij, a má­sodik a Bucevic lengyel szár­mazású diák, a harmadik pe­dig az, akinek a nevét rövide­sen az egész világ megtanulta, Vlagyimir lljics Lenin. Később ehhez a csoporthoz a krakkói munkás-turista klub néhány tagja is csatlakozott. Órákig tartott, míg a turis­ták fölértek a csúcsra. Feljut­ni a Rysyre, különösen lengyel részről, nem olyan könnyű. Egy helyen olyan sziklákon kell vé­gigmászni, melyeknek mindkét oldalán mély szakadék tátong. Elsőnek Bagotszkij ment át ezen a részen. Utána Lenin. Le­nin egy pillanatra megállt, majd tovább folytatta útját. Kide­rült, hogy mikor a szakadékot meglátta, kissé megszédült. A visszafelé vezető úton Bagot­szkij attól tartott, hogy Lenin esetleg ismét rosszul érezné magát, ezért javasolta, hogy más úton térjenek vissza. Le­nin mindjárt megértette miről van szó, és ezeket az ismert szavakat mondotta: „Az aka­dályok olöl nem szabad meg­riadni, le kell azokat gyűrni." A Rysy csúcsának megmászá­sán kívül Lenin számos egyéb kirándulást is tett a Magas Tátrában Abban az időtájban, amikor ó ott járt, nem létezett ugyanis semmiféle határ, mert a Tátra lengyel része Galíciá­hoz tartozott, ez pedig akkor szerves része volt az Osztrák- Magyar Monarchiának. Tudjuk, hogy Lenin Szlovákia egyéb he­lyeit is meglátogatta, azonban erre vonatkozólag nem állnak még pontos adatok a kutatók rendelkezésére. Lenin akkori tanulmányai, melyek különösen a nemzetiségi és agrárkérdés­re vonatkoztak, arra vallanak, hogy látogatást tett azokban a városokban, ahol már akkor is gazdag könyvtárak voltak, mint például Kézsmárkon. Immár hagyománnyá vált, hogy a CS1SZ ifjúsági rendezvé­nyeket szervez a Magas Tátrá­ban minden év augusztusában annak tiszteletére, hogy Lenin 1913-ban megmászta a Rysy csúcsát. Ebben az évben az érdekes programot eszmei szeminárium gazdagította. A szemináriumon két beszámoló is elhangzott, mely Lenin halhatatlan művét és csehszlovákiai vonatkozású ténykedését tárgyalta. Az utób­biról Samuel Bakos elvtárs, a bratislavai Lenin-múzeum dol­gozója ismertetett néhány igen fontos új adatot. Elmondotta, hogy az utóbbi években intenzív kutatások eredményeként új anyagot szereztek, különösen Lenin prágai tartózkodására vo­natkozólag. Nem sikerült saj­nos még megállapítani Lenin prágai lakhelyét. Vlagyimir ll­jics ugyanis az illegális forra­dalmi harcoshoz illően a ren­dőrségen nem jelentette be magát, és nevét is gyakran vál­toztatta. Prágából feleségéhez, Nagyezsda Krupszkához írt le­veleit leginkább Ján Modráček név alatt adta fel. Lenin, hogy az esetleg utána kutató ren­dőrséget félrevezesse, levelei­ben nem egyszer elferdített dá­tumokat közölt. Ennek folytán persze a kutatók munkája is megnehezedett. A szeminárium részvevői kö­zött megjelentek a forradalmi harcok egykori részvevői, sőt közülük néhányan olyanok is, akik a forradalom napjaiban : látták, hallották, vagy maguk ' Is beszéltek Leninnel. Az utóbbiak közül különösen a Sykora házaspár került a fia­talok érdeklődésének közép­pontjába. Olga Sykorová ma 63 éves, Oroszországból szár­mazik. A polgárháború idején — melyben mint vöröskatona vett részt — ismerkedett meg férjével, aki mint volt hadifo­goly szintén belépett a Vörös Hadseregbe. Mint Sykora elv­társ szellemesen megjegyezte, „nászutuk“ a caricinl frontra vezetett. Leninnel Moszkvában ismerkedtek meg, az úgyneve­zett nemzetközi otthonban, ahol Sykora elvtársat sebesüléseiből gyógyították. Sykorová elv­társnőnek Lenin azt tanácsolta, hogy menjen a háború után tanulni, mert a munkásosztály­nak sok müveit emberre lesz szüksége. Sykorová elvtársnő azon ellenvetésére, hogy ki fog­ja a tanulás költségeit fedezni, Lenin ezt felelte: „Rólatok az állam fog gondoskodni“. Ez 1919-ben történt. Azóta 41 esztendő telt el, és nemcsak a Szovjetunióban, de egy egész sor további szocialis­ta országban került sor a Lenin által kifejtett művelődési pro­gram megvalósítására. A fiatal felszólalók közül so­kan arról beszéltek, milyen nagy segítséget jelentenek Le­nin művei az ifjúság eszmei nevelésében. A Leninről rendezett szemi­nárium bizonyította a CSISZ- tagok nagy érdeklődését Lenin hagyatéka iránt. Reméljük, a CSISZ SZKB e jó kezdeménye­zése követőkre talál majd a CSISZ kerületi és járási szer­veiben is. leti, annak kézzelfogható ered­ménye nem vöt. Ellenkezőleg! De Gaulle tábornok, miután si­kertelenül kérte a francia föl­dön levő repülőbázisok és atombombák feletti ellenőrzés jogát, felszólította az ameri­kaiakat, hogy bombáikat, raké­táikat és ehhez tartozó felsze­relésüket távolítsák él francia területről, — aminek kényte­len-kelletlen elegét tettek. Norvégia, Dánia, Belgium, Hol­landia és Görögország vissza­utasították az amerikai felhí­vást, avzal érvelve, hogy min­denekelőtt komolyan meg kell vizsgálni az atomleszerelésre vonatkozó szovjet javaslatokat. Az angol és olasz beleegye­zés következtében Norstad tá­bornok 1958-ban és 1959-ben megkezdte a szárazföldi kilö­vőhelyek építését Angliában és Olaszországban. Törökország­ban erre már nem kerülhetett sor, mert Menderes bukása után ezeket a munkálatokat rögtön beszüntették. Közben ažôrtbaň a középtávú „Thor“ és „Jupiter" védelmi értéke a szovjet technika fej­lődése következtében proble­matikussá vált. Igaz, hogy a 12 000 km-es hatótávolságú „Atlasz“ rakéta precizitását az amerikaiak tovább fejlesztet­ték, de ezekből egy tucatnál alig több állt még csak ren­delkezésükre és ezek kilövő­helyei Nebraszka és Colorado államokban voltak, ahol kitűnő céltáblái a szovjet interkonti­nentális rakétáknak. Ennek tudatában az amerikai vezérkar most egyebek között „Polárisz“ nevű középtávú (3000 km-es) rakéta gyártását hajszolja, és ettől reméli an­nak a stratégiai „szakadéknak“ áthidalását, amely ma a szov­jet és az amerikai rakétaver­seny között még fennáll. A „Polariszt" eredetileg áz atomhajtású tengeralattjárók részére vették tervbe, amelyek e rakétákat állítólag víz alá merülve is a magasba tudnák repíteni. Ennek a rakétának kellő mennyiségű gyártása nem is ütköznék nagyobb aka­dályokba, csakhogy itt is az a bökkenő, hogy az atomhajtású tengeralattjárók építése távol­ról sem tud a „Polárisz" gyár­tásával lépést tartani. Az ame­rikai vezérkar az eredeti ter­vektől eltérően tehát kénytelen volt azt a megoldást választani, hogy a Polárisz rakétát nem­csak tengeralattjárókról, ha­nem más „mozgó" bázisokról, mint pld. hajók, kompok fedél­zetéről, vasúti vagonokról lő­nék ki és ezzel próbálnák meg bizonytalanná tenni szovjet megtorló rakéták hatásosságát. Az amerikai stratégák ennél az elképzelésnél sak egyről feledkeztek meg: arról, hogy eddig minden támadófegyver­nek megtalálták az ellensze­xét. A szovjet vezérkar pedig nem ül ölhetett kezekkel... (Befejező cikk követ­kező számban.) A handlovai CSISZ-fiatalok sem maradtak el a Tátrai Nem­zetközi Ifjúsági Találkozóról. Felvételünk azt a pillanatot örökíti meg, amikor Edita Denčiaková és Agneša Balážiková Lenint ábrázoló plakátot szemléli.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents