Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-23 / 34. szám

Anver Vitcsentájev: M&kwh a/Z/ bmíoAmfo vokáli vMml Anver Vitcsentájev tagja a Baskír Szocialista Köztár­saság írószövetsége elnök­ségének. Jelenleg Ufában él. A baskír írók úgyneve­zett középgenerációjához tartozik. Vitcsentájev költö és elbeszélő, szerzője né­hány rádiójátéknak, film­forgatókönyvnek, ír prózát, kritikát, de egyúttal újság­író is. A művészi élet jó­formán minden területével foglalkozik. Fordít oroszból és magyarból. A háború alatt részt vett Budapest fölszabadításában, mint a szovjet hadsereg magasran­gú tisztje. Ugyanitt hosszú ideig mint tolmács és új­ságíró működött. Tevékeny tagja néhány moszkvai iro­dalmi lap szerkesztőbizott­ságának, s jóformán az egész Szovjetunió területén ismerik. Ez az elbeszélése arról a harcról szól, ame­lyet Kuba népe vív Fidél Castróval az élén a belső reakció és az amerikai im­perialisták ellen. — A tengert fogod figyelni — mondta a parancsnok — es­te majd felvált Kono. Jósé, a fiatal fölkelő nem tudta levenni tekintetét a pa­rancsnok szakálláről. — Ke­mény és torzonborz volt. Cso­dálta. — Teljesítem — válaszolt Jósé, és megérintette kalapjá­nak széles karimáját. — Figyelj! Az egységtől senkinek sem szabad tudnia erről a parancsról. Jósé meg sem kérdezte, ho­gyan fogja figyelni az óceánt. Tegnap este a gyűlésen a hosz- szú Gáspár arról beszélt, hogy előttük Batista fekete hadsere­gének katonái állnak, mögöttük egységével a hatalmas óceán. Ügy látszik, a parancsnok ve­szélyt sejt az óceán felől is. Ügyelni kell minden oldalra, az óceánra is. A fiú két banánt és egy csaj­ka rizst kért a szakácstól. A nap elég hosszú! A kis olajfaerdőtől, ahol egységük táborozott, alig volt pár lépésnyire az óceán, még a kezüket sem kellett kinyújtani. Azonban senkinek sem szaba­dott meglátnia, észrevennie, hogy hogyan búvik, kúszik a fiatal Jósé a sűrű bokrok közt a part felé. Életében először kellett sa­játmagának őrhelyet választa­nia: és nem választotta a mangrófát, amely magasan ki­emelkedett és ráhajolt a tán­coló hullámokra. Kicsit távo­labb, egy kiemelkedő sziklára keveredett. Csak le kell feküd­nie az embernek és messze maga köré lát. Nézhetsz, amennyit akarsz és oda, ahová teiszik. Az őrnek azonban nem sza­bad mutatkoznia. Ezért Jósé is a szikla mögé bújt, a víz fölött kiabáltak a madarak. Valami­lyen teknős úszott a parthoz. De miért kiabálnak a mada­rak? Hiszen semmi veszély nem fenyegeti őket. A rizst teljesen feleslegesen kérte. Az őrnek nem szabad tüzet raknia, tehát a kásából semmi sem lesz... De a banán jó lesz. Egyiket megeszi reg­gel, a másikat délben. A rizs megmarad tartaléknak. Amíg Jósé őrködött, semmi különös sem történt, csupán egy hajó úszott messze, nagyon messze a tengeren, egészen a láthatár peremén Jóformán csak a füstjét lehetett látni, aztán el­tűnt o végtelen víztükör mö­gött. Jósé ismét egyedül ma­radt az óceánnal. Az igazat megvallva, a fiatal fölkelő elégedetlen volt Miért nem teszik éjjelre őrségbe? Csupán azért, mert nincs sza­kálla ? Neki bizony soha az életben nem nő olyan torzonborz sza­kálla, mint amilyen az egység parancsnokának van. Szinte fénylik, mintha aranyból len­ne. Csak legalább egyszerű, fe­kete szakálla nőne! , Azóta, hogy Fidél megeskü­dött a Sierra Maestri hegyei között: addig nem vágja le a szakállüt, amíg Havannát föl nem szabadítja, az egység niin- den embere meghagyta a sza­kállát. A szakáll nagysága egy­ben azt is jelezte, hogy milyen régen szolgál a felkelő a had­seregben. Valahogy a forra­dalmi hűség jelképe lett a sza­káll. És a szakállasok, a „bar- budosolok" megvásárolhatatlan emberek. Jósé egyszer a saját szemé­vel látta, hogyan esküdnek fel a harcosok. Csupa régi föld­munkás, béres. Fejük fölött rázták a fegyverüket és egy­másnak adták a szót, hogy meg hagyják nőni a szakállukat. Micsoda felemelő érzés volt! Megesküdtek és összeölelkez­tek! Csupán egyetlen ember nem esküdött akkor — nem volt szakálla... Jósé szinte sírt keserűségében. Ott ült a pál­mafa alatt és könnyezett. A fá­ban mindig megbízhat az em­ber, akármilyen fa legyen. A fa el nem árul! Jósé mindennap megdörzsölte száraz homokkal az állát, ahogy azt a szakács tanácsolta, hogy hamarabb ki­nőjön a szakálla. Már elmúlt egy vagy két óra. Jósé biztosan nem tudja, hi­szen nincs órája. Sokkal gyor­sabban telik az idő, ha az em­ber énekel. És ezt Jósé nagyon A fiú keményen szorította a fegyverét. Egész életében még egyszer sem sütötte el. Annak az embernek, aki a csónakban ült, nem volt szakálla. Nem a mi emberünk! A parancsnok rábízta az óce­án őrzését. De lövésre nem adott utasítást. Mit tegyen? — Az a csónak meg nem lóg tőlem! — suttogta a fiú. — Jósé megmutatja, hogy képes védeni a forradalmat. — Háta mögött lépteket hal­lott. Az olajfaerdó felől a hosz- szú Gáspár közeledett. Lehet, hogy parancsot kapott, menjen a csónak elé. Tehát nincs min a fejét törnie Jósénak. Gáspár­ban meg lehet bízni, hiszen a gyűléseken ő kiabál a legjob­ban. 'Hiszen világos! Amikor a pa­rancsnok elküldte az óceánt őrizni, biztos erre a csónakra gondölt. Gáspár és az až ember kezet fogott. Az óriási mangrófa mellett álltak, amelynek szét­terülő koronája föléjük hajolt. Vagy tíz szót válthattak és a csónak ismét kievezett a ten­gerre. Jósét sértette a parancsnok eljárása. Ha nem bízik benne, . v, f . I§IP!:1ÍÍÉ FIDELIO CASTRO jól tudta saját tapasztalatából. Saját maga komponált éne­keket. Kubában nagyon sok az ének, mert minden ember sa­ját maga talál ki éneket a sa­ját szükségletére. ... Nem félek öreg óceán! És így született az ének. Minden éneke a tengerről szólt. És mind rövidek. Szinte rövi- debbek nincsenek is a világon. Ha rövid az éneked, gyakran kell ismételned. Sokszor, na­gyon sokszor kell ismételned. Ezerszer vagy még annál is többször. így lesz az éneked hosszú, örök és igazi! .... Nem félek, öreg óceán! Kezemben jó fegyverem. Óceán ... mindig élőnek és hatalmasnak tűnt Jósé szemé­ben. Fehér a habja, mint a kó­kuszdió teje. — Olyan, mint ha szőke szakálla lenne az óceán­nak. Mert az óceán öreg, na­gyon öreg! „Figyelj, óceán! Ha akarod, beveszünk az egysé­günkbe. Hiszen nálunk beválik minden szakállas!" Egyszerre, úgy fél mérföld- nyire, csónak tűnt fel a tenge­ren. Hatalmas hullám sodorta a part felé. A fiatal felkelő a pálmák kö­zé lapult. Egy pillanatra sem fordította el tekintetét a csó­nakról. Ilyen hegyesorrú csó­nakjaik a halászoknak nincse­nek. Ez a csónak fehér és könnyű... Talán erre gondolt a pa­rancsnok ? minek küldte az óceánt őrizni? Talán azért, mert nincs szakál­la? De a csónakot fogadni a szakállas Gáspárt küldte... Ügy látszik, benne teljesen megbízik. Most már fölösleges a pál­mák mögé bújni... Jósé kilé­pett a nyílt területre és leült a homokba. Hadd lássa a pa­rancsnok bizalmas embere. Gáspár biztosan megmondja a parancsnoknak, hogy látta őt a tengerparton. És meglehet, hogy az aranyszakállúban meg­szólal a lelkiismeret — ebben biztos volt Jósé — és a pa­rancsnok elszégyelli magát. Jósé közelében megcsikordult a homok. Gáspár nehéz léptei közeledtek. Jósé meg sem for­dult. A kubai férfi mindig meg­őrzi hidegvérét, legyen bármi­lyen helyzetben. Csupán a gyá­va tekintget és a könnyelmű incselkedik. Jósé akkor sem fordult meg, amikor Gáspár hosszú árnyéka mellé ért. Gáspár odalépett a fiúhoz és rátette lábát a fegyverére. — Mit csinálsz itt lógós? — kérdezte rekedt hangon Gás­pár. Jósé ráérősen válaszolt: A tiszta lelkiismeretű ember nem teszi lábát más fegyverére. — Jól lehet itt halászni — válaszolt közömbösen a fiú. Gáspár azt sem kérdezte, hol vannak a horgai. — És valaki tud róla, hogy itt vagy a parton f fost gondolkozni kezdett: Ha az mondja igen, elárulja a pa­rancsnok titkát, de ha azt mondja, hogy nem, ez az egyet­len szó az életébe kerülhet... A fegyvert elássa és testét be­dobja a tengerbe. — A szakács küldött — vá­laszolt Jósé. — Várja, hogy halat vigyek. Gáspár nevetett: Lódítasz, csupaszképű! — Menj, és kérdezd meg a szakácstól. És ha el akarsz árulni, jelentsd a parancsnok­nak. Hiszen tudod, hogy nem szívesen veszi, ha valaki önké­nyesen elhagyja az olajfaer­dőt ... Gáspár lassan fölnyitotta ci­garettadobozát, de amikor rá­gyújtott, a gyufa reszketett a kezében. — Gyújts rá te is, Jósé. — Mondta Gáspár, — szívjál te is, ahogy férfihoz illik! — Még nem tudok cigaret­tázni. — Egyszer el kell kezdeni — mondta Gáspár. Jósé rágyújtott és mosoly­gott: — Ha két férfi egy gyufáról gyújtja meg a cigarettáját, nem ellenségek. Valamikor így mondta neki az apja. Gáspár figyelmesen végigmérte a fiút. — Figyelj — mondta Gáspár — látod ezt a kést? Egyből elmetszi a torkod, ha pofázni fogsz. — Jó kés, nagy kés, szinte tőr — dicsérte Jósé a kést. — Inkább ajándékozd nekem. — Én nem ismerem a tréfát, kölyök! Gáspár egy csomag cigaret­tát dobott melléje a homokba és visszaszólt: — Nesze! Jósé hosszan nézett a távozó Gáspár után: „Ha áruló, visz- szatekint." Gáspár visszané­zett. Esteledett. És úgy, ahogy a paracsnok azt megígérte, jött a váltás. Megérkezett a kopa­szodó Kono. Ő volt a legkisebb a szakállas fölkelók között. — Cigarettád van! — derült fel Kono, amikor észrevette a fiú kezében a dobozt. — Add nekem! — Őrségben nem szabad ci­garettázni. Felfeded magad. Kono megpróbálta erőszakkal elvenni a fiútól, de Jósé elfu­tott. Kono megfenyegette az öklé­vel. A szakács jólelkűen tette Jósé elé a kását. És ráadásul egy bögre édeskávéval is meg­kínálta. Vacsora közben odaült mellé Gáspár. És vacsora után szintén mellé heveredett. Jósé egész éjjel nem aludt, de Gáspár sem. Nyitott szem­mel feküdtek egymás mellett, bizalmatlanul egymással szem­ben. Reggel magához hivatta Jósét a parancsnok. Gáspár fi­gyelte, hogyan lépked az ajtó felé. Egyedül voltak. Gáspár maga felé fordította a fiút. — El ne felejtsd a kést! öcs- kös! — mondta a fiúnak. Jósé bólogatott. Belépett a parancsnokságra, amely egy düledező kunyhóban volt elhe­lyezve. — Jó reggelt, parancsnok! — Jó reggelt, Jósé!... Az éjszaka melege volt Kónonak. — Mondta a parancsnok. — Csupán a fegyvere mentette meg. Hajnalban idegen nyomo­kat talált a homokban ... Jó, hogy nem adtam Kano­nok a cigarettát — gondolta Jósé. — Gáspár áruló!... — jelen­tette ki Jósé és bátran belené­zett a parancsnok hideg sze­mébe. Csendesen kérdezte a parancsnok: — Tudatában vagy annak, fiú, hogy milyen súlyos szava­kat ejtettél ki? — Igen, parancsnok! Jósé elmondott mindent, amit látott: a csónakot, az idegen embert és azt is, ami a parton történt. — És mondd fiú, tudsz te lőni? — kérdezte a parancs­nok. — Igen. — Nem reszketne a kezed, ha az áruló hasába kellene lő nőd? — Nem, parancsnok. A szakállas férfi lassan fel- emelkedett és megölelte Jósét — Van még időd ■ emberre lőni — mondta elérzékenyülve. — Az ítéletet magam hajtom végre. Te csak őrizd az óceánt. Jósé kiment az óceánhoz és töprengett: Nehéz az ember­nek szakáll nélkül, nincs anél­kül igazi katonaszerencse ... Fordította: 'iZŐKE JÖZSEF Vasutasok napján LJ a beszélgetés közben * * véletlenül a vasuta­sokról esik szó, rpindig a ( pirossapkás forgalmistára vagy a jegykezelőre gondo­lunk. Nyilván azért, mert az utazó emberrel ők érintkez­nek a legtöbbször közvetlen vagy közvetve. Pedig rajtuk kívül még hányán vannak, akikről csak néha veszünk tudomást. így például a pá­lyamunkások, váltókezelők, mozdonyvezetők, távirászok, jegykiadók, stb. Egyik a másikat nem nélkülözheti, kiváltképp egy oly hatalmas állomáson, mint a csernői, ahova naponta tehervonatok tucatjai futnak be. Sokan aranykapunak hívják, mert valóban aranyat érő áru érkezik ide határon innen és határon túlról is. Vasérc­cel, gépekkel, olajjal, vegy­szerekkel, kenyérgabonával megterhelve gördülnek be a kopottszínű nyikorgó sze­relvények. A Szovjetunió és a baráti országok küldik áruikat. Eképpen cselek­szünk mi is. Exportáljuk szocialista nehéziparunk gyümölcsét, hogy pénzre és értékre váltsuk. Mozdonyok sípolnak, eme­lődaruk, vontatók nyikorog­nak. Itt nincs megállás, ün­nep. vasárnap, éjszaka, sza­kadatlan folyik a lázas munka. Volt kisparasztok, urasági cselédek, földhöz ragadt napszámosok talál­tak itt biztos megélhetést. Nincs a Bodrogköznek olyan falva, amelyből ne dolgozna itt tíz-húsz ember, Csernő­ből, Battyánból, Kis- és Nagytárkányból majdnem minden családból dolgozik valaki. A messzebbfekvő falvakból: UporSól, Kuzmi- céről, Kalšáról is nem egy ember végzi itt napi becsü­letes munkáját. Egyszerű kékzubbonyos, szikár, villogószemű embe­rek ezek, a hétköznapok munkahősei. A helytállás, a becsületes munka elköte­lezettjei. Sokat gondolok ezekre a kérgeskezű, egy­szerű vasúti munkásokra, velük érzek tiszta szívvel, mert az én munkásőseim ők, nem is olyan régen még együtt csákányoltam, izzad­tam velük. Ott voltam én is, amikor leraktuk az első sínpárakat, s megkezdtük az első lakóházak építését. S lám, e rövid tíz év alatt a hajdani pusztán, ahol csak egy deszkabódé jelezte az állomást, egész város nőtt ki. Kórháza is van s egy gyönyörűszép kultúrháza, a szellemi élet, a kultúra, a művészet kincsesháza. Itt tartották meg az idei vasu­tasnapot is, melyen szovjet és magyar vasutasok Is képviseltették magukat. Az ünnepi délután igazán meghitt, baráti légkörben folyt le. A legjobb vasúti munkásokat dicsérő okle­véllel tüntették kf, másokat pedig pénzjutalomban ré­szesítettek. Az ünnepi ak­tust színesebbé és meghit­tebbé tette a CSISZ csernői helyi szervezete kultúrcso- portjának fellépése. A mű­sort, mely eléggé rövid, de annál szebb volt, egy-egy szlovák és orosz népdal, ro­pogós népi tánc tarkította. A vasutasok zene- és ének­kara is elismerő dicsérettel mutatta be tudása legjavát. (tör) A szabadságot, vagy a szün­időt akkor használjuk ki ala­posan, ha a pihenés és sporto­lás mellett szellemileg is fel­frissülünk, ismeretlen tájakat keresünk fel, kibővítjük isme­reteinket, gyönyörködünk ha­zánk csodálatos természeti szépségeiben és műemlékeiben. Nem bánja meg az, aki ta­nulmányi kirándulásra a Brec- lav melletti Lednicére indul, ahol alkalma nyílik megismer­kedni hazánk egyik legszebb és legértékesebb kastélyával és parkjával. Lednice ősrégi tele­pülés, okmányok bizonyítják, hogy 1222-ben kezdték meg építését és rövid néhány év kivételével állandóan a Lich­tenstein főűri család tulajdo­nát képezte. Ez a család diplo­máciai fondorlatok és ügyes gazdasági politika útján hatal­mas vagyonra tett szert. A mai kastély helyén a kö­zépkorban bástya és gótikus templom állt. A kastély megte­kintése közben tudatosítjuk, hogy minden társadalmi rend­szer más jellegzetes építkezé­seket és stílusokat hoz létre. Minden épület az építkező életstílusát és társadalmi funk­cióját fejezi ki. A tudomány, az ásatások és a kulturális emlékek nyomán rekonstruálja a gazdasági, szociális és kultu­rális korszakokat. A rabszolga­korszak jellegzetes építkezése a patrícius-ház. A feudális kor­szakot pedig a várak, bástyák és végül a nemesi kastélyok jellemzik. A vár nyújtott a feudális úr számára védelmet és jelképezte hatalmi helyzetét. Amint a nehezen hozzáférhető vár már nem adott gazdasági és katonai biztonságot és a fő­úr még nagyobb jövedelmet akart kicsikarni a népből, ösz- szeharácsolta a termőföldet, uradalmakat épített ki és an­nak rendszerint kellős közepén építtette fel a vidéki kastélyo­kat. Ezekben már nem a góti­kus lovag élt, hanem a pompát kedvelő főúr. Ennek az új élet­formának a reneszánsz építke­zési stílus felelt meg a legjob­ban. Várbástyák helyett par­kokkal övezi lakhelyét, gazdag­ságát műkincsek gyűjtésére használja fel. A lednicei kas­tély is reneszánsz stílusban épült a 16. században. Ekkor létesítették a hatalmas parkot és a halastavat is. A 17. század barokk elemekkel gazdagítja az épületet. A barokk stílus el­veinek megfelelően hat, a par­kot szökőkutakkal szerelték fel. Majd sor került a kastély klasszicista stílusban való át­építése is. A lerombolt gótikus templom helyébe felépítették a Szent-Jakab kápolnát, amely a mai napig fennáll. A 18. szá­zadban pedig romantikus el­gondolások alapján csillagfor­mában alakították át a parkot, ekkor emelték a rendkívül mu­tatós Minaret épületét is. A ro­mantikus hatású János-rom is ekkor épült... A kastély megtekintése köz­ben valóságos stílusgyakorlato­kat végezhetünk, olyan ponto­san megfigyelhetjük, hogy a különböző időszakokban hogyan változott a kastély épülete. A kerti szárnya az empire kor­szakban épült ki. A halastó mellett Apolló templom a Há­rom grácia temploma, a lovar­da, a várbástya és a halászkas­tély is empire stílusban épült. Az átépítések sorozatát Devian angol műépítész az 1840-es években fejezte be, utána már csak Georg Wingelmüller ne­ves bécsi műépítész változta­tott részleteket a romantika szellemében. A francia forra­dalom után már csak idő kér­dése volt, hogy mikor fejezi be történelmi küldetését a nemes­ség. A jobbágyság eltörlése után az osztályöntudatot a múltba való visszanézés jel­lemzi. Ekkor születnek a ro­mantikus stílusú kastélyok, amelyek legalább képzőművé­szeti eszközökkel igyekeznek felújítani a feudalizmust, amely azonban szükségszerűen távo­zik a történelem színpadáról. A lednicei kastély is magán viseli a romantikus stílus jel­legzetességeit, interiőrjeit,, gazdag gyűjteményekkel, rit­kaságokkal telíti meg. Kevés műemléken lehet any- nyira pontosan megfigyelni a feudális történelmi települések kiépítését, mint a lednicei kas­télyban. A várak és kastélyok szorosan hozzátartoznak ha­zánk történelmi fejlődéséhez és kulturális hagyományainak tartozékai. Hiszen a felhalmo­zott értékeket a nép verejtékes alkotó munkája hozta létre. Még sose fordítottak olyan ha­talmas összegeket a műemlékek restaurálására és fenntartásá­ra. mint ma. A műemlékvédelem gondo­zásába vette a lednicei kastélyt és parkot is, a kastély gazdasá­gi részében jelenleg a mezőgaz­dasági főiskola kertészeti fa­kultása, a kastély fő részében pedig vadászati múzeum nyert elhelyezést. M. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents