Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-12-20 / 51-52. szám
2kcia ýtyula A szokásokhoz híven — kul- túregyesületek, futballcsapatok, és tűzoltók példájára — a humorista is megtartotta évvégi zárszámadását. Az ünnepélyesen feldíszített hónaposszobában összegyűltek a 'noteszei — valami kilenc darab — félig- kész szatirikus regénye, és a félresikerült- humoreszkjei, amelyek objektív szerkesztőséNevetni ló. öregszik. Az utóbbi időben elfelejti, hová ásta el a csontot. gi okokból nem láttak napvilágot. Vadonatúj sötétszürke ruhájában maga a humorista elnökölt. — Kezdhetjük elnök elvtárs — mondta önmagának — a társadalmi gyakorlat ellenére a tagság teljes létszámban megjelent! Felállt és végignézett a noteszeken, humoreszkeken. „Kedves kultúrtársak! Miként a jó gazda, aki decemberben számbaveszi egy év munkáját, eredményeit... (Az egyik notesz gúnyosan elröhögte magát: A huszadik oldalamon van felírva ez a mondat, mint téma; minden évzáró gyűlést ezzel kezdenek — súgta eléggé hallhatóan a féligkész regénynek. A noteszok morogni kezdtek, a hangulat feszült lesz) ... ösz- szejöttünk mi is, hogy számadást csináljunk; mit tettünk jól, mit hibáztunk el“. Hosszan beszélt az elvégzett munkáról. Hogy rettenthetetlen tárgyilagossággal szellőztette a háziasszonyok üzelmeit, hogy maró Iróniával lemeztelenítette a színes harisnyás lábakat, és nyilvánosan ócsárolta a női frizurákat. „De vannak még hibák, kultúrtársak ...“ emelte fel a hangját. (Mintha csak belőlem beszélne — morogta egy kékfedelű zsebnaptár) .. . „Bizony, sokszor nem teljesítettük kötelességeinket a dolgozók széles tömegeivel szemben..(Mondom, hogy az én soraimat hajtogatja — morfondírozott a naptár.) ....... és sajnos, egyes -problémákkal szemben opportunista álláspontra helyezkedtünk. (Alighanem arra a spartakos hentesre céloz, akinek a sógora a járáson dolgozik — vélte egy spi- rálrúgós jegyzetfüzet — itt van az egész história leírva az utolsó három oldalamon). „ ... S mindez miért, kultúrtársak? Mi hiányzott nálunk? A politikai nevelőmunka, kul- túrtársaim ..(Nono, — dör- mögte egy széljegyzet — mintha ezt már hallottuk volna valahol! Igaz, voltunk mi már több évzáró gyűlésen is) ... az hiányzott nálunk... az öntudat, amely megerősített volna abkultúrtársak ... (Az elnök volt gyenge — kiáltott közbe egy meg nem jelent humoreszk — pedig a tagság mindig mögötte állt, jóban és rosszban! Gyáva, pipogya!) ... Önkritikailag bezi a nyüzsgés okait és felfedi lényegét? Kórusban: És mi lesz velünk ... velünk ... hemzsegünk a ronda alakoktól... az elnök nem törődik a közügyekkel, leváltani! Menjen nevetőnek, ne nevettetőnek! Humorista összecsuklik és sír: Én nem így akartam... Én nem így akartam ... Változó Afrik* Egy nő... ismerem (A közönség soraiban elfojtott nevetés), hogy nem álltam hivatásom magaslatán (gúnyos közbekiáltások: Még a mélyén is alig-alig!), de ígérem, hogy a jövőben minden erőmmel azon leszek, hogy mindenki egyenlő részt kapjon Te mit tervezel erre az évre? — Férjhezmenést! beli hitünkben, hogy az igaz, egészséges kritika, a helyénvaló társadalmi kacaj csak hasznos lehet. Gyengék voltunk, Karácsonyra kérhettél volna inkább trombitát hasonlót. vagy valami 'ßQUdoLfa (Monológ egy férfihez, aki déli tizenegy órakor a járda piros-fehérre festett vaskorlátján lóg és nyög) Mi van bácsi, mi történt ? alán bizony beteg? (A bácsi nyög, lehelete imgözös, kékesen lobogó tángál égne, ha meggyújtanád). Vagy úgy, a bácsinak inni dszet c, mulatni méjtóztatott :en a ködös, hideg téli déledtől!. Miért bácsi? Mi kószáié arra, hogy kilenc féldecit íjtson fel egymás után? (Bácsi hány, emberek nézik, gy hang: Részeg disznó). Bizony bácsi, részeg disznó, társadalom egy tisztátalan lathoz hasonlított téged, mely ráadásul még nem is jóin. Kellett ez neked bácsi? udom, tudom, jól esett... tuda jó volt az első három fél, többi meg még jobb, de meg- ■te? Most itt lógsz a korzó askorlátján, mint egy szál rva házíkolbász a füstön, mint jy száradni kitett alsónadrág, a karjaid az úttestre lógnak, a fejed majd a csatornába ér, két erős lábad citerázik. Körülötted zajlik az élet, józan emberek járnak fel-alá magabiztos, erős léptekkel, villamosok csilingelnek. Te pedig, majd ha leszállsz a vaskorlátról és elindulsz, bizonytalan lépteidet, harsány hahotája kiséri a szívtelen tömegnek, amely nem érti meg, hogy te ma kilenc féldecit ittál, azért vagy ilyen elhagyatott. Hogy máskor te is magabiztos vagy és merész, csak most... most egy kicsit legyengült hősi lelked. Azért ne félj! Holnap... majd holnap feltámad újra benned a hős, amikor majd meséled a barátaidnak, hogy fiúk, tegnap olyan részeg voltam mint a csap! Mint egy disznó! És ők tisztelettel bámulnak rád és csodálattal vegyes hitetlenséggel mosolyognak: Tényleg olyan mint a disznó? Te pedig büszkén nézel a szemükbe és diadalmasan harsogod még egyszer: igen, mint a disznó! a jogok asztaláról, a bőség szarujából ... (Noteszok: Abcung ... Le vele, le vele ... fúj, ismerjük, pukkadásig teli vagyunk vele!) Kultúrtársak, lássátok be ... az objektív nehézségek ... (Noteszok: Szószátyár, gerinctelen ... leváltani, girbic elnök nem kell nekünk!) De kultúrtársak ... (Fütyülés, fűjozás ... üljön le ... pofa be ... nyámnyila alak...) A humorista leroskadt, meredten néz a noteszokra és zsebkendővel törülgeti verej- tékes homlokát. 1. Notesz: Elnök elvtárs, mi lesz a harcsafalvai kocsmáros- sal, aki úgy keveri az italokat, mint egy középkori alchimista és húsz gyerekes családapa létére helikoptert vásárolt a megtakarított fizetéséből? Itt a neve a tizenkettedik oldalamon, aláhúzva, három felkiáltójellel és „ostorozni“ megjegyzéssel. Miért nem ostoroztuk, hm? 2. notesz: És mi lesz a dogmatikusokkal, a merevekkel, a fejlődésre képtelenekkel? Mi lesz az önzőkkel, a törtetőkkel, a csökevényekkel? Csak úgy nyüzsgők tőlük ... Egy Hét, aki mint megfigyelő i vett részt a gyűlésen: Apropó, nyüzsgés... mi lesz te nyüzsgőkkel, a nyüszítőkkel, a nyú- lakkal, stb... Mi lesz irodalmi életünk légköri és mozgásviszonyaival? Hiába írná meg Bábi Tibor, hogy az egész herce-hurca fittyfenét sem ér?! Hol a nagy szatíra, amely elemNem volt idejük a gépjavításra Féligkész Regény: Kultúrtársak, hallgassatok meg! Amondó lennék, hogy ne váltsuk le mégse! Balek ő, de jóindulatú és naiv, nem tudja még, hogy az akadályokat nemcsak átugrani, de logikailag szétrombolni is lehet. Azonkívül, ha leváltanánk, én soha nem készülnék el, pedig lappang bennem valami az idők sodrából! (Morgás, fecsegés: Igaza van, hagyni kell... Fiatal még, szegény, és olyan jó becsületes képe van ...) A humorista, amikor érzi, hogy imúlik a veszély, megélénkül: „Kultúrtársak, ajánlom, hogy olvassuk fel az előre elkészített határozati javaslatot! — Felolvassa: 1. A jövő év folyamán nem krajcároskodunk, nem alkuszunk, csak szúrunk és nevettetünk, nevettetünk, nevettetünk ... 2. A jövő év folyamán, munkánk során a társadalom érdekeit tartjuk szem előtt és nem a magunkét! 3. A jövő évi témáinknak csupán tíz százaléka származik a női nem köréből! 4. A jövő évben olyan humoreszkeket írunk, amelyeken magunk is röhögünk! Mint tizennyolc éves lány: „Nem, az nem igaz, hogy én válogatós lennék, vagy nagyigényű, igazán nem várok királyfit, aki hófehér paripán érkezik, mégcsak herceget sem, azt nem .... de azért a férjem legyen szép fiú. Ez az első követelmény; szép legyen, elegáns, akivel, ha elmegyek színházba, vagy végigsétálok a korzón, hát legalábbis forduljanak meg az emberek utánunk. Egyszóval fess legyen na! Továbbá legyen még bátor is meg merész, olyasféle mint Gérarde Philippe volt a Fanfan Tulipánban, lám az milyen vakmerőén szokott viselkedni, akár a legnehezebb helyzetekben, még ha négy rabló ront rá egyszerre, ezek közül is kivágja magát. Ilyen az igazi férfi és egyszóval az én férjem is ilyen legyen, meg okos is legyen, mert ki nem állhatom a buta férfiakat. Én azt mindjárt megérzem, amikor egy férfi buta, az olyan banalitásokat mond, meg szerelmet vall, ne az én férjem ne valljon szerelmet, ne mutassa, hogy szeret. Legyen hozzám inkább hidegebb mint melegebb, mértéktartás jellemezze a szerelemben. Kicsikét ihat is, az olyan romantikus, amikor spicces egy férfi, és olyan jókedvű olyankor és olyan nyers fizikai erő illata van, hogy az embernek bizsereg a gerince, ha ránéz. Szóval ilyen legyen...“ Huszonnyolc éves korában hét évi házasélet után. „Azért igazán lehetne csúnyább a férjem, mert ez már mégiscsak disznóság, hogy falkában járnak utána a nők, és bárhová megyünk epedéstö! kiJó, legyen Novák az igazgató, de azzal a feltétellel, hogy köteles elektromos agyat venni magának! 5. A jövő évben megjavulunk! Egy gondolatjel: Elnök elvtárs! Mi lesz akkor, ha a határozati javaslatot nem tartjuk be szóról szóra? Humorista: Hát istenem, emberek vagyunk, mi is tévedhetünk ! Adenauer játszik.. domborodó szemmel bámulnak rá. Dehogy, nem vagyok féltékeny, eszemben sincs! No, de mit mondjak arra, hogy a múltkor vadidegen női kombinát találtam a zsebében és azt mondta, hogy kölcsönkérte egy ismerősétől, kifújni belé az orrát, mert nem volt zsebkendője. Aztán annyit innia sem volna muszáj, szép szép nem mondom, mikor részegen jön haza, a nyers erő csak úgy árad belőle, de minek üt? Minek üt engem kérem, szépen, hát ütött valaha Gérarde Philippe nőt? Ugye, hogy nem ütött, az mindig lovagias volt velük szemben, merész és könyörtelen rablók társaságában, de gentleman egy gyenge nő előtt“. Negyven éves korában, válás után: „Csúnya legyen az új férjem, de jó. Buta, de tekintélyes, pipogya, de házias, inkább nyárspolgár mint filmszínész típus. És imádjon. Bőgjön, ha nem vagyok vele“. ötven éves, második válás után: „Az ördög ismeri ki magát az egészben. Harmadik férjem olyan lesz, amilyen lesz, egy tulajdonsággal rendelkezzen, hajlandó legyen feleségül venni!“ Nyolcvan éves, harmadik válás után: „Kérhetnek engem még egyszer feleségül, hozzá nem mennék egy valódi indiai maharadzsához sem". Kilencven éves, koporsóban: „Hiába, ez a magány is unalmas itt. Mégis csak más az élet egy férfival“. Igazán nedves ez a lakás! Csókólodzunk nyilvánosan ?! Ez itt a kérdés most, semmi más, hogy csókolódzunk-e nyilvánosan a nöismerösünkkel. Mondjuk az utcán. Vagy a kávéházban. És a borozóban, egy üveg vörösbor mellett, csillogó szemmel, elázva. Egymás nyakát markolva. Szerelmes szavakat gügyögve. A kép amely a század nagy problémáját felvetette a következő: Borozó. Füst. Tarka hangzavar, pohárcsengés. Egy sarokasztalnál, tompított színes fény alatt fiú és leány. Csókolóznak. Mi az hogy csókolódznak? Falják egymást. A fiú ajka kicsücsörítve, mint egy tölcsér, amelyen befolyik a gyönyör édes méze. Harapják egymást. Ha nem lennének szerelmesek, üvöltenének a fájdalomtól, amit a partner éles foga okoz, de így tűrik. Birkamódra tűrik és gügyögnek hozzá. Na már most! Én nézem őket, kénytelen vagyok nézni, mert szemben ülnek velem. Kérem szépen, polgárok, értsétek meg! Nem vagyok puritán, sem álszent, esküszöm, a szerelmet is értékelem. Voltam már szerelmes is, sőt csókolództam is. De polgárok! Hogy jön ahhoz valaki, hogy én előttem az érzelmi életét propagálja, hogy beleagitálja itt az arcomba, a piruló képembe a gerjedelmeit. Kérem, ha én Rómeót és Júliát akarom látni, a színházban nézem meg őket, tisztes távolságból és nem testközelből, hogy gyönyörükben az asztal alatt sebesen rugdalják a bokámat! A kérdést — csókolódzunk-e nyilvánosan? — egyelőre nyitva hagyom, nem hozok benne önkényesen döntést. Majd eldönti az idő szava, vagy a korszellem, esetleg egy mogorva- kedvű, részeg polgártárs, akit éppen aznap csalt meg a felesége, és aki a két csókolódzót, nemes bosszúból kidobja a borozóból. Különben is nem értem. A* a lány nem is volt szép! \
