Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-22 / 47. szám

ipMMp „Az orosz forradalom tükre í i Az igazgató szobájában sze­repeket osztottak. Az együttes tagjai izgatottan várakoztak az előcsarnokban. Eredményre vártak. Az egyik sarokban fia­tal színésznő izgult. Ha most is valami alkalmatlan, nem néki való szerepet kap, nem fog játszani. Már elég volt! Aztán az eszébe jutóit; mit kotyogok itt? Mi az, hogy nem játszom? Mit mondanának rá a Komszo- molban?! Még izgatottabb lett, mert rádöbbent, hogy végered­ményben bármilyen szerepet elvállal. Az igazgató szobájából a mű­vészeti vezető lépett ki. Fá­radtnak látszott, mert előre tudta, milyen kellemetlen fela­dat vár reá: minden elégedet­lennek meg kell majd magya­ráznia, hogy a darabban nincs jelentéktelen szerep. A színészek elcsitultak. A művészeti vezető felolvasta a neveket és szerepeket. Razjat oldalt állt és idegesen rágta az ajkát. Izgalmában arcába szökött a vér és pirosabb lett, mint a blúza. — Maga, Razjat az özvegyet fogja játszani — mondta kemé­nyen a művészeti vezető. Ütközően hazafelé Razjat senkit sem vett észre. Csak a boldogtalan, tehetetlen öreg­asszonyt látta maga előtt. Még nem bontakoztak ki teljesen a vonalai, még nem ismerte eléggé az öregasszony jellemét, de a képzelete már vele foglal­kozott. Éjszaka sokáig nem tudott elaludni. A sötétben újra és újra megjelent előtte az öreg­asszony fáradt, ráncos arca. Testét megtörte az idő, lelkét ellepte a szomorúság, s mégis tele van határozottsággal, ke­mény fejűséggél. Lassan kibon­takozott Gosadné özvegyi alak­ja. Aztán mégis úgy tűnt előt­te, mintha nem az lenne az igazi. Végül elaludt. Azt álmodta, hogy ő az öreg Gosadné. Nehéz, trágyával teli kosarat cipelt a köves járdán. Darabka föld­jére, a fák tövére vitte. Óh, hogy mennyire kimerült. Lábai rogyadoztak, izzadság csur­góit a hátán. A járda merede­ken ereszkedett a mélybe. To­pogva kapaszkodott az éles kövekbe. De a kosár előre húz­ta és Gosadné a mélybe zuhant. Razjat felriadt saját kiáltá­sára. Szíve gyorsan vert és egész testében olyan súlyos fá­radtságot érzett, mintha való­ban öreg lenne. Múltak a napok. Rajzat sokat fáradozott a szerepén. Csavar­— óh, ňiár nincs erőm... Mennyit kell szenvednem. — Istenem, mennyi a szenve­dés a világon ... — Ezek kinevetik az életet... És ez a nagy játék — gondolta az anyja egyik este, amikor már nem bírta nézni lányát, rászólt: — No, ezért kár volt tanul­nod lányom... Hogy csúfolódj... Razjat nem válaszolt. — Nem, nem megyek én abba a színházba — folytatta az anyja. — Ne is hívj. A premier napján Razjat ba­rátnője mégis rábeszélte az anyát, hogy menjen színházba. Messzire ült a színpadtól. A terem tele volt és a lelke mélyén örült; mennyi ember jött megnézni az ő lányát. Vajon itt, ennyi ember előtt is úgy fog Rajzat affektálni, mint odahaza?l Nem, itt biztosan megmutatja, hogy milyen a va­lóságban! A bársonyfüggöny felgördült és az anya hatalmas hegyeket látott maga előtt. Mint amilye­nek közt az egész életét élte! A kis földecskén, a legelő szé­lénél gyomot irtott egy öreg asszony, és egy kislány. Az anya várta a lányát, de a színpadon egy görnyedő vén- ség jelent meg. Hatalmas ko­sarat cipelt, amely legalább olyan nehéz volt.^mint ő maga. Szegény, inogva kapaszkodott fölfelé az éles köveken. De vé­letlenül megbotlott és leesett. — óh, már nincs erőm... Mennyit kell szenvednem. Az anya visszaemlékezett va­lamikori életére. Könnyek gör­dültek végig az arcán. De el­hessegette a szomorú emléke­ket, hiszen a színpadon rögtön megjelenik majd az ő szép, fiatal lánya. És ha sírni fog, a könnyein keresztül meg se látja. Megtörülte hát szemét, de megint elsírta magát. — Oh. istenem, — pahaszko- dott tovább a vénség a színpa­don —, ahol az öregség, ott a betegség is ... Óh, nincs már erőm... Most ismerte meg a lányát a hangjáról. És a könnyei úgy hullottak, mint a sürü eső. Már le se törölte őket .., Aztán le­gördült a függöny és ö sietett a lánya után. Razjat éppen a festéket mos­ta arcáról. Elégedetlen volt. Ogy érezte, hogy rosszul ját­szott. Másképp kellett volna csinálnia. — Vesd le ezeket a ruhákat, kedves lányom, és soha többé fel ne oltsd — mondta az anyja. — Miért? — Nem változtatnak meg ... Most már nem ' járnak ilyen rongyokban. — Most? Hiszen ez volt az én szerepem! — mosolygott a lány. — Egész életemben ezt a szerepet „játszottam". Elég volt! És neked, lányom, valami mást kell játszanod, hogy az ember el ne szomorodjon, ha rádnéz... Razjat arca átforrósodott. Most értette meg, hogy milyen jól játszott. Gyorsan kivetkő­zött az özvegyi ruhából és is­mét az anya elé állt az igazi, vidám, fiatal és egészséges lány, az igazi Razjat. — Milyen ügyes ez a mai ifjúság — lélegzett fel az öreg­asszony, amikor látta, miképpen változik át a szomorú özvegy­asszony szép hajadonná. — Hiszen te semmit se láttál abból a régi világból és mégis milyen jól ismered! — Mert ismerem a te élete­det, anyám :.. Fordította: SZŐKE JÓZSEF Fontos emlékünnepe van az egész világirodalomnak: Lev Nyikolájevics Tolsztojra emlékezünk, a nagy orosz Íróra, aki 50 évvel ezelőtt, 1910. november 16-án hunyta örök álomra szemét. A fiatal Tolsztoj Kazanyban látogatta az egyetemet, de három év múlva felcseréli az egyetemi életet szeretett Jasz- naja Poljanájával, melyet azután sosem hagy el hosszú időre. Néhány évig a Kaukázusban és a Krim-félszigeten katonásko­dik. Ekkor ismerkedik meg közelebbről a vitéz kozák katonák­kal. Értékes ismeretség ez a későbbi író jellemábrázolásaihoz. 1857-ben külföldre utazik. Amikor hazatér birtokára, iskolát alapít a jobbágygyermekek számára, és maga foglalkozik velük. Tehetségükben sok öröme telik. Tolsztoj egyre közelebb kerül a néphez, amelyben erkölcsi eszméinek a megtestesítőjét látja. Meggyőződése, hogy a falusi ember a természet törvényei sze­rint él. A földesúrnak pedig az a kötelessége, hogy jobbágyai­nak igazi atyja legyen. Tolsztojnak e- gondolatai több elbeszélésében testet öltenek (ilyen: A kozákok), valamint nagy regényében, a Háború és béké-ben. Ezzel az elgondolásával különbözik Tolsztoj felfo­gása a forradalmi demokratákétól, mivel az utóbbiak felismer­ték*® földesurakban a parasztok kegyetlen elnyomóját és ellenségét. Tolsztoj nagy regényét, a Háború és béké-t a 60-as években irta. Bátran nevezhetjük ezt a mesterművet eposznak is, mert határozott homéroszi elemek vannak benne. Ilyen elsősorban a cselekmény széles, lassú hömpölygése, de a görög eposzokra emlékeztet a műben a derűs egyhangúság, a tiszta elbeszélő erő és a szerző önfeledt jelenléte is. A regény történelmi hát­teréül az 1805—1807 közötti napóleoni háborúkat választja, valamint az 1812-es orosz honvédő háborút. Az egyszerű orosz katona hősiessége, honvédő háborúja a regény gerince. A hazafiság lángoló érzése nagyszerű egy­ségbe kovácsolja az orosz haza minden hű fiát, amikor Napóleon serege betör az országba. A haza védelmére az egész nemzet fegyvert fog. PÉTERFY GYULA: ------------------------------­-------------------------­I ISI FII ILII Hat órakor kezdődik a máso- veletek szemben, az árkokban. és figyelte az öreg parasztasz- szonyokat, mozgásukat., beszéd­jüket. De a megfigyelések ke­veset nyújtottak számára. Hi­szen ezeknek a nyugodt pa­rasztasszonyoknak az arcáról szinte nyomtalanul tűnt el a régi, nehéz idők emléke. Razjat kiutazott a szomszéd faluba. Ez se segített. A falu- bah is megváltozott minden. Mintha az öregasszonyok dere­ka is kiegyenesedett volna. Néhány nappal a prémier előtt eljött meglátogatni édes­anyja egy távoli, hegyi faluból. — Most meglátom, hogy mit tanultál annyit — mondta a lá­nyának. Egész napokat a premierre készült. Öreges hangon beszélt és meggörnyedt, mintfca nehéz terhet cipelne. Egyszer a szék­be, máskor az ágyba kapaszko­dott és nehezen lélegzett. pillant: öt perc múlva. Még egy mélyet szív a cigarettából, azután lemegy a lépcsőkön. Baloldal, tizedik sor, hetedik szék. Leül. A fia és a felesége már látták a filmet, ők mond­ták, hogy feltétlenül nézze meg. Kezdődik. Először a felírás, A férfi tud oroszul, könnyeh olvassa. Agyúk dörrennek, lö­vedékek csapódnak, gyilkos szilánk éri az embertestet! És ott — ott az árokban egy fia­tal katona! Pokoli erők földet remegtető dübörgése, vascsö­vekből kirobbanó ezer halál között: egy férfi! Vajon mit érez? Vajon'mire gondol? A katona fiatal, szinte még gye­rek. Olyan, mint ő volt — ak­kor ... ezerkilencszáznegyven- háromban Pereg a film és a férfi ott a hetedik sor tizedik számú székén szeretne1 kiabálni, fi­gyelmeztetni azt a vöröscsilla­gos bajtársat: Vigyázz! Fuss! Dobj el mindent! Mögötted ro­han a német tank! Mentsd az életedet! Jaj! A katona elesett! Vége! A német tank acélteste ke­gyetlen, gonosz hidegséggel rohan a fekvő test felé, hogy összemorzsolja! Ember... hát tégy valamit... csinálj vala­mit ... ne hagyd magad leti­porni! A férfi homlokáról folyik a verejték, de szemében győzel­mes fények villannak. Jól van gyerek — kilőtted a tankot! A másikat is. Jól van! Nagyon jól van! Pereg a film. A férfi a tize­dik sor hetes számú székén valamit beszél. Nem hangosan csak önmagában, hangtalanul. „Igen, fiú — hős vagy, jól csináltad! Ilyenek voltatok. Mind ilyenek voltatok! Tudom. Valamikor ... ,ezerkilencszáz- negyvenháromban ott álltam Jelenet a Csöndes Donból. Azt mondták, ti vagytok az el­lenség. De hazudtak nekünk, becsaptak minket! És mi hit­tünk a hazugságnak és elmen­tünk megölni téged meg a tár­saidat. Ne haragudj rám — ne haragudjatok ránk... ml... nézze mi nem tudtuk mi az igazság, mert nekünk mindig hazud­tak!“ Pereg a film. A férfi moso­lyog. Talán mégis átéli a fiú? Vége lesz a háborúnak, a fiú, a hős hazamegy, elveszi a kis­lányt és boldogok lesznek, ö — ő is így csinálta. Visszajött a viharból, tépetten, sebesülten, fáradtan. De a sebek begyó­gyultak, az izmokba új erő költözött, a szív — eltompult, harcokban keseredett, nélkü­lözéstől, vérszagtól kérgese­déit szív ismét érezni kezdett. Megnősült és a fia — a Gyur­ka most otthon tanul. Magas, kedvesarcú a Gyurka, tiszta gyermekszdmei vannak, mint ennek a katonának. Pereg a film. Az égő vonat­ból a fiatal katona menti az embereket. Égetik a lángok, fojtogatja a füst, szívét a sze­retet mágnese húzza, vonzza az otthona, a kis falusi ház — az édesanyja felé. A nézőtér megtélik az anya­szívek dobogásával. A szívek lázas, fájó riadót vernek. A filmen a katonafiú, akinek csak néhány perce van, megöleli az anyját és indul vissza a front­ra, a halálba. A rozoga teher­autó kerekei port vernek fel az osszágúton, az anya néz a távolodó, rohanó jármű után .. A nézőtéren kigyúlnak a lám­pák. A szemekből még apró, csillogó könnycseppek gyöngye pereg. A férfiak sietve indul­nak a kijárat felé és reszkető kézzel gyújtanak cigarettára. A férfi, a tizedik sor hetes számú nézője lassú léptekkel közeledik otthona felé. Meg­halt a fiú — gondolja magá­ban. És az édesanyja még ma is várja. Hány orosz anya vár­ja így a fiát? Ilyen epedő vággyal, falvakban és városok­ban immár tizenöt éve? És várni fogja még tizenöt évig vagy harminc évig, amíg örök álomra nem hunyja le szemét. A férfi bemegy a lakásába, az otthon megtelik szavakkal. Amikor a fia elalszik, leül ágya mellé és sokáig nézi, gyengé­den megsimogatja. A gyermek békésen, bizta­tón mosolyog. A kiváló hadvezérek hazafisága is a nép szellemi erejéből táplálkozik. így lesz Kutuzov a honvédő háború fővezére. Szilárd meggyőződése — s itt az író nézetét is képviseli — hogy a történelmet nem egyes személyiségek — hadvezérek, uralkodók — hanem a nép formálja. Ezért nem Sándor cár a nép igazi vezére, hanem KUtuzov. A 70-es években írja Tolsztoj nagy társadalmi regényét, az Anna Kareninát. Ez a mű Lenin szerint a kor legpontosabb, legtalálóbb rajza. Tolsztoj pesszimista színekkel festi hősnője tragikus sorsán keresztül a cári Oroszország egész társadal­mának, elsősorban a fönemességnek érlelődő válságát. A re­gény rokonszenves alakja Levin, vidéki földbirtokos, aki" — akárcsak Pierre a Háború és béké-ben — az író eszmélt képviseli. * Tolsztoj harmadik nagy regénye, a Feltámadás, amelyben legtöbbet foglalkozik a nép sorsával. Tolsztoj a világ jelenségeit számba veszi, és megmutatja, milyenek igazán. Az érzéseket és a lelki élet fejlődését pedig senki sem ábrázolta festőibben, mint ő. írói működése kb. 60 évet ölel fel. Ezalatt a feudális Orosz­ország a kapitalista fejlődés bonyolult, ellentmondásokkal teli útját járta meg, s elérkezett az 1905-ös forradalomhoz. Lenin zseniálisan jellemzi ezt a korszakot kitűnő tanulmá­nyában, melynek címe: Lev Tolsztoj mint az orosz forradalom tükre. Rámutat árra, hogy bár Tolsztoj nem értette teljesen a forradalmat, s nem tudta megmutatni a nép felszabadulá­sának az igazi útját, mégis értékes képet ad a társadalom, különösen a parasztság életéről, s ezért illik rá az elnevezés: az orosz forradalom tükre. A nagy íróról való megemlékezésünket fejezzük be Lenin szavaival: Tolsztoj nem a múlté, hapern a jövőé. Az ő szellemi örökére épített az orosz proletariátus, s ez az örökség ma is a legértékesebb haladó hagyományok közé tartozik, ma is él és hat. TOMASCHEK MÁRIA Ian Amos Kamensky Komenský a nagy' cseh humanista pedagógus és fi­lozófus kétszázkilencven esztendővel ezelőtt, novem­ber 15-én halt meg Amszterdamban. Komenský min­den idők egyik legnagyobb pedagógusa, számos müvé­ben óriási mennyiségű, napjainkig időszerű gondolatot vet fel, melyeknek fénye a szocialista társadalmunk­ban is ragyog. Komenský nagyságát tulajdonképpen csak ma mér­tük fel igazában. Ő mint nevelő tpindig a nemzeti és a szociális elméleti pedagógia példaképe marad. A di­daktikában rég óta elismerik a szemléltető oktatás úttörőjének. A XVII. század cseh géniuszának műveit általános egyetemes emberi tartalom az emberiség felvilágoso­dásába és további előrehaladásába vetett hit jellemzi. Ma Komenský nemcsak mint humanista, de elsősorban mint pedagógus és filozófus nagyra becsült fia ha­zánknak és az egész haladó emberiségnek. Műve érté­kes kincsünkké vált. (t) Ul—>■< _i *K_J • i_, é i, A Nővérek egyik főszereplője. 5$ TÖRÖK ELEMÉR: Hol fényre lel... Sárga muhart, fehéreres útifüvet, magvas herét fésül a szél, s hozza a föld krumpliszagú leheletét. Suttogó lomb, avar, haraszt, mohos vén tölgy meg-megremeg, álmodó táj, tompa moraj, hold méláz a házak felett. Ez még az éj csendvizének ködben úszó tárt tengere, és én, ki a fénynek vagyok imádója, ősembere várva-várom, hogy a hajnal pipacs szeme mikor rebben fel s ömlik szét az izzó nap lángsugara halkan. csendben. Aranyszínű fényre lel majd minden, mit vak homály fedett, mély álmukból fiaim is mosolyogva felébrednek, s elvegyülnek az arany fény záporában friss fodrai mosolyuknak és kinyílnak szép álmaik hószirmai.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents