Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-12 / 28. szám

Colléri Andor Endro IFJÚSÁGI SZAMÁR H iába! Nem emlékszem egyetlen télre sem, se a hóra, se a szélre, semmire! Ha azt mon­dom: ifjúságom... a Nap ragyog. Erős sugarak old­ják, bontják a levegőt; a zöld fűvel borított lankák, emelke­dők nevetve futnak a láthatá­rig, ahol ezüstös felhők bámul­nak reám. Meztelen karom, nyakam pedig úgy sül a forró napon, hogy anyám azt mondja, olyan ez az Ottó, mint egy sült malac... s öreg Mámikánk, a cseléd, ki liszttel púderozza az arcát vasárnaponként, a ké­pembe csíp: — Ejha — mond­ja —, finom falat. Erre nekem meg kell feszí­tenem az izmomat, és centimé­tert kérni és feljegyezni egy naplóba, amelynek az élén Johnson néger bokszoló muszklimétere van feltüntetve, hogy mennyi centi és hány kiló szükséges- ahhoz, hogy világ- bajnoki izmaim legyenek. Mondom, sehol sincs árnyék, sötétség. Mintha éjszaka sem lett volna számomra abban a korban. A folyó visszatükrözi a hőséget, és a sugarak fénye nem huny ki emlékzetemből soha. Én pedig megyek a Bécsi úton, keményen, gyorsan, mint­ha valami célom lenne. Pedig nincs semmi, csak versenyzek önmagámmal. Aztán megállók a Kenyeres utca sarkán egy szemetesládánál, mert egy ke­rítés mögött három leány haj­long, kukucskál kifelé. Nevet­nek, s én gondolom, mit nevet­nek ezek — megyek arrébb, mikor egyszerre az egész lelki­világom elmosolyodik, s tudja a csoda, hogyan, de nekem is nevetnem kell. Ők erre még jobban nevetgélnek, és én jobh híján megvakarom a fejem, és én is még jobban nevetgélek. Ekkor az egyik kékruhás leány kinyitja a kerti kaput és bátran megnéz. Majd kihajlik a két barátnő is, és ők is megnéznek. Állok, mosolygok, gondolom, bolondok, mit bámulnak raj­tam. — Erre, mintha eltalálnák a gondolataimat, becsukják a kaput, ráfordítják a zárat, s mennek egyik a másik után, fel a kertoldalba bújó veranda felé. Haladnak kék, piros, és fehér ruhában, bebújnak a ve­randa homályába, a zöld vad- szőlőlevelek mögé, s mintha én már semmi sem lennék, az egyik hímez, a másik valamit ír, a harmadik kibontja a haját és fésülködni kezd. A kékruhás fésüli a szőke haját, s a foga közé veszi a hajtűit. Megcsa­varja kis konytba a haját, mintha fiatalasszony lenne, s amint ezt csinálja, hirtelen azt mondja a benső hangom: — Szeretem. — S erre köze­lebb utazik hozzám a képe, mintha rám lehelne, rám nézne melegen. Aztán a káprázat el- hágy, és én veszettül szerelmes vagyok. Vagyis azonnal fellé­pek a városi szemetesládára, a kezem a hátam mögé vetem, s ringatom testemet, mint va­lami bfigadéros. A szememmel beszélek, pedig ilyen távolság­ból nem lehet látni a tekinte­tet, és azt se tudom, hogyan szólítsam meg őt, akit oly na­gyon sezeretek. Hintázom ma­gam, közben alattam elgördül­nek a téglásszekerek, kétkere­kű úri kocsik, sőt rám köszön az apám borbélya is, akinek minden hajaszála ősz már, de a bajuszát koromfeketére festi. Én pedig nem tudom, mit csi­náljak. Hintázzam-e tovább magam, mint egy brigadéros, tartsam-e hátul összefonva egybezsibbadt ujjaimat? S egy­általában, szálljak-e le a városi szemetesládáról, s próbáljak meg választottam felé közeled­ni? Majd ha ilyen módon el­érem a kerítést és becsönget­tem, mivel kezdjem, mit mond­jak, mit akarok, kit keresek? Nagy, igen nagy problémák voltak ezek akkor! Egy rossz szó, egy sértő válasz, vagy ügyefogyott kopogtatás, s vége mindennek: Hirtelen egy so­vány kutya tűnt elém, amint ügetve futott utcáról utcára, szagolgatva itt és ott, s aztán ismét tovább ügetett, ás e pil­lanatban rájöttem, hogy ez a szegény, hetekkel ezelőtt látott kutya a szerelem bolond vándora volt, és ilyenné válha­tok én is, ha most butára nyi­tom a szájamat. Leszálltam hát a városi sze­metesládáról, s kettőt-hármat köhögtem, hogy a torkom nyit­va legyen. Megnyomtam a ki­lincset is, noha biztos voltam abban, hogy a hölgyecskék le­zárták az imént. Aztán jobbra néztem, mintha valakit várnék onnan, mint a lengyel szóda­gyártó kordélya s ő maga, amint ezüstös hajjal, furkós- bottal a szamara mellett balla­gott. Ez a szamár nagy ked­vencem volt, mert olykor meg- megállt egy kocsma előtt, s utána a gazdája hiába űzte, hogy menjen tovább, csak állt, reszkettette a bőrét a súlyos furkósbotcsapások alatt, de nem mozdult, bár a gazdája magyar, német, lengyel nyelven nógatta. De egyszer csak a szamár fülére szállt egy picike légy s az elkezdte egymásba — Most... a semelyikba — és kinevetett. Hű, de mérges lettem. — Ne tessék nevetni — mondtam pipacsosan. — Nem nevetek — felelte oly visszahúzódó, engedelmes hanggal, mint aki nem akar velem haragot, hanem rémlé­sem szerint inkább az örök szerelmet. — Ugyanis láttam itt magát — kezdtem el. Csakugyan ? — kérdezte, s már ismét olyan gúnycsiklan- dos volt a hangja. — És hogy én miért jöttem ide? — folytattam titkosan — azt találja ki! Hát ennél jobbat igazán nem mondhattam volna neki. Amennyit mostig értek a női nemhez, arra való hivatkozás­I törölgetni az ujjacskáit vagy a szárnyával azt mondta, hogy süsüsü... s erre a szamár mintha megőrült volna, futni kezdett s az ezüsthajú gazdája utána a furkóssal, s a szódás­üvegek négyszögű ketreceikbe zárva, a rázástól összekoccan­va, hasas üveghangon röhögtek. Sőt olyik-másik szódásüveg még pisszentett is egyet, sőt volt egy szódásüveg, amely kacagtában szétpukkadt. E rre a szamaras-fogatra nézdeltem, s valahogy a lengyel szódás, vala­mint a szamara látása felbárított. Csöngettem a hölgyecskék- r.ek ezen a kis harangon, amely ott függött, a veranda árnyé­kában. S a kékruhás hölgy elin­dult felém, a hosszú margaré­ták, mint a kopasz agglegények meg-megfogdosták a szoknyá­ját, a zöld füvek is utána-utá- nahajoltak, csókolgatva szép, barna lábszárait. Megállt a kertajtóban, s oly vékony volt a szemöldöke. Pillái, mint a hajlékony tün­dérlándzsák, rám szegeződtek, s mögülük mint két külön élő­lény, a szeme nézett rám. — Tetszik? — kérdezte, s e szó szisszenésétől rögtön tud­tam, hogy hegyes lehet a nyel­ve vége, nem olyan gömbölyű, mint általában, hanem kígyó­eredetű. S a fogai, bizony, mintha egymás kezét fogó, tán­coló porcelánbabák lennének. Nagy baj nem érhet — gondol­ta a szívem — elmondok neki mindent, megkérdezem, akar-e a feleségem lenni? Mást nem is kérdek elsőre, a többit majd aztán. — Hát — mondtam, és soha­se hittem volna, hogy ilyen kö- gombóc lehet egy szó. Nagyot sóhajtott, s ebből rögtön láttam, hogy igen okos. finomelméjű lehet s jóságosán gúnyoros. Ö, éppen nekem való. — Melyik iskolába jár? — kérdém. sál is csak helyeselhetem, hogy ilyen fondorlatosán, a női rej­télykedvelést kielégítően tet­tem a kérdésemet. Hogy ő ta­lálja ki, mert akkor legalább nem kell nékem megmondanom. Olyan fülledt, lázas, sőt sü­ket állapotba kerültem, annyira csak a kékruhás lányka vála­szára hegyeztem a fülemet, hogy meg sem hallottam, hogy mögöttem kordékerék recseg, s megreszketnek ama, előbb látott szódavizes üvegek is. Nem láttam, amint a lengyel szódás éppen a hátam mögött fogta a szamara fülét, s cibálni akarja arrébb. Csak arra esz­méltem fel, hogy a kékruhás leányka szája felnyílik, kiömlik rajta a féktelen röhej, „hühü“, s megint csak azt neveti, hogy „hühühü", és erre kirepülnek a társnői a verandáról, s azzal ők is elkezdik „hihihi, hühühü“, s mikor kérdezni óhajtám: min kacagnak úgy a tisztelt höl­gyek, egyszerre csak keserve­sen, hogy majd megreped a fülem, beleszól a női kacajba a szamár azzal, hogy „i-i-iááá!“. Megfordulok, s a szamár me­revgörcsben direkt csak engem néz, az orrlyuka felém reszket, hajlott fogait nékem mutatja s mind a négy lábát megfeszít­ve újból azt nyögi; i-i-iááá!“. Nekem ordítja, kizárólag az én tiszteletemre. ■ lengyel pedig a furkóst /■ forgatja, és morog rám, r» fekete fogakkal, és a lányok kacagnak, a sza­már pedig egyre rám ordít, emberek gyűlnek, isme­rősök, látják, miképpen állok itt három lánnyal szemben, hátam mögött a boldogtalanul ordító szamárral. Pirulok, ellépek a kerítéstől, a kaputól, hol egy angyalt vél­tem látni, aki kék ruhában sétált felém a fű között. Me­gyek, ó, csak ordíts nyomorult szamár, csak nevess utcai nép. csak kacagj női nem, 6, csak ne szeretném őt annyira, kinek még a nevét sem tudom. A homlokotpról dűl a veríték, be­megyek a hűvös lépcsőházba, még a csontjaim is szomjasak, s ezért hát a vízvezeték alá tartom a számat, s úgy iszok, úgy hütöm magam, hogy majd­nem a csap is lecsúszik a tor­komon. Majd a magányos pin­celépcsőre ülök, öklömre tá­masztva csalódott' fejem, né­zem a méla homályt. Nézem, és fáj, rettentően fáj, először a szívem. Nézem a pincelép- cső-homályt, és látom, a dárdás pillákat, a két élőlényű szemet, egymásbafogódzott, táncoló, csillogó fogsorát. Az egész sor­som a sír fenekén! Pénteken születtem, a balsorsnak leszek mindültig a fia! Megszerettem, megvallottam volna, együtt él­tünk volna, míg csak hófehér hajunk nem lett volna, s míg csak együtt meg nem haltunk volna. S ekkor, jön a lengyel szürkeszőrű szamara és bele­kiált, és jön' még két kisasz- . szonyka is és kikacag. És jö- velnek emberek, marhák, utcai járókelők, állatok, nevetnek, gúnyolnak, kacagnak, s tolong­nak majd este anyámhoz, hogy az Ottó, mi a fene, már udva­rol? Sokáig hevertem éberen. A Hold, Napot játszott akkor éjjel, csak gyöngyszínübben, hidegebben. Hosszasan sírtam, s közben megettem egy veder­ke szilvát, amit lekvárfőzéshez hozott haza anyám. Ha e pilla­natokban nagyon undorodtam az élettől, világtól, akkor ki­köptem a magot, ej, egye fene, majd összesöpri a Mámika, cselédünk, ha pedig azt hittem, hogy holnap jóra fordulhat minden, akkor óvatosan, gyen­géden egy tányérra raktam a szilvamagot. Aztán felmond- tam magamnak minden más által írt verset, s úgy éreztem, hogy valamennyi mű az enyém, s felkeltem hajnalban, hogy egyik költőnk művét papírra vessem, mint sajátomat. Majd a hajnal rózsafénye mellett megpróbáltam lerajzolni a két csillogó szemet, kicsit később az orrocskáját, majd az ajkát, amelyet bűnös hajlamból meg is csókoltam a néma papíron. De később, mikor megkíván­tam az álmot, s ezzel a szen­vedélyem is lohadóban volt, hirtelen meghallottam a sza­már jerikói trombitáját, s ettől szerelmem márványfala leom­lott, s búsan áthúzta tündérem szemét, száját, s az orrocská­ját is. Majd eszembe jutva egy leírás, hol a csalódást enyhetí a pipázás, elhoztam a konyhá­ból lábhegyen nagyapám pipá­ját, a számba vettem, majd meggyújtottam. Nemsokára, mintha a pipa kék füstje fel­emelt volna, míg az ágyam nem tudott követni, nyilván, mert vasból voltak a lábai. Aztán a pipafüst, mint egy kékszínü mackó, elkezdett a hasamban gurigázni, majd elrohant a fe­jemmel toronyiránt, s egyálta­lában e büdös pipafüst szár­nyán tagjaim szerteszálltak, de én csak szívtam rendületlenül, míg egy hányinger kiveté számból a pipámat, s amit egyébként is benne talált. Reggel, mint egy savanyúká­posztából egyberakott boldog­talan lény, ültem az asztal mellé. Anyám mosolygott, jó álma volt neki, s én e mo­solyért szörnyen haragudtam rá. Drága apám szintén jóked­vű volt, s őrá is nehezteltem. Mint férfi, érthetné, érezhetné a másik férfiú baját. Sündisznóként elmentem. A szemetesládához mentem, mo­gorván, rémes gondolatokkal. Vártam, a lábaim elzsibbad­tak a várakozásban, a sok nyugtalan gondolat, mint a tű, ki akarta szakítani az agyam falát. Egyszercsak vállon érin­tettek engem, s az egyik kis­lány volt az, a három közül. A fehérruhás. — A Nánikát várja? — kér­dezte, mint a róka. A szívem magasat ugrott. Ö! — Meyt mát elutazott. Haza­vitte a papája. — Fejezte be csipkedve a lány. L ebiggyedt a szám, — de nem sírtam. — Hát aztán? — mondtam, és könnyedén zsebredugtam a kezem. — Na és aztán? a kisasszony talán azt hiszi, hogy ez a hír érdekel? Ugyan! Fütyülni kezdtem . . S fü­tyülve mentem el az első sze­relem előtt... furcsa szerelem volt. Egy szamár ordítctft mö­götte. ★ Negyvenkét betűs, majdnem fonetikus ábécét vezetnek be kísérletképpen néhány angol iskolában az új tanévben. A ta­nulók ugyanis általában hibásan olvasnak, s ezt a régies írás­módnak tulajdonítják. ☆ A tiranai kultúrpalota építkezésén már az utolsó simítá­sokat végzik. A palotában, amely a Szovjetunió ajándéka, 800 személyes színházterem, félmilliós könyvtár és előadótermek lesznek. ★ Amerikában Stephen Garry fordításában megjelent Solohov Csendes Don című regénye. ☆ Robert Hurkának, a korán elhúnyt délamerikai zeneszer­zőnek, Svejk, a jó katona című operája világszerte nagy sikert arat. Nálunk a plzeni J. K. Týl színház mutatja be először. Ugyanebben a színházban adják elő Erdődi János Vörös papucs című időszerű szatíráját is. ★ Anglia felfedezte saját Frangoise Saganját. A fiatal írónőt Susan Hillnek hívják, tizennyolc éves. ☆ Český Krumlovban a Dél-csehországi színházfesztivál alkalmából első ízben alkalmaztak szabadtéri előadáson forgó színpadot. Shakespeare Szentivánéji álmát adták elő. ★ Párizsban most kezdték meg egy olyan hetilap kiadását, amelyben csakis az olvasók panaszleveleit és bírálatait közlik. ☆ A Német Demokratikus Köztársaságban a Volk und Welt kiadásában megjelenik József Attila verseskötete. Móricz Zsigmond válogatott müveit nyolc kötetben adják ki. ★ Minden korosztály számára más-más színbe kötött köny­vet ad ki egy keletnémet ifjúsági könyvkiadó. Július 12-től 17-ig BRATISLAVA I. KEDD: 10.05 Tarka műsor 11.00 Szovjet humor 12.40 Oj dalok és táncok 14.05 Kellemes délutánt 17.00 Fiatal szerzők műveiből 18.00 Kívánsághang­verseny 20.00 J. K. Týl törté­nelmi drámája. SZERDA: 10.50 Külpolitikai kommentár 11.30 Jó hangulatban 12.40 Szlovák filmzene 14.05 Kellemes délu­tánt 15.30 Népdalok 16.15 Ope­retthangverseny 17.00 Fúvós­zene 17.30 Tánczene 18.00 Orvosi tanácsadó 20.20 Táncze­ne. CSÜTÖRTÖK: 11.10 Jó han­gulatban 12.03 Fúvószene 13.10 Népdalok 14.05 Kellemes délu­tánt 17,30 Pionírok félórája 18.00 Kívánsághangverseny 20.00 Halhatatlan ének — rá­diójáték. PÉNTEK: 10.05 Tarka muzsika. 11.00 Regényrészlet 12.03 Külföldi szerzők alkotásai 13.30 Nyári zene 18.00 Kiván- sághangverseny 19.00 A zobe varázsa 21.00 Ukrajna művé­szei. SZOMBAT: 11.20 Jó han­JÄN KUPECKÝ, világhírű festő, kinek képei a neves, nagy képtárak legértékesebb kin­cseihez tartoznak, 1740. július 16-án Pezinokban halt meg. Sírhelyét mai napig nem sike­rült megtalálni. Élettörténetét homály fedi, egyes életrajzírói szerint Pezinokban született és egy szövőmunkás fia volt. A hányatott életű nagy művész főként portréival tűnt ki, kirá­lyokat, császárokat festett. Nagy Péter cár szerette volna udvari festőnek lekötni, és Karlovy Vary-i tartózkodása alatt festette le a cárt. Kupec­ký művészete az olasz natura­listák és a holland realisták hatása alatt érlelődött. A festő önarcképét közöljük, melynek eredetijét a Budapesti Neipzeti Képtárban találhatjuk meg. gulatban 12.03 Népi muzsika 13.10 Vidám hétvége 13.55 Pio­nírdélután 18.00 Asszonyoknak 20.00 Tánczene. VASÁRNAP: 9.00 Katonáink életéből 9.30 Körhinta 12.05 Ritmus és meló­dia 13.00 Földműveseinknek 17.30 Sport 20.00 Kívánság­hangverseny 21.45 Forradalmi dalok. TELEVÍZIÓ - BRATISLAVA KEDD: 20.00 Asszonyoknak 20.15 Rövid film. SZERDA: 18.00 Legkisebbjeinknek 20.30 Hang­verseny. CSÜTÖRTÖK: 20.00 Ifjú szemmel 20.30 Tévedések víg játéka PÉNTEK: 18.00 Gyer­mekeinknek 20.15 Egy hölgy kutyával — szovjet film. SZOMBAT: 15.00 Tenisz-világ­bajnokság 20.10 Cseh film. VASÁRNAP: 14.00 SVÄTOPLUK — Eugen Suchoň operája 20.30 A csúnya kisasszony — cseh film. BUDAPEST KOSSUTH-RÄDIÖ KEDD: 13.20 Zenekari hang­verseny 15.10 Egy falu — egy nóta 15.30 Mikszáth: Fekete város — rádiójáték 16.10 Nép­dalok 16.45 A béke dalai 17.15 Szív küldi szívnek 19.30 Tánc­zene 21.30 Hanglemez bemuta­tó. SZERDA: 12.10 Operarészle­tek 13.10 Színes népi muzsika 14.00 Könnyű zene 15.10 Zenés találkozó 16.00 Élőszóval — muzsikával 18.15 Szív küldi szívnek 20.30 A nevetés öt arca 21.00 Gőzön Gyula előadóestje CSÜTÖRTÖK: 12.10 Tánczene 13.15 Zenekari muzsika 14.10 Hanglemezek 16.05 Egy falu — egy nóta 17.15 Üj zenei újság 18.10 Szív küldi szívnek 19.20 Közvetítés a Madách Színház­ból: Fekete ventillátor — drá­ma. PÉNTEK: 12.10 Népi zene 13.15 Táncmelódiák 14.40 Ope­rarészletek 15.10 Könnyű zene 17.15 Szív küldi szívnek 18.55 Népdalcsokor 20.30 Tánczene. SZOMBAT: 12.10 Népdalok, csárdások 13.00 Operarészletek 13.50 Szív küldi szívnek 14.40 Táncdalok 15.10 Élőszóval — muzsikával 18.00 Gondolat — irodalmi műsor 20.30 Jót ne­vettünk — vidám műsor VASÁRNAP: 8.10 Könnyű zene 10.00 Népi zene 13.30 Százados szenzációk 14.00 Szív küldi szívnek 15.15 Könnyű zene 17.10 Kincses Kalendárium 20.00 Va­sárnapi melléklet. SHAKESPEARE (1567—1616) mondta, a férfiak hasonlatosak az áprilishoz, amikor udvarol­nak, és a decemberhez, amikor nősülnek; a nők lánykorukban a májushoz hasonlatosak, de amikor feleségek lesznek, az ég beborul.

Next

/
Thumbnails
Contents