Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-04 / 40. szám

A Voproszl Lítyeraturl 1960 2. száma interjút közöl Leonyid Makszimovícs Leortov irodalmi nézetei­ről. L. Báty, a folyóirat egyik szerkesztője, több be­szélgetést jegyzett le, tanulsá­gul az ifjú Irő-nemzedék szá­mára Az első beszélgetésre nem sokkal a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom után került sor. Báty arról faggatta Leono- vvot, hogyan lett íróvá. Érdekes hasonlattal kezdődött a válasz: — Látta-e ön valaha, hogyan születik a kiscsikó? Rögtön talpraáll, nagyot lélegzik, nye­rít — és él. Ilyen életberobba- nást jelentett számomra a for­radalom és a polgárháború ... A fiatal Leonov az iskolapad­ban mérnöknek álmodta magát — a technika iránti érdeklődé­sét máig is őrzik írásai. Később a művészetek csábították, de érettségi után mégis a moszk­vai orvosi egyetemre iratkozott be. 1920-tól önkéntesként szol­gált a Vörös Hadseregben. A polgárháború végéig a had­sereg egyik lapját szerkesztet­te. Ez indította útnak irodalmi pályáján ... — Mi, az új nemzedék írói, még a régi iskolában tanul­tunk ... A forradalom azonban szinte egy csapásra áttekinthe­tővé tette a szocializmus alap­tételeit. Első műveim hangját is az határozta meg, hogy a ré­git az új szemszögéből tekin­tettem át. (Jegoruska halála, A jelentéktelen ember pusztu­lása.) Báty megkérdezte az írótól: kiket kedvel, kikhez áll közel a klasszikusok közül. — Nehéz arról vallani, miért szeretjük a klasszikusokat — mondotta Leonov. — Megma- gyarázható-e a szülők iránti szeretet?... így vagyunk, a klasszikusokkal is. Hogy ki ha­tott rám kialakulásom idején? Részben Gogol, és — persze — Leonov az irodalomról Dosztojevszkij, a maga különös emberszemléletével: hazája, népe iránti szeretetével. Nagy hatást gyakorolt rám a XVII. századbeli híres nyelvemlék, a Zsityie Avvakuma. Külön kell szólnom Gorkijról. A Gyermek­kor és az Egyetemeim mélysé­gesen finom lírája saját gyer­mekkorom körülményei követ­keztében igen közel áll hozzám. Leonov ugyancsak világos­ságra és alaposságra törekszik. A hősök ábrázolásában elen­gedhetetlen feltételnek tartja hivatásukról beszélni. így aztán nemegyszer kerül sor különbö­ző technikai vonatkozások áb­rázolására, s mindannyiszor jól tájékozódik ezen a területen is. — Eszembe jut — veti közbe a cikk írója — milyen részle­tekbe menően pontos és élethű a tank leírása a háború idején írt Velikosumszka bevétele cí­mű elbeszélésében. — Felolvastam — mosolyo- dott el Leonov, — sa hallgatók közt öt frontharcos is volt, (ma neves ezredesek, tábornokok). Aztán egyikük tréfásan hozzám fordult, s tank-mérnöki rangra javasolt. Jólesett hallanom. Egyik első elbeszélésem Tuata- mur címen a híres kalkinszka- jai ütközetről íródott — tatár szemmel. 1922-ben, mikor fel­olvastam, a jelenlévő Petru- sevszkij akadémikus odajött hozzám és megkérdezte, hogy tatár vagyok-e? Ezek a legma­gasabb elismerések, amiket va­laha is kaphattam. — És kihez áll legközelebb a kortárs írók közül? — Mi valamennyien külön­bözünk. Gorkij! útravalóval in­dultunk: mindnyájunkat támo­gatott! Milyen könnyű is volt abban a tudatban írni, hogy a barát, a mester figyelemmel kiséri munkánkat. önkéntelenül adódik a pár­huzam: ma Leonov veszi szár­nya alá a fiatalokat. Báty részt vett Leonov egyik szemináriu­mán, melyet az Irodalmi Inté­zet hallgatóinak, a fiatal pró­zaíróknak tartott. Öröm volt hallgatni, milyen lelkesen be­szélt! Érdekfeszítően magyará­zott, világos példákkal szemlél­tetett; lendülete, felkészültsége meggyőzően hatott a diákokra. Valódi művészi értékeket kell alkotni — tanácsolta a fiata­loknak. — Valódi művészi al­kotásnak pedig azt nevezem, ami megismételhetetlen... Saj­nos, nekem szigorú szemem van; belekötök fogyatékossá­gokba, hibákba. Önmagámmal szemben különösen szigorú va­gyok. Ha valaki dicsér, így gon­dolkozom: „Ugyan, galambocs- kám, te nem veszed észre a gyengébb részeket, de én tisz­tán látom azokat is“. Ez ad jogot ahhoz, hogy másokat is szigorúan ítéljek meg. Nagyon tisztelem a kortár­saimat, de úgy érzem, jobban és többet is dolgozhatnának. A legfontosabb: szenvedélyesen dolgozni. Ahogyan Balzac dol­gozott. Szeretem az ilyen ha­talmas, fölényes egyéniségeket. Csodákat tudnak művelni... — Melyik műfajt kedveli a legjobban? — kérdezte Báty Leonovtól.-r Erre elég nehéz válaszolni. Őszintén szólva, leginkább a prózát szeretem. Ott egész vi­lágot építhetek fel és gazdál­kodhatott! benne. A színdarab­ban meg kell osztani a hatal­mat és felelősséget másokkal is — a rendezővel, a színészek­— Mit ír legközelebb? — Nem, erről még nem be­szélek ... Egyelőre ki szeretnék menni, hogy megnézzem: egy ilyen borzalmas háború után nem felejtettek-e el nőni a fák?... Érezni, hogyan illato­zik a hó, mert más az illata az erdőben, más a folyók men­tén ... Egyszer, vadászat köz­ben, szép rókára bukkantam. Nagyon örültem, mert csak azért rándultam ki, hogy ellen­őrizzem a Szkutarevszkij egyik fejezetének tervezetét... Nemrégiben ismét találkozott Báty Leonovval. Ekkor az író hangsúlyozta; sokkal bonyolul­tabbaknak tartja az irodalmi kérdéseket, semhogy rövid in­terjúban valljon róluk. Mégis megindult a beszélgetés, s Leo­nov néhány gondolatát a szer­kesztő lejegyezte: — A művész csak akkor al­kothat valódit, ha szerelmes a témájába. A Lityeraturnaja Gazetának adott interjúban így fogalmazta meg ezt: szép gyer­mekeket csak szerelmes asszo­nyok szülnek. Legyen az író kitartó és mindig elégedetlen önmagával... Michelangelo roppant kitar­tását, emberfölötti munkáját, zseniális tehetségét említette példaként. És újra meg újra hangsú­lyozza: a téma szerelmes sze- retete, a kibontásához szüksé­ges hatalmas erőfeszítés, az örökös kutatás, az elégedetlen­ség önmagunkkal szemben, a magas kultúra — íme, ebből születik az igazi művészet. Kulturális hírek Nagy amerikai tudósok címmel ja­nuárban kötet jelent meg New York­ban a Prentice Hall kiadó gondozá­sában A könyv számos amerikai tu­dós tanulmányait foglalja magába, amelyek képet adnak az amerikai tu­dományos kutatások jelenlegi hely­zetéről. A mű a szovjet tudomány legújabb eredményeivel is foglalko­zik. Sir Lawrence Olivier Hollywoodban szerződést kötött a Nürnbergi per c. új amerikai film főszerepére. Sir Lawrence Olivier a filmben egy né­met vezető bíró szelepét alakítja. El­lenfele az amerikai ügyész, Spencer Tracy lesz. Marino Moretti olasz író Barátaim könyve cimmel biográfiai és kritikai munkát adott ki irodalmi barátairól. Könyvében megemlékezik többek kö­zött Deleddáról, Ada Negriről, Cora- ziniről. Baldiniról és D’Annunzíóról. Kambodzsában, ahol eddig csak külföldi filmeket láttak, most mutat­ták be az első hazai játékfilmet. Cí­me: Nyíló virág, hervadó virág. Jeng Szán neves kambodzsai író hasonló című regényéből készült. Lenin Lengyelországban címmel szovjet-lengyel közös játékfilm ké­szül, amelyet a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 43. évfordulója alkalmából november 7-én mutatnak be Moszkvában. Velasquez halálának 300. évfordu­lója alkalmából november elején Madridban nagy emlékünnepségeket és kiállításokat rendeznek. A görögországi Dodonában tavaly feltárt amfiteátrumban elsőnek Szo- foklész Elektra és Aiszkhülosz Eümé- niszek című klasszikus darabjait ad­ták elő. A nézőtér 18 ezer férőhe­lyes. A szovjet filmművészet alkotásait az idén eddig a világ 96 országában mutatták be, hússzal több államban, mint tavaly. Greta Garbo évtizedes visszavo- nultság után szerződést írt alá az amerikai Paramount gyárral. Garbo a Modjeska élete és szerelmei című film főszerepét játssza el, 1,5 millió dolláros tiszteletdíjért. Pulszki Romola Nyizsinszkijnek a világhírű orosz balettáncosnak özve­gye Londonon át Moszkvába utazott, hogy tanácsadóként közreműködjék egy Nytzsinszkijről szóló szovjet film készítésénél. vásznon lük...“ így születtek meg sor­ban vásznán a hatalmas hajó- testek és így került rámába Ondrej Štefánik, a szocialista munkabrigád címmel kitünte­tett hegesztők kollektívájának vezetője... A hajóépítés lírája — kóstol­gatjuk a szót, egyelőre még szokatlan és furcsa, de vala­hogy nem idegen. Nekünk, akik már régen megszoktuk a szere­lőcsarnokban impozánsul emel­kedő hatalmas hajókat, mennyi újat és mennyi szépet ad ez a szokatlan tálalás, ez a keret és vászonruhába öltöztetett vi­szontlátás. Ezeket csináljuk hát mi, ezek vagyunk itt mi ma­gunk?! A technika észlelésének nagyszerűsége most keveredik bennünk a művészet nagysze­rűségével. Munka, technika és művészet. Elválaszthatatlan, szoros, dialektikus egység. Ezt tudatosította a művész és meg­találta a hajóépítők, a hétköz­napok hőseinek meleg munkás­szívét ... KOMLÖSI LAJOS E. Degas: Kulisszák mögött Ritka alkalom nyílik arra Bratislavában, a Szlovák Nemzeti Képtár kiállítási termeiben, hogy a Drezdai Képtár francia grafikai gyűjteményének kimagasló ér­tékeivel megismerkedjünk. A kiállítás áttekintést nyújt az 1870—1914-es évek képzőművészeti irányzatairól. A grafika általában a legszélesebb rétegek számára is a legkönnyebben hozzáférhető művészeti ág. Ennek ellenére a francia grafika még a francia polgári forra­dalom után is nehezen érvényesült. Csak a második köztársaság idején, Honoré Daumier mester műveivel tör utat a „fekete“ művészet számára. Az első teremben kiállított grafikai művek elárulják, hogy az ismert francia nagymesterek rendszerint csak fiatal korukban foglalkoztak grafikával. Manet, az ismert impresszionista festő megtette az első határozott lépést és megörökítette a párizsi kommuna időszakát és tra­gikus végét. Manet az első, aki művészi plakátjaival mély hatást gj'akorolt az utcák egyszerű járókelőire. Edgar Degas a hétköznapi élet szürke jelenségét örökíti meg utánozhatatlan művészettel. Míg Camille Pissarro, az impresszionisták kimagasló alakja, nem érdeklődik a reális élet iránt, Degas előszeretettel ábrázol munká­sokat és parasztokat. A harmadik köztársaság idején Pierre Bonnard, Edouard Vuillard és Paul Signac a francia burzsoázia ízlésének megfelelően a színes grafikának hódol. Forain és Alexander Steinlen, akik mint illusztrátorok szocia­lista lapoknál dolgoztak, erősen rávilágítanak a munkás- osztály szenvedésére. Henri Toulouse de Lautrec az igazságtalan társadalmi rendszer áldozatait mutatja be. A mai francia grafika elhagyta a régi hagyományokat, áttörte azt a bástyát, amely elválasztotta a széles nép­tömegektől s a francia művészetben igen fontos helyet tölt be. M. M. ■f4ajók a Ez év tavaszán történt: a szerelőcsarnokok hatalmas fu- tódarujai alatt feltűnt egy ked­ves, jóságot, emberséget sugár­zó arc, feltűnt egy ember, aki rajztáblával a hóna alatt ke- resztül-kasul járta az óriási munkahelyeket. — Ki ez az ember és mit csinál itt? — Csak mikor szétrakodott és a hegesztőpálcák felvillanó szikrái mellett kezébe vette az ecsetet, akkor tudtuk meg, hogy festő. Martin Tvrdoű művészt ré­gebben főként a napfényben tündöklő álmatag tájak lehelet­finom lírája fogta meg, a szik­lák között csörgedező patak álombaringató hab-zenéje, Liptó és Árva a maga csodálatos kon­túrjaival, s ez az ember egy­szerre a villanykalapácsok dön­gésétől hangos hajógyár szere­lőcsarnokaiba jön és keresi a hajöépítés líráját. „Csodálatos és fantasztikusan szép ez — mondotta egy alka­lommal — és az emberek, nos, szinte nem tudok betelni ve­A lugasban három férfi ül­dögélt a durván gyalult asztal mellett. Három öregedő ember, akik túl voltak már életük delén, s hajukat meggyomlálta, beme­szelte az idő. Gyakran össze­jöttek így, csendes nyári délu­tánokon egy-két pohár bor mellett visszaálmodni az elper- gett éveket, a fiatalságot, amely visszavonhatatlanul el­pártolt tőlük. Régi barátok vol­tak, együtt legényeskedtek, a világháborút meg a magyar kommünt is együtt küzdötték végig. Ogy együvé tartoztak hát. mint a villa három ága, megosztoztak egymás bújában, örömében. Százszor is elmesél­ték már egymásnak harctéri élményeiket, de százegyedszer is olyan figyelemmel hallgatták a beszélőt, mint először. Mert mindig kapott valami új színt a régi történet, gazdagodott, kerekedett, s úgy ragyogott már, mint a poharakban gyön­gyöző új bor. Lám most is itt könyökölték az asztalt és elmélázva hallgat­ták a szépszavú Császár Janit, aki az olasz front sziklás útjain kanyargóit egyre tovább. Zen­gett az ágyűszó, vijjogott a srapnel, véres mellű emberek kaparták a földet a Jani elbe­szélése nyomán, s a három szempárban felizzott a rémsé­gek rémsége, a gyilkos, öldöklő háború. Mikor elhallgatott s közéjük telepedett a csend, Tóth Pál, a rezesarcú házigazda utána- töltötte a poharakat. Lassan, szertartásosan koccintottak, megtörölték a szájuk szélét és rápislantottak Takács Marcira, a legfiatalabbra, aki rendsze­rint hallgatott és csak akkor kezdett beszélni, amikor már jól megpirosodott a füle cim- pája. Ogy látszik, már jókedvében volt, mert egyszerre csak meg­szólalt. — Egyszer nevettem ám na­gyot, olyan nagyot, hogy még a hideg is rázott utána No, de hadd kezdjem élőiről — szor- tyogtatta meg a pipája szárát és kényelmesen elfészkelődött a széken. Mint tudjátok, tizenkilencben, a magyar kommün elvérzése után én is fogságba kerültem. Román fogságba. A munkáshatalmat akkoriban már mindenütt sárba tiporták, az ország ebek hsrmincadjára került, a románokkal lepaktált darutollas Horthy-legények munkásokkal meg parasztokkal bélelték ki a börtönöket, a fák ágain akasztott embereket him­bált a szél A fehér terror javában dühöngött. Szóval én ebben az Időben kerültem a tiszamelléki fron­ton lefegyverezett vörös kato­nákkal a ceglédi huszárkaszár­nyába. Oda szállásoktak el ben­nünket ideiglenesen a románok. Mondanom sem kell, hogy mennyit éheztünk. Lencseleve­sen meg korpakenyéren éltünk, de ha legalább eleget adtak volna belőle. Bizony, egy-két hét múltán a hátunkhoz szá­radt a gyomrunk, legyengül­tünk, s úgy szédelegtünk, mint a beteg legyek. Felütötte fejét a tífusz is. Nem volt nap, hogy tíz-húsz ember be ne került volna a hullakamrába. A kórhá­zat a kaszárnya egyik elkülöní­tett szárnyában rendezték be, ide kerültem én is hamarosan. T izedmagammal feküdtem egy kórházi szobában, volt közöttünk minden­féle ember az -ország legkülönbözőbb részé­ből. Többek között két pesti gyerek is, az egyiket Száraz Jóskának hívták, civilben mé­száros volt, máskülönben bir­kózó. A barátja meg Kiszely Pali volt, valami színészféle, mókás, mosolygósképű legény. Mikor bekerültek a kórházba, csakúgy rengett rajtuk a hús, de háromheti láz után úgy megfogyatkoztak, hogy alig le­hetett rájuk ismerni. Pedig jó­képű gyerekek voltak. No, de azért a kedvük megmaradt. Amikor már lábadoztunk, se vége, se hossza nem volt a vidám históriáknak, a pesti tré­fáknak, amelyeket váltakozva mesélgettek nekünk. Ha az egyik belefáradt, akkor a másik vette át a szót, még lámpaoltás után is beszélgettünk, sokszor éjfélig, éjfélutánig. Takács Marci belekortyolt a borba, kétfelé simította fe­hérbe hajló bajúszát és tovább folytatta elbeszélését. — A főorvosunkat Homonnay Istvánnak hívták, ő is a vörö­söknél szolgált különben, bár földbirtokos volt az apja. De nem nagyon kedvelte a saját fajtáját, a vörösökhöz is azért állt be, mert valami nézetelté­rése volt az apjával. Meg is mondta, hogy ő csak az egy­szerű emberek között érzi jól magát. — Fiúk, — mondogotta, ha szóba került a jövő — he fél­jetek, lesz ez még másképpen is. Igaz, hogy megbukott a for­radalom, de a munkások meg a parasztok ittmaradtak. Eljön még a leszámolás órája. Tudta azt ő is, hogy bizony sokáig kell arra várni, de hát biztatott, vidított bennünket. Dénes György: Mert el is szontyolodtunk néha, különösen, ha a fehérek garáz­dálkodásáról hallottunk. Különösen Száraz Jóskát ked­velte a főorvos, vizit után sok­szor odatelepedett az ágya szé­lére és eltiaccsoltak erről- arról. Ha belépett a szobába, mindig az volt az első szava. — Hogy vagy, Jóskám? Egyébként a főorvos is a Horthy-hadseregéhez tartozott. Feli kellett varrnia az őrnagyi rangjelzést, a sapkarózsát, egy­szóval át kellett állnia, máskü­lönben nem maradhatott volna a katonakórházban. Kissé szé­gyellette a dolgot, de mi meg­nyugtattuk, mondván, hogy úgy sem lehet ezen már segíteni és inkább ő maradjon velünk, semmint« valami új, horthysta orvost hozzanak a helyébe. így hát megmaradt továbbra is, mint a Horthy-hadsereg or­vosőrnagya. Meg is tett minden lehetőt értünk, úgy gondosko­dott rólunk, mintha a fiai let­tünk volna. Olyan kosztot kap­tunk, úgy éltünk abban a szű­kös világban, hogy a grófok sem különben. Igaz, élelmünket be is szerezhette minden ne­hézség nélkül, hiszen a nagy­bátyja főispán volt. Éltünk hát, mint hal a vízben és a tífuszból lassacskán egé­szen ki láboltunk. De az egyik napon mégis közénk csapott a mennykő. Kora reggel történt, még alig nyitogattuk a szemünket — folytatta Takács Marci — ami­kor egyszerre csak kivágódik az ajtó. Két horthysta katona, egy őrmester meg egy tizedes állt meg szétvetett lábakkal a szoba közepén. — A szentséges istenit az anyátoknak! — kurjantotta az őrmester rángatódzó szájjal és megsuhogtatta bikacsökét. — Ví-gyáázz! — ordított a tizedes is vérbenforgő szemek­kel. C sak néztünk, ámuldoz­tunk, mintha kísértete­ket látnánk, hiszen olyan régen hallottuk már ezt a hangot. Az alvók is mind felütötték a fejüket. De még időnk sem volt a meghök­kenésre, mert az őrmester me­gint ránkdörrent. — Piszkos hazaárúlók, aláva­ló vörös dögök, fel az ágyról!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents