Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-27 / 39. szám

Kiváló szovjet filmszínész Nini seri a kuMelisi! e^arna Kálmán kultúrfele- f/ lös középtermetű, bct- gj rátságos tekintetű em- her. Szikár arcán, széles homlokán a harmincki­lenc év már rendre gyűjtött egynéhány barázdát. Dióbarna szeme köré is odapingálta szar­kalábait az idő. Munkahelyén, a papírgyár kémiai termében a különböző színű, szagú vegyi­anyagok, üvegbúrák és csövek birodalmában találkoztam a Csemadok gömörhorkai kultúr- felelősével. — Mióta dolgozik itt ? — 1938-tól. Közben a hábo­rút is megjártam. Három évet feküdtem lövészárokban. 1945- ben kerültem haza, s azóta itt dolgozom. — Milyen a munkaidőbeosz­tása? — Jó. Reggel hattól délután kettőig dolgozom. — Akkor van szabad ideje. — Van is, meg nincs is, mert tennivaló mindig akad, hol az üzemben, hol a ház körül, hol pedig a faluban. Meg aztán ta­nulni, művelődni is kell. (Ami­kor bekopogtam hozzá, cseh nyelvű szakkönyvből fordított magyarra; persze szótár segít­ségével. Amint később megtud­tam, szakelőadásokat tart az üzem magyar nemzetiségű dol­gozóinak.). — Milyen a gömörhorkai kul­túráiét ? — Mikor milyen. Jelenleg a nagy elhatározás, a készülő­dés és az erőgyűjtés napjait éljük. A Bástyasétány 77 -er szeretnénk betanulni, de nin­csen megfelelő zenekarunk. Csengetésre — Miért éppen zenés vtgjá- tékra esett a választás? — A közönség kérése ez, mert Horkán évek óta csak ko­moly színdarabokat, láthatott, s más vígjátékra, zenés dara­bokra vágyik. — Milyen színdarabokkal aratták a legnagyobb sikert? — A legtöbb tapsot és tet- tetszésnyilvánítást Schiller Ármány és szerelemért kap­tuk. Nagy sikerrel adtuk elő a Gazdag szerelmeseket és a Kisunokámat is. Az utóbbival Losoncon, a műkedvelő színját­szócsoportok kerületi verse­nyén másodikok lettünk. Ezt úgy mondja, mint valami hősi tettet, s egy alig másfél­ezer lakost számláló község amatőr-színjátszócsoportjától valóban nagy teljesítmény ez, kiváltképp, ha a helyi nehézsé­geket is figyelembe vesszük. — Hány állandó, igazán ten- niakaró tagja van a színi együt­tesnek ? — Tizen vannak, akikre min­dig számíthatunk. — Hány ezek közül a fiatal? — Sajnos, csak három. — S az ifjúsági szervezet? — Mintha nem is volna. — Az ok? — Sok. Legnagyobb az, hogy nincs egy állandó kultúrottho- nunk, ahová esténként össze­gyűlhetnénk színdarabtanulás­ra, vagy egyéb közös szórako­zásra. A színdarabokat is hol az iskolában, hol magánházak­nál tanultuk be. Persze, azt nem mondom, hogy fiataljaink korcsmáznak, mert korcsmánk sincsen. Van ugyan egy italkir mérőnk, de az is inkább ne lenne, olyan rozoga állapotban van. — S van-e kilátás új kultúr- ház építésére? — Van. Már meg is kezdtük egy egymillió 600 ezer koronás kultúrház építését. Igaz, nem kimondottan kultúrotthon lesz, hanem úgynevezett szociális ház, melyben orvosi rendelő, szórakozóhely ség, s egy modern kultúrotthon is lesz. — Mikor játszók benne az első színdarabot? — Terv szerint 1962-re kel­lene átadni rendeltetésének a kultúrházat. — Felépítik addig? — Mi azon leszünk. S ha kell, minden napra szervezünk bri­gádcsoportokat. Kell ettől több? — Igen, a szövetkezet és a HNB teljesebb segítsége. TÖRÖK ELEMÉR Rádió WITTENBERG JÓZSEF: EMBEREK-SORSOK Figyeljük csak meg, milyen jól öltözött gyerekek járnak ma az iskolába! Ott álldogálnak az iskola kapuja előtt, csenge­tésre várnak. Egy magas, barna fiú, az ötödikes Banyák Gyula, miköz­ben türelmetlenül tartja kezé­ben az iskolakapu kilincsét, táskáját a földre teszi, s a töb­bi gyerek követi példáját. — Olyan sok könyvet kap­tunk, nehéz a táska. Egytől egyig új könyvet, körzőt, füze­teket, mindent ingyen kaptunk! Szüleim az építkezési vállalat­nál dolgoznak. Heten vagyunk gyerekek, hárman járunk isko­lába. — Mi meg öten »vagyunk! Ötödikbe járok, Andódi Péter­nek hívnak — szól közbe egy élénk, mosolygós fiú és viszi a szót. Hát persze, hogy na­gyon örültünk az új könyvek­nek. Most adták először ingyen. Kiszámitottuk, hogyha az állam 300 millió koronát adott ez év­ben könyvekre és tanszerekre, hány dolgozó kereste meg ezt a hatalmas összeget, ha úgy vesszük, hogy egy dolgozó ha­vonta átlag 1400 koronát keres. — Azt is kiszámítottátok, hogy az államnak 110 ezer ko­ronába kerül, amíg egy mérnök leteszi utolsó vizsgáját? — tette fel a kérdést Banyák Gyuszi. — Mi még nem tanultunk olyan nagy számokat, mert csak negyedikes vagyok — szólt közbe Heimler Juli, de azt tud­juk, hogy a könyveket aján­dékba kaptuk, s nagyon kell rájuk vigyázni. — Mi másodikosok is kék papírba kötöttük a könyveket, a füzeteket pedig celofánba — mondta bátortalanul a kis Major Ida. Laukó Kati bátorította a másodikosok szószólóját. Mire kinyitották a kaput és a gyerekek betódultak az épü­letbe, már alig volt rá idő, hogy a folyosón szolgálatos tanító­nőkkel, Mikus, Heimler és Róják elvtársnókkel elbeszélgessünk. — Már elmondták a gyere­kek, milyen nagy volt az örö­mük, hogy ingyen kapták könyveket ? — Hét bizony, — mondja Róják elvtársnő — a gyerekek eddig nem érez­ték a tanköny­vek és tansze­rek társadalmi jelentőségét és a családi neve­lés befolyása alatt sokszor mostohán bán­tak a könyvek­kel. A tanköny­vek ma már a társadalom tulajdonába mentek át, és kommunista módon, szemé­lyi szükséglet szerint a gye- ( rekek haszná- V-Vji-.'L ^7?1 latára osztjuk ki őket. A szo­cialista tulaj­don elve, las­sanként meg­honosodik a gyermekek és a szülők körében is, olyan neve- lőeszközzé vá- ~ ük, amellyel már az elsősök is érintkezésbe kerülnek. A könyvekhez való viszony, a szocialista vagyon gondozása feltétlenül a kom­munista erkölcsi nevelés ma­gasabb fokához vezet. A tan­könyvek rendezgetése, kiosztá­sa közben a pionírok és a CSISZ-tagok számára egyedül­álló akalom nyílt arra, hogy biznyos védnökséget vállalja­nak a kisebb tanulók felett és szövetségi kapcsolat alakuljon ki az osztályok között. Beszélgetésünknek a csengő hangja vetett véget. A tanító­nők sietve elbúcsúztak, hogy megkezdjék a tanítást. M. M. BRATISLAVA I. KEDD: 10.40 Éljen a barát­ság 17.00 Apróságok 17.30 Fia­talok világa 20.00 Ritmus és melódia: SZERDA: 11.20 Jó hangulatban 15.05 Iskolásoknak 16.15 Operetthangverseny 18.00 Orvosi tanácsadó 20.00 Táncol­junk! 21.00 Szülők iskolája: CSÜTÖRTÖK: 10.40 Betyárda- lok 17.00 Kínai dalok 17.30 Pio­nírok félórája 20.00 Rádiójáték PÉNTEK: 11.00 Az első óra — elbeszélés 14.05 Kellemes dél­utánt 17,00 Bartók és a sztovák népdal 20.00 Dallal a világ kö­rül 21.00 Népballadák; SZOM­BAT: 11.20 Jó hangulatban 12.03 Népdalok 13.10 Vidám hétvége 14.00 Pionírdélután 18.00 Asszonyoknak 20.00 Há­romszor három az tíz 21.30 Tánczene; VASÁRNAP: 9.30 Körhinta 12.00 A hét verse 16.30 Sport 20.00 Kívánság­hangverseny. TELEVÍZIÓ — BRATISLAVA KEDD: 20.00 Tízszer felelj! SZERDA: 20.00 Cseresznyéskert CSÜTÖRTÖK: 19.30 Jakobinu­sok — opera PÉNTEK: 20.15 Mi, csodagyerekek SZOMBAT: 21.15 Fejlett bűntény — de- tektívfilm VASÁRNAP: 20.45 Matrózok dala — NDK film. BUDAPEST, KOSSUTH RÄDIÖ KEDD: 16.17 Cigánydalok 17.15 Szív küldi 20.30 Vidám zenés könyvesbolt; SZERDA: 15.35 Fiatalok filmklubja 17.50 Fórum 19.45 Népdalcsokor 20.30 Lehár operettjeiből 21.30 Gyermeknevelés; CSÜTÖRTÖK: 13.20 Nótacsokor 15.45 Trakto­ros leszek 17.45 Lányok, asz- szonyok 18.40 Ifjú figyelő 19.10 Othelló — tragédia; PÉNTEK: 13.50 Tánczene 14.20 A vasár­nap nyomában 15.30 Petőfi út­ján 17.115 Szív küldi 20.30 Ka­rinthy két jelenete; SZOMBAT: 12.10 Októbernek elsejével... 12.45 Mit olvassunk? 18.30 Szív küldi... 20.30 Vidám irodalmi műsor; VASÁRNAP: 12.15 Ma­gyar nóták 14.00 Randevú 15.30 Sport KORRAJZ Budapesten a Rákóczi úti Pannónia étterem­be jöttek össze az ország választott képviselői, országgyűlés idején. De itt adtak találkozót a vidéki földbirtokosok és a katolikus egyház főpapjai is. A gazdagon terített asztaloknál nagyokat eszegettek, iszogattak, majd kellemes böfögés közepette megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat. — Na még ilyet nem láttam, — mondta egy öblös hangú nagybirtokos. — Ugyancsak vál­tozik a világ. Béremelésről, sztrájkokról halla­ni innen-onnan. Jó, hogy én már nem érem meg, mire ezek a rongyos parasztok felforgat­ják békés életünket. Ezeknek már a szocialis­ták csavarták el a fejüket. A mellette ülő főbírónak egy kis honfibú rezgett a hangjában, amint az eset kapcsán a jövőbe merengett és a vigasztalan képtől, amit látnoki ihlete eléje tárt, a régi jó világ emlékeiben keresett üdülést. — Haj, háj! Bizony, maholnap már nem tudom, hogy hogy élünk meg, mert egyre nő­nek az igények, kérem. Már a parasztok is kezdik. Azelőtt a paraszt alázatos volt, enge­dékeny, ma már követelődzik. Azelőtt az ara­tóim megelégedtek a bablevessel meg a szá­raztésztával. Ma már húst emleget mindegyik. Hogy azt mondja, Amerikában húst esznek a munkások hétköznap is. Nem paraszt, nem arató, most már munkás! Hát eredj oda, mon­dom; megyek is, azt mondja, kivándorolok. Aztán jön és jelentkezik is, és ki is vándorol, kérem. A belügyminiszter meg egyre küldi a rendeleteket... Pedig nagyon egyszerű vol­na ... — Az egyháznak kellene nagyobb hatalmat adni! — szólt bele egy kanonok. A főbíró azon­ban a fejét rázta; — A derest kellene visszaállítani, akkor mindjárt észre térnének. És nem tanítani őket írni, olvasni. Minek az nekik? Hogy teleszed­jék a fejüket szocialista izgatásokkal? — Hej, az én időmben még híre sem volt az ilyesmi­nek. Egyszerűbbek voltak az igények, egysze­rűbbek voltak az erkölcsök. A paraszt paraszt volt. Az úr pedig úr! De igazi úr, a teremtését kérem. Ma már úgy áll a dolog, hogy maholnap nem lesz se úr, se paraszt — csak szegény ember. — Az már igaz, — mondja a földbirtokos. — Megváltozik a világ nagyon, meglátjátok, nem­sokára, vége lesz a jő életnek. Nem tart ez már sokáig, meglátjátok! Ugyanakkor a kiadóhivatalok előtt minden­nap kiragasztják az apróhirdetéses hasábokat, az ingyen olvasó munkát keresők számára, akiknek nincs két krajcéruk, hogy az apróhirdetéseket közlő Friss Üjságot megvegyék. Bu­dapestnek egészen külön tár­sadalmi osztálya fejlődött ki azokból, akik az utcán tanul­mányozzák az apróhirdetéseket. Reggeltől délig váltják föl egy­mást a mindkét nembeli tanul­mányozók, apró noteszekbe be­írják a nekik való „kereslete­ket“, félénken benyitnak a hi­vatalba s a kapott címekkel estig ajánlkoznak, szóval és írásban. Foglalkozásnak elég egész napra, de nem gyümöl­csöz semmit. Egy kopott fiatalember, meg egy kopott leány között ezen az úton szövődött az ismeret­ség. A szegénység húzódik is egymástól, közlékeny is. Két hét múltán a leány hiába kuta­tott zsebében ceruza után s a fiatal ember föajánlotta a ma­gáét. Leány: Köszönöm, nem tu­dom, hol hagytam el. Fiatalember: Bizonyosan otthon hagyni. Leány: Igen. A másik ruhámban. Fiatalember: (magában gondolja: sohasem láttam rajta más ruhát). Én, kisasszony, elő­vigyázatos vagyok, minden ruhámban tartok ceruzát. Leány (magában gondolja: könnyű neki, mi­kor csak egy ruhája van). Okos is, mert na­gyon kellemetlen, ha az ember föl akar valamit jegyezni s nincs mivel, Meglehet, hogy éppen ilyenkor, ilyen csekélység miatt szalasztja el a kedvező alkalmat. (némi zavarral): Kereskedő tetszett Fiatalember: Bizony, igaza van. Másnap a fiatalember udvariasan elöreengedi a tudakozó rácshoz. A bediktált címek után ítélve, hogy a kisasszony mint gyereklány, mint elárusítőnő, mint társalkodónő és kul­csárnő keres állást. Fiatalember: Nagysádnak remélhetőleg már van kilátása állásra? Leány: ö, van, hiszen hely akadna bőven, csakhogy megválogatom ám. Nem minden el­fogadható, ami itt kínálkozik. Különben, tet­szik tudni, nekem nem éppen életkérdés, hogy állást kapjak, mert hála istennek, szüleimnél vagyok s csak úgy gondoltam, hogy minek töltsem az időt hiába, ha akad valami megfe­lelő állás, hát én is keresek valamit, önnek persze nincsenek szülei? Fiatalember: De vannak, hála istennek, s a helyzetem egészen olyan, mint a nagysádé, csakhogy az én szüleim vidéken laknak s férfi létemre természetesen nem akarok örökre rajtuk élősködni. Leány: Természetes, természetes, ön férfi. 5 mi a foglalkozása, kérem? — 1924 Fiatalember vagyok. Leány (magában gondolja): Szép, szép ... Fiatalember: (buzgón): De tetszik tudni, manapság kevés tőkével nem megy semmire az ember. Minek kockáztassam kevés vagyo­nomat önálló üzletre? Inkább beállók mások­hoz, s megelégszem a biztos keresettel. Leány: (megdöbbenve gondolja, pénze van? Ejha! De hátha csak úgy henceg, mint én?) Harmadnapra eszébe jutott a fiatalember­nek, hogy; Fiatalember: Bocsánat kisasszony, hogy még nem is mutatkoztam be. Fekete Béla a nevem. Leány: Igen örvendek, én Gálos Etel vagyok. Fiatalember: Etel? A legkedvesebb nevem. Leány: Ugyan? Fiatalember: Igazán sajnálom, hogy magam is olyan idegen vagyok a városban, különben mindent elkövetnék, hogy nagysádnak segítsé­gére lehessek. Nagysád olyan kedves, olyan szép! Leány (elpirulva): De kérem! Fiatalember: Nem fogja rossz néven venni, hogy így kimondom, amit gondolok. Hanem azt mondom: mégis van szerencse. íme, nap-nap- után itt lesem a jó szerencsét és ki tudja, hogy nem akadtam-e rá. Leány (sóhajtva): A jó szerencse? Állás kell ahhoz, Fekete úr, első a kereset. Fiatalember (melegen); Igaza van, kedves Etel kisasszony, de ha az ember tudja, hogy miért töri magát, állást is hamarább kap. Leány (szomorúan): Ö, uram, én már elvesz­tettem minden reményemet. Fiatalember: Nem szabad csüggedni, kisasz- szony: Higyje el, úgy érzem magam, mintha megütöttem volna a főnyereményt, Etel kis­asszony, megengedi, hogy a nevén szólítsam? Leány (halkan): Majd ha állása lesz. Az érintkezés az apróhirdetéses tábla előtt mind bizalmasabb lett, anélkül, hogy őszintéb­bé is vált volna. Csak úgy, ahogy az aranyozott rámáról lassanként lepattogzik a hívalgó fény és kibukkan mögötte a nyers és értéktelen puhafa, azonképpen támadt a két szegény ember között némi világosság az egymás vi­szonyairól. Az idő mind zordonabb lett és ruhájuk nem lett melegebb. Esett is az eső. a fiatalembernek nem volt esernyője. Leány: Tudja isten, a mama mindig úgy sze- kíroz, hogy vegyem föl a télikabátomat, de csak nem teszem magamat nevetségessé, hogy november elején már télikabátban járjak! Aztán nagyon vérmes vagyok (szegénykének violaszínű volt az arca) nem tűröm a meleget. Fiatalember (dideregve); Én is jobb szere­tem a hideget. Különben rendeltem már téli ruhát, hanem azok a szabók mind megbízha­tatlanok. A múlt héten kellett volna liferálni, de el vagyok rá készülve, hogy két hét múlva sem lesz meg. Viszonyuk bizalmasabbá vál­ván, a kiadóhivatalból együtt szoktak elmenni, ^fiatalember el is kísérgette a/eányt ajánl­kozó útjain s megvárta lent, a kapu előtt. Meglátta a sze­gény, nyomorgó arcon a csüg- gedés kifejezését, de aztán hallotta a leány fitymáló be­szédét. Leány: Megint felültettek. Nem vállalnám el, ha aranyba foglalnának is. Két kis gyerek van, egyik vásottabb a másik­nál. Aztán azt is akarják, hogy takarítsak. Ha ezt akarom, ak­kor mindjárt cselédkönyvet váltok és beállók szobalánynak. Nem igaz? Fiatalember: (aki már na­gyon az utolját járja), Kedves Etel, mégis, nem volna jobb, ha legalább egyelőre — míg vala­mi jobb nem akad ... Amire a leány mély sóhajjal és megfeled­kezve kérkedő magatartásáról, lehorgasztja fejét. Leány: Bizony jó volna — akármi — de nincs semmi, semmi! Egy napon a fiatalember föltűnően nyugta­lannak találta a leányt. A nyomor lerítt sze­génykéről, a sáros aszfalton úgy járt, hogy a talpa ne igen érje a földet, mert cipője lyu­kas volt. Leány (sóvárogva nézi a sarki kofát): Ni, gesztenye. Az idén még nem ettem gesztenyét. Fiatalember: Én sem, majd veszek. Leány. Nem, nem, másra való a pénz. Fiatalember: Ugyan ne bánja, az a pár krajcár! (magában, legfeljebb gesztenyét ebé­delek). És tíz krajcárért sült gesztenyét vásárolt, amit mohón elfogyasztottak. Leány: Milyen jó, milyen meleg! Fiatalember (önfeledten): Voltaképpen szük­sége is van az embernek néha egy-egy meleg falatra. Leány: (ugyanúgy). De mennyire! Aztán mind a kettő fölocsúdik és szörnyen szégyellj, hogy ennyire elárulta magát. De talán nem is értette el a másikat! És már beszélnek szerelemről és már szövik a közös terveket Egyszer aztán a fiatalember nem jött el többé. A leány várta, hiába. Tanakodott: talán beteg? Sóhajtott utána és nyugtalankodott. Istenem, hátha beteg! Majd a kesarfl gyanú: hátha állást kapott és most már hűtlenül meg­feledkezett róla? Két hétig tartott ez így, míg a véletlen ösz- szehozta őket. A fiatalember megijedt, de csak nyúlt a sapkája után és úgy tett, mintha a leány felé akarna közeledni. Ez azonban hi­degen elfordította fejét és gőgösen átment a túlsó oldalra. A fiatalember sapkája ugyanis szolgasapka volt. Egy lámpacég neve volt rajta. Csak nem áll szóba egy kifutó fiúval!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents