Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-03-22 / 12. szám

fURlJ KARAKOVi AZ ÁLLOMÁSON H ideg, borús ősz volt. A kis állomás alacsony faépülete fekete lett a sok esőtől. Már második napja dúlt az északi szél, zörgette az ablako­kat, rázta az állomás-harangot, dühösen cibálta a csupasz nyír­faágakat. A töredezett kerítésnél magá­nyos ló állt, lucskos lábakkal, lógó fejjel. A szél cibálta a far­kát, felborzolta szerét. De a ló nem emelte fel fejét, nem nyi­totta ki szemét: lehet, hogy va­lami szomorún gondolkodott, avagy aludt. A szekér oldalánál bőrkabátos legény ült egy kofferon, arca szeplős és töprengő. Mohón szív­ta olcsó cigarettáját, köpdösött, rövid vörös ujjaival az átlát si­mogatta és fagyosan maga elé meredt. Mellette lány állt, szemei duz­zadták a sírástól, halvány, kes­keny arcában nem volt se vágy, se remény. Csak szomorú, sötét szemei árulkodtak valami ki­mondhatatlan nagy fájdalomról. Rövid lábai idegesen topogtak a sárban, háttal fordult a szélnek és mereven nézte a fiú halvány, gömbölyű fülét. A peronon csendesen sustorog- tak a rakásra gyűlt falevelek, forgolódtak, futkostak, aztán a szél bedobta őket a sárba, vízbe és ott elhallgattak. Minden ned­ves, hideg és nyirkos volt... — Furcsa az élet, nem? — mondta a fiú váratlanul és csak a szájával nevetett. — Mindent elölről kezdünk. Mije van itt a kolhozban az embernek? Ház? A házat anyámra és nővéremre hagyom. Hadd legyen az övék. Megyek a városba, ott azonnal kapok trénert... lakást... Itt csupa tehetetlenség minden. Vol­tam a versenyen és láttam, hogy azok a legjobbak alig tudták elérni az elsőosztályú követelmé­nyeket. Én a sportmester telje­sítményét játszva, balkézzel megcsinálom. Érted? — És mi lesz velem? — kér­dezte csendesen a lány. — Veled? — nézett rá a fiú pislogva és köhintett. — Már mondtam. Ha egy kicsit befutok, eljövök... Kezdetben kevés időm lesz. Oj rekordokat kell felállí­tanom. Elmegyek Moszkvába és megmutatom nekik, hogy hogyan kell azt csinálni. Kár, hogy mindarról már korábban nem tudtam... Hogyan élni? Trénin­gezni ... De nekem benne van a kezemben minden tréning nél­kül is. Majd nemsokára meglá­tod! És aztán külföldre. Az lesz az élet, azt még megérem! Na... eljövök majd később és megnéz­lek ... És majd mindenről írok neked. Távolból ideért a vonat halk zaja; a halott csöndet megtörte a gőzmozdony sípjának gyönge hangja; a nyikorgó ajtóban meg­jelent a vörössapkás állomásfő­nök és fázósan felgyűrte köpe­nyének gallérját. Gyorsan végigtekintett a ma­gányos páron, cigarettát vett elő, kicsit megpuhította ujjai közt és ismét visszadugta zsebébe. Kö­rültekintett és fagyosan megkér­dezte: — Hányadik kocsiba szói a jegye? A fiú hirtelen megfordította a fejét rövid vastag nyakán, vé­gignézett a főnökön és előhúzta zsebéből a jegyét. — A kilencedikbe __Miért? — Aha, — hajtotta le fejét a főnök, aztán ismét felemelte. — Mondod, hogy a kilences? Aha ... Igen. Disznó idő... Megfordult, megkerülte a sarat és lassan végigmérte a pogy- gyászfülkét. Az erdő mögül kifu­tott a vonat, gyorsan közeledett, pedig már lassított és fáradtan mégegyszer füttyentett. A fiú felállt, eldobta cigarettáját és a lányra tekintett: az reménytele­nül mosolyogni próbált, de ajkai nem engedelmeskedtek, remegni kezdtek. Hagyd már! — mordult rá a fiú és felemelte kofferjét. — Hagyd már abba! Érted? Elég volt'. Lassan lépegettek a peronon, szembe a vonattal. A lány re­ménykedve nézte a fiú arcát, fogta a kezét és kapkodva, ful­dokolva beszélt: — Vigyázz magadra, ne emelj nagyon nehezet... Nehogy vala­mi bajod történjen ... Vigyázz magadra, fölöslegesen ne eről­tesd magad ... Várni foglak!... Velem ne törődj ... Csak azért sírok, mert fáj, mert szeretlek... — Elég legyen! — mondta a fiú. — Már mondtam neked, hogy visszatérek... Mellettük szuszogva elgördült a mozdony, a föld megremegett, megcsapta őket a meleg és be­burkolta a pára. Aztán egyre lassabban jöttek a vagonok; az első, második, harmadik... — Ott a kilencedik'. — szólalt meg a lány. — Várjuk meg itt. A kocsi csendesen megállt mellettük. A folyosón halvány, fáradt utasok szorongtak és kí­váncsian néztek kifelé. Az egyik ablaknál sovány, szőrös férfi állt csíkos pizsamában és idegesen rángatta az ablakot. A keret nem engedett és az utas kényszere­detten fintorgott. Végül, amikor mégis sikerült kinyitnia, boldo­gan végigtekintett az állomáson és mosolyogva kérdezte a lányt: — Milyen állomás ez, kisasz- szony? — Szundanka — mondta fázós hangon a kalauz. — Lehet itt valamit vásárol­ni? — nézett a lányra a pizsamás férfi. — Nem lehet — mondta ismét a kalauz. — Csak két percet állunk. — Az, hogy lehet? — csodál­kozott az utas és folyton a lányt nézte. — Zárja be az ablakot! — szólalt meg valaki a kupéban. A pizsamás férfi kényszeredet­ten mosolygott, bezárta az abla­kot és eltűnt. A fiú a lépcsőre tette kofferjét és a lányhoz fordult. — No, minden jót, — mondta reszkető hangon és zsebredugta a kezét. A lány arcán végigfolytak a könnyek. Erőtlenül borult a fiú vállára. — Szomorú lesz nélküled — mondta csendes hangon. írjál gyakran ... Írjál... És vissza­jössz, ugye? — Már mondtam — felelte a fiú idegesen. — Törüld meg az arcod ... No! — Hisz én már... — mondta a lány engedelmesen, letörölte könnyeit és szerelmesen ?iézett a fiúra. — Egyedül maradok. Ne feledd, mit Ígértünk egymásnak. — Ne félj — mondta a fiú és elkapta tekintetét a lányról. — És én... egész életem a tiéd... Ne feledd' — Jó jó, — mondta idegesen a fiú és ridegen meredt maga elé. VERES JÁNOS: Merre? A pénzem, amit szerteszórok, már valódi, már sose hamis, megtaláltam a keresett lányt és vele együtt magamat is. Késő-e már vagy jókor van még ? azt csak az okos halál tudja, kocsis vagyok, ki nem is sejti, hogy merre áll a szekér rúdja. Kijelé-e az élet-őszből, vagy bejeié a napos nyárba? csak villogtatom reményeim, mint levelét az öreg nyárfa. Utolsó, legszebb kívánságom valósága tán ez a mámor? vagy elért, ferde meder-lejtő, melyről a vágyunk partra-lábol? Egy biztos: fényes, csengő pénzem már valódi, már sose hamis, megtaláltam a keresett lányt és vele együtt magamat is. Az állomás harangja élesen kettőt kondult. — Emberek beszállni, mert itthagyjuk magukat — mondta a kalauz és elsőnek lépett a lép­csőre. A lány elhalványult és eltakar­ta a száját. — Vaszil! — kiáltotta és kere­ső tekintete végigfutott az uta­sokon — Vaszil! Ölelj... meg ... — Ahogy akarod — mondta borúsan a fiú és elindult a lány felé. Aztán hirtelen megrázta magát és felugrott a lépcsőre. A lány pihegve harapdálta ajkát, kezével eltakarta az arcát, de hirtelen feltekintett. A szerelvény meglódult és elindult. A fiú ott állt a folyosón, hidegen nézett a lányra, aztán hirtelen elvörösödött és csende­sen lekiáltott: — Te, hallod ...Én nem jövök vissza! Érted ? Nem jövök... Megrándult az ajka, mélyet lé­legzett, még valamit mondott, valami érthetetlent és rosszat, aztán megfogta a kofferjét és féloldalt elindult a kocsi belseje jelé. Ebben a pillanatban mintha belelőttek volna a lányba. Fel­kapta a fejét... Körülötte ju­tottak a kocsik, csattogtak a ke­rekek, valami süvítve fütyült és a kerekek alól el-eltűnve hipno­tizálva húzta maga felé egy szi­várványszínű olajfolt. Á lány görcsösen szorította szivére a kezét, amely kibírhatatlanul fájt és gyermekes ajkát egyre jobban összeszorította ... — Vigyázz! — kiáltott rá a feje fölül egy éles hang. A leány feléledt, előre mozdult. Körülötte a tárgyak lassan meg­világosodtak, a kerekek kattogá­sa elhalt. Amikor felemelte fejét, látta, hogy az utolsó kocsi -vörös lámpája csendesen eltűnik a tá­volban. Belenézett a semmibe, zsebkendőjével eltakarta arcát és zokogni kezdett: — El-ment! A vonat eltűnt a közeli erdő mögött. Csend mit. A főnök kö­rüljárta az állomást és megállt a lány mellett. — Elment? — kérdezte — Aha ... Most mind elmennek. — Elhallgatott. — Nemsokára én is elmegyek — folytatta. — Délre megyek. Itt csupa sár és eső minden ... Ott lenn, délen, me­leg! Gondosan kerülgetve a sarat, elment. I lány még sokáig állt az el­A hagyatott peronon. Maga ii elé nézett, de semmit se látott; se a nedves, sötét erdőt, sem a csillogó síneket, sem a halvánnyá sárgult pázsi­tot ... Csak a fiú szeplős, széles arca volt a szemében. Fordította: SZŐKE JÓZSEF ZcyX/zrsjrjCJSt&C&XVSCXXFJ&Jirirx sugárzás energiájának a hatá­sára egyre összetettebb mole­kulák jöttek létre. Dr. Calvin véleménye szerint a meteoritok belsejében talált vegyületek a légkörben keletkező hő elle­nére is változatlanok maradnak, mert a hő ugyan elégeti a me- teoritok külsejét, de belsejük hideg marad. MADÁRTEMETŐ AZ ÉSZAKI-TENGEREN A motoros hajók leszivattyű- zott elhasznált olaja mint vala­mi hatalmas szőnyeg borítja be az Északi-tengert Esbjerg és Eiderstedt között. Erre a ma­darak ezrei telepszenek ie nap­ról napra. Minthogy az olaj összeragasztja tollazatukat, nem tudnak többé felröppenni, és néhány napi vergődés után elpusztulnak. Kulturális liírsk • A muzslai fiatalok március 5—6-án részt vettek a párkányi járási ifjúsági alkotóversenyen. Kukorica fősz tás című táncukkal az első díjat, színdarabjukkal pedig a második díjat vitték el. 9 Privigyén a novákyi bányászok Művelődésházában bemutatásra került Fridrich Wolf Mamlock professzor című darabja. A mű­kedvelő csoport nagy sikerrel mutatta be a játékot. 9 Nemrégen az oroszkai cukor­gyár színháztermében Varga Sán­dor, a „Garamvölgy népeinek életéről“ címen tartott előadási. 9 A mulyadi fiatalok A. Eredro Őri dámák és huszárok című há- romfelvonásos vígjátékát vitték színre. A TUD OMAN <rs a technik® LÉGNYOMÁSVÉDÖ-RÁCS A REPÜLŐTÉREN A sugárhajtású repülőgépek okozta nagy légnyomás gyakran okoz kárt a repülőtereken tar­tózkodó gépkocsik között. En­nek kiküszöbölésére a londoni repülőtéren kísérleti védőrá­csot helyeztek e! a repülőgépek indulási helye közelében. E vé­dőrács 33 méter hosszú, 4 mé­ter magas bordásfalhoz hasonló betonfal, amely 60 fokos szög­ben megdől, s ezzel felfelé tereli a repülőgépek által kivál­tott légnyomást. ELSÜLLYEDT SZIGET Sarki kutatók Szibériától 800 km-re északra egy kb. 22 400 négyzetméter területű elsül­lyedt szigetet találtak, a ten­gerfenéktől mintegy 247 m ma­gasságban és 27,5 méterrel a jégtakaró alatt. A vízalatti felvételek arról tanúskodnak, hogy a sziget „felszínén“ ten­geri élőlények, főként sziva­csok, rákok és kis halak élnek. A környező óceánban viszont alig található élőlény. A sziget­ről különböző csigafajták kb. tízezer éves kövületeit is fel­színre emelték, élő csigákat azonban nem találtak. TISZTÍTÓSZEREK NÁDCUKORBÖL A szintetikus tisztítószerek ellenállnak mind a természetes, mind a mesterséges szennyvíz- tisztítási folyamatoknak, s ez sok helyütt ma már súlyos köz­egészségügyi problémákat okoz. Az ivóvíz például babzani kezd a kifolyócsapnál; a foszfát-tar- talmú tisztítószerek pedig elő­segítik az algák szaporodását a vízben. Általános az a véle­mény, hogy a tisztítószerek összetételét meg kell változtat­ni. Egy amerikai vegyész sze­rint az eddig használt alap­anyagot, a petróleumot fel kell cserélni nádcukorral, amelyet a szennyvíz derítését végző mikroorganizmusok el tudnak bontani. Az Egyesült Államok­ban már kereskedelmi forga­lomba kerültek, s az eddigi ta­pasztalatok szerint jól beváltak a nádcukorból készült tisztító­szerek. SZERVES MOLEKULÁK A METEORITOKBAN Dr. Calvin, amerikai vegyész nemrég olyan szerves moleku­lákat talált meteorit-kövekben, amelyek átmenetet alkotnak az élettelen és az élő anyag kö­zött. Ezeknek a vegyieteknek a molekulái önmagukban már nem léteznek a Földön, csak a kromoszómákban levő fosz­forsav-vegyüíetekben találha­tók meg, A Földön az élet ki­alakulásához vezető vegyi fo­lyamat során mindenekelőtt szén- és hidrogénatomok kap­csolódtak össze, s a kozmikus BORISZ POLEVOJ: cvz éld&ei* Lenin tanította a tömegeket és tanult a töme­gektől. Nagy elfoglaltsága ellenére is talált időt az emberekkel való érintkezésre. Mindjárt a szovjethatalom első napjaitól, amikor a világ első munkásállamának élére állt, annak az államnak az élére, amely a föld egyhatodán foglalt helyet és az imperialista háborúban, majd az ezt követő polgárháborúban kimerült, szóval akkor is, ami­kor vállát óriási teher nyomta, talált időt az emberekkel való érintkezésre. Ez volt az ő stí­lusa. AZ EMBEREK IRÁNTI FIGYELMÉRŐL Egyszer a Bednota szerkesztőségéből jelentet­ték neki, hogy Moszkvába érkezett I. Ä. Csekunov földműves-kutató, aki személyesen akar tárgyal­ni Leninnel saját gyakorlatáról és javaslatait is elő akarja terjeszteni a mezőgazdaság tökélete­sítéséről. Vlagyimir lljics azonnal utasítást adott Csekunov meghívására. Lenin figyelemmel hall­gatta fejtegetéseit a falvak sorsáról és az eszes földművest részletesen kikérdezte arról, hogy milyen intézkedéseket kellene szerinte foganato­sítani a mezőgazdaság tökéletesítésére. Mindenki, aki csak találkozott Leninnel, nem tudta figyelmen kívül hagyni és felejteni sem az ö értékes vonását; figyelmét azok iránt, akik beszélhettek vele. Ez a vonás a Csekunovval való találkozáskor is nj.egnyilvánult. Lenin a beszélge­tés során arra lett jigyelmes, hogy társa egyszer a szemüvegét igazgatja, másszor meg leveszi és fájdalmasan nézi az eltörött keretet. Még ez sem kerülte el Lenin figyelmét. Az egészségügyi nép­biztos egy olyan levelet kapott, amely jól meg­rajzolja Lenin természetét: „Itt ül nálam Iván Afanaszievics Csekunov elv­társ, nagyon érdekes, dolgozó földműves, aki saját elképzelése szerint propagálja a kommuniz­mus alapjait. Elvesztette szemüvegét és helyette selejtre dobott ki 15 000 rubelt! ... Nagyon ké­rem, segítsen és kérje meg a titkárát, hogy érte­sítsen, vajon lehet ség es-e ez“. A levélben minden lenini: Az ember iránti figyelme is, a gondosan leírt teljes név is, a meg­fogalmazás is „... kérje meg a titkárát“, az ellenőrzés is: „vajon lehetséges-e ez". Ez a mun­kásosztály ellenségei iránt szigorú és könyörtelen ember igazán figyelmes elvtárs volt, gondosko­dott maga körül az emberekről, családjukról, egészségükről és munkafeltételeikről. Lenin családjával nagyon szűkösen élt az emigrációban, de még azt a keveset is megosz­totta azokkal az elvtársakkal, akik nyomorba kényszerültek. Amikor a szovjet állam élére állt, nyakig elmerülve a különféle gondokban, saját személyét illetően mindenben igénytelen volt, ugyanakkor időt talált arra, hogy a környezeté­ben dolgozók munkafeltételeivel törődjék. A Le­ninre emlékezés kötetei az esetek tömegét őrzik, hogyan segített egyeseknek életük nehéz percei­ben. Munkatársai nem egyszer hallották az ő szi­gorú mondatát, amelyet a jelenlévőkből szánt valakinek: „Bizony, felelősségre kell vonni önt az állami vagyonnal való pazarlásért, amiért nem törődik magával. Bizony, bizony felelősségre kell vonni. A mi embereink az állam legértékesebb vagyonát képezik". És még az emberekről való mindennapi gon­doskodásának egyik legtipikusabb esetéről! N. A. Szemasko őrizte meg emlékezetében (ebben az időben egészségügyi népbiztos). Egyszer Lenin megállította Szemaskot. „Panaszkodnak, hogy Csicserin éjfél után hív össze gyűléseket, melyek négyig vagy ötig tarta­nak“, mondta gonddal. „Beszéljen vele: tönkre­teszi magát és másokat is". Szemasko küldetése nem járt sikerrel. Csicse­rin, aki akkor külügyi népbiztos volt, sértődötten jogadta a szemrehányást és bizonygatni kezdte, hogy éjszaka a legjobb gondolkodni, olyankor senki nem zavar, és aludni nappal is lehet. Mint mindig, Lenin most sem felejtkezett meg utasításáról és amikor S'zemaskoval találkozott, megkérdezte tőle: mit tett annak érdekében, hogy a külügyi népbiztosságon meggátolja az éjszakázást. Szemasko tanácstalanul tárta szét karját. Pár nappal később Szemasko megkapta a köz­ponti bizottság határozatának másolatát, amely Csicserinnek megtiltja gyűlés összehívását éjjel egy óra után. Ez a példa nemcsak figyelmességéről és az emberek iránti gondoskodásáról beszél, hanem munkastílusáról is. Ez az ember meglepő ener­giával, az életből merített örömmel, gyorsasággal már kicsi korától a szervezés és a pontosság példaképe volt. Pontosság mindig és mindenben: kezdve attól, hogy a kikölcsönzött könyvet pontosan vissza­adni, a gyűlést percnyi pontossággal megnyitni, — magunkhoz és másokhoz rendkívül igényesnek lenni, a kötelességek teljesítését pontosan ellen­őrizni, ha megkezdte, a legkisebb dologról sem megfeledkezni, bármilyen kicsiny is legyen az, — mindezt együttvéve Lenin munkamódszerének nevezhetjük. Egyszer, pontban hat órakor egy kis ajtón kijött a Népbiztosok Tanácsának illéséről és azonnal, minden bevezetés és huzavona nélkül megnyitott egy másik ülést. Megkövetelte, hogy mindenki meggondoltan és röviden beszéljen. Nem szerette a szépszavú tocsogókat, akik üres­ségüket mesterien burkolták hangzatos frázisok mögé. Egyetlen ironikus megjegyzéssel el tudta hallgattatni őket. Lenin rendkívül értékelte és támogatta a kol­lektivitást. A Központi Bizottság és a Népbiz­tosok Tanácsa nélkül lehetetlennek tartotta a döntést fontos kérdésekben. Inkább leküzdötte az akadályokat, csakhogy elérje a kérdések sok­oldalú megtárgyalását és a kollektív döntést. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kollektivitást a pártvezetés legfontosabb alapjának tartotta, amely a célok elérésében teljes és maradandó sikert biztosít. Érdekes az is, ahogyan Lenin a Népbiztosok Tanácsának ülésein viselkedett. Vlagyimir lljics tudatában volt saját autoritásának, gondolatai hipnotizáló erejének, tehát mások kezdeménye­zését nem nyomta el, igyekezett megállapítani befolyásolatlan véleményüket és soha nem beszélt elsőnek. Ceruzájával az asztalán kopogva, a töb­biek véleményét is figyelmesen meghallgatta. Sötétbarna szemében itt-ott megcsillant egyetér­tő mosolya, máskor viszont irónia villant fel benne. A jelenlévők állandóan érezték, hogy hall­gatja őket és megfontolja szavaikat. Ha arra nem volt szükség, sosem szakította félbe a szó­nokot, de ha kellett, lakonikus megjegyzést tett. A végső döntésben sem használta fel autoritá­sának erejét és pozícióját. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents