Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-23 / 8. szám

JÁN SMIŠEK: K érem szépen, írja meg valaki a cigányok történetét. Tudják, jó lenne egy akkora kötet, amelynek súlyát megérezné a karom is. Tudom, hogy a tudományt, az igazi tudományt nem lehet kilóra mérni. De végeredményben azért nem haragszom meg, ha lemérnek ekko­ra tudatlanságomért, mert az igazat megvallva éppen a tudományról van szó. Szerettem vol­na, ha akkor a kezemben van a cigányok tör­ténetének vastag, nehéz kötete, hogy megmu­tathattam volna annak az alaknak, megmagya­rázhattam volna, hogy miről van szó, aztán, aztán a fejéhez vághattam volna a jókora könyvet. Nem mentegetőzöm durvaságomért, sajnos nem követhettem el. Ez az ember, akit abban a pillanatban ellen­ségemnek tartottam, velem szemben végtele­nül udvarias volt. Éreztem, hogy mindent a biztonság kedvéért tesz. Ugyanis fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, miért jöttem az ő városkájukba, ezért rendkívüli figyelem­mel szolgált ki a vendéglőben, amelynek fő­nöke volt. Ott díszlett asztalomon minden el­képzelhető kellék, üveghamutartó, sótartó, fog- piszkálő stb. És végeredményben minden na­gyon tiszta. Pont ellenkezője volt a szomszéd asztal, a csapospult mellett. A vendéglő tömve volt, de annál az asztalnál csak egyetlen egy ember ült. Cigány. Már idősebb, de fekete, mint a barátai, és világoskék ingjének tiszta gallérja szépen ki­hajtva simul vállára. Alakja meglapuló, tekin­tete tétova __ — Te büdös — mondta neki a vezető aszta­la fölé hajolva — ha nem jönnek vissza, szét­tépem a pofádat. Azonnal fizess: négy sör, két stampedli rum. - Neki is tiszta volt az inge és finoman vasalt ujját magasan könyöke fölé gyűrte. Nadrágszíja felett kifolyt pocakjának hája, egész teste lötyögött a kövérségtől. A fekete ember törve cseh nyelven magya­rázta, hogy biztosan visszatérnek, neki csak egy söre volt és azt azonnal kifizetheti, de mi­ért akarja a főnök úr, hogy a többiek helyett is fizessen? Munkától kérges kezével csende­sen hadonászott, segített szájának megmagya­rázni a helyzetet. Mosolyogni próbált, de nem sikerült neki, pedig az egész vendéglő mula­tott. Szememet a sértegető vezetőre függesztet­tem. Megérezte tekintetemet és néhány riadt pillantás után az asztalomhoz lépett. r- Ez aztán a nyög, ugye? - kérdezte, dei nem kapott választ. Fürkészve egymásra néz­tünk és hallgattunk. Szinte éreztem, mint nő bennem az utálat forró hulláma. Alakja szét­folyt, fcsak arca és tekintete meredt rám. Pa­rancsol még valamit, uram? — kérdezte udvariasan, mert nem tudta, hogy ki vagyok és miért jöttem kis városkájukba. Nem szól­tam semmit. Mégsem árulhattam el néki, hogy mit szeretnék és miért. Erre az én feltűnésemre gondoltam vissza később is, amikor a városka főterének egyik üzlete előtt ücsörögtem a pádon. Az üzlet mindkét oldalán cigányok laktak a házakban. Körülöttem fekete gyerekek futkároztak. Le­hetetlen volt megszámolni őket, mert egy pil­lanatra sem maradtak egy helyben. Igen, a fekete férfi barátai valóban vissza­tértek. Hárman voltak, fiatalok. Az öreg, aki­nek várakoznia kellett rájuk, az asztal fölé hajolt és valamit szemrehányón magyarázott nekik. Bólogattak és fehér fogaikkal mosolyog­tak rá, aztán amelyiknek legdúsabb volt a ha­ja, odahívta a vendéglőst, fizetett és előre adott pénzt négy rumra, ő volt az egyetlen vendég, aki előre fizetett. Most ott ültem a gyerekek és hozzátarto­zóik közt. Futkároztak körülöttem és én ki­választottam közülük egyet, aki a legérdeke­sebbnek tűnt szememben. Nem hancúrozott oly egészségesen, mint a többiek. Sötét haja alatt révedező tekintet ült, teste gyönge volt. De a szemei égtek és több volt bennük, mint egyszerű kíváncsiság. — Melyik házban laksz? — kérdeztem. — Ott vagy amott? — mutattam mind a két ház­ra és ő rámutatott az egyikre. — Ott — mondta. — Ott lakok a testvéreim­mel és a nővéremmel. A válasz iskolásán pontos volt és én csaló- dottnak éreztem magam. Azt szerettem volna, ha a másik házban lakik, amely a hely­ség kevés műemléke közé tartozik. Nemrég még egy németül beszélő idős hölgy lakott ott. Esténként gyakrabban szokott játszani a zon­gorán, mint mások, és a kis faház ablakán ki­szűrődtek Dvorák melódiái. Azt mondják, hogy azon a zongorán maga a Mester is játszott, amikor itt volt látogatóban. — És miért néni abban laksz? — kérdeztem a gyereket és rámutattam az alacsony faházra. — Ott is bátyáim és nővéreim laknak — mondta a gyerek és rögtön sorolni kezdte: — Ott lakik a..., amott pedig ez és ez. — Mutatott a gyerekekre, akik egyre közelebb húzódtak. Nem tudom miért, de ebben a pillanatban ki­csit szégyelltem magam. Hogy legyűrjem ezt az érzésemet, tovább kérdezgettem. — Milo, Milonak hívnak — válaszolt, aztán a nevek végtelen sorába kezdett, amikor sorol­ni kezdte kistestvéreit és húgait. Most már csak arra emlékszem, hogy volt köztük egy Pista is és hogy végül mégsem tudott minden­kit felsorolni. — Milo, iskolába még nem jársz? — Most megyek. - Félig szlovákul, félig csehül beszélt. Néha megakadt, kereste a meg­felelő kifejezést és ilyenkor megértettem, hogy tisztán csehül szeretne beszélni velem. — Már van ruhám. Oj. Sapkám is. Cipőt még kapok. Ha meglesz, akkor megyek iskolába: lesz ruhám, sapkám és cipőm. Megtanulok ol­vasni, aztán mindent elolvasok — mutatott a templomra függesztett lámpára, — és azt is, ami a moziban van. Elolvasom az újságokat is. Bátyám mindig vásárol újságot és olvassa, hogy mi van a világban, mindenhol másutt — mondta és teli bizalommal nézett rám. IIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIII! — Az oroszok barátaink, a németek nem, ugye? — bólogatott és csóválta a fejét is. Az oroszok igen, a németek nem, ugye? Elöntötte lelkem a bizalom melege, de meg­magyaráztam neki: — Milo — mondtam - az oroszok a legjobb barátaink, de sok német is. Azok a jók, igen, a rosszak, nem. Beleegyezett, de nem volt benne biztos, mert a gyermekek nyelvén a nem az mindig nem, Bólogatott, elpirult és szégyenlősen lesütöt­te a szemét. Jó az, ha tud magyarul? Avagy nem?- Mondj nekem valamit magyarul - kérlel­tem.- Bakancs - mondta hirtelen.- Mi az?- Cipő, topánky... - magyarázta minden erővel. Olyan nagy katonacipők! és az igen az igen marad. Kicsit félresandí­tott, de aztán ismét rám tekintett bizalommal. — Mindent megtanulok, mindent elolvasok. Mindent fogok tudni, Csak még az a cipő... — Megtanulsz Milo, ha fogsz akarni, min­dent megtanulsz. A cipő is meglesz. Hiszen te már sok mindent tudsz. Milyen nyelvet ismersz még a csehen kívül? Zavarba jött, tétovázott. Milyen nyelvet is ismer ő, töprengett magában. A segítségére siettem. — No, tűdsz-e másképp is beszélni, mint ahogy most beszélgetünk? Ogy látom, magya­H ívtak a barátaim. Elbúcsúztam tőle és amikor végigmentünk a városon, nem volt szavam Végül is, ki az ördög tudhatja: valóban megtanul-e mindent írni és olvasni? És miért ne írhatná meg éppen ő azt a vastag könyvet, e ... Mintha muzsikát hallottam vol­na. Dvorák egyik darabját! De lehet, hogy va­lami teljesen új darabot hallottam, a saját magamét, amit sohasem fogok megírni, mert nem tudom. De ha meg tudnám írni, akkor az én cigány elvtársaim melódiái hangzanának fel benne és az új cipőről szólna. rul tudsz. Fordította SZŐKE JÓZSEF MOSZKVA Tizenöt évi szünet után újból megrendezik ez év decemberé­ben a Szovjetunióban a zongo­ra-, hegedű- és gordonkamű­vészek országos versenyét. A verseny célja újabb tehetségek felkutatása. Díjazottjai közül választják ki az 1962-es Csaj­kovszkij nemzetközi verseny szovjet részvevőit. PÁRIZS Roger Vadim, a fiatal francia rendezőgárda egyik legtehetsé­gesebb képviselője Rómában forgatja új filmjét „Vér és rózsa“ címmel. A film a rém­drámák légkörét kívánja feltá­masztani, főszereplője egy vámpír. Vadimnak már tavaly meggyűlt a baja a cenzúrával amikor elkészült a Veszélyes kapcsolatok című filmje. Mos­tani művével ismét ujjat húz a hatóságokkal, mert bejelen­tette, hogy sokkal szabadabb jeleneteket vesz szalagra, mint előző filmjében. BUKAREST „Román írók“, bélyegsorozatot hozott forgalomba a román posta. A következő írók arcké­peit viselő bélyegeket adták ki: Dimitrie Bolintineanu, Castache Negruzzi, Alexandru Doniéi, Grigore Alexandrescu, I. I. Ca- ragiale és George Cosbuc. BERLIN Rohamosan nő a háborút és a fegyverkezést népszerűsítő filmek száma Nyugat-Németor- szágban, Míg az 1957 —58-as szezonban 37 ilyen filmet vetí­tettek — amely az összes be­mutatott filmek 6.8 százaléká­nak felel meg —, az 1958-59- es szezonban már 59-et, vagyis az összes játszott filmek 9.35 százalékát. E filmek között sok a szovjetellenes, mint „A sztá­lingrádi orvos“, a „Tajga“, a „Kék divízió“ stb. VARSÓ A Lengyel Írók Szövetsége varsói tagozatának pártszerve­zete beszámoló és vezetőségvá­lasztó taggyűlést tartott. A be­számolót J. Putrament, az Író- szövetség párttitkára mondotta. Felszólalt E. Ochab, a LEMP KB politikai bizottságának tag­ja, a központi bizottság titkára is. A vita után megválasztották a varsói írók pártalapszerveze- tének vezetőségét. LONDON Az Angol Filmintézet cseh­szlovák filmhetet rendez feb­ruárban a National Film Theat- re-ben. Kilenc játékfilmet, és több, a cseh filmipar sokoldalú fejlődését dokumentáló rövid­filmet mutatnak be. fjerlini jegyzetek engeteget olvas az ember erről a városról. Kétségte­lenül a világ egyik legkényesebb pontja, ha nem a legkényesebb. Azt is sokszor hallani róla, hogy frontváros, hogy a nyugati kém­szervezetek emberei csak úgy nyüzsögnek Nyugat-Berlin ut­cáin. (Kintlétem idején pl. a Berliner Zeitung folytatásokban közölte azoknak az ügynököknek a névsorát — és ecsetelte rövi­den tevékenységüket is —, aki­ket Nyugat-Berlinben szerveztek be nemrég, onnan irányítottak és akik aztán fennakadtak a ke­leti hálón.) Hallatlan feszültség érzik a levegőben, állandó en- garde-ban kell állniok a kelet - berlinieknek ahhoz, hogy egy­részt kivédjék a nyugatról jövő szüntelen kihívásokat, támadá­sokat, másrészt élhessék a ma­guk újfajta életét, építhessék részvárosukat, szilárdíthassák és növelhessék saját harcosaik so­rait. NÉHÁNY APRÓSÁG Néhány apróság, ami mindezt talán érthetőbbé teszi: Ha Keleten bemész egy ven­déglőbe, igazolnod kell kelet­berlini voltodat, csak ezután szolgálnak ki. Kellemetlen az ilyen dolog, zavarja, idegesíti az embert. Képzeld el, ugyanezt minálunk. Minek az ilyen zakla­tás? - kérded. Pillanatnyilag Nyugat-Berlinben egy nyugatné­met márkát adnak négy keleti­ért: ha odaát egy menüt eszel (ahogy én is ettem) és közlőd a pincérrel, hogy csak keleti márkában tudsz fizetni (ahogy én is tettem), akkor örömmel biccent — es lässt sich schon machen. Csakhogy mikor fizetsz, akkor az étlap árának négysze­resét zsebeli be tőfed. Szóval, ha nem volna az ellenőrzés, egész Nyugat-Berlin átjárna nem is enni, hanem — bocsánat — za­báim negyedáron Keletre. Vagy: ha egy kelet-berlini üz­letben vásárolsz, ugyancsak iga­zolnod kell odavalósi voltodat és ugyancsak a fenti ok miatt. Ren­geteg árucikk olcsóbb Keleten, mint Nyugaton. Elképzelhetjük az óriási üzletelési lehetőségeket ilyen ellenőrzés nélkül. Nagy a csillogás odaát. Csak úgy roskadoznak a kirakatok a szebbnél szebb árutól. (Saját tapasztalatom alapján mondha­tom: Nyugat-Németország Nyu- gat-Berlinhez képest szürke.) Van, ami meglepően olcsó, de álta'ában drágább az élet odaát, mint a mi oldalunkon. Mégis: a nagy luxus nem mindenkire marad hatástalan. Emberi, ért­hető dolog ez. Az emberek gyen­geségét pedig minden kufár ki­használja anyagi és szellemi ér­telemben egyaránt. Nos, Kira­kat-Berlin éppen ezt a célt szolgálja: megzavarni, hamis csillogással átcsalogatni, akit csak lehet, s így gyengíteni a Keletet. Kulturális téren defenzívába szorult már Nyugat-Berlin. Aki jó irodalmat akar — és olcsón —, az Keleten vásárol, aki jó operaelőadást akar hallani, az a Komische Operbe jár, aki jó színházat akar, az a Berliner Ensemble-t keresi fel esténként. AZ A BIZONYOS „PIROS ÚTLEVÉL" M oziba is csalogatják át a népet, mégpedig azzal, hogy 1:1-hez válthatni jegyet több helyen. Csakhogy amikor az ember megváltja a jegyét a pénztárnál és keleti márkával fizet, a jegy hátára nagy betűk­kel írják, hogy OST és a jegysze­dőnél igazolni kell, hogy „odaát- ról“ való az ember. Elmentem megnézni egy fran­cia filmet. Kis mozi volt a Kur- fürstendammon. Maga a tulajdo­nos ellenőrizte a jegyemet. Kérte az igazolványt, mire meg­mutattam neki az útlevelemet és benne a tartózkodási enge­délyt. Ha Majakovszkijnak eddig nem hittem volna, most láthat­tam a magam szemével, mit je­lent az ilyeneknek a „piros útlevél“. Megremegett s keze. „Miféle útlevél ez? — kérdezte, Mondom, magyar. Rámnéz, de csak úgy szikrázott dühében a szeme. „Mit keres maga itt ezzel?" — szólt fojtott hangon. — „Mi ez itt uram? Rendőrség vagy mozi?" — kérdeztem visz- sza elég határozottan. Mire kényszeredetten visszaadta az útlevelemet. Autóbuszra várok a Friedrich­strassen. (Kelet-Berlin). Este van, téli köd töri a lámpák fé­nyét. Mellettem fiatal, szép né­ger leány várja szintén a buszt. Nyugat-berlini rendszámú Volks­wagen húz el lassan a megálló előtt, majd a pályaudvar előtti kanyarban megfordul s jön visz- sza. Éppen velünk szemben meg­áll. Két ifjú száll ki, két jelleg­zetes halbstarke (strici). Száj­szögletben cigaretta, zsebrevá- gott kéz, röpködő, csiricsáré színű sál, magassarkú, hegyesor­rúi cipő, szemrefésült haj — röhicsélnek, fütyürésznek s jön­nek felénk, át az úttesten, majd minden további nélkül közrefog­ják a néger leányt. „Also, Liebste, gehen wir? ...“ — for­dul hozzá az egyik. Mire a leány ijedten, segélykérőén mellém lép. Nézzük egymást az if jakkal. „All right, dirty nigger! ..." — szól néhány másodperc után az egyik, majd cigarettacsikkjét a leány lába elé köpi. Azután be­vágódik a kocsijuk ajtaja és elrobognak. ahogy < volna.. ek, akkor is maradtam * PILLANATFELVÉTELEK Joachim tizenegy esztendőt töltött el az egyik német kon­centrációs táborban és most — mint az egész nyugatnémet párt — illegalitásban él valahol a Szövetségi Köztársaságban. Távol a családjától, féllába a börtön­ben. A régi rettenet után most ismét verekszik, hihetetlen ön­fegyelemmel, áldozatkészséggel, kimondom: hősiesen. „Mai éle­tünk csak annyiban különbözik a náci-időbelitől, hogy nem fe­nyeget bennünket közvetlen ha­lálveszély — mondta és kicsit fellélegzett Keleten. Use pártonkívüli. A férje két évvel ezelőtt átszökött nyugatra, mert égett a lába alatt a talaj: feketézett. Ilse maradt. Miért? „Nézze, ezt elég nehéz nekem megfogalmazni. Én még nem tudom, mi az, hogy szocializmus, de azt már igen, hogy mi a be­csület, mi a becstelenség, meg azt is, hogy ez a mi életünk, itt más, mint az, amelyik két hábo­rút hozott ránk az én életemben. Elég volt belőle — de örökre. Ha gyerekünk is lett volna, el­mentem volna a férjemmel, mert a gyer.k mellé szülő kell, de így csak rólam volt szó és nekem elegem volt abból, ami odaát van. Ha nem élnék olyan jól, Naponta százezreket röpít át az „U“, meg az „S“-Bahn kelet­ről nyugatra, meg vissza, napon­ta százezrek szeme előtt és köz­reműködésével vívja kemény harcát a két világ ebben a külö­nös, nehéz sorssal megvert vá­rosban. Pöffeszkedő magamutogatás egész Nyugat-Berlin, a villog óra „glancolt“ nyugatnémet Wirt­schaftswunder. „There is big-big money in it" — óriási pénz van ebben a városban (Nyugat-Ber­linben), mondta egy angolszász ismerősöm. És ez a „big-big money" zülleszt, ahol és ahogy csak teheti: ragyogással, fondor­lattal, ál-ájtatoskodással, ál-jó­tékonysággal, hamis ígéretekkel, rádióval, televízióval, filmmel, színházzal, striptease-zel, pony­vával — ahogy Pesten mondják „ami belefér", mindennel, rom­bol, provokál, manőverezik — és mindezt egy szocialista ország szívében. ióta ott jártam, azóta ér­tem igazán, hogy a berlini kérdés megoldása a szovjet ja­vaslatok alapján miért oly alap­vető világpolitikai követelmény. Egy napról napra fertőző geny- nyes góc eltávolítása lassan és nehezen, de mégiscsak egészsé- gesedő világból. GELLERT GÁBOR

Next

/
Thumbnails
Contents