Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-16 / 7. szám

HORVÁTH ISTVÄNt

E

lőbb csak az oldalát bökdöste az asszony. De mikor úgy se mozdult, künnlevő hideg kezét befúrta az inge alá.

— Hej ember! Kelj már na!... Mozdulj!

Az ember abbahagyta a horkolást, lábát ösz- szerántotta, s egymásrakoccantotta a fogait.

— Na! — rázta az asszony. — Aluszol bezzeg

s én né!...

A bölcső madzagját az ura nyakára húzta, hogy fűrészelje a bőrét.

Az ember sóhajtott, és ébredett szaporán.

Amint megfordult, nagy, kérges tenyere az asszony combjához ért.

Az meg riadtan húzódott tőle.

— Eriggy! — szólt rá dühösen — csak hányod ide őket nekem, aztán döglesz egész éccaka, én meg kuporogjak a bölcsőn.

Hirtelen lekapta az uráról a pokrócot, s fa- csarodott bele, dideregve.

Az ember szótlan, szuszogva csúszott le az ágyból. Az előző naptól keservesen fájtak az izmai. Nehezen mozgott. Arca borús volt keseredett.

Hátul, az ajtó sarkánál tömény sötétség fe- ketedett a házban.

Tapogatva kereste a gúnyáit.

A mestergerendában tisztán hallatszott a szú percegtetése, s az ablak párkányán egy egér nyalogatta a zsíros szöszcsomót, amivel az este megkente bakancsát.

Leült a padra, s a csillagok állását vizsgálta. Fejében még nehezen helyeződtek a gondolatok. Mintha félig még aludt volna, de aztán hallotta, hogy az apja, a vénember rönkölve horkol, anyja pedig pufákolva szuszog, mintha a nappali gondok felhőit igyekezne álmában elfújni a feje felől.

Éjszaka volt. Éjszaka, s húsz darab tojásért fel kellett kelnie, hogy a városba vigye az adó miatt, s mert a háznál se só, se petróleum, se semmi. Egy lejért felakaszthatták volna. Az ezerkilencszázharminckettedik esztendő a többieknél is cudarabbá cudarult.

A földön, amíg a bakancsát kereste, recsegett az agyag a lába alatt...

Az ágyak sötétben voltak. A levegőben savanyú bűz erjedett, és a kemence, mint egy fekete vadállat lapult a sarokban. Az ablakon halovány ezüstvászon nyúlt be a ház közepéig, kicsi, apró fénypillék csillogtak rajta, s fenn az égen hidegen lengett a hold.

Morogva húzta a zsinóros harisnyáját, jajgatott néha, s amíg felhúzta, a kihúzős padládá- hoz támaszkodott az ablak mellett.

Három gyermek aludt a padban, s amint rájuk nézett, derűs lett, meleg a tekintete. Szorongva feküdtek a szűk, kicsi helyen. Egyik, a nagyobbik lábtól aludt. Keze között ott tartotta testvérének rózsaszín, kicsi, kövér lábát. Pihegtek édesen.

Az ablak alatt fiatal szilvafa ingatta magát. Árnyéka benyúlt az ablakon, és játékosan cirógatta a gyermekek pöfölyös arcát.

— Ezeknek is vásárfia kéne — jutott eszébe az embernek — s dohányom sincs — keseredett el. — Nem szívtam már három napja csak lóhere murvát. Ha dohányom volna, rágyújtanék, s legalább meggyújtanám a lámpát is — gondolta.

Nagyot sóhajtott, aztán kitapogatta a kapcáját. Kérges volt, elébb hát megdörzsölte és nézte, hogy különféle karikák vetődnek porból a holdfénybe, és kínosan fűzni kezdte a bakancsát.

A bölcső állott, s amíg a másik kapcáját kereste, tisztán hallotta, hogy a kotló riszálva forgatja tojásait az ágy alatt.

Mint aki valami hirtelen gondolatot nem akar elszalasztani, vagy attól fél, hogy közben másképpen gondolja, hirtelen csak lecsapult térdre, úgy ahogy volt, füzetlen bakanccsal, s elébb négy, aztán még két tojást kihúzott a kotló alól.

Lihegett tele féltséggel.

— Ha kevesebb marad, jobban elfogja — próbálta menteni a tettét.

De tolvajnak érezte magát.

A kotló kétszer is megvágta. Nem ügyelte. Vad igyekezettel, mintha részeg lett volna, szedte új rendre mind a hatot. Négykézláb, félig az ágy alatt úgy el volt foglalva a meleg tojásokkal, hogy egyik keze, amelyikre támaszkodott a bölcső alá került. A bölcső talpa alá. Feje a súrgyéhoz ért, s ahogy megzördült a szalma, az asszony gépiesen megrántotta a madzagot. A bölcső átdöccent a kezén.

— F... — sziszegett befelé, s nyalta az ujjait. Kicsordult a könnye is kínjában, s a feketeséget csikorgatta a foga között.

Egyedül érezte magát, s mindenkit ellenségnek.

A

z asszony, a gyermekek, a két vén mind tőle várnak. Értük kell, hogy felkeljen éjjel, értük nem lehet egy szál dohánya. Mind-mind rajta és benne élnek, őrölik, reszelik, gúszolják, értük nem lehet nyugta... Értük ? ...

Feltérdelt.

— Hát ők a hibásak?... A jóistenit!... A házhoz só kell s egy s más ... A gyermekek? ... Aj, azoknak a világ kincsét összegyüjtené. hogy örvendjenek . .. Akkor, akkor az asszony is jókedvű lenne, s nem veszekedne örökké a vénekkel ... Akkor én is boldog lőhetnék.

Már nem érezte egyedül magát. Ellenkezőleg, mintha mind teste részei lettek volna a többiek. Részei, mint a szeme, vagy a szíve, amelyeknek öröme, fájdalma benne csikland és •«jog. Akik mind érette vannak...

összegabalyodtak a gondolatai, végül csak azt hallotta, de azt tisztán, hogy a két fülében gépek zakatolnak.

— Ferenc!

Hirtelen talpraugrott.

— Elaludtál, fiam, vagy mi? — hallotta a vénember hangját.

Nem szólott, csak szaporán szedte össze a tojásokat.

— Ha lejjé tudod már itthon változtatni őket, akkor ne siess — mondta még gúnyosan a vén, s nyögve megfordult az ágyban.

A sötétség rebegni kezdett az ember szeme előtt, mert az apja hangjából úgy érezte, hogy a vén észrevette a tettét.

Hallgatott hát, fűzte igyekezettel a bakancsát.

Darabos gondolatai voltak.

A korsóból vizet vett a szájába, markába csorgatta, s végig vizezte vele az arcát. Amint törülközött, félig elhadarta a Miatyánkot is. Vette a tarisznyát, meg a kosarat, megtapogatta felül a hat tojást, s megállott a ház közepén.

Ügy jött neki, hogy csókolja végig az egész családot, de végül csak az asszonyhoz hajolt, s puhán, ahogy még soha tán, megcsókolta a homlokát.

Az asszony felrezzent, gépiesen rántott egyet a bölcső madzagján, aztán aludt tovább.

Kinn csillag futott le, melytől egy villanásra megrepedt a sötét. Zöldes fény villant a gyermekek arcára. Az ember végigsimogatta őket tekintetével.

A fiúnak cukorsípot ígért, a leánykáknak egy-egy pogácsababát, szép kicsi zöldpapírral.

Nagyot sóhajtott, aztán megfordult, s ügyelve, jobblábbal kilépett az ajtón.

Fájó izmai lassan már beletörődtek a mozgásba. De az ágy melege még nyúlt utána lágy tenyerekkel, s kint a nagy csillagos ég alatt erősen kicsinek éVezte magát, kicsinek és árvának.

A holdvilág alatt úgy lapult a falu, mint nagyidő után a hangyaboly.

— Nyugosznak — nézett széjjel, s a sötét ablakok babonás borzongást ébresztettek benne.

A tornácokon kaszák, kapák villantak felakasztva, karókon, kőasztalokon edények kuporogtak, s tükröződtek a holdvilágban.

— Hogy el lehetne lopni — állott meg a nagygazda Magyari Mőzsi kapuja előtt. — Tiszta új kasza — nézte — csak fel kéne, hogy álljak a kerítésre, s levehetném. — Letette kezéből a kosarat, de egyben fel is kapta, mert jött a kutya, ( tépte a kerítést, hogy ropogott.

— Ügyis megismerhette volna — vigasztalta magát — pedig nincsen kaszám, csak egy rossz vásott — borult el újra, s többet nem, mert az ereszekre nézni.

Megtelt irigységgel, s különös gondok vették elő megint.

— Most alusznak — nézte a házakat — de reggel azzal kelnek, hogy ki előzze meg a másikat, ki gyűjtse a legtöbbet, s vegye ki a másik szájából a betevő falatot. Mennyi mindent ösz- szegyüjthetnék most — iszkitelte ismét a gondolat. - Én vagyok fenn egyes-egyedül...

— Csoszogás zavarta meg a gondolatát, s egy fiók széna közeledett szaporán.

Megbújt az egyik kapuzábé mögé.

— Na, megállj, Fazekas Zsiga, ezt a fiók szénát megfizeted nekem - morogta, s nézte örömmel, amíg Fazekas Zsiga behúzta maga után a kaput.

— Ügy lett nagygazda Magyari Mózsi is — jutott eszébe megint a kasza. — Én csak dolgozom mint a marha, s nem tudok egy kaszát venni... De az, aki lopni tud, lám, annak mindene van.

Ment az utcán.

Árnyéka megtört a kerítések oldalán, s a házak fekete ablakaikkal mintha ellenségesen néztek volna.

— Aki lop, meg csal, annak többje van... S akitől ellopják?... Ejsze én is csalok — jutott az eszébe Fazekas Zsiga. — Ez most hazaemelte valaki lucernáját, s hogy én ne áruljam el, nekem szépen megfizeti. Egyik lekaszálta, felgyűjtötte, a másik hazaemelte, utóvégre mind a kettő nekem dolgozott.

Hirtelen keserűen felkacagott. Kacagására kórusban kezdtek ugatni a kutyák, de már kint volt a falu végén.

Visszanézett a házakra, s megcserélte kezében a kosarat.

— Aki lop, az kevesebbet kell, hogy dolgozzék ... Hát lop — fűzte tovább a gondolatokat. — Akitől lopnak, az is kell, hogy éljen, ha többet dolgozik, hogy legyen. S ha nem győzi... mit csináljon. Lopni kezd ő is ... Nyomorult egy világ!...

Egy darabig egészen megzavarodva ment.

L

éptei messze hallatszottak a határi csendben, s a kutyaugatás mind távolabb maradott utána.

Ilyen gondolatai még eddig sohasem voltak, nem tudott a dolgok végére jutni.

— Az kéne, hogy mindenki dolgozzék, s ne lopjon senki. Az kéne, hogy ne legyen hova s ne legyen miért. De hogy ? ... — A feje furcsán zakatolt, meg kellett állnia. — De hogy? Hát úgy ... Magyari Zsigának három kaszája van, s nekem egy se. Ha elmegyek neki kaszálni, a kaszáért is lehúzza a napszámból. Megcsal az anyja homályát!... Hohó, sze, így én vettem azt a kaszát is neki.

Háborogva indult meg, s bánta szívéből, hogy nem lopta el, mert a magáénak érezte. — De ha nekem úgy volna, én is csak úgy tennék — borult el aztán. — A világba van a hiba ... Azt kéne, hogy ...

Nem tudta egészen tisztán, de valahogy úgy képzelte el a falut, mint a családját, ahol egy minden, és mindenki dolgozik, hogy mindenkinek legyen, s közösen viselik egymás gondját. Ebbe belegabalyodott aztán teljesen s ment szaporán, mintha a gondolatnak akarta volna léptekkel elérni a végét.

Az út két oldalán illatok verődtek fel kicsi szellőcskék legyintésére, s a határ éjjeli csendje óriás és kusza lombokat növesztett a kikelő gondolatnak.

Messze járt már a falu fölött, amikor hirtelen megtorpant, léptében és gondolatában egyszerre.

Zajt hallott, morgást, sziszegést, marhák

szuszogását.

A Csetiék parlagján, az akácfák mögött négy darab marha legelt, s valaki halkan térítgette a patak felé őket.

— Megállj, az anyád! — kiáltott rá, de a másik nem felelt Eltűnt marhástól együtt a mart alatt.

— Akkor ez sem volna. Nem étetnénk le egymás terményét — bogozta össze az elszakadt gondolatot.

De azon vette észre magát, hogy nem is a legelt füvet sajnálja, csupán a másik marháitól irigyeli azt.

— Állj meg csak, tolvaj! — megtudom én, ki vagy. — Ismerlek, tolvaj! — fenyegette, de azért csak ment tovább az úton.

Hangja megnőtt a csendben, s a hegyoldal tisztán adta vissza:

„Állj meg csak tolvaj!“

Hallotta betűről-betűre, s eszébe jutott a hat tojás.

És rájött, hogy azokból kelt ki eddig is az a sok és kínosan terhes gondolat. Megtapogatta a tojásokat, ott voltak a kosár tetején, legfelül

— Tolvaj vagyok? Sze, az én tyúkjaim toj- ták — próbálta igazolni magát. — Aztán a gyermekeknek veszek ezt-azt — számította de egyszer csak megállott. mintha mellbevágták volna. — De csak az én tyúkjaim ? ... Hát az asszony és a többiek?...

Olyan csend volt, hogy hallotta a bűzaszáron

végiggördülő harmatot.

Távol, a hegyszakadékban, bánatosan kiáltott a vadtyúk.

— Hátha kikeltek volna — mondta ki hangosan, s idegen volt a hangja. — Magamat, a családomat loptam meg, — láncolta tovább hangtalanul a szavakat, s tele volt keserűséggel.

Tele, hogy fájt.

L

elke háborogva tépte, kötötte a gondolatokat, s megjelentek előtte a tojásokban kihűlt állatok, fényesfarkú kakas, büszkejárású jércék. Végül már száz meg száz csirkével együttt röpködték körül. Ment a hegyen fel, s a gondolataibó' csak annyi maradt, hogy kárt csinált magának, ezt pedig a föld fenekéből is helyre akarja, helyre kell, hogy pótolja.

Nézte a fiókokat, s az ösztön arra késztette, hogy vegye hátára az egész határt, vigye a városba pénzért.

— Keresett, mint a bolond.

De gyalog, szekér nélkül a határon nem látott sehol semmi ellopnivalót.

Nem volt mit csinálni.

A Magyari Mózsi búzaföldjéből nyúl ugrott ki, s nagy szökkenésekkel futott előtte keresztül az úton. Fehér hátulja megvillant a holdfényben

Kelet felé már kezdett vékonyodni az éjszaka. s a hegyi fogadó akácfái bokrétásan ütöttek el a földtől Jól látta őket, s egész közelről hallotta a kakast is, hogy három órára kukorékol az ólban.

A kakasszóra megállott. A hang irányába szegte a fejét, aztán mint aki nagyot gondol és erőszakosat, szinte futva elindult a fogadó felé.

Az út martja alatt, a fogadón alól leült, s lehúzta bakancsát. Szíjával felkötötte a nyakába, s közben kérte buzgón az úristent, hogy csak most segítse meg, csak most az egyszer.

Térdei reszkettek, amikor elindult az ól felé. De gondolni semmit se gondolt.

Ügy érezte, hogy a feje nagy. hideg és súlyos kő, a mellét pedig vaskapocs szorítja két oldalról, és húzza, húzza az ól felé.

Keresztülmászott a kerítésen.

Sohase lopott még. Mintha más világon lett volna éjjel az idegen udvaron, de mintha nem is ő lett volna.

Az ólajtónál hallgatódzott egy kicsit. A ház körül, sem az udvaron semmi nesz, csak az egyik tyúk sípolt egy kicsit.

— Pípje van, ez nem lesz jó — állapította meg, s ott az 61 mellett csodálatosképpen nyugodt lett.

Valami bolondság kezdte kínozni, ölte a kacagás, hogy erőszakosan kellett visszafojtania. Nyugodtan és óvatosan húzta félre a reteszt. De amikor megmozgatta az ajtót, a félsarkú ólajtó zakatolva vágódott a deszkához.

Egy tyúk ijedten felkotkodácsolt.

Az embert hirtelen valami melegség lepte el. Bolondul és furcsa dühtől űzetve behajolt az ólba, és vaktába kapdosott az ülők felé.

Tollú akadt a markába, meleg tyűktojó. Szorította és a kakas keservesen elkezdett kir- rogni.

Kikapta magát az ólból, de csak egy marék tollú maradt a kezében, s nyakán a nyargaló tyúktetű.

— Ha ide nye! — kiáltott valaki a ház felől. Ijedten hallotta, hogy csapulnak az ajtók. Rémület fogta el, s úgy látta, hogy szakadni kezd az ég, s a hideg telehold a fejének tart, hogy súlyával szertezúzza azt.

Felkapta a kosarat s futott mint az őrült. Futott keresztül a töviskerítésen.

A lábát tüskék hasogatták véresre, amint kiugrott, de már kívül az útról látta, hogy a fogadós fehéren, gatyában nyargal az ól felé, onnan össze-vissza a kertben, és végül abba az irányba, ahol ő lapult.

Az út alsó oldalán gyalogbodza virágzott.

A fogadós már nem volt messze, káromkodva szidta a rókát, s kiabált nagyokat Az ember hason kúszott a gyalogbodza felé, amint oda ért, megzördült a cserje, aztán már semmivel sem törődve, nagy zörgedelemme! behengere- dett közéje A kert felől puska roppant az első zördülésre.

De ő már nem hallotta.

Azt se hallotta, hogy a fogadós még lőtt egyet, és aztán a kerítésig jött, belehallgatott a megfagyott csendbe, s morogva elindult vissza a ház felé.

Nem mozdult többet, mintha ott sem lett volna.

Reggel, mikor a nap felsütött, akkor is ott feküdt. Ott feküdt fejével lefelé a marton.

Két nyitott szemén fényes, zöld legyek szerelmeskedtek, s mellén egy játékos gyík lest« mohó étvággyal őket.