Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-02 / 5. szám
ovellában nem szokás igazi neveket emlegetni, mert akkor némely finnyásabb esztéták mindjárt riporttá degradálják a szegény ember írását. Muszáj tehát Piripócsra keresztelnem azt a becsületes, bár eléggé cifra nevű dunántúli falut, amelynek lakói az idei esőtlen nyáron nagy hadakozást vittek végbe az asszony ellen. Már mikor ötödik hete nem esett egy csepp eső sem, s a kukorica haragoszöld levele sárgulni és kunkorodni kezdett, Bársony plébános úr szükségesnek látta, hogy a nedvességgel mívelt komisz zsugoriság miatt meginterpellálja az égi hatalmakat. Vasárnapra tehát esőért könyörgő körmenetet hirdetett. Hivei ugyan kicsit elidőztek annál a gondolatnál, hogy nem ártott volna már a második vagy a harmadik esőtlen héten egy jó kiadós záporért fohászkodni az illetékesekhez, s talán nem kellett volna megvárni az ötödik száraz hetet: e tűnődésükből azonban semmit sem mutattak, mert a bajban levő ember előre gondolkodik, a kimászás cseppnyi esélyébe is mindjárt belekapaszkodva: sőt, mise után Gólya Mihályné, a harangozó felesége, bizakodva mondotta a sokaságnak: — Egy igazi, jó buzgó körmenet után megindulnak az ég csatornái, ez fiksz! A plébános mosolygott, két ujja közé fogva öregesen petyhüdt, gsndosan beretvált állát. — Hogyne, gyermekem — felelte. — Végre is, nem maradhat fönt, aminek le kell esnie. Ettől a gyakorlatias megjegyzéstől a hívek egészen megnyugodtak Nem éreztek semmi ellentmondást az áhitatos könyörgésre való benső felkészülés és a csapadékviszonyok reális megítélése közt: tudván, hogy Bársony plébános harminc esztendőnyi piripócsi szolgálata során nemcsak megismerte, hanem meg is kedvelte á parasztok esze járását: tudván továbbá, hogy a plébános a saját helyzetét, pontosan szólva, az égi felsöbbségtől váló függését is körültekintő bölcsességgel szokta megítélni, amint ez egy kurta — de filozofikus mélységű — elmélkedéséből kiderült. Néhány esztendeje (állítólag Vágó Imréék ezüstlakodalmán, vagyis borivás közben) egy kíváncsi paraszt megkérdezte tőle, hogy pap létére, isten buzgó szolgálatában, találkozott-e már valamely alkalommal s valaminő alakban a legfőbb gazdájával. Bársony plébános két ujja közé fogta állát (állítólag Vágó Imréék ezüstlakodalmán) és elgondolkozva felelte: — Személyesen ővele még nem sikerült... De, hogy a tulajdon szememmel még nem láttam, ez nem jelent semmit, Mert ha mégis van, és én nem hinnék benne... abból nagy bajom lehet. Persze, ezt csak a piripócsi parasztok beszélik, és lehet, hogy egy szó sem igaz az egészből. Bársonynak talán eszébe se jutott olyasmit mondani, hogy neki abból baja lehet, ha nem hisz... Mindenesetre, a plébános okos és higgadt eszű ember, tehát azon sem akadt fenn, hogy a mondott vasárnap bizony gyér számú hívősereg verődött össze, esőkérő körmenetre. Ismervén faluja állapotát, előre tudta, hogy Piri- pócs lakosságának nagyobb s istentelen fele, az Aranykalászban egyesült parasztok vasárnap is gyarló gazdasági iparkodásukkal lesznek elfoglalva: nem várakozott tehát fölöslegesen, hanem a baldachin alá igazodva, jelt adott az indulásra. — Harmatozzatok, égi magasok... — kezdte a kántor. — Disznóság, ez fiksz! — kezdte Gólya Mihályné, a harangozó felesége. — Az Aranykalásznak is kéne az eső, de ide se tolják a képüket! — Hát ha van egy csöpp eszünk, most csak a gazdaföldekért könyörögjünk! Az öreg Ipák Bertalan, aki az égető napsütésben majd megsült fekete posztóruhájában, türelmetlenül dörmögte: — Az isten se tudja azt úgy kiszámítani, hogy ide még essen, oda már ne... Menjünk már. A kisded menet nekivágott a fényes határnak. Elsőbb is a kukoricások felé vették útjukat, mert ott kéne leghamarabb az eső: aztán majd megkerülik a szőlőhegyet, mert a piripócsi dinkákra is igen ráférne, hogy a türtjük valamelyest hízni tudjon: visszafelé pedig a réten vágnak által, mert a széna sosem elég, s már elkelne egy jó kiadós sarjúkaszálás... Egyébiránt Gólya Mihályné való igazat beszélt, arra célozván, hogy az Aranykalász földjei is szomorúan sínylik a perzselő időt. Eleget aggódtak s töprengtek, ezen az Aranykalász emberei hetekig, mígnem aztán elfogyott a cérnájuk, s elvállalták egy akarattal, hogy a falu alatt elrekesztik a Kökényes patakot: gátat is húznak a teknő alakzatú rétség két végébe, s eképpen egész helyes kis tavacskát nyerve, akkor parancsolnak vizet a földjeikre, amikor éppen kell. És aztán Bársony plébános is igazat gondolt, mert a közösbeliek csakugyan munkára szánták a vasárnapot s már hajnali háromkor kint nyüzsögtek fiastól-lányostól, mindenféle földvájó szerszámokkal felfegyverkezve, mikor a körmenet beért a kukoricások közé, az Aranykalász emberei már nemcsak dolgoztak, hanem már bajba is keveredtek. Akadozott a munka. Ha sokan ásták a földet, akkor a gátépítők nem győzték a lapátolást, sulykolást; ha meg több erőt rendeltek a gátra, akkor az ásott földre kellett várakozni. — Az volna jó — mondta Dósai elnök —, ha nem kéne ásni, csak dobálni s dömöckölni. Ez jó is lett volna, de hiába lett volna jó, ha egyszer ásni is kellett. S mire a hajnalban kelt emberek leültek früstökölni, némelyek már olyan szókat kezdtek ejtegetni, hogy megette a • fene, hasztalan erőlködnek, estig csak nem bírják felhúzni a keskeny gátacskát: még egy vasárnap rámegy a munkára, tehát még egy hétig szikkadnak a mezők. Kecskés Adómnak ki is szaladt a száján, hogy talán mégis jobb lett volna körmenetezni... Azonban az öreg Répáczki, aki ritkán szánta szóra magát, s rendesen csak a zárszámadási közgyűlésen, vagyis évente egyszer nyújtotta fel a kezét, szalonná- zás közben váratlanul nagyot kiáltott: — Traktor! Mindenki az útra nézett, hogy ott jön egy traktor. De nem jött. Akkor meg Répáczkira bámultak, hogy miért kiáltott traktort. — Azért — mondta az öreg, s oktatólag mustrálta az értetlen népséget —, mert ha beállítunk egy traktort a rétbe, s az kftszer végigjár a gát tövében: annyi földünk lesz, csak győzzük felhányni. Dósai felugrott ültéből. — Micsoda? — kérdezte, mintha nem értené a dolgot, pedig nagyon is értette. — Egy traktort ... és a tó medre is mélyebb lesz! Majd, hogy meg nem éljenezték az öreg Ré- páczkit. Egy fiú biciklire ugrott, s nem is egy traktort hivott ki a rétbe, hanem mindjárt kettőt; mikor aztán az ekék belehasítottak a repedezett földbe, a sok ember nekiesett lapáttal, s örömükben akkora tempót diktáltak, hogy az ácsok is verejtékeztek fent a hídon: pedig nekik semmi dolguk sem volt, ők csak arra vártak, hogy mikor ereszthetik le az idejében megkészült zsilipet. — Na, Kökényes patak! — kiabált Dósai, dobálva a földet, s meg sem törölve verejtékben úszó homlokát — a markunkban vagy! A surrogva futó keskeny ér ekkor ugyan még nem sejtette, hogy csakugyan az Aranykalász markában van; de tíz óra tájt, amikor Dósai jelt adott az ácsoknak, s a súlyos testű zsilip láncok csörgésétől kísérve lebocsátkozott a három lépés széles mederbe, a Kökényes futása megállott. Talán ezer éve, talán még több ideje, hogy a patak sietősen csergedezett el a falu alatt, és soha nem háborította senki, soha egy követ se dobtak az útjába. Most -pedig megállították, egy lépést se tovább. A zsilipre zúduló víz sziszegve, sisteregve keresett utat magának, aztán feladta , a küzdelmet, elnyugodott, s lomhán, csendesen szétterülve, kiáradt ősi medréből. Az emberek ledobták a lapátjukat, s nézték, nézték a szivárogva, lassan szélesedő tócsát, mintha még soha életükben nem láttak volna vizet. — Tó! — kiáltották, pedig bizony a Kökényesnek még sokat kell majd erőlködnie ahhoz, hogy tó lehessen belőle. Fiúk, lányok egymást kerülgetve, s nevetve futottak a táguló víztükör széléig, belelocs- csantottak lábbal s elugrottak mellőle. Répáczki a hóna alá nyomorította kalapját, telemerítette tenyerét és borostás arcára, szürke hajára locsolta a vizet. — Én már fürdők! — örvendezett hangosan, két tenyerét újra s újra megmerítve. — Én már fürdők! Dósai sem bírt magával. Könyörgött Répácz- kinak, adva az ijedtet: — Bele ne fulladj, az istenért! Várj, hozok egy teknőt! Abban majd kijutsz a partra! A tócsa pedig nőtt, növögetett, s délidőre egészen mutatós víz lett belőle, a közepén már csakugyan fürödni lehetett volna. Fekete Jani éppen nekivetk'ezett volna, hogy elsőül merítse meg magát a piripócsi soha nem volt nagy vízben, amikor a szőlőhegy irányába pillantva, valami furcsaságon akadt meg a szeme. — Elvtársak — mondta, valami nagy dolog jön errefelé. Sátori Ferenc, aki egy fa tövében kuporgott, s a lapátja élét reszelte, felállt, megnézni ama bizonyos nagy dolgot. — Hol? — kérdezte Feketétől. — Ott, ni: a szőlők alatt. Sátori egy ideig nyújtotta vékony nyakát, aztán felkiáltott: — Hűha! Az csakugyan nagy dolog lehet! Hogy pontosabban mi is lehet az a nagy dolog, ezt egyelőre senki sem tudta kitalálni A szelíd lejtésű szőlőhegy alján óriási, se vége se hossza porfelhő gomolygott lefelé, beborítva füveket és fákat, még a karcsú jegenyefák tetejét is, mintha mesebeli óriások menete rúgta volna a port. — Mi a csoda lehet az? — tanakadott Dósai elnök. — Forgószél? De az se lehet, mert nem forog ... égre is észak felől átlebbent a völgyön egy futószellő, az aztán kisegítette a bajból a töprenkedőket. A szellő ugyanis marokra fogta a rettentő porgomoly üstökét, s hátracsavarta, a szőlőhegy tetejére: s a felleg alól mindjárt kibukkant két pirosgalléros, fehér- inges ministráns-gyerek, és kisvártatva látható lett a baldachin is, a kétfelől baktató hívekkel. Fekete Jani megnyugodott: — Hiszen csak a körmenet! Répáczki azonban sokallta az iménti felleget. — Na, de ekkora port vernek? — Miért csodálkozol? — mondta Sátori. — Hetek óta nem esett. Meg aztán, öregek jönnek ott, s az öreg olyan, hogy botroq-koszroq, nem emeli a lábát. — De hiszen megfulladnak! — okvetetlen- kedett az öreg. — Olyat köphetnek, mint a kocsikenőcs. Már erre Szita Géza is közbeszólt: — Ugyan már, körmenetben nem köpdösnek! — Hogyne köpdösnének - védte Répáczki a maga igazát —, ha reájuk jön! Én, mikor utoljára körmeneteztem, bizony köptem. — Az már rég volt. — Rég volt, de volt. Szita ^megsajnálta a fülig poros gyülekezetei: — Elég a bajuk szegényeknek: esőért indultak, aztán ki se látszanak a porból... Bizony, jó is lenne, ha odafent könnyen megeresztenék a csapot: egy üdvözlégy, egy kis permet eső, öt miatyánk, jó zuhogó zápor ... — Már csak biztosabb ez — mondta Répáczki, a növekedő víztükörre mutatva. — Innen akkor veszünk,’amikor akarunk. Ezzel be is végezték volna a társalkodást, s indultak, hogy még egy kicsit magasítsák a frissen hányt gátat, azonban ekkor a hívők csapata egyenest a víznek fordult, még hozzá a menet elején lépkedő Sóvárgő János vezényszavára. Sóvárgó már igen nyámmogva énekelt, s izzadtan, törődötten, reá tapadó ünneplőruhájában — amelyet mintha sötétben kapkodott volna magára két öltözetből, mert alul a domborodó hasáig csukaszürké volt, attól fölfelé pedig fekete — már legszívesebben leült volna egy fa alá, otthagyva az esőkérő körmenetet; mikor azonban emez eretnek gondolatok kezdtek tanyát verni a fejében, egyszer csak meglátta a réti tavacskát, amely reggel még nem volt ott, most pedig lám, ott van. — Víz... — kiáltotta volna, ha tudott volna kiabálni. De nem tudott, így aztán csak rekedt nyöszörgés telt tőle. A többiek nem is hallottak egy mukkot sem. Gólya Mihályné a „Kis virágoskert“ című énekeskönyvre függesztette a szemét, s énekelt fáradhatatlanul: észre sem véve, hogy a harisnyatartója kioldódott, s bal lába fergeteges porfelhőket penderítve húzza-vonja, a szerencsétlen harisnyát. Kerék Mári néni mögötte sántikált, még a szőlőknél belehágott egy gle- dicia-tüskébe, s fájdalmában mindig ugyanazt a két sort énekelte: Téged vár epedve Az emberek lelke ... Ipák Bertalan elmaradt néhány lépésnyire, és egy szilvafa mellé húzódott, azzal a föltett szándékkal, hogy egy leendő felhőszakadás kedvéért se gyötri magát, s rákiáltott Mári nénire: — Ez már volt! Ha nem tudod folytatni, hagyd abba! Mári néni nem is válaszolt, holott máskor mérges szavak özönét zúdította volna a köhé- cselő Ipakra: és más sem avatkozott bele a dologba, ami arra vallott, hogy az esőügyben fáradozó kis csapat ereje veszedelmesen hanyatlik. Ekkor aztán, második nekirugaszkodásra, sikerült Sóvárgónak egy hangosat kiáltania: — Víz! A menet megállt, Először felfelé nézett mindenki, azt gondolva, hogy onnan fentről jön a víz, hiszen az ég igazán megszánhatta őket a rekkenő hőségben, kutyagolva végzett, áhitatos installálásért. De hát fentről vakító fehérség sugárzott alá, egy könnycseppnyi nedvesség nélkül. Akkor aztán lent kereste mindenki a vizet, s meg is lelték a rétben. — Víz... — suttogták. Ipák előcsoszogott a szilfa mögül. — Istenkém, mennyi víz! — kiáltotta csodálkozva. Gallő András egyházközségi elöljáró meglepetésében elengedte a baldachin egy oszlopát, mire a nehéz selyem Bársony plébános fejére huppant és lágyan hullámzott, mint a Balaton vize, nyári szélben. — Bizonyisten víz! kiabált Gallő. - Hús, friss víz! A hívek nyeltek, sóhajtoztak, Ipák a karját lengette, mintha úszna, Sóvárgó pedig zászlóvivő tisztéről csúnyán megfeledkezve, rángatni kezdte lefelé magáról a kabátját. Csak Gólya Mihályné őrizte meg lelkének erejét a válságos pillanatban. — Menjünk, testvéreim — mondta hangosan —, az utolsó stáció, a kálvária felé. Galló furcsa hangot ütött meg: — Énnekem mára elég a kálvária-járás ... — Akinek még nem, hát csak menjen. Ipák nem bírta levenni szemét a csillogó víztükörről. — Az csak nem bűn — mondta vágyakozva —, ha az ember ennyi mászkálás után egy kicsit megáztatja a lábát. Azzal mindjárt lehuppant a fűre, s kezdte sebesen kifűzni a cipőjét. Gólya Mihályné odalépett eléje: — Nem szégyellj magát? — porolt az öreggel. - Nem tudja, hogy jaj a kishitűnek? Álljon fel... Imádkozzunk, és lesz vizünk bőven! — Na, de ez már itt van — felelte Ipák a tavacskára mutatva, és tovább fűzte a bakancsát. — Plébános úr — szörnyülködött Gólya Mihályné —, hallja mit beszél ez az istentelen vénember? Bársony plébános összerezzent. Önfeledten nézte ő is az olvadt ezüstként csillámló vizet, s a víz körül hangyamód nyüzsgő embereket. — Igen, igen — mondta szórakozottan. — Persze, Ipák Bertalan igazat beszél... A víz valóban itt van. Gólya Mihályné rámeredt elképedve, mintha az öregedő plébános hirtelen Luciferré változott volna. — Micsoda? — hápogta. — Hát mi most abbahagyjuk az egészet? Olyan dühös lett, hogy markába gyűrte a Kis virágoskertet, s rettenetes hangon rákiáltott az urára: — Mihály! Fogd-az elejét! harangozó ijedten engedelmeskedett, megragadva a baldachin első oszlopait: a hátsókat pedig Gólyáné fogta, s, így esett meg Piripócson, ami még soha sehol, hogy a haran- gozó-házaspár hazavitte a templomba a balda- chint kifelejtve alóla a papot. Eközben odalent a réten már nagy alkudozás folyt. Galló nyájaskodott Dósaival: — Gyönyörű kis tavacska, mondhatom. — Miért tavacska? — Na, nem is úgy gondoltam... Csak, mert olyan helyes. De tó ez, igazi tó. Mit tó! Tenger! Hallja-e, Dósai elvtárs: mit szólna hozzá, ha megmártanánk a lábunkat? Dósai mosolygott. Az öreg Répáczki azonban nem tudta megállani, hogy az új tó partján egy kicsit meg ne keresztelje Gallót. — A kész az jó, ugye? — mondta oktatólag. — De meg is kell ám dolgozni érte! Ipák Bertalan már bent csatangolt a vízben, felgyűrt nadrágszárát feljebb s feljebb húzta, s onnan a vízből kiabált Répáczkinak: — De nagyra vagytok! Még én se haltam meg, még én is elbírok egy pár lapát földet! — Igaz is — kapott a szón Galló —, egy kicsit lehűtjük a lábunkat, s ebéd után kijövünk segíteni... Hiszen végre is, a falué lesz ez a tő, nem igaz? A plébános fáradtan lépkedett a rét túlsó szegélyén, nagy fehér zsebkendővel törölve homlokát. Ipák Bertalan a víz közepéről nézett utána, s restellni kezdte magát: mégse illő ez, együtt indultak reggel esőért, s ők kurtán- furcsán otthagyták a papjukat... Hanem aztán fordított egyet az esze kerekén, s így szólt hangosan: — Hát ez nem szép dolog, itthagyott minket, mint szent Pál az oláhokat. Bizony, a paptól mást várna az ember! Nagyot kanyarított lábával a vízben, és csak azt sajnálta, hogy nem merítkezhet nyakig a lágyan csobogó, halványzöld színű, fodros piripócsi tengerbe. Tudósítás Ipolyhídvégen felépült az új, szép, tágas Művelődésház. A fiataloknak teljesült a vágya, művelődhetnek, tanulhatnak, szórakozhatnak kedvükre. Lázas tevékenység vette kezdetét a művelődésház átadásával. A község vezetői rendszeresen filmet vetítenek a közönségnek, a fiatalok meg válogatott vidám műsorokkal szórakoztatják a falu lakóit. Itt kell megemlítenünk, hogy a falusi népkönyvtárat is az új házban helyezték el, hozzáférhet mindenki a tudományos munkákhoz és a szépirodalmi művekhez. A CS1SZ helyi szervezetének kezdeményezésére a fiatalok már több színdarabot betanultak. Az eddig elért kulturális eredmények bizonyítják, hogy az ipoly- hídvégiek nagyobb lendülettel. szorgalmasabb munkával járulnak kulturális forradalmunk befejezéséhez'. TERÉNYI LÄSZLÖ Ipolyhídvég. A CSISZ és a Csemadok nyá- rasdi színjátszó csoportja a napokban a Bort, búzát, békességet című zenés vígjátékkal szerzett örömet a falu lakóinak. NAGY TIBOR, Nyárasd.
