Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-06-28 / 26. szám
AJSZA DZSEBAR: SZÁMÜZÖTTEK Ajsza Dzsebar az új algériai irodalom egyetlen női írója ezt a novellát 1959 márciusában írta. Témáját a Tuniszba száműzött algériaiak életéből merítette. Az esemény hőse anyjával és Ajsza, valamint Anyisza testvéreivel s a többi száműzött ekkel együtt Tuniszban él. Amikor testvére, Omar visszatér, a szomszéd házban éppen jiúcskát siratnak, akit elütött az autó. A bátyus hírt hoz, hogy asszonyok jönnek háztűznézőbe. Esküvője után ugyanis amikor két gyermeket elvesztett, elvált a férjétől. Szépségét, frissességét azonban háború és száműzetés ellenére is megőrizte. És így az anya legfiatalabb lányával, Anyiszával sütemény készítéséhez lát. Már javában sütnek, amikor az algériai, de az anyjával szintén száműzetésben éló Hafsza tanítónő belép. Lehetett már négy óra, ami- imádkozzék, az asszonyok ab- kor az asszonyok délután meg- bahagyják a sírást. És mégis érkeztek. A konyhában rejtőz- ez a legfájdalmasabb pillanat, tem el, onnan hallottam, hogy én tudom. Amikor a test ott a szokásos udvariassági formák fekszik előttünk, olyankor úgy után ezeket mondták: — Mi az tűnik, mintha a gyermek nem — Milyen asszonýokat vártok? — kérdeztem. — Menekülőket, mint mi! — felelte Ajsza. — Vagy azt gondolod, hogy kiadunk téged az idegének közé? — Aztán energikusan folytatta: — Emlékezz, hogy amikor eljön a hőn várt visszatérés napja, kivétel nélkül mindannyian visszatérünk hazánkba! A nagy álmodozó szemű Hafsza hirtelen kiegyenesedett a helyiség közepén és vágyakozva sóhajtott: — A visszatérés napja! A mi országunkba való visszatérés napja! — ismételgette. — Gyalog szeretnék visszatérni, hogy a lábam jobban érezze az anyaföldet, hogy közelebbről láthassam asszonyainkat, özvegyeinket és árváinkat. És legvégül kimerült, lehet szomorú, de szabad f érfiainkat! Kezembe vennék egy marék földet, egészen kis marékocskát és azt mondanám nekik: nézzétek, testvéreim, láttok ezen a marék földön vércseppeket ? Így hullt a vér Algéria testéből, egész hatalmas testéből. Így fizettek a mi szabadságunkért, a mi visszatérésünkért ... A visszatérés napja, — ismételgette halkan az anya a hirtelen keletkezett csendben. — Ha isten is úgy akarja. A nyitott ablakon ismét hallani lehetett a szomszédok jajgatását. Mint mikor egyszerre beint a karmester. Aztán Hafsza szólalt meg. — Órát jöttem adni. Ajsza bevezette a szomszéd szobába. Amíg tanultak, nem tudtam mit csinálni. A konyha ablakai és a két felső a folyosóra néztek. Egyiktől a másikig jártam, kinyitottam és bezártam, aztán megint kinyitottam. Mindezt sietés nélkül, kimért nyugodtsággal tettem, mintha a szomszédék énekét nem is hallottam volna. így talált rám Anyisza. — Látni, hogy ezek nem algériaiak. Nem szokták meg a szomorúságot. Bizony, a mi hegyeinkben lassan nem lesz, aki elsirassa ha- lottainkat. A sírás nem is ér semmit. Mert akár ágyon halunk meg, akár kopár földön a hazáért, a könny nem segít — mondta keményen Anyisza. — Mit tudsz te arról! — mondtam neki hirtelen. — Még nagyon fiatal vagy ahhoz, hogy tudd. — Bezártam az ablakot. Már nem hallottam semmit. Az anya felemelte fejét és rám nézett. — Még ma eltemetik, — mondta — a szokás itt ilyen. — Nem kellene, — jegyeztem meg — ez csúnya szokás, így odaadni a testet a földnek, amelyben még lángol a szépség. Nagyon csúnya szokás ... Ügy tűnik, mintha melegen tennék a földbe, mintha... — (de tovább már nem bírtam). — Ne gondolj már a gyerekeidre, — mondta az anya. — Olyan rajtuk a föld, mint az arany takaró. Ne gondolj már a gyerekeidre! — Nem gondolok már semmire, — mondtam. Nem, igazán nem akarok már semmire gondolni. Semmire! ☆ a nagy sírás-rívás? — A szerencsétlenség távozzék tőlünk! — Én már el is felejtettem az ilyen pillanatokat, a halált és a könnyeket — mondta az egyik. — Elfelejtettem, bár a szívünk állandóan fájt. — Ilyen az isten akarata, — folytatta a másik. Az anya halk hangon magyarázta el a szomorúság okát és bevezette őket abba a szobába, amelyet elég szépen berendeztünk. Anyisza, aki mellettem állt, már megjegyzéseket tett az asszonyokra és AjSzától kérdezősködött, aki az édesanyjával fogadta a vendégeket. Ismét kinyitottam az ablakot és néztem őket, hogyan cserélik ki észrevételeiket. — Mire gondolsz? — nézett rám meredten Anyisza. — Semmire, — mondtam bágyadtan. Kis idő múlva folytattam: — A sors különböző arcára gondoltam. E fal mögött halott van és asszonyok, akik a bánatba majd beleőrülnek. Itt nálunk meg az asszonyok lagzi- ról beszélnek ... Éppen erre a különbözőségre gondoltam. — Hallgass, — szakított félbe hirtelen Ajsza és a belépő Hafsza felé fordult: — Neki adhatnál órákat, nem nekem. Minden lenne egészen halott, mintha nem is lenne halott... — Hafsza hallgatott s fejét az ablakhoz hajtotta. Majd remegve felém fordult. Abban a pillanatban még Anyiszánál is fiata- labbnak tetszett. — Istenem, — szólt megindult hangon — húsz éves voltam éppen és addig még nem találkoztam a halállal. Soha életemben. — Ebben a háborúban nem veszítettél el senkit a hozzátartozóid közül? — kérdezte Anyisza. — Igen, — mondta — de a hírek mindig levélben érkeznek. És halál — # levélben ? Higgyétek el nekem,' nem tudok benne hinni. Volt egy unokatestvérem, akit Barberousse- ban az elsők között fejeztek le. Soha nem sirattam, mert nem tudom elhinni, hogy halott. Pedig esküszöm, olyan volt nekem, mint a testvérein. — És könnyes hangon mondta: — Nem hiszem, nem hihetem, hogy halott, értitek! — Azok, akik az igazságért halnak meg, nem igazi halottak! — mondta Anyisza és büszkén kihúzta magát. — Gondoljunk tehát a jelenre, a mára, — szólt Ajsza száraz hangon. /- > \X idejét gondolkozással tölti el. — Csakugyan, nem lenne kedved? — kérdezte Hafsza. — Nincs szükségem a francia nyelvre, — feleltem. — Mire jó az nekem ? Apánk az anyanyelvűnkön nevelt. „Ez az egyetlen jó“, szokta mondogatni. — Más nyelveket is ismerni kell, — mondta lassan Hafsza. — Mert az olyan, mintha az ember idegen népeket, idegen országokat ismerne meg. — Nem feleltem. Lehet, igaza volt. Tanulni kellett volna és nem agyonütni az időt, mint ahogy én csináltam, amikor gondolatban a múlt kopár folyosóin jártam. De én soha nem éreztem szükségét annak, hogy a testemet, vagy az eszemet megerőltessem ... Ajsza más volt. Kitartó és igyekvő, mint egy férfi. Harminc éves. Három esztendeje, hogy nem látta a férjét. A háború első napjaitól börtönben ült, Barberousseban. S ő mégis dolgozott, nem elégedett meg csak a házi munkával. És most már, Hafsza néhány hónapos leckeadása után Omarnak nem kell a férjétől ritkán jött leveleket olvasni, meg tudja fejteni egyedül is. Néhányszor azon kaptam magam, hogy irigylem. — Hafsza, — mondta — itt az idő, hogy a testvérem bemenjen és üdvözölje az asszonyokat. Menj be te is vele. — De Hafsza nem akart. Ajsza viszont sürgette. Én pedig néztem kis udvariassági játékukat. — Ki tudja, jöttek már a halottért? — kérdeztem. — Hogyan, éppen az imádkozást nem hallottad? — mondta Anyisza. — Aha, akkor azért szűnt meg a jajgatás — jegyeztem meg. — Az az érdekes, hogy ha a Koránból némelyik részt elHárman voltak: az egyik idősebb anyóka, aki valószínű az esélyes férfi anyja s az én érkezésemkor hirtelen feltette szemüvegét; a másik két asz- szony szorosan egymás mellett ült és hasonlított egymásra. A belépő Hafsza mellettem foglalt helyet. Lesütöttem a szemem. Ismertem a szerepemet, hiszen már eljátszottam egyszer: csöndben kellett maradnom s a szememet lesütnöm, hadd kérdezzenek mindent. Ez egyszerű volt. Egy lánynak, aki férjhezmenés előtt áll, kezdetben minden egyszerű. Az anya beszélt. Alig hallgattam rá. Hiszen jól ismertem a dolgokat, amelyekről szó lesz. A mi gyászos száműzetésünk feltételeiről fog beszélni, majd kicserélik nézeteiket arról, hogy mikor lesz a szenvedésünknek vége ... hogy már csak egy böjtöt kell megélni a hazánktól távol... és lehet, hogy ez lesz az utolsó ... lehet. Igaz, ugyanezt mondták tavaly és tavalyelőtt is ... de ne siránkozzunk. A győzelem minden esetben biztos, a mi férfiaink valamennyien ezt hirdetik. Tudjuk, hogy eljön a visszatérés napja. És nekünk azokra kell gondolnunk leginkább, akik ott maradtak. A népre, amely szenvedd.. a mi harcosaink mintha vasból lennének ... és így tovább. Aztán a száműzetés szomorúságáról lesz szó, a hazájukba vágyakozó szívekről., a halál előtti félelemről a szülőföldtől távol... aztán ... Ez most kicsit hosszabbra nyúlt, lehet egy órára, lehet többre. Egészen odáig, amíg a kávét hozták. Nem is figyeltem oda nagyon. Én is a száműzetésről és a borús napokról gondolkoztam, persze a magam módján. Arra gondoltam, hogy mióta első eljegyzésünket megtartottuk otthonunkban, a hosszú, fényes szalonban, Algéria halmán mennyire megváltozott minden. Ott volt a mi boldogságunk, boldogságunk és békénk. És én, én nem voltam olyan összetört lelkű, halállal viaskodó, mint ma ... reggeltől másra sem gondolok, csak az elmúlásra ... igen, gondolkodtam, hogy megváltozott minden, ám bizonyos értelemben mégis minden a régiben maradt. Az én férjhezadásom- mal is foglalkoztak. És miért? — mondtam hirtelen. Minek az? — ismételtem dühösen, mint a visszhang. Hogy gondjaim legyenek, amelyek a háború idején sem változtak meg, hogy az éjszaka közepén felébredjek és gondolkodjam, vajon mi lakik annak az embernek a szíve mélyén, akivel majd megosztom az ágyamat... a gyermekért és azért, hogy sírjak, mert az élet soha nem -társul az asszonyhoz egyedül, a halál mindig a nyomában jár, alattomos és gyors. És rámosolyog az anyára ... Igen, miért tehát ? A kávét felszolgálták. — Egy kortyot sem iszunk, — kezdte az idősebb anyóka — míg nem kapunk választ a lányától. — Igen, — mondta a másik — a testvérem megparancsolta nekünk, hogy addig haza se menjünk, amíg komoly ígéretet nem kapunk. Anyát hallgattam, hogyan tér ki a felelet elől, hogyan kéreti magát, hogyan kínálja meg őket ismét, igyanak. Ajsza segített ... Az asszonyok pedig megismételték kérelmüket. Ilyen volt a szokás. Aztán még néhány percig tartott az egyezkedés. Az anya az apára hivatkozott: — Ami engem illet, én odaadnám maguknak. Tudom, hogy jó emberek... Öe mit mond apa? — Az apa már beleegyezését adta a testvéremnek, — mondta az egyik asz- szony a kettő közül, akik any- nyira hasonlítottak egymásra. — Most már csak nekünk kell megegyeznünk... Felemeltem a fejem. Ügy hiszem akkor találkoztam Hafsza tekintetével. Szeme mélységében különös fény égett, a kétségé vagy az iróniáé, nem tudom, de Hafsza most különös volt, telve szeretettel és érdekességgel. A tekintete legalábbis ezt fejezte ki. — Nem akarok férjhez menni, — mondtam hamar. — Nem akarok férjhez menni, — ismételtem majdnem kiabálva. A szobában nagy zűrzavar keletkezett. Az anya fellélegzett és felállt, Ajsza elvörösödött és mindkét asszony lassú, sértett mozdulatokkal felémfordult. — No és miért? — kérdezte közülük az egyik. — Az én fiam, — szólt büszkén az öregasszony — művelt ember és néhány nap múlva elutazik Keletre. — Biztosan! — mondta az anya érezhető buzgósággal. — Tudjuk, hogy tudós, ismerjük őt az egyenes szívéről!... Persze ... — Nem a maguk fiáért, — mondtam. — Nem akarok férjhez menni. Szemem előtt egészen sötét a jövő. Nem tudom, hogyan magyarázzam... de egész sötétnek látom, — ismételtem zokogva. Ajsza csendesen kiment. És aztán.., de minek beszéljem, mi következett. Égtem a szégyentől. Nem értettem az egészet. Amikor az asszonyok elmentek, csak Hafsza maradt mellettem. — Menyasszony vagy — mondta szomorú hangon. — Anyád mondta, hogy odaad. Beleegyezel ? — kérdezte és könyörgő szemekkel nézett rám. — Nem rajtam múlik •— szóltam és lélekben is ezt éreztem. — Nem rajtam, bizony. Nem is tudom, hogy mi volt velem. De mikor mindnyájan a jelenről beszéltek, a jelen változásairól és szerencsétlenségeiről. És én, én azt mondtam: mire jó az, hogy messze a hazánktól így szenvedünk ? Vajon fogok-e még Algériában ülni és játszani, mint ezekelőtt... Hiszen ha megváltozik az élet, mindennek meg keiiene változnia, mindennek. Ezekre gondoltam, de nem tudom, hogy helyesen tettem-e, vagy sem ... te, te művelt vagy és ki tudja, hogy megérted-e? — Megértem, — mondta mérlegelve Hafsza, úgy mintha beszélni akarna, de aztán mégis elhallgatott. — Nyisd ki az ablakot, — kértem. Ment, kinyitotta, majd visszatért az ágyamhoz, amelyen minden ok nélkül elsírtam magam. Lehet a fáradságtól, lehet a szégyentől. És a nagy csendben a közeledő éjszakára figyeltem, amely valósággal benyomult a szobába. A konyhából, ahol két testvére volt, idegennek tűntek a beáradó hangok. Hafsza beszélni kezdett. — Egyszer a te apád a száműzetésről, a mi száműzetésünkről beszélt, jól emlékszem rá, mert úgy senki, de senki nem tud beszélni, mint a te apád. Azt mondta: Az olyan emberek számára, akiket az isten szeret, nincs száműzetés. Csak szenvedés van, — folytatta, de elfelejtettem, mi következett, azonkívül, hogy gyakran ismételte és különös hangsúllyal a MI szócskát. Olyan lebilincselő erővel beszélt, hogy a végén megkérdeztem tőle, vajon a kihangsúlyozott szócska csupán kettőnkre vonatkozik-e, vagy a többi asszonyra is, hazánk minden asszonyára. Szavaim félbeszakították beszédét, elhallgatott. De valamilyen más asszo- nyi hang felelt s ez a hang a nyitott ablakon keresztül áram- tott be, a madár repülésére jellemző gyorsasággal, amely zivatar után ismét belezuhan a vízesésbe. — A többi asszony a szom- szédéknál már elcsendesedett, — jegyeztem meg — csak az anya sír... Ilyen az élet, — tettem hozzá néhány pillanat múlva. Egyesek felejtenek, vagy egyszerűen alszanak. És mások, mások falhoz verik a múltat. — Ezek az igazi száműzöttek, — mondta Hafsza. Fordította: M. J. Barangolás ho’napországban „Gyermekkoromban találkoztam először a tengerrel — igaz, csak képzeletben. A nyári szünidő első napjaiban lehetett. A Perec partján, füzesek árnyékában heverésztem és vágyódó gyermekszemmel bámultam a fodros felhőket, a ringó búzamezőket és szomorúan pillantottam dél felé, ahol a láthatár szélén az álmok kék óceánja összeölelkezett a róna aranyló kalásztengerével. Csapongó fantáziám kergetőző fehér vitorlásokat varázsolt az égbolt végtelen kékjére — messzi pálmaszigeteket, mesebeli városokat minaretekkel és turbános miieuzinekkel. És nagyon, nagyon szomorúan tértem haza édesanyámhoz.“ Aztán megvalósul az álom: „Régi rozsdás sorompók már nem zárták el előttünk csörömpölve az utakat, és a rejtett vágyak valósággá váltak. Gyorsvonat, gőzhajó, és repülőgép messze országokba vittek, soha nem látott vidékekre. Fürödtem nyári alkonyatkor a Kronstadti-öböl hullámaiban, csónakáztam az Északi-tengeren, halásztam régi kalózok ivadékaival a kék Adrián. Balkáni hegyóriásokra bámultam a magasból, repültem sztyeppék és ázsiai sivatagok felett. Madártávlatból csodáltam az Aral-tó ezüst tükrét, a Kaspi- tenger színskáláját, a Kaukázus hófedte ormait, és nem bírtam betelni az Ararát szépségével; Moszkva utcáin Szép Ernő-verseket idéztem, míg Taskentben földim, Bányai Kornél, a „Nyugat“, költőjének emlékeit kutattam, Bokhará- ban Vámbéryre emlékeztem és Szamarkandban meghatottan álltam Tamerlan sírjánál. Láttam Rusztaveli szobrát Tbilisziben és egy régi magyar betűmetsző mesterre gondoltam." Kell-e mindehhez kommentár?! A stílus, amiről az embert meg lehet ismerni... Kitárul előttünk a világ, képzeletünket egy határtalan ország sztyeppéi s roppant folyók kergetik. Vonzó és értékes Barsi fantáziájának szárnyalása. Gazdag, színes, életteljes képeiben az emberben szuny- nyadó nomád örök vándorkedve összpontosul. Előadásmódja szinte romantikus, lírával átmelegített, természetes pátoszba forduló. Az emlékezés szug- gesztív szavakat ad tollára, modorosság nélküli írásművészete, hangjának ritka frissessége csalhatatlan biztonsággal belopja magát az olvasó szívébe. © A Klement Gottwald múzeum Prágában Prágai felkelés címen érdekes kiállítással szerez meglepetést. A legújabb kutatások alapján szerzett dokumentumokat mutatja be és teljes képet nyújt népünknek a fasiszta betolakodók ellen vívott hősi harcáról. A második meglepetést pedig a Győzedelmes Februárra vonatkozó dokumentum gyűjtemény nyújtja. Két emlékezetes nap Gyönyörű időben, nagy hegyek lábánál, csevegő patakok forrásánál folyt le Gombaszögön a találkozó, a Csemadok kelet-szlovákiai dal- és táncünnepélye. Autóbuszok karavánjai hordták az érdeklődőket a nap csaknem minden órájában. Kerékpárok, motorkerekek, személygépkocsik álltak glédában az utakon. A sátorok közt szinte zsúfolódott a nép. A mesés szépségű vidék majd minden embere tudott a találkozóról és nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy ezen a két napon rengeteg munkás s parasztember kóstolt bele családtagjaival a kultúra ízébe. Mert hiszen a vezetőség a napot is úgy osztotta be, hogyha délelőtt még dolgoztak, délután pedig pihentek az emberek (szombatról van szó), este már a Csemadok lévai színjátszóinak előadásában Vince Ernő — Kállai István Tavaszi keringő című há- romfelvonásos operettjének örüljenek. De a következő nap, vasárnap is ilyen beosztott volt. Mindjárt a reggeli órákban benépesült a találkozó színhelye. Rögtönzött sátrak alól, terebélyes fák árnyékából, meg a domb oldalán elhelyezett lócákról, meg sörhabos asztalok mellől néztük végig a gazdag, színes programot. Ezer és ezer ember, gyermek, lány, asszony, férfi, anyókák, apó- kák hallgatták a szép népdalokat, s nézték a változatos tánckompozíciókat. Igen sok csoport szerepelt ezen a napon, s nem is akármilyen. Äm akiknek táncmozdulatait igazán megőriztük emlékezetünkben, azok a somogyiak, kraszna- horkaváraljaiak, rimaszombatiak, pelsőciek, csicseriek és ipolyviskiek voltak. „Ku- koricappattogtatás“, „dr- döglagzi“, „Sárzódás“, „Üvegestánc“, „Húsvéti locsolás“ és „Kenderfeldolgozás“ című táncaikkal felejthetetlen élményt nyújtottak. Akik végignézték a seregszemlét, meggyőződtek arról, hogy a gombaszögi találkozón fellépő csoportok további jelentős lépést tettek előre a népművészet területén.
