Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-04-26 / 17. szám

/ «... és reméljük, hogy azokat a sikereket, melyeket Karas elv- társ elért, megjelelő formában értékelitek, a helyi nemzeti bi­zottság köszönőlevelet intéz hozzá, és a szövetkezeti tagok összejövetelén is ünnepélyes ke­retek között megemlékeznek róla..." — Így — mondta Burda, a he­lyi nemzeti bizottság elnöke. Most már megvan. Ej, de nagyot nézne. Anyuska, gyere csak, hallgasd csak meg ... Burdáné, egy kövér, nehéz mozgású asszony, előjött a kony­hából, még tésztás volt a keze. — Ne bolondozz apjuk, mit gondolsz, lopom az időt ? Ez még megvár. De mi lesz a gombóc­cal? Burda elnök megigazította a szemüvegét, azután rosszalólag végigmérte a^feleségét, és szem­rehányóan megszólalt: Gombóc, ma, amikor ilyen dicsőséget ér­tünk el? Ojból olvasáshoz fogott, Bur­dáné meg lopva a konyha felé pislogott. De amikor meghallotta a Karas nevet, leült és a férjére szegezte tekintetét. tam benézek, hogy mint vannak Sohoréknál. — Kint vannak a földeken. Anyám hazaküldött, hogy készít­sem el a vacsorát. Filip anyó azonnal észrevette, hogy Ancsinak kisírtak a szemei. Pedig a lány alig emelte fel te­kintetét. — No mi az, csak nem sírtál? — Én? Ugyan miért gondolja, — és hátrasimította hullámos szép haját. — Mi az, Feri már három napja nem volt itthon? Ancsi a szája szélét harapdálja és úgy elmerül a krumpli hámo­zásába, mintha attól függne fia­tal életének minden boldogsága. — Nem tudom, úgy látszik sok munkája van az üzemben. — Ügy, úgy munkája? Hát ő min­dig csak dolgozik? — Bizony így van ez Filip anyó. — Es a lány titokban le­törli könnyeit. VALINA KUCHÁROVA: kitüntetés — Lányom, a világ, — és mélyen sóhajt, a férfiak, mind mondják dolguk ki tudja merre • lányom, rossz az öregasszony — No és azok jómadarak. Azt van, miközben csúszkálnak. x»**-". Valaki kopogott. — Szabad — szólalt meg az elnök dühösen. Nem szerette, ha fi ünnepélye.- pillanatokban meg­zavarták. Filip anyó totyogott ~ be.-r Á, maga az Filipné. Talán csak nem akarja emelni a be­adást ? — Dehogy, éppen panaszkodni jöttem, nem tojnak a tyúkok ... — Nézze, az ilyen beszédeket már meguntuk. Az öregasszony annyira meg­szeppent, hogy nem is folytatta mondókáját, és inkább sarkon fordult. Filip anyó csak akkor öreg, dmikor munkáról van szó. Bez­zeg a nyelve, úgy pereg, mint a motolla. Csak akkor lassítja lépteit, amikor a falu szélén egy takaros kis ház elé kerül. Benéz a pitvarajtón, látja, hogy Ancsi ott ül és krumplit hámoz. — Erre mentem, hát gondol­A beadás végett jártam ott, Burdáné úgy ment ki az irodá­ból, mintha valaki leforrázta volna. Nem csoda, hiszen min­denki olyan büszke arra a Ferire. Ancsi csak hámozza a krump­lit tovább, már oda se figyel, de az öregasszony mindig csak,ott lebzsel körülötte. Végre elkészült a munkájával, összeszedte a krumplihéjat és felállt. — Adok magának néhány to­jást — mondta a lány síri han­gon, mintha csak temetésén szó­lalna meg. — Megköszönöm — felelte Filip anyó lelkendezve. Valaki úgyis megbabonázta tyúk­jaimat, nem tojnak. Szatyorába süllyesztette a tojásokat és aztán elbiccegett. Ancsi meg feltette a krumplit, bement a kis szobá­ba, ágyra vetette magát és. ke­servesen sírt. — Talán tud valamit Feriről, Filip néni? — Jaj, ezt mégsem kellett volna megkérdezni, hiszen Filip néni a legnagyobb pletykás a faluban. — Tudok, meg nem is. De te aztán ne mérgeskedj, még felha- ragítlak és mi szükségem van arra. A féreg csak fészkelődik, izeg- mozog, a bizalmatlanság egyre jobban beleeszi magát a lány leikébe. — No mit tud Filip néni, mondja már. Két éjjel le sem hunytam a szemem. — Hát valami sokat nem tu­dok, de voltam az elnöknél, a Burdánál, levél érkezett a vá­rosból és amikor felolvasta hal­lottam egy részletet belőle. — írtak Karas Feriről? Arról, hogyha majd összejönnek a fa­lubeliek, akkor beszélni kell róla, meg ki kell akasztani a táblára. A fejemet adom érte, hogy abból semmi jó sem néz ki... — Ezt mondta az elnök? — Nem, ezt felolvasta, a feleségé­nek, éppen, amikor bekopogtam. A vasútállomás messze volt a falutól, Karas Feri szinte futó­lépésben tette meg az utat. Nem tekintett maga köré, valami lük­tetett, forrongott benne. Nem érzett fáradtságot, még nyoma sem volt annak, hogy három éjjel nem aludt. Végre elérte a falut, az arrajárók szólítgat- ták. — Hej, Feri, várjál már, hová sietsz annyira? Jindra Bartusek a traktoros léleksza­kadva utólérte Ferit, felültette a traktorra és máris indultak. — Hogy állunk a május else­jével? — kérdezte Jindra. — Felvonulás, dicsőség lesz, de fő­leg a terv ... barátom ... a terv. — Teljesítitek? Felragyogott Feri szeme, de semmit sem árult el, még azt sem, ami ma a legjobban melen­geti, még arról sem tett emlí­tést. Titkát a lánynak tartogatja, annak, akinek selymesebb a haja a legszebb selyemnél. Feri ezt ki se tudja fejezni és nagyon elszé- gysllné magát, ha valaki meg­kérdezné, hogy mit érez. — Állj meg Sohorék előtt. Jindra készségesen leállította a traktort és tréfásan oldalba bökte barátját. — No Feri, lesz nemulass, három napig nem je­lentkezni'. De Feri már rá se hederít, és eltűnik a házban. Sehol senki. A Sajó kutyát kikötötték, de az rá se sandít, hiszen jól ismeri Ferit. Minden tárva-nyitva. Talán a kis szobában lesz, nem mer benyitni. Kopog. Lépteket hall. Ügy látszik mégis csak otthon van valaki. Ancsi kidugja a fejét az ajtón. Feri megpillantja kisirt szemeit, a leány becsapja az ajtót, csat­tan a zár. Ferit mintha villám érintette volna. — Mi történt Ancsi, talán beteg vagy? Vagy haragszol, hogy nem voltam itt­hon? — Semmi válasz. A fiú nem tudja mihez fogjon. No ez aztán szép kis história. Itt álljon és könyörögjön a becsukott ajtó előtt? Bemegy a konyhába, rátesz a tűzre, vizet önt a krumplira és leül. De azután mégis csak elunja magát és ha­zamegy. Vége az örömének, mi­lyen szépen kiszínezte, hogy majd meghívja Ancsit a május elsejei felvonulásra, és meg­mondja, hogy a menet élén ha­ladnak. És felteszi a kérdést, vajon tudja-e miért? Otthon úgy várták, ahogy azt elképzelte magának, az apja né­mán kezet szorított vele, az anyja könnyezett. Karásék mö­gött nehéz, göröngyös élet áll. Elfásultak, nem is tudják már kifejezésre juttatni örömüket. Feri kilenc gyermekük közül az egyetlen, aki megmaradt. Ol­vasztár lett és egyik normát a másik után szilárdítja. Élmun­kás és köztiszteletnek örvend. Az anyjának persze fogalma sincs, hogy mik azok ä normák, de annál gyönyörűbbnek látja az egészet. Vacsoráztak. Azután Karas apa beszámolt a fiának arról, hogy mennyit haladtak a tavaszi munkák. — A földnek meg kell adni, ami a földé, különben megbosz- szulja magát. — Minden munká­val igy vagyunk, apám — felelte Feri. Szép meleg tavaszi este volt, az egész család kiült a ház elé. A szomszédok átjárkálnak, ki vízért, ki meg csak úgy. Keve­sebb az iga, több az idő. Bees­teledett. Egyszer-csak felbukkant Filip anyó szürke kendője. — Együtt a család? így van ez rendjén — mondja Filip anyó. No mi az Feri, mikor nősülünk? Feri kedvetlenül válaszol. A vén boszorka miért emlegeti most a nősülést, amikor azt sem tudja mi van Ancsival. Léptek hallat­szottak. Burda, az elnök lépett a ház előtt ülő családhoz. No, legalább most eltűnik az öreg­asszony. Valóban. De nem ment messzire, csak a kerítés mögé, hogy jól halljon. — Örülök, hogy visszajöttél, nagy hírem van számodra. Szóval a legjobb dolgozónak hirdettek ki. Gratulálok. Feri kezet szorított az elnök­kel. — Hol voltál ilyen sojcáig? — Május elsejéig feltétlenül tel­jesíteni akarjuk a tervet. És képzeljétek, e napokban egyszer csak megszólalt az üzemi hang­szóró, hogy olvasztárra van szükség, különben nem teljesít­hetik 0 tervet. A mi részlegün­kön minden kézre nagy szükség van, mit tehettünk mást, meg­hosszabbítottuk a munkaidőt. — És segített? — Hogyne, három emberre volt szükség, hatan je­lentkeztek, és tudod nijit jelent az, ha hat ember összefog? A kerítés mögül valami nesz hallatszott. Burda szétnézett, de nem látott senkit. Talán újból áskálódni jött az a vénasszony? Legyintett, és hazafelé tartott. — Hová siet öreganyám? — kérdezte a vasúti pénztáros Filip anyót, amikor az ott tolakodott az utasok között. — Prágába, a lányomhoz — jelelte és szét­nézett, vajon nem hallotta-e valaki. Máris Prágában szeretett volna lenni, mihelyt elterjedt, hogy a Karas Ferit kitüntették. Nem bírta ki tovább, égett a lába alatt a talaj. Az öreg Sjohor is azt hangoztatta, hogyha . csak meglátja azt a vén boszorkát, épkézláb nem kerül haza. A vonat végre elindult. Nem is vette észre, hogy a szomszédos fülkében ott kuporgott a sarok­ban Sohor Ancsi. A lány valóban mindent elkö­vetett, hogy ne legyen feltűnő. Valami elintézni valóm van itt Prágában — mondta zavartan a nénikéjének, amikor az csodál­kozva fogadta. De azután hosszú faggatás után a lány szép sor­jában elmondta szive bánatát. — No jó, akkor elkísérlek — mond­ta, és a lány hálás volt érte, hogy nem ment egyedül. Nagyon lekötötte figyelmét az ünnepé­lyesen kidíszített terem. Az emelvényen a legjobb dolgozók foglaltak helyet. Ancsi érezte, hogy ég az arca. Feri. Lassú lép­tekkel ment az emelvény felé, valaki érdemrendet tűzött a mellére. Most fényképezték. Ah- esi arcáról peregtek a könnyek. Véget ért minden, Ancsi még elérte a vonatot, rettenetesen egyedül érezte magát, amikor a kis állomáson kilépett a sötét, hideg éjszakába. — Ancsi — szólalt meg mö­götte egy hang — ne siess. Feri állt mögötte. Ügy látszik észre­vette ott, abban a díszteremben is. — Mi jutott eszedbe? — Hát... hogyha Filip anyó ■.. Szemközt álltak egymással, mintha már évek óta nem látták volna egymást. — Vigyázz csak, egy tortát viszek, nehogy szét­nyomjam. Feri a fűre helyezte a tortát, mindketten nevettek. Holnap van május elseje. JOHANNES R. BECHER: Ébredés május elsején Mily könnyen lengtem át e napba én! Sugárzó ének lengett, gyűlt körém — Álmomban lágyan messze dallam zengett, S fölébredtem, hogy zengve együtt lengjek Zászlók suhogtak át az ablakon, S az ajtók nyílni vágytak szabadon, Mint hogyha sok barátra vártak volna Ott lenn az úton mentek ők dalolva. A vén asztal a fény felé vonult A falra sugárkévék dísze hullt, S a szürke tárgyakon boldog derengés, Ö együttzengés, zengő együttlengés! Zeng a világ: ez május elseje. Egy áradat megy, s mintha menete Áthömpölyögne végtelen időkön, Hogy egy napon hatalmasan kitörjön. Makszim Gorkij regényéből írta: Bertold Brecht Fordította: Tiszay Andor Szereplők: Az anya Iván Maso Pável Andrej Munkások Szmilgin Anton Szavalókórus Mielőtt a függöny felgördül, a következők történnek a füg­göny mögött: A tüntető menet messziről közeledik, az inter- nacionálét énekli. Rendőpve- zényszavak, amelyek hangza­varrá olvadnak: „Állj, Oszolja­tok! Álljatok meg! Lövünk! Nem* Nem!“ stb. Tömegzajban elvesző sikolyok, lövések, majd puskaropogás. Valahol messze még hallatszik az internacioná- lé, majd kettészakad és elhal. Május elsejei menet éle áll előttünk a nagy, széles hár­maslépcsőn. A legalsón Szmil­gin áll, nagy vörös zászlóval. A harmadik lépcső közepén az Anya, jobbra tőle Pável és Andrej, balra Ivan meg Anton, hátul, a munkások előtt Maso. Táblákat tartanak a következő felírásokkal: „Harcoljatok ve­lünk a kópékért!“ „8 óra szó­rakozás, 8 őrá alvás!“ stb. SZMILGIN: 1900. május elseje. MUNKÁSOK: Itt állunk a nagy körút előtt, IVÁN: Ünnepélyes pillanat ez. PAVEL: A Szuhlinov-művek munkásai a piacnál találkoz­tak a többiekkel. Látták a táblákat: „Munkások, harcol­jatok a bérlevonások ellen!“ „Bővítsétek a harci frontot!" MUNKÁSOK: És énekeltünk! Föl, föl, ti rabjai a földnek! IVÁN: Mögöttünk a Szuhlinov- művek dolgozói jöttek, és a mi üzemünk munkásai vörös zászlókkal. ANDREJ (az Anyához): Reggel megkérdeztem, hogy hová készül Pelagéja Valszová? ANYA: Azt mondtam: Veletek megyek! ANDREJ: És maga, Pelagéja Vlaszova, a csendes, egysze­rű munkásasszony velünk tartott. ANTON: Olyanok, mint Ö, so­kan vannak itt velünk. A tél hideg volt, a béreket levág­ták, mi pedig agitáltunk az üzemekben. Itt állunk most a körút torkolatánál, visszük a táblákat és a zászlókat, de az útkereszteződéseknél szu­ronyok állják utunkat! Ami­kor meglátták a zászlóinkat; ezt ordították felénk: „Oszol­jatok, mert lövünk!" MUNKÁSOK: A menet megállt! PÁVEL: Hátulról nyomtak elő­re. Ezért nem tudtunk meg­AZ ANYA állni. Aztán sortűz fogadott bennünket. Amikor az első áldozatok felbuktak, zavar támadt! Sokan nem hitték, amit láttak! Csak akkor esz­méltek fel, amikor a kozáklo­vak már belevágtattak a tö­megbe. ANYA: Velük tartottam, hogy tüntessek a jogainkért. Be­csületes emberek mentek ve­lem a felvnouláson, olyanok, akik egész életükben csak dolgoztak. Voltak közöttük kétségbeesettek is, akiket szinte megőrjített a munka- nélküliség! És éhesek, akik már gondolkodni sem tudtak. ANDREJ: Mi, akik elől álltunk csak a sortűzre bomlottunk szét. Addig egy ember vol­tunk! PÁVEL: Szmilgin vitte a zász­lót... MUNKÁSOK: És mi kitartot­tunk a zászló mellett! PÁVEL: Nem voltunk hajlan­dók kiadni a kezünkből! Éreztük, hogy mindennél fontosabb, amit cselekedünk. Nem törődtünk azzal, hogy leütnek vagy eltipornak min­ket, a zászlót tovább vittük! Tovább vittük, hogy a mun­kások lássák, értük harco­lunk! ANDREJ: Mindenki látta, hogy magasan tartjuk a vörös lo­bogót! ANTON: Akik pedig nem vol­tak ott, azok ma vagy holnap majd megtudják, amikor is­mét előttünk fog lobogni a vörös zászló. Mert mindany- nyian tudjuk, és bizonyosak vagyunk abban, hogy mindig együtt maradunk a vörös zászlóval. Kizsákmányolőink előtt ez a zászló jelenti a legnagyobb veszélyt! MASO: A mi zászlónk marad az idők végtelenségéig. SZAVALÖKÖRUS: A mi zászlónk marad az idők végtelenségéig, előttünk lobog az idők végtelenségéig, akár akarják egyesek, akár nem! Harcunknak nem lehet más vége mint a teljes győzelem képe minden városban és minden országban, ahol csak dolgozók élnek. ANYA: Szmilgin, a munkás vitte a zászlót. SZMILGIN: (előlép) Tizenöt éve dolgozom a mozgalom­ban. Egyike voltam az elsők­nek, akik forradalmi agitá- ciőt végeztek az üzemekben. Harcoltunk a jobb bérekért, ar megfelelőbb munkafeltéte­lekért, tárgyaltunk a gyáro­sokkal. Mindig éreztem: egé­szen máshol tartanánk, ha erősebbek lennénk, ha töb­ben volnánk. Akkor majd be­leszólhatnánk alaposabban a dolgokba! Ott álltam a me­net élén, mögöttem sok ezer ember, de előttünk terpesz­kedett a túlerő, az erőszak hatalma Meg kellett kérdez­nem tőletek, adjam-e át a zászlót, elvtársak? ANTON: Ne add ki, Szmilgin! Ne tárgyaljunk velük! — ki­áltottam. ANYA: Ne add ki kezedből, nem történhet bajod! Békés tüntetőket nem bánthat az erőszak. . - mondtam én. 4.NTON: Ekkor egy rendőrtiszt így kiáltott: Ide a zászlót!" PÁVEL: És Szmilgin hátrané­zett, látta maga mögött a mieinket. IVÁN: A táblák mögött álltak a Szuhlinov-művek sztrájko­ló munkásai. Láttuk, hogy egy közülünk való munkás mit tud csinálni a zászlóval. PÁVEL: Tizenöt éve él Szmil­gin a mozgalomban! Munkás és forradalmár! 1900. május elsején 11 órakor, a Nagy­körút sarkán ott állt a döntő pillanatban. Ezt mondta ak­kor: SZMILGIN: Nem,adom ki a zászlót a kezemből, és nem tárgyalunk! ANDREJ: Jól van, Szmilgin, ki­áltottuk, így van ez rendjén! IVÁN: Ügy van, válaszolta Szmilgin, —. és térdre ro­gyott, mert egy lövés találta. ANDREJ: Velünk jött sebesül­ten, de nem adta ki kezéből a zászlót! SZMILGIN: (megtántorodik): Veletek mentem együtt... (Hangja elgyengül, az ereje elhagyja, a zászló kicsúszik a kezéből.) PÁVEL és ANTON: (átkarolva tartják). ANYA (lejön a lépcsőn): Szmil­gin, én fölveszem a zászlót. Ezentúl én viszem! Közel már az idő, amikor mindnyá­jan szabadok leszünk! (Függöny)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents