Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-12 / 2. szám

310 f CD I CD ■ O B CD 9 O ■ CD ■ CD D ■ CD BCD B CD ■ n H CD 0 CD S n ■ CD ■ CD ■ CD H CD ■

0

m

0

ÜL

0

m

0

m

0

■

o

B

o

B

0

Konsztantyin Pausztovszkij:

A HÓ

SIOlOlOlOlOlOICOlOlOIQIOlOlOlOlOIQIOlOlOia

A z öreg Potapov egy hónappal később halt meg, mint ahogy házába Tatjána Petrovna beköltözött. Halála után Tatjána Petrovna, a lánya és öreg nevelőnője magukban maradtak.

Nem volt nagy a ház, mindössze három szoba. Ä hegyen állt, a folyó fölött, amely a városka északi szélétől tartott lefelé. A ház mögött lévő kopasz gyümölesöskertet nyírfaerdő szegélyezte. Reggeltől estig varjak károgtak benne, seregestől repültek a fák puszta hegye felett, esőt sejtettek.

A moszkvai Tatjána Petrovna sokáig nem tudott hozzászokni a csendes városkához, házacskáihoz, nyikorgó ajtócskáihoz és süket estéihez, amikor még a lángoló petróleumlámpák sercegését is hallani lehetett.

— De milyen buta is vagyok! — gondolkozott el Tatjána Petrovna. — Miért mentem el Moszkváitól, otthagytam a színházat, a barátokat! Helyesebb lett volna elvinni Varját a nénikéjéhez Puskinba; ott berepülések nem voltak s én egyedül maradhattam volna Moszkvában. Istenem, milyen huta is vagyok!

No, de Moszkvába visszatérni már lehetetlen volt. Tatjána Petrovna szolgálatot kezdett, a katonai kórházakban — a városkában volt ezekből néhány — és megnyugodott. Később a városka is megtetszett neki. különösen télen, amikor rárakódott a hó. Múltak a lágy szürke napok. A folyó sokáig nem fagyott be, zöldes vize fölött pára képződött.

Tatjána Petrovna megszokott a városkában és az idegen házban. Megszokta a zongorát és a parti védelem páncélosait a megsárgult képen, Valamikor régen az öreg Potapov hajómechanikus volt. A színehagyott zöld posztóyal letakart íróasztalon a Hromoboj csatahajó modellje állt, amelyen hajózott. Varja mégcsak hozzá sem nyúlhatott a modellhez. Semmihez sem érhetett.

Tatjána Petrovna tudta, hogy Potapovnak van egy fia — tengerész, aki a fekete-tengeri flottában harcol. Fényképe a csatahajó mellett állt az asztalon. Időnként kezébe vette, nézegette és vékony szemöldökét összehúzva gondolkodott. Ügy tűnt neki, hogy ezzel az emberrel valahol, valamikor régen — még szerencsétlen házassága előtt — találkozott. De hol? És mikor?

A tengerész békés, kicsit hamiskás szemmel nézett rá, mintha kérdezte volna: „No hogyan? Hát igazán nem jut eszébe, hol találkoztunk?“ — Nem, nem jut, — felélte halkan Tatjána Petrovna.

— Anyuka, kivel beszélgetsz? — kiabált át a szomszéd szobából Varja.

— A zongorával, — nevetett Tatjána Petrovna.

Tél elején egyforma kézírású levelek érkeztek Potapov nevére. Tatjána Petrovna az íróasztalra helyezte ókét. Egyszer éjszaka felébredt. Az ablakokon kísértetiesen fehérlett a hó. Arhip, a szürke macska, Potapov öröksége a heverőn drémált.

Felöltötte pongyoláját, bement Potapov dolgozószobájába és az ablaknál megállt. A fák ágairól éppen lerázta a havat agy felröppenő madár. A fehér gomolyag sokáig lebegett s beporozta az ablak üvegét.

Tatjána Petrovna gyertyát gyújtott, elhelyezte az asztalon és helyetfoglalva a fotelben, hosszan elnézegette a láng nyelvét. Aztán a levelekből vigyázva elvett egyet, felnyitotta, megnézte és olvasni kezdte.

— Én kedves öregem, — olvasta, — bizony, már egy hónapja kórházban fekszem. A seb nem veszélyes. Gyógyul. Ne gyötörd magad az istenért és ne szívj cigarettát cigaretta után. Kérlek!

— Gyakran gondolok rád, apám, — olvasta tovább Tatjána Petrovna, — a házunkra és városkánkra is. Tőlem ez mind oly borzasztóan messze van, mint a világ vége. Lehunyom a szemem és látom, amint nyitom az ajtót; megyek a gyümölcsösbe. Tél, hó és az öreg lugashoz vezető út tiszta, az orgonabokrok zűzmarásak. A szobában kályha zenél. Nyírfa füstje illatozik. A zongora végre felhangolva s te azokból raksz sárga gyertyákat a gyertyatartóba, amelyeket Leningrádból hoztam. Az ismerős kották is ott fekszenek a zongorán: A Pik dáma előjátéka és a Távoli partok apáiért románc. És a csengő az ajtó fölött rossz még? Nem volt időm megcsinálni. Megláthatom mindezt valaha? Mosakodhatom újra korsónk kúti vizéből? Emlékszel? Eh, ha tudnád, Itt a távolban, hogy beleszerettem mindenbe! Ne csodálkozz, teljes őszinteséggel írom: a harc legnehezebb perceiben gondoltam a házra. Tudtam, hogy nemcsak az egész országot védem, hanem annak kis, nekem legkedvesebb sarkát — téged, gyümölcsösünket, kócos fiainkat, nyírfaerdőnket a folyón túl és végül Arhip macskánkat is. No csak ne nevess, ne csóváld a fejedet.

Ha kiengednek a kórházból, lehet, hogy jövök néhány napra. Nem tudom. Inkább ne várj...

Tatjána Petrovna sokáig ült'az asztalnál, kitágult szemmel nézett az ablakon keresztül, ahol a kékes szürkületben új nap született. Azon gondolkozott, hogy az idegen ember minden percben megérkezhet a frontról és nehezére esik majd idegeneket látni a házban, mindent másképp találnia, mint ahogyan elképzelte.

Reggel megparancsolta Varjának, hogy vegye a falapátot és az omlástól tisztítsa meg a lugashoz vezető Utát. A lugas egyébként egészen ütött-kopott volt. Faoszlopai dértől szőrösek, megőszültek. Tatjána Petrovna addig a csengőt javította meg saját kezűleg az ajtó fölött. Nevetséges felírás volt hajta: „Vígan csengetek — barátot köszöntök“. Tatjána Petrovna becsöngetett. Magas hangok zavarták meg a csendet. Arhip macska békétlen mozgatta fülét és mintha megsértődött volna, kiment az előszobából: valószínűen vakmerőségnek tűnt neki a csengő víg berregése.

Nappal Tatjána Petrovna pirosán és mozgékonyán s a megindultságtől homályos szemmel elvezette a városból az öreg Csehot, aki megjavította a gyorsfőzöt, a petróleumlámpát, a harmonikát és felhangolta a zongorát. Ennek a mindenhez értő mesternek érdekes vezetékneve volt: Nevídal. Cseh rendbeszedte a zongorát és kijelentette, hogy a zenei felszerelés öreg ugyan, de nagyon értékes. Tatjána Petrovna ezt nélküle is tudta.

A mester elment és Tatjána Petrovna figyelmesen átkutatta az íróasztal fiókjait. Egy jó vaskos kötegben gyertyákat talált. Belerakosgatta a gyertyatartókba, amelyek a zongorán álltak. Este meggyújtotta őket, leült a zongorához és a ház megtelt hangokkal.

Mikor Tatjána Petrovna abbahagyta a játékot és elfújta a gyertyákat, a szoba megtelt édes füsttel, karácsonyra emlékeztetett.

Varja nem tartóztathatta,

— Miért nyúlsz idegen dolgokhoz? - mondta Tatjána Petrovnának. — Nekem nem engeded meg és neked szabad?

A csengő is, a gyertyák is, a zongora is — semminek nem hagysz békét. Az idegen kottákat is a zongorára helyezted.

— Azért, mert én már nagy vagyok, — védekezett Tatjána Petrovna.

Varja fagyosan és hihetetlenül nézett rá. Tatjána Petrovna egyáltalán nem látszott nagynak. Pontosan arra a fényes aranyhajú lányra hasonlított, aki ezüst cipőcskéjét elvesztette a palotában. Maga mesélt erről Varjának.* * *

Nyikoláj Potapov még a vonatban elhatározta, hogy nem fog az apjánál többet időzni huszonnégy óránál. Szabadsága nagyon rövid volt, alig futotta az utazásra.

A vonat nappal érkezett a városkába. Az ismerős főnök rögtön azzal fogadta az állomáson, hogy az öreg Potapov egy hónapja meghalt és házukban fiatal moszkvai énekesnő lakik a lányával.

— Kitelepített.

Potapov hallgatott. Az ablak tükrében papu- csos, vattakabátos utasokat látott. Szaladtak teáskannával a kezükben. Fejében szédülést érzett.

— Ügy bizony, - mondta a főnök, — jó

ember volt És a fia köszöntését mégsem engedte meg az ítélete. >

— Mikor indul vissza vonatom? — kérdezte Potapov.

Reggel ötkor — csendesedett el az állomásfőnök és aztán megjegyezte: - Várhatna nálam is. Az asszony készítene valami ennivalót, teát főzne. Már nem fizetődik ki hazamennie.

— Köszönöm, — fogadkozott Potapov és elment.

A főnök egy pillanatig utána nézett s megcsóválta fejét.

Potapov a városon keresztül ment a folyóhoz. Szürke ég függött felette. Ég és föld között éles szögben ritkásan hullt a hó. A bepiszkolt úton csókák sétálgattak. A szemben fekvő erdős parton szél fütyült, könnyet préselt szemébe.

— Mihez kezdesz! - mondta Potapov. — Későn érkeztem. Most egyszerre minden olyan Idegen — a városka is, a folyó is, a ház is.

A hegyomlás irányába nézett. A ház ott fe- ketéllett, ahol jeges dermedtségben a gyümölcsös aludt. A kéményből füst emelkedett fel. A szél a nyirfaerdőbe hordta.

Potapov lassan lépegetett a ház felé. Elhatározta, hogy be sem megy a szobába, csak megnézi a gyümölcsöst és megáll az öreg lugasnál. Az a gondolat, hogy az apai házban idegen, könnyelmű emberek élnek, kibírhatatlannak tűnt. Az lesz a legjobb, semmit nem látni, semmire nem gondolni, elmenni és - felejteni.

„Hogy is lehetne másként“, gondolkodott, „az ember nap mint nap okosabb, szigorúbban néz az életre“.

Potapov éppen alkonyatkor ért a házhoz ^Vigyázva nyitotta ki a kaput, de az mégis megnyikordult. A gyümölcsös is mintha meg- rezzent volna. Az ágakról suhogva zuhant le a hó. Potapov körülnézett. A lugashoz vezető utaeska tisztára söpört volt. Bement a lugasba és kezét az öreg korlátra helyezte. Az erdőn túl, a távolban tompán lángolt az ég — a felhők mögött a hold emelkedett valószínűen. Potapov levette a sapkáját s az ujjaival beletúrt a hajába. Körülötte csend honolt, csak lent a hegy alatt zörögtek üres vödreikkel az asszonyok — vízért mentek a folyóhoz.

Potapov nekidőlt a falnak és félhangosan mondta:

— Szóval igy?

És ekkor valaki finoman megérintette a vállát. Megfordult. Sápadt, szigorú arcú fiatalasz- szony állt mögötte meleg sállal a fején. Két figyelmes barna szeme hallgatagon nézett rá, Sáljának ráncaiban és az arcán lassan olvadt a hó, amely a fák ágairól verődött le.

— Tegye fel a sapkáját — mondta csendesen az asszony — megfázik. És gyerünk be a házba. Mit fogunk itt állni.

Potapov hallgatott. Az asszony megfogta kabátja ujját és vezette a ki&epert utacskán. Potapov a tornácon megállt, A torkát görcsös fájás szorította, nem tudott lélegzeni. Az asz- szony ismét csendesen szólt:

— Semmi az. Kérem, ne húzódozzon tőlem. Mindjárt elmúlik.

Leverte a havat a lábáról. A tornácon megszólalt a csengő. Potapov mélyen lélegzett és torkában megakadt a levegő.

Zavartan s valami értelmetlenséget motyogva bement a házba, Az előszobában levetette kabátját — a nyírfa füstjének gyenge illata csapott az orrába. Arhip macska a heverőn ült és ásított. A fonesikos hajú kislány gyermekes csodálattal és örömtől csillogó szemmel nézett Potapovra — nem az arcára, hanem a kabátja ujján tündöklő sávokra.

— Tessék! — mondta Tatjána Petrovna és bevezette Potapovot a konyhába.

A hideg kúti vízzel teli korsó, régi helyén állt, s a tölgyfa-levelekkel hímzett ismerős lenvászontörülköző is ott csüngött.

Aztán Tatjána Petrovna eltávozott. A kislány szappant hozott Potapovnak és figyelte, ahogyan ledobta a blúzát és mosakodott. Még mindig nem tudott felocsúdni.

— Anyukád hogy van? — kérdezte a kislányt és elvörösödött,

Csak azért tette fel ezt a kérdést, hogy valamit mondjon.

Azt hiszi, hogy nagy — susogta jelentőségteljesen a kislány. — Pedig egyáltalán nem nagy. Kisebb, mint én.

— Miért? — érdeklődött Potapov.

De a kislány nem mondott semmit, elnevette magát és kifutott a konyhából.

Potapov egész este nem tudott a hiedelemtől szabadulni,^ hogy valamilyen könnyű s egyszersmind mély álomban él. A házban minden

olyan volt, amilyennek elképzelte, Ugyanazok a kották hevertek a zongorán, ugyanazok a esavart gyertyák égtek s a lángocskák pattogtak és bevilágították apja kis dolgozószoba kit. Még a kórházból írt levelei is az asztalon feküdtek, az alatt az öreg iránytű alatt, amely alá megboldogult apja rakosgatta a leveleket.

Tatjána Petrovna a tea után elvezette Potapovot a ligeten túlra az apja sírjához. A ködös hold már magasan járt, Fényénél gyengén ragyogtak a nyírfák, könnyű árnyékot vetettek a hóra.

S azután késő este, a zongoránál ülő és figyelmesen választékos ujjú Tatjána Petrovna, Potapovhoz fordult.

— Nekem úgy tűnik, hogy magát már láttam valahol.

— Igen, minden lehetséges - bizonyította

Potapov.

Hosszan nézett rá- A gyertya fénye oldalról érte és megvilágította fél arcát, Pocapov felállt, keresztül-kasul járta a szobát, majd megállt.

— Nem, nem tudok emlékezni — mondta szokatlan hangon.

Tatjána Petrovna összerezzent és félősen pillantott Potapovra, de hallgatott.

Potapovnak a dolgozószoba hevorőjén ágyaztak, persze aludni nem tudott. Minden pillanat egyre értékesebbnek' tűnt a szobában s nem akarta könnyelműen eltékozoini.

Feküdt és Arhip tolvaj lépteit hallgatta, meg az óra ketyegését, meg Tatjána Petrovna suttogását — a bezárt ajtó mögött az öreg nevelőnövel beszélgetett valamiről. Aztán a hangok elhaltak, a nevelőnő elment, ugyanakkor

a fénysáv nem tűnt el az ajtó alól. Potapov könyv lapjainak zizzenését hallotta — Tatjána Petrovna bizonyára olvasott. Eszébe jutott, azért nem feküdt le, hogy felkölthesse

a vonathoz. Be akarta ismerni neki, hogy ő szintén nem alszik, ünnepélyesen bejelenteni azonban habozott.

Tatjána Petrovna négykor csendesen kinyitotta az ajtót. Ö már nyugtalankodott.

— Fel kell költenqm — mondta. — Nagyon sajnálom, hogy fel kell költenem.

Tatjána Petrovna a városon keresztül kísérte Potapovot az állomásig ,.. Röviddel a vonat indulása előtt elbúcsúztak. Mindkét kezét odaadta.

— írjon. Mi most egy család vagyunk. Igaz?

Potapov titoktartásba burkoló dzott.

Tatjána Petrovna néhány nap múlva levelet

kapott Potapovtól.

— Perszehogy emlékeztem, hol találkoztunk — írta Potapov, — csak erről otthon nem akartam magának beszélni. Emlékszik a Krímre huszonhétben? Ősz. Vén platánok a Livadijsz- kij parkban. Sötétedő ég, halvány tenger. Mentem a sétányon Oreandba. A pádon egy leány ült. Tizenhatéves körüli lehetett. Mikör észrevett, felállt és szembe jött velem. Találkoztunk s én a szemébe néztem. Gyorsan és könnyen távozott a nyitott könyv,nélkül,, amelyet kezében tartott. Sokáig bámultam utána megátalkodottam Ez a lány — maga volt. Nem tévedhettem- Akkor éreztem meg maga után pillantva, hogy olyasmi következett be az életemben, amely egyfelől megsemmisíthet, másfelől gyönyörű boldogságot adhat. És akkor megértettem, hogy teljes lemondással tudnám szeretni önmagáért. Bizony, már akkor éreztem, hogy meg kell találnom Magát, különben nem is tudom mi történne. így gondolkoztam és ki a megmondhatója, miért nem mozdultam ki a városból. Azóta szeretem a Krímet és a sétányt, amelyen először megláttam és örökre elveszítettem Önt. Pe az élet kegyes hozzám- Megtaláltam Magát. És ha minden jól végződik, ha Ön is akarja, életem a magáéhoz fog tartozni. Haj, az apám asztalán megtaláltam a saját nyitott levelemet. Mindent megértettem. És most csak távolból köszönhetem Önnek.

Tatjána Petrovna eltette a levelet és az ablakon keresztül ködös szemmel nézett a behavazott gyümölcsösre. Tűnődve motyogta:

— Istenem, soha nem voltam a Krímen! Soha! De lehet ennek most valami jelentősége? Lenne értelme egyáltalán eltéríteni hitétől? A sajátjától?

Nevetett s tenyerével letakarta szemét. A homályos nyugati ég az ablakon túl lángolt és sehogyan sem tudott kialudni.

Fordította: MÄCS JÓZSEF

FÜGGŐLEGES;

Rejt vény pályázat

. Múlt számunkban indult az rög mondákban a viszálykodás, Uj Ifjúság januári rejtvénypá- a harc és a civakodás megszeES» “Ä "‘’r’“1*: *\f"f.

megfejtését szíveskedjenek ^ ^lr0 l9éÍe- 29- Paripa ne* szerkesztőségünk címére egy- pieseň. 32. Kínai név. 33. Kitün- szerre beküldeni. Határidő: tetés. 34. Ma már főleg a sző- 1980. január 31. A beküldött vetkezetek részére dolgozik. 36. helyes megfejtők kozott min- *. . t ,T .

den hónap végén értékes Szov;|et ,ro' (Legismertebb könyvjutalmakat sorsolunk ki. munkái: Nappalok és éjszakák.

VÍZSZINTES

1. Irtó. 8. Had, amelyre az előbbi sorban lévő jelző tökéletesen illik.

10. Ebben a pillanatban. 12. Gróf fele. 14. A prágai útvonalak vasháló- zata (amit a busz és a troli könnyen nélkülöz). 15. Nevető szócska. 16. Magyarországi műtrágya-márka. 18 Nátrium vegyjele.

19. Az olajfa tudó mányos neve. 21. Bánatoshangú lírai költemény. 23. Hangtalanság. 24. Lójelző. 25. Sakkfigura. 26. Az őgö

Orosz kérdés stb.)

í

V & •

1

2

3

4

5

6

7

X

1

V

• o

8

X

w

9

® • ;•

V

*•

10

X

X

11

12

13

e 0

a

© ®

H

*»

A

X

15

ľ

17

X

1Ö

y

20

21

22

• «

23

•

24

V

® o

25

26

1

X

27

y

28

29

K

V

31

• il

32

X

X

il

• o

® o a

• s

¥

54

35

* • .S

V 1

<ö ö 1

X

36

• •

1

2. Ülők és Sándor, 3. Fiúnév.

4. Žilina »- magyar neve. 5. Szláv származású elektrotechnikus. 6. Könyvek fedőlapján a szerző neve előtt álló szócska7. Személyes névmás, 9. Las* san-lassan kezd már száguldozni mindenütt... 11. Szabadon

álló kapualakú építmény, 13. Kedvezményes (p. a vasúti jegy). 14. Végtelenül bánatos. 15, Lopja a napot! 17. Magyar- országi motorversenyek színhelye volt, 20. Szovjet köztársaság. 22. Ismétlésre utaló szó.

23. C. A- 25. Háromnegyed ütemű spanyol tánc. 27. Esztergom alatt torkollik a Dunába. 30. Szakítja. 31. Théba városának Védője. 34. Érezzük. 35. Ételízesítő.

Megfejtendő sorok: vízszintes: 14, 21, 36, fügeőleges 6. 11.