Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-25 / 34. szám

MACS JÓZSEF ÉS CSELÉNYI LÄSZLÖ RIPORTJA II. Egy ember tart Marosvásárhelyről Rozsnyóra E zerkilencszáznegyvennégy júliusában az erdész el­vezeti Kozlovot egységé­hez. És napról napra han­gosabb lesz az erdő. A partizá­nok komoly akciókba kezdenek és elgáncsolják a német után- pótló igyekezetét, ahol csak tehetik. Hidat robbantanak, au­tókaravánokat tartóztatnak tel és elszállásoló némeket riasz­tanak fel éjszakai nyugalmuk­ból. Hiába csörögnek csendőrök, partizánvadászok az erdőn, hiá­ba szaglásznak kitartóan az ellenállók után, hajszájuk nem jár soha kielégítő eredménnyel. Az erdő nagyszerű fedezék­nek bizonyul; szakadékok, víz­mosások, sziklák, üregek és sűrű bozótok rejtik a partizá­nokat. Leereszkedik Kozlov ejtőer­nyővel Rozsnyó vidékére és mintha a napok is gyorsabban száguldanának előre. A szórvá­nyos partizántüzek mind na­gyobb lánggal égnek s mind szélesebben, országot átfogón. Egymásba folynak a lángocskák, hogy augusztus huszonnyolcadi­kénak napján egy nagy nemzeti felkelésben kapjanak erőre s hirdessék a világnak, hogy ez a kis szlovák nép csodára képes — a német megszállók és belső cinkosaik mellének meri szegez­ni fegyverét. Felropognak a fegyverek és Szlovákiára felfigyel a világ. S hiába vetik magukat tajtékzó dühvei Szlovákiára a németek, hiába fojtják vérbe a felkelést, a nagy népi-nemzeti megmoz­dulás nem marad visszhangta- lan. Réseket üt s bomlást ered­ményez a hitleri koalíció had­seregeiben. Lám, jő hónap sem telik el a Szlovák Nemzeti Felkelés után, s a megmozdulás hatása még mindig érződik a magyar hadsereg katonáin. Brassó felől jönnek visszafelé s Marosvásár­helyen szétszélednek a szélró­zsa minden irányába. Eldobálják a fegyvert s ki erre, ki arra megy — rokonához, családjához. Ki közelebb, ki messzebb. Egy ember történetesen Rozsnyóra tart: Kovács László. Marosvá­sárhelyről Rozsnyóra. Találomra is többszáz kilométer távolság. Nagy az űt és fárasztó és fölöt­tébb veszélyes. Száz meg száz tábori csendőrbe beleütközhet. De arra jók az éjszakák, az erdős, dombos vidékek, hogy takaródzék velük. Aki elindul s száz veszéllyel képes szembe­nézni, az bizonyosan hazaér. Egy a menekülő magyar kato­nák közül, esetleg céljában más, mert ő nem akar otthon bud- dogni, ő csatlakozni akar a he­gyek partizán-tüzeihez, erősí­teni akarja fegyverével lángju­kat. Az ember öreg kommunista, negyvenkettőben behívták s azóta a frontárok katonája, és milyen katonája? Aki kommu­nista, milyen katona lehet egy fasiszta hadseregben? Golyópo­csékoló, hátramozdító, oroszok barátja. Az alkalomra vár csu­pán, hogy fegyverét az ember- séggyalázó fasiszták ellen for­dítsa. Vagy ha nem fordíthatja ellenük a fegyvert, akkor a kedvező pillanatra vár, hogy szökhessen. Marosvásárhelyről Rozsnyóra. Rozsnyóról pedig tovább a hegyekbe, elvtársaihoz, barátaihoz... az ellenállók közé! Kovács László térkép nélkül tájékozódik, de így is pontosan irányzékolja be a célt. Katona­ruháját néhány tíz kilométer után leveti s civilt szerez, ab­ban iparkodik hazafelé. Szekér­re kapaszkodik, vonatok ütkö­zőjére, gyorsítja az iramot. Sovány, csont meg bőr az em­Kovács László a rozsnyói szö­vetkezet többszörösen kitünte­tett kertésze bér, ereje fogytán, de a határo­zott cél erőt ad, kitartást és elszántságot. Csak idegekkel bírja, minden jó lesz. Csak ki tudja kerülni okosan a csendő­röket, az országot megszálló németeket, akkor egész biztos­ra vehetően Rozsnyóra ér.' Rozsnyó! Bányaváros! Szülő­föld! Krasznahorka felé, talán jó öt kilométerre a város végétől egy házacska lapul a fák lombjai alatt. Tizenöt éve lakja családja a házat, faiskola volt ott hosszú ideig, ott dolgozott, ott kertész­kedett évtizedeken át a Kúdor- gón. A ház alatt a kassai műút, felette meg a végtelen erdő. Ügy ismeri ezt a vidéket, mint az életét, amely csak olyan vál­tozatos volt, mint ez a szelíden lankás környék. Hogyan is kezdte? Gimnáziumba járt s mint sze­gény gyerek hamarosan megba­rátkozott a kommunista esz­mékkel. Tizenkilencben a Vörös Hadseregben harcolt. A gimná­ziumból kidobták s ő nem is nagyon bánta, hiszen mióta em­lékezik, mindig a kertészkedé­sért dobogott a szíve. Kertésze lett a palántáknak s kertésze, elpalántálója a kommunista igéknek. Röplapokat terjesztett, gyűléseken szónokolt és bör­tönben ült a rimaszombati Réthy Istvánnal. Mi lehetett a sorsa a második világháború kitörése után? Mint kellemetlen s „közve­szélyes“ egyént behívták és a frontra küldték. S Brassóból vonult vissza a többivel, Brassóban érte a Szlovák Nemzeti Felkelés híre s Marosvásárhelyen kereket oldott... Napok, hetek futnak el a buj­káló hazamenetelésben, minden utcasarkon, folyóparton és út­kereszteződésen száz veszély leselkedik rá, a gyomra sem bírja már sokáig a koplalást, a lába is felmondhatja a szol­gálatot. Negyvenhárom éves embernek nagy ez a távolság, szökött csont-bőr katonának meg egyenesen leküzdhetetlen. A fizikummal _ s a kitartással azonban nincs semmi baj. Az idegei fáradnak el a figyelésben, a vigyázásban és a legborzasz­tóbb helyzetek elképzelésében. Tornaijánál már majdnem fel­mondják a szolgálatot. Pedig Tornaija az otthon levegőjét adja, innen Rozsnyó már csak harminc kilométer. Megfeszíti az izmait s az útvonal mentén felvonszolja magát Rozsnyóig. A határban emberekkel tud szétváltam, akik beszámolnak neki az eseményekről. Rozsnyó csendőrökkel és Gestapo embe­rekkel van tele: vigyázzon! A kúdorgói ház magános, er­dőszéli épület, figyelhe­tik. A kúdorgói házba nem szabad menni. Egyik rozsnyói barátja házát keresi fel. Ott rejtőzködik napokig, oda jár be hozzá a felesége, lánya, ott hozzák szóba a par­tizánokkal való kapcsolat felvé­telét és azt, hogy a kúdorgói ház szobájának padlója alatt ássanak rejtekhelyei. Aztán egy sötét őszi este kiszökik a fele­ségéhez. Berántja maga után az ajtót és hallgatózik, fülel, nem követték-e, nem leskelődtek-e utána. De semmi feltűnő nesz, csak cigarettájának tüze ropog hallhatóan.., Később történik valami. Vala­mi ijesztő, elrettentő dolog. Az udvaron megroppan a kavics s kimért léptek zaja veri fel a csendet és borzolja fel az idegeket. Majd lőszerszállitó német teherautók zúgása hallik. Azután sokáig csak az egyhan­gú zúgás ... s mikor az első kocsi a házuk mellé ér, iszonya­tos robbanás. Beszakad az ab­lak, a .telázsró! szétrepülnek a tányérok, Kovács István be­ugrik a rejtekhelybe. S a dob­hártyája majd szétpattan a fi­gyelésben. Németek rohannak be a ház­ba s nem mernek kiihozdulni a szobából, a tisztek a feleségét vallatják. — Ki itt a gazda és hol van? — A fronton — feleli a fele­sége. — Nem tud semmit a parti­zánokról ? — Nem tudok. Kérdés kérdést követ, a né­metek csoszognak a padlón, s az ember a rejtekhelyen ül, lüktető szívvel, megsemmisül­tem Egy köhentés, vagy valami­lyen más árulkodó jel és vége. így múlik ki az éjszaka. És reggel kezdődik a vallatás elől­Magányos ház a Kúdorgón ^I JW-VM ^ ről. Három Gesztapő tiszt esik neki a feleségének, de az asz- szony bátran állja a kérdések kereszttüzét, egy árulkodó szót sem ejt el. A Gesztapó tisztek azzal men­nek el, hogy alakulatot külde­nek ki a ház és a vidék felku­tatására, mert nem hiszik, hogy Kovács Lászlónénak, a magános erdőszéli ház lakójának ne len­ne a partizánokkal kapcsolata. Az alakulat azonban nem jön estig s Kovács László előjöhet rejtekhelyéről. Még az éjszaka folyamán beszökik a városba és egy régi kommunistával, Fá- biánnéval teremt összeköttetést. Ő utasítja Kovácsot, hogy haj­nalban menjen a Rákos alá, három füttyszó lesz a jelszó, várják a partizánok. A megbeszélt hajnalon ballag- csál azután a Rákos alá, deres őszidőben. S a kiszemelt helyen, közvetlen az erdőszélen titok­zatos hang tör fel a sűrűből.- Állj! T iszián. élesen hármat füty- tyent Kovács s az erdőből Matyejko Zoltán lép ki német egyenruhában és még néhányan utána. Együtt mennek azután a Gyuri tanyáig, ahova a Pozsalón keresztül le­jöttek már az oroszok — Kozlov vezette őket. Megkönnyebbül, fellélegzik és meghatottan nézi partizánok és szovjet katonák örömrivalgásba törő találkozását. Boldogsággal és megnyugvással tölti el, hogy ezeket a bátor, merész és nagy feladatokra mindenkor kész em­bereket maga körül láthatja. A harc nem ér véget. Hol könnyebb, hol nehezebb csatá­rozások folynak a németekkel, akik állandóan fésülgetik az erdőt, mert egyre több borsot törnek az orruk alá. Kovács Lászlónak géppisztoly kerül a vállára, s mert korán leesett a hó és az erdő végtelennek tetsző hómezején fagyos szelek fújdogálnak, gimnasztyorkával és meleg lábbelivel is meglepik. Sok nélkülözést, sok szenvedést kell kiállniok a néhol derékig érő hóban, de szerepüket így is derekasan megjátszák, félelme­tes árnyékává nőnek a fasisz­táknak. Hol itt, hol pedig amott ütnek tanyát s mindig másünnen in­dulnak támadó útjukra és min­dig másüvé térnek vissza. Ko­vácsot a Kozlov brigádjába so­rolják, amelyben igen sok nációból verbuválódnak a fasiz­mus ellenségei; szlovákokból, németekből, lengyelekből, ma­gyarokból, stb. Igen szép baj­társi szellem uralkodik közöt­tük, de Kovácsot leginkább a Kozlov határozottsága ragad­ja el. Harci szellemet és fegyel­met követel beosztottjaitól és a feladatok merész vállalását. Már az oroszok egész közel dobják a támadó vonalat Rozs­nyóhoz, amikor Kozlovék a tűz- vonalon keresztül akarnak el­jutni a másik oldalra. Sietteti őket a gelnici fűrésznél leját­szódó esemény, a kozákok né­metekkel együtt zárják körül és gyújtják fel a partizánok és oroszok szállását. A tüzvonal- ban vonulók közt halad Kovács László is, meg egy aggteleki fiú, Mojzes János. Ez az aggteleki fiú nagyon megjárta aztán. A nagy iparko­dásban ráugrik egy aknára, amely összeroncsolja a lábát. Derékig érő hó, támadás min­denfelől, át kell jutni az oro­szokhoz mindenáron. Kozlov ér­tékes adatokkal rendelkezik s ennek tudatában járt el, ami­kor azt mondta Kovácsnak: — Vidd vissza! Átlátja egyből a helyzetet, hogy a két szavas parancsnak ez alkalommal kettős értelme van, vagy visszaviszi a súlyos sebesültet s a maga életét is Kovács László feleségével a kertészetben Kovács azt mondja Mojzes- nek: — Ide figyelj, testvér! Én elmegyek előre, megnézem a házat, te meg gyere lassacskán utánam. Csak gyufám nincs, van-e neked gyufád? — öngyújtóm van! Elérésiét Kovács, s minden erejét megfeszítve ér fel a gel­nici fűrészhez. Még nem szür­kül, nem pitymallik, amikor betaszítja az ajtót. Fogja az öngyújtót, nem gyújt. Szikrát vet ugyan a kő, de a kanóc nem kap lángra. Visszamegy a sebe­sülthöz és a kabátja gallérját megragadva vonszolja fel a ház­ba. Mojzesnek egyből gyújt az öngyújtó. Szétnézhetnek a házban. Tűz­helyen üst, televagdalva hús­helyen 'üst, televagdalva hús­sal. Lefüggönyözik az ablakokat s alágyújtanak az üstnek. Főz­nek. Meg pihennek. Meg gondol­koznak, hogy hogyan menjenek innen tovább. Mert ott nem maradhatnak. — Csinálj magadnak mankót és erre jobbra két kilométer a legközelebbi falu, majf' ott kezelésbe vesznek. Nekem Rozs­kell az embert, aki Marosvásár­helyről indult a rozsnyói he­gyekbe, hogy fegyverével erő­sítse a partizán-tüzek fényét. Erősítette is jócskán Kozlovék- kal, de az ereje elfogyott már, előbb ő cipekedett sebesült baj­társával, most őt kell cipelniük a fegyvereseknek, akikről azt sem tudja kicsodák. Egy távolabbi bunkerba viszik Kovács Lászlót s ott szárazba teszik, megetetik. És figyelmes­ségükkel azt vetetik észre, hogy a fasiszták ellen harcoló kom­munista soha nem marad egye­dül. Mindig kerül barátja, baj­társa ... S zombati napon kerül Ko­vács László a biztos fe­dezékbe s a következő hét szerdájáig meg som mozdul a priccsen, csak alszik, alszik. Aztán egyre szebb téli reggelek következnek, a néme­tek elvonulnak s jönnek helyük­be azok, akiknek okos rajtaüté­sekkel a harcát segítette: jön­nek a szovjet katonák! És ő járni tanult az öt fegy­veres segítségével... Járni az ellenségtől megtisztított felsza­badult úton! zerencsétlen embert. Ott ácso- og, tanácstalankodik Kovács az rdő mélyén és nem tud hatá- ozni. Mojzes János jajgat, szi­zeg, nagyon hasgat a sok szi- ínk a lábában. Az idegeit eszi kínlódása. Kovács nem bírja ázni a szenvedését, felhúzza géppisztolyát és azt mondja társának: — Nesze, itt van a pisztolyom, 5dd agyon te saját magad, tért nincs más kiút. Éjszaka an, derékig érő hó, elpusztu- jnk mindketten. — Családom van, szép nagy saládom, nem tehetem — zo- og fel Mojzes János. — Akkor gyerünk, a karjaidon onszold magad előre! Ez az svény a gelnici fűrészhez ve- et, pirkadásig odáig kell ér­ünk, ha veszni nem akarunk. E lindulnak. Elől a roncsolt lábú, súlyos sebesült agg­teleki ember, mögötte Kovács. Előbb még baj- ársak voltak, most bizalmatla- ok egymás iránt. Különösen lojzes János fejezi ki ezt kú- zásával, ahogy vonszolja magát lőre, úgy forgatja hátra a fe- ét, azt lesi félelem verejtéké- el a homlokán, hogy Kovács em szegezi-e tarkójának a éppisztolyát. Pattanásig feszül helyzet köztük Mojzes bizal­matlansága miatt. Pedig Ko­vácsnak esze ágában sincs lelő- ii az aggteleki embert. De ki át, ki láthat a másik gondolá­éba? Mojzes kúszik elől, lassan, ;ínosan; hó, fa, gally, szél, min­ién ellene dolgozik. Néhány iűsz métert kúszik, kapaszko- lik, a karján, majd a teljes úmerültség határán megáll és :apkodja a levegőt, mint a ful- toklő. Rimánkodás ül a szemé­le. — Ne lőjj agyon, pajtás! Szép lágy családom van! Segíts raj­ain, pajtás! Jaj, a lábam, oda lábam!... Kovács László a nyakába meli a sebesültet. Tíz lépést nennek így és beledőlnek a lóba. A rossz, rendszertelen áplálkozás ellopja az erőt. A lelnici fűrész viszont még vagy lyolc kilométer. És nem tud­atják azt sem, milyen veszély eselkedik ott rájuk. nyőra kell visszamennem, még­pedig sürgősen. Rozsnyó pedig neked elég messze van. — Soha nem felejtem el a szívességedet, testvér! — Partizánok vagyunk. Koz­lovék eljutottak a másik oldalra a fontos anyaggal, meg mi is életben maradunk talán ... Melegen, egyetértőén össze­villan a szemük. Aztán a két embernek széjjelválik az útja. A mankós ember ereszkedik le a faluba és szerencsésen bejut a szélső házba, életben marad. Kovács László pedig küszködik, bukdácsol a derékig érő hóban Rozsnyó felé. Hajnalódik már, felébrednek a fegyverek és hangosan kiabálnak. Azt mond­ják, hogy hajnalban új erőre kap áz ember és ezt az okos megjegyzést most Kovács akar­ja megcáfolni? Eszik egy keveset a gelnici fűrésznél, még sincs ereje a szökdelléshez. Alig bír eljutni a következő tetőig, ahol az erdő fagyos ölelésében az ismert Máté-ház didereg. Füstöl a ké­mény s az ajtó környékén láb­nyom sehol. Mi ez, kik lehetnek bent? Felhúzza a géppisztolyt és betaszítja az ajtót. — Fel a kezekkel! Aztán leereszti a pisztolyt, három levetkőztetett román tüzel a házban. Szeme mindjárt élelem után kutat. Penészes ke­nyérhéjat talál az asztal sarkán, azt harapja be olyan jóízűen, mintha legalább is kelt kalács lenne ... S alig fújja ki magát a melegen, alig szundít egy ke­veset géppisztollyal a térdén, amikor megint roppan az ajtó s fegyveres zsidók fognak pisz­tolyt rá. — Kik maguk? — Én rozsnyói vagyok. — S ezek? — mutatnak a három levetkőztetettre. — Románok. A fegyveresek összenéznek. — Maga az a bizonyos Ko­vács? — Igen. — Akkor jöjjön velünk! Menne örömest, de mégsem mehet. Egy lépést sem tud ten­ni. Itt veszi észre a melegben, hogy a teste megfagyott deré­kig s egészen kiéhezett. Cipelni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents