Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1959-08-11 / 32. szám
-Aíagyon könnyű történet Tulajdonképpen nem is történet ez, hanem valami nagyon könnyű nyári emlék, olyan súlytalan, hogy, ha nem írom le, a szél magával viszi. Könnyű nyári valami ez, még csak talán nem is emlék. Három gyerekről van benne szó, akik egy délelőt- tön, mikor aranysárgán sütött a nap egy fényeszöld hegy oldalára, együtt játszottak. Ha meg kellene mondanom, hogy mit játszottak, nem tudnám. De ide-oda szaladtak, nevettek, aztán megálltak, és felboncoltak egy zöld mogyorót, majd megint nevettek és szaladtak és kiabáltak. Ezt játszották. A hegyoldal alul országúiban végződött, fenn pedig mogyorőbokrok állottak párhuzamosan az országúttal, a mogyoróbokrok mögött keskeny, árnyékos út húzódott, a keskeny út fölött pedig villák és kertek voltak. Most már mindenki tudhatja, hogy hol játszottak. Legalul volt az országút, aztán jött a lejtő a zöld gyeppel, aztán a mogyoróbokrok sora, aztán a keskeny út, aztán a kerítések, kertek és a nyári házak. Az eperfa fenn állott, ott, ahol a mogyoróbokrok szegélyezték a gyepet, mint valami szép zöld bársonyszoknyát a csipke. Az eperfa öreg és tekintélyes volt, szinte tiszteletet parancsolt, s éppen ezért a gyerekek mindig felmásztak rá, tiszteletlenül cibál- ták a gallyait, és megrázták az üstökét. A gyerekek hárman voltak. Egy lány és két fiú. — Hopp, hopp! - kiabált a lány, és felmászott az eperfára. Rövid fehér szoknya volt rajta és kék trikóing, amilyet csak fiúk szoktak hordani. Nem is trikóing volt az, hanem „rigóüng", amely elnevezés illedelmesebb, mint a másik, amely két testszagú szóból van csinálva. És így már nem is érdemel megróvást a lány, mert tizenhárom-tizennégy éves korában még a hercegnő is viselhet rigóüngöt. De domborodott az üng alatt, kerek volt, kissé kövér, fiatal volt és piros, és mondom, felmászott az eperfára kizárólag azért, hogy lenevethessen róla. Ezt kiáltotta, és egyre följebb mászott. Nyekkentek, roppantak az ágak alatta, de ő nem bánta. A tekintélyes eperfa nem szerette az ilyen kövér madarat, de a madár nem nagyon kérdezte, hogy szereti-e őt az eperfa, vagy sem. Mikor már fenn volt a tetején, a sűrű lomb között, akkor lenevetett a fáról. Most a fiúk a fa alatt álltak, és az egyik felkiáltott: — Gyere le! A lány lekiáltott: — Nem gyövök le! Most a másik fiú hátrált, hogy jobban lássa, és most ő kiáltott föl: — Gyere le! — Nem gyövök le! — felelt a lány, és nevetett, sót úgy tett, mintha még följebb akarna mászni. Ami rendjén is van, mert fiú-felfogás szerint az ember azért mászik a fára, hogy lejöjjön róla. De a leány-felfogás az, hogyha az arra használja ki, hogy ne jöjjön le, ha hívják, ember már-egyszer fönn van a fán, akkor ezt arra használja ki, hogy ne jöjjön le, ha hívják. A fiúk most mogyorót hajigáltak föl a fára, de a kövér madár tudomást se vett erről.- Hát jó, gyere le — mondja az egyik, nem csókolunk meg. És most kisült, hogy miért mászott a lány a fára. Az ember, mikor még fiú, addig szalad, nevet és kiabál, és addig boncolja szét a zöld mogyorót, amíg egyszerre csak minden átmenet nélkül megcsókolja a lányt. Vagy legalábbis meg akarja csókolni. Ha a lány erre elszalad, sőt felmászik a fára, ez az ő védekezése. Ő szaladhatna haza is, a villába, de nem teszi. ő a fára mászik, mert az úgy van már berendezve, hogy ne szaladjon meg a csók elöl, hanem csak nehezebbé tegye a dolgot. A lány a fára mászott, mert kedve volt hozzá. A fiúk pedig azt mondták, hogy szemtelen, ha a fára mászik egy rongyos csók elöl, s még jobban szerették volna most már megcsókolni. Most tehát, mint valami szomorú kis villamos áram, járt köztük ennek a csóknak a gondolata: fel a fára a földről, le a fáról a földre. — Hihi! - vihogott fenn a lány, és kinevette a fiúkat. Az egyik tizenhárom éves vólt, a másik tizennégy. Vézna gyerekek voltak mind a ketten, nem nagyon szoktak fára mászni. A fány lekiáltott: — Gyertek föl a fára. Csönd. Nem feleltek. — Gyertek föl a fára — mondta halkabban a lány —, és aki előbb jut föl ide hozzám, az megcsókolhat. — Esküdj — mondta az egyik. És most megint csönd lett, mert a lány nem esküdött. A fiúk nem tudták volna megmagyarázni, hogy miért, de érezték, hogy ez a kis csönd többet ér, mint az esküvés. — Indulás egyszerre — mindta a lány —, én majd hármat olvasok. Nevetett, most már egy kicsit ijedten, szinte komolyan, és ezt mondta lassan, nagyon fontoskodva: — Egy, kettő. Aztán csöndesen, talán ez volt életében az első érzéki hangzású szó, hozzátette: — Három. A fiúk elkezdtek mászni. A kisebbik volt előnyben. Nem hangzott egy árva szó sem. Nyögtek, kínlódtak a vastag fatörzsön, szuszogtak nagyokat, de nem szóltak. A lánynak megmeredt egy kis mosolygás az arcán, amely elkomolyodott, ö is csendes volt, némán nézte a kínlódást, amely őérette történik, és nem tudta, ki lesz az, aki meg fogja csókolni. Már az első ágakhoz értek. Ügyetlenül másztak, meg-megcsúsztak, törték az ágakat, és a levelekbe markoltak. — Hopp! — mondta a nagyobbik és lenézett. Alatta jött a kicsi. Most megfogott egy ágat, de ez eltörött. Egy másik ág után kapott, de megcsúszott, egy pillanatig a kezével fogta az ágat, így lógott a levegőben, aztán a súlya húzta lefelé, az ág nem volt elég erős, lassan lehajlott, lassan eltörött, és a fiú leesett a földre. A lány megijedt fönn, és az ujját a szájába kapta. A nagyobbik fiú lekiáltott. — Őszi! A kicsi a földön feküdt, és nem felelt. — Oszkár! — kiáltott a nagyobbik megint, s erre felült a földön a kisfiú. Fájdalmasan nézett a fára. fel akart kelni, de nem tudott A mogyoróbokrok közt megjelent egy asszony. — Mi az? — kiáltott feléjük. — Az Oszkár leesett — mondta a lomb között a nagyobbik fiú, de nem jött le. A lány fenn ült, összehúzta magát, elbújt. Néma volt, nem is pisszent. Az asszony odament a kisfiúhoz, fölemelte és bevitte a villába. Az anyja volt. A fán mozdulatlanul ült a lány, és némán állott a fiú. A villa felől sírás hallatszott. A kisebbik fiú Sírt. Mind a ketten figyeltek, ijedten. Csönd volt. Most lassan, komolyan lejött a fiú a fáról. Óvatosan kereste a vastagabb ágakat, s a legalsóról vigyázva ugrott a földre. Mikor lenn volt, elkezdett lefelé jönni a lány is. A fiú állott, és a villa felé nézett, ahonnan, ha nagyon figyelt, még mindig hallhatta a síró kiáltásokat, de most már tompábban, mintha a villa valamelyik szobájából jönnének. A nap sütött, és meleg déli szellő járt a hegyen. A lány leugrott a fűbe, és odament a fiúhoz. — Valami baja van? — kérdezte. — Igen — mondta a fiú. — Nem tudott fölkelni ? — Nem. Hallgattak. Aztán a lány a villa felé nézett. — Szegény. Elindultak, lefelé az aranyzöld lejtőn. Mentek, mentek, egy szót se szóltak. Aztán a fiú megállt. Piros volt az arca, a szemé sötéten ragyogott. Megfogta a lány karját, és mély hangon szólt: — Most majd be fogsz hozzá menni, é... be fogsz hozzá menni és megcsókolod. — Szegény — mondta a lány. A fiú mereven és bután nézta a leány arcát. Még mindig fogta a karját, egyre erősebben. Megint mondta, kérdő pillantással: — Be fogsz menni szegényhez és megcsókolod. A lány engedett a fiú kezének. Közelebb ment hozzá, Most egészen egymás mellett állottak, és a lány a fűbe nézett. Aztán lehajolt, és gyökerestül kirántott egy marék füvet. A fiú ráförmedt: — Mit csinálsz? A lány felnézett rá, nagyra nyitott szemmel, és nagyon csöndesen mondta: — Nincs jogom egv füvet kitépni? Nekem jogom van egy füvet Kitépni. Nézték egymást. Aztán a lány megölelte a fiút, és megcsókolta. Azt mondta egyszerűen: — Téged szeretlek. Most olyan nagy csönd lett, hogy tisztán lehetető hallani a villából a fájdalmas sírást. — Szegény - mondta - hirtelen elkomolyodott arccal a lány. A fiú bosszankodó arccal húzta odébb. De itt is hallották a kiáltást, és a lány megint mondta: — Szegény ... Akkor megfogta a fiú karját, és leszaiadtak a lejtőn, le, le egészen az országútig. Ott egy szekér csörömpölt el előttük, és fehér porfelhőt vert fel. A fehér porfelhőben állottak, most már nem hallottak semmit, csak az egyre távolodó szekérzörgést. És a fiú elkapta a lány fejét, és megcsókolta egyszer, kétszer, ötször. — Szegény! — mondta a lány, és védekezett a csókok ellen. — Sze ... gény ... Kapta, egyre kapta a csókot, húszat, harmincat, ezret és közben, amikor levegőhöz jutott, egyre mondta: — Sze ... Vagy ezt: — ... gény. És a fiú nem hagyta szóhoz jutni, csak mikor elfáradt. Akkor a lány nyaka köré fonta karját, s visszacsókolta egyszer, kétszer, százszor. — Szegény - mondta minden csók után. Nevetett. Nagyon nevetett, és most a fiú arca volt halálosan komoly. Ügy érezte, hogy gyűlöli a lányt, hogy szeretne egy kést a szívébe szúrni. És átkarolta és megölelte, és meg akarta csókolni, de a lény kiugrott a karjai közül és elszaladt. A fiú utána. Az országúton szaladtak, elől lobogó hajjal a leány, utána mellére szegett fejjel a fiú. Porzott utánuk a fehér út. A lány sikított, és beszaladt egy házba. A fiú megállt, lihegett, várt, és mivel a lány nem jött ki többé, lassan visszafelé indult az úton. Felmászott a lejtőn, letépett egy zöld mogyorót a bokorról, és szétboncolta. Aztán eldobta, és sokáig nézett le az országúira. Ez volt az egész történet. MOLNÁR FERENC I. J. REPIN: Az orosz nép festője Hja Jefimovics Repin a legnagyobb orosz realista festő 1844. augusztus 5-én Csugujev- ben született. Pályafutása tipikus művészsors a cárizmus idején. Gyermekkorában nagyon sokat nélkülözött, tehetségét korán felfedezték, a pétervári Akadémiára került, majd néhány társával az avult oktatás ellen tiltakozva otthagyja az Akadémiát és belép a Vándor- kiállitási Társaságba. Ezek a művészek szoros kapcsolatot tartottak fenn a néppel és részt vettek felszabadító harcában. Sehol másutt a világon művészek nem álltak ilyen szervezetten a tömegek szolgálatában. A hatvanas években a társadalmi harc elsősorban a jobbágyság felszabadításáért folyt. Repint is a falvak és puszták egyszerű népe vonzza. „A hajóvontatók“ című képe 11 piszkos rongyokba burkolt embert ábrázolt vontatószíjban. Térdük megroskadni látszik, amint meggyötörtén a víz árja ellen cipeli': hatalmas terhüket. Külföldi tanulmányútján Repin megismerkedett a nagy olasz és francia mesterekkel, majd visszatért hazájába. SzenZáporozsjei kozák vedélyesen az orosz társadalom különböző rétegeinek életét tanulmányozta, alkotóművészete mélyen összeforrt a hazai tájjal és a néppel. Fejlődése képről képre emelkedve nagy lendülettel bontakozott ki. „Az újonc búcsúja“ c. képe meghatóan érzékelteti az egymástól nehezen búcsúzó családtagokat. A „Körmenet a kurszki kormányzóságban“ cíijtű festménye különböző jellegzetes típusokat vonultat fel. Egyetlenegy figura sem ismétlődik, A cári önkény- uralom áldozataival foglalkozik a „Jónás megtagadása a kivégzés előtt“ c. képen. A forradalmárok melletti bátor kiállást mutatja a „Propagandista letartóztatása“. A kép világosan tükrözi, hogy a szolgalelkű cári kopók feldúlhatják az otthont, megfoszthatják szabadságától a forradalmárt, de az magatartásának ellenállhatatlan erejével jelzi a jövő győzelmét. Talán legismertebb műve a „Záporozsjei kozákok“. A kép nagy érdeme, hogy a századvégi akadémikus felfogással szemben a népet tette a történelem hősévé. Önarcképéről világos fogaimat alkothatunk, hogy milyen volt Repin, az ember. Műveit szemlélve mélyen érezzük, hogy egész kivételes alkotóval állunk szemben. A Repin által oly kiválóan képviselt forradalmi realizmus hozzásegít Lenin nagy gondolatának megvalósításához: „A művészet képessé tesz a világ mélyebb megértésére". is, a nyárasdiak is, a tardos- keddiek is. S nem nagyobb jelentőségű-e ez minden másnál? III. THOMAS MANN Varázshegyének hősei járnak az eszemben, a környezet mindent átformáló ereje, a klíma és az aklimatizálódás. Sajátos életforma alakult ki a tátra-vidéki őslakosok, bennszülöttek között az évszázadok folyamén. Mert például, ahogy a csallóközi, a vágvölgyi vagy a garamvi- déki embernek természetes létformája a földművelés, az állattenyésztés, a pásztorkodás vagy a favágás, ezeknek a tátraiaknak ugyan úgy természetes létformájukká vált a másodlagos „termelési mód": a pincérkedés, a szakácskodás, a felszolgálás, egyszóval az idegenek kiszolgálása, irányít- gatása. Három-négy harminc év körüli nővel beszélgetünk. Eleinte azt hisszük, asszonyok, később derül ki, hogy még „lányok", vagyis még nincsenek férjnél. Az egyik tátrai szanatórium felszolgálónői. Ebben az egyetlen szanatóriumban több mint háromszáz felszolgálónő dolgozik. Hány ilyen háromszáz „felszolgálólány“ van a Tátrában, hány ilyen háromszáz „nő“ van ebben az országban, hány ilyen háromszáz „ember" van ezen a világon? IV. ROZSKENYÉR. Tóth Árpádnak van egy ilyen című verse, ótátrafüredi emlék, a nagy hegyek árnyékában szunnyadozó kis szlovák falvakról s lakóiról, a békéről és a barátságról, a népek egyetértéséről, a béke áldott rozskenyeréről. Béke és bari. ság, népek egyetértése, nemzetek ismerkedése. Hol van erre nagyobb lehetőség a Tátránál, ahol naponta húsz-huszonöt nemzet fiai fordulnak meg ? Az egyik ótátrafüredi sétány padján csinos, húsz év körüli szőkeség ül. Kezében könyv, olvas. Fiatal csibészek jönnek errefelé, húsz év körüliek lehetnek azok is, úgy látszik diákok. Egy ideig mustrálgatják a csinos lánykát, nap-aranyozta szőkeségét, finom-fehér arcbőrét, őzike-vékonyságú bokáit és aztán hogy a lány figyelmen kívül hagyja őket, továbbmennek. De az egyik suhanc nem nyughat, kiválik a csoportból, odamegy a pacihoz- Szabad ? - kérdezi szlovákul a padra mutatva s hogy a lány mormol valamit, odaüli mellé. A többiek már jól elhaladva, hátra- hátrafordulva röhögik őket, de ez, úgy látszik, nem zavarja egyiküket sem. Egy ideig csend van, a lány úgy tesz, mintha olvasna, a fiú izeg-mozog, közelebb-köze- lebb húzódik a lányhoz, végül csak megembereli magát, megszólal: — Mit olvas? A kis szőke felnéz a betűk közül, vérré pirosodik a fehérsége s mutatja a könyvet. Közben mond is valamit, lehet, hogy visszautasi- tót, lehet, hogy kedveset, a fiú nemigen érti, csak a könyvet nézi, amelyből nagy ormótlan gót betűk ugrálnak a szeme elé s csak kapkodja a levegőt, úgy szégyelli magát. — Bocsánat, nem tudtam, hogy német, azt hittem, szlovák. — Nem történt semmi — mondja a kislány, de inkább a nevetős szeme, a viruló arca, mint a szája s melegen rámosolyog a fiúra s nyújtja a kezét. Az meg erősen megszorítja s magyarázni kezd neki, hirtelen valamit. Hogy mit és milyen nyelven, azt jó lenne tudni.
