Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1959-07-07 / 27. szám
A fiút Gábornak hívták, a leányt Celesztinának. Bizonyára megjegyzik — hogy lehet manapság valakinek ilyen régimódi neve. Valami van benne. De hát amint tudjuk— nem mi választjuk ki a nevünket. Vannak erre hivatottabbak is: szülök, komák, bácsik, nénik, nagyapák, nagyanyák és vicesógorok. Szóval nem divatos hőseink neve. Annál modernebb volt azonban a kajak, amely összekötötte őket. De az se volt valami rendkívüli, mert egy egész közönséges kajak volt. Világosszürkére, jobban mondva kékre volt festve, Neve nem volt. Már ebből is láthatjuk, milyen modern volt. A Gáboré volt a csónak, az apjától kapta. De vegyük csak szép sorjába a történetet. Gábor a kékre festett, jobban mondva világosszürke P 3-jelzé- sü csónakjáról a Moldova folyó hullámain Prágától nem messze a Barrandov környékén evezett, Celesztina a parton sétált. Lesütötte a szemét és megbicsaklott egy kiálló köbén. Gábor megpillantotta Celeszti- nát. Meglátta az egyedül csetlö- botló leányt. A fiú IS éves volt. Ennek következtében csónakját a part felé irányította, arrafelé, amerre Celesztina lépkedett. Celesztinát azonban senki se mutatta be Gábornak és ezért illedelmesen továbbra is lesütötte a szemét és még többször megbicsaklott a lába, mint eddig. Gábor a víz gyors folyásút ki-, haszálva nyílsebesen azt latolgatta magában, miképpen közeledhetne a leányhoz. Nemsokára azonban megoldódott a kérdés. Egész szokatlan látvány tárult elé. Egy falusi szekér. A kocsis hirtelen leállította a lovakat. Celesztina kénytelen volt lelassítani lépteit majd megállt és a Moldva vizére szegezte tekintetét. De éppen ez jött kapóra a fiúnak — de még milyen jól jött. Ügyesen a parthoz evezett és bátortalanul megkérdezte: — Nem jönne egy kicsit csónakázni ? Celesztina felemelte tekintetét és kissé zavarba jött. — Nem hagyom magam félrevezetni — bökte ki. Keményen hangzott és Gábor csak később jött rá az értelmére. De most, ebben a pillanatban a csodálkozástól majdnem tátva maradt a szája és tréfának vette a megjegyzést. A kajakon folytatódott b beszélgetés, ahol Celesztina illedelmesen elhelyezkedett. A kajak veszélyesen megbillent és a kékre, illetve szürkére festett kajak arra kissé odaiitödött a parti kövekhez és lekopott. De hát mit bánta, amikor a lány szorosan mellette ült. Gábor még sohase udvarolt senkinek. De a fiúktól tudta, hogy hátulról kell támadást intézni. Tárgyilagos igyekezett lenbadságukból egy hetet együtt töltenek el. Csak ők ketten — sátort kölcsönvesznek. Nyár volt és minden olyan egyszerűnek, olyan könnyűnek látszott. A vizen azonban az események másképpen folytak le. Gábor megállapította, hogy Celesztina nem tud beszállni a kajakba, mert minden egyes alkalommal olyan erővel verődött oda a kajak a parthoz — hogy teljesen lekopott. Gábor azonban csak mosolygott. Azt is megállapította, hogy a leány nem tudja tartani az evezölapátot. Nem akarta figyelmeztetni, hogy bizony azt másképpen kell kezelni, mint a fözö- kanalat. Megmagyarázta egyszer, kétszer. De Celesztina csak nem akarta megérteni és állandóan a partot figyelte, főleg, ahol embereket látott. Ez nagyon bosszantotta Gábort, de azért csak mosolyogni igyekezett. Megkérte Celesztinát, hogy ne evezzen és csak az úgynevezett „porcelán“ szerepet töltse be. A leánynak nagyon tetszett ez a kifejezés — kibővítette vele szókincsét és ... Gábor nemsokára megállapította, hogy a lány nem tud kiszállni a kajakból, majdnem felfordultak, de azért csak mosolygott. Celesztina nem tudta felállítani a sátrat és a sátor alatt különös elképzelései támadtak. Ez akkor vált különösen nyilvánvalóvá, amikor Gábor végre egyedül felállította a sátort — vízlevezető árkot ásott és utána fáradtan végigdőlt a takarón. Celesztina ártatlanul megkérdezte: — És maga hol fog aludni? Már esteledett, Gábornak kor- gott a gyomra és rossz elöérzet fogta el. Ezért türelmetlenül és lakonikusan rámutatott a sátorra és kurtán odavetette. — Hogy hol? — Hát itt a sátorban. Azt várta, hogy most kitör a botrány, rázúdulnak a szemrehányások. De Celesztina hangjából csak alig hangzott ki a szemrehányó hangnem, amikor megszólalt: — Hát akkor forduljon meg, hogy átöltözködjek. Másnap Celesztina már nem magázta és Gábor szívesen elvégzett mindent a „ház" körül. Míg Celesztina lement a folyóhoz megmosakodni. Gábor elkészítette a reggelit, az ebédhez látott és állandóan mosolygott. Lassanként azonban rájött, hogy a „háztartás“ gondjai mind rászakadnak. Celesztina nem tudta, milyen gallyakat szedjen, nem tudott tüzet rakni, nem tudott ripst főzni és nem tudta megmelegíteni a húskonzervet, egyáltalában semmihez sem értett. És amikor Gábor megállapította, hogy Celesztina továbbra is a parton járó embereket figyeli, ahelyett, hogy ránevetne, az örökké mosolygó kormányosra — Gábor végleg kiábrándult. Már nem is ajánlotta fel, hogy Celesztinát megtanítja úszni, nem gondolt arra, hogy átöleli majd a leány darázsderekát és ütemezni fog, és kettő-három és .,. Már nem mosolygott, összeszorította a fogát. Most olyannak látta Celesztinát, mint ahogy az első nap mondta: „porcelánnak". Mit kezdjen az ilyen hasznavehetetlen lánnyal? Gábor elejnte mosolygott a leány ügyetlenségén, mindig csak mosolygott. De amikor Celesztina minden egyes alkalommal olyan ügyetlenül szállt ki és be, hogy a kajak szürke, azaz kék színe teljesen lekopott, akkor Gábor arcára már ráfagyott a mosoly. Celesztina teljesen megszokta, hogy a fiú végzi a „háztartási" feladatokat és még csak meg se köszönte. Gábor végre arra a megállapításra jutott, hogy egy vadevezős mégsem utazhat tovább egy „porcelán"-nal. Bosszúsan harapdálta az ajkát. És aztán megtörtént — aminek talán nem kellett megtörténni. Gábor szó nélkül, köszönés nélkül, mosoly nélkül — faképnél hagyta Celesztinát és ismeretlen vizek felé evezett. Ügy tett, mint Canda a motoros, akiről pedig Gábor nem is tudott. Csak az volt a különbség, hogy most Celesztina fürdőruhában maradt, mert Gábor minden holmiját magával vitte. És így Gábor és Celesztina a népbíróság kedves meghívására újból találkoztak. Gábor, a kijózanodott vadevezős elhozta Celesztina holmiját. Már november volt és a jelenlevők nehezen tudták elképzelni a nyári epizód részleteit. Gábor alapos felkészültséggel megmagyarázta, hogy milyen okok késztették a tett elkövetésére. A bíróság felmentette — mert Celesztina nem állította, hogy a bűnös idegen holmival akart „ékeskedni" Helytelen cselekedetéért a fiút megkorholták. Meg is érdemelte. Ma már Celesztina is másképp gondolkodik. A csónakok és a motorkerékpárok helyett hasznosabb dolgokat részesít előnyben, és főzni is megtanult. (Sport-bűnügyi történetek című kötetből.) (Fordította: M. M.j ni. Az ilyen szép új kajakra könnyen lehetett kapni valami csinos kislányt. De amióta a motorkerékpárok tartják rettegésben az országutakat és annyi port vernek fel... Celesztina hallgatott. — A motorkerékpárosok nagy konkurrenciát jelentenek az evezősök számára — sóhajtott Gábor. — Nem szeretem a motorosokat — sóhajtotta a Celesztina. Elhallgatta, hogy pont három napja nem szereti a motorosokat, pontosan három napja, amióta Canda — a fiú, akivel járt, egyedül, egész egyedül otthagyta az országúton. Gábor ezt persze nem tudta és ezért örvendezett a feleleten. — És úszni tud? — ütötte a vasat, amíg meleg. — Csak egy kicsit — vallotta be Celesztina. Majd én megtanítom — fontoskodott Gábor és képzeletében már átkarolta a leány darázsderekát és hangosan ütemezett: és — kettő-három és ... Nemsokára kiszálltak. A parton szívesen kifizette a kirótt bírságot — mert azon a parton tilos volt a kiszállás — és megbeszélte az első találkát. Azután találkoztak, harmadszor, negyedszer és elhatározták, hogy szaRICHARD DEHMEL: /Q ratódal Német naturalista kiütő, szemke fordult a hazug polgári erkölccsel. A nyomor ihleti legszebb verseire. (1863 — 1920). Gabona fejét arany kalász húzza. Egész világ csupa - csupa búza, őrless, malom őrless. Síkságon a szelek nem zihálnak, Ég peremén most a malmok állnak, őrless, malom őrless. Sötét veres kezd az alkony lenni, Kiáltoznak a szegények: enni, őrless, malom őrless. Vihart fog az éjszaka ölébe’, Megyünk holnap a munka elébe, s őrless, malom őrless. Vihar vág át a földön, az égen, Ember többé nem kiáltoz éhen, őrless, malom őrless! Sabine Sínjén, diáklányból lett német filmszínésznő Festőasszonyokról Eddig csak férfi festőművészekkel foglalkoztunk, pedig a művészettörténelem kiváló festőasszonyokat is ismer. Ez elég csodálatos, mert évszázadokon át tartotta magát a balhit, hogy ecset, paletta és rajzón nem való asszonykézbe. Az élet jelenségeinek megfigyelése és képzőművészeti rögzítése: férfi feladat! Ezt a babonát — mert mi egyébnek is nevezhetnék — mindjárt alá is támasztották társadalomtudományi érveléssel: a család kötelékébe szorított feleség, a szabad mozgástól, tudományos vagy művészeti kiképzéstől eltiltott leány nem Artemisia Lomi (1590-1642) önarcképe kaphatott élményanyagot, kiképzés híján nem nyerhette el a mesterségl tudást, így tehát le kellett maradnia a művészet versengésében. A XV-XVI. század fordulóján egy festőnő híre járta be a világot. Neve: Sophonisba Angus- sola (1533 — 1626.). Pályafutását, mely akár fordulatos regénynek is beillik, így mondja el a kultúrtörténet: „III. Gyula pápa koronázásakor társzekerek hozták a fejedelmi ajándékokat. A vagyontérő drágaságok közül mégis egy kép emelkedett ki, egy hófehér, lángoló tekintetű, kicsit érzéki szájú asszony portréja. Sophonisba Angussola a XVI. század ünnepelt festönője saját arcmását küldte el Szent Péter földi helytartójának koronázási ajándékul. Gyula pápa értette a finom célzást, s azonnal meghívta a világhíres asszonyt udvarába — ki meg is jelent: huszonhét éves volt mindössze, több mint szép: nyugtalanítóan érdekes — s fejedelmi hírének megfelelően diszkiséret követte — tíz emberből álló udvartartás: írnok, orvos, titkár, társalgónő és komornák. Angussola asszony portréinek olyan híre támadt, hogy II. Ftilöp Spanyol- országba hívta a festőnőt. A sors magas életkort juttatott neki — közel kilencven évig élt — a szemevilágát azonban elvesztette. Mikor Van Dyck, a neves holland festő, Európa valamennyi udvartartásának dédelgetett kedvence találkozik vele, Sophonisba már teljesen vak. Csak beszélni tud a piktúráról, a kompozlzói zenéjéről, az összefutó és szerteágazó vonalak nagyszerű logikájáról, s az eszményi szépségről, mely ott álmodik a természet minden teremtményében, csak a művészre vár, aki majd életre kelti az álmodót... Van Dyck élete végéig hajtogatta: a vak asszonytól többet tanult, mint összes mestereitől együttvéve“. Nem mindennapi karrier jut osztályrészül Artemisia Lomi Gentileschi festőnönek (1590 — 1642), aki túljutva Olaszország határain, az angol királyi udvar, közelebbről I. Károly házi festője lesz. Alig fél századdal később bukkan fel az olasz képzőmű- szet egén Elisabeta Sirani (1638 — 1655). Talán ő az első a mü- vészasszonyok közül, aki majd- hogy nem áldozata lesz a férfikollégák irigységének. Azt állítják róla, hogy idegen toliakkal ékeskedik. Magyarán: imádói és családtagjai festik helyette a képeket. Elisabeta azonban nemcsak dolgozni tud férfimódra, hanem harcolni is. Nagyszámú bizottságot csődit össze, s szemük láttára vázolja föl, majd fejezi be egyik mesterművét. A férfilelkű művész- asszony élete és halála is példás: magatehetetlen öreg szüleit tartotta el, testvéreit nevelte: közben egy, akkor még gyógyíthatatlan gyomorbaj kínjaival küszködött. Családját, barátait és önmagát igy bíztatta: „A fájdalmak ellen egyetlen gyógyszer a munka!" Huszonnégy órával • halála előtt még a festőállvány előtt állt palettával és ecsettel a kezében. Valóban a művészet hősi halottja volt. NEM ELÉGGÉ NŐIESEK Ezzel a váddal illetik Diana Beauclerket, aki asszony létére — a világ őszinte ámulására — karikatúrákon örökíti meg a körülötte pezsgő életet, Mint zék ki magukat — hamarosan megszületik az újabb vád is: az asszonyfestők túlságosan is asszonyok! Általában ez a vélfemény minden idők egyik legnagyobb portrétista tehetségéről: Elisabeth Luise Vigée-Le Brun-ról (1755-1842) Is. Valóban csupa báj, kedvesség: nem egyszer talán hízeleg Is a modellnek, s így — diadalmasan járván végig a világot — mosolygós, édes képcsarnokot hagy ránk az akkori Európáról. A XIX. század festőinek javarésze nemcsak a művészetért, hanem az asszonyok és férfiak, s ezen túl: az egész emberiség egyenjogúságáért küzdött: Ki ne emlékezne a hősies, regényes Baskircsev Máriára, vagy a zseniális Berthe Morisotra, aki az impresszionisták élcsapatával együtt harcolt, a fény tűnő játékába belevegyitve azt a sugárzást, mely a fénytan minden problémájánál mélyebb és emberibb, a női gyöngédség, a gyermekére hajló anya érzés- világának fényeit. Jelenünk olyan szélesre tárja a horizontot, hogy az utolsó háromnegyed évszázad asszonyfestőinek puszta felsorolása oldalakat, bízvást mondhatjuk: íveket tenne ki. E tömeges felsorolás helyett érjük be egyetlen nagy névvel: Käthe Kollwitz nevével. Az első asszonyfestők még harcoltak, hogy egyáltalán emberszámba vegyék őket, a későbbiek már az egyenlő jogok távoli igéretföldjét pillantották meg maguk előtt. Käthe Kollwitz a proletárnyomor festője. A számonkérés művésze. A kültelkek drámai erejű grafikusa, aki fáradhatatlanul járva a „város peremét", az agitátor buzgalmával, a lángeszű művész kifogyhatatlan képzeletével, a nagy költő megrázó erejével, s igazi szocialista céltudatosságával tanltja és buzdítja a proletármilliókat. Kulturális hírek • A bécsi Filharmónikus Zenekar Louisanában (USA) hangversenyturnén járt. A lapok a következő hírt közölték: „így tehát többek között meghallgattuk Beethoven V. szimfóniáját. Azt hisszük, hogy ma már ötnél több ember nincs Louisa- nében, akik ilyen zenét szereznének“. Elisabeth Louise Vigée Le Brun (1755-1842) ahogy egy századdal előbb a holland Judit Leystert is a nőietlenség, a túlságosan markáns ábrázolás, a merészen odavetett férfias vonások miatt bírálják. Mivel azonban az asz- szonyok hajlékonyak és tanulékonyak, s bírálatot gyorsan a maguk hasznára fordítva valóban megkísérlik, hogy minél őszintébben, s ami ezzel egyet jelent, minél nőiesebben fejez• Mannsteint, az ismert háborús bűnöst egy bonni klubban tartott előadása után megkérdezték, hogy melyik könyvet tartja az 1959-es év jegjobb könyvének. Mannstein ezt felelte: A kérdést rosszul tette fel, hiszen én az idén két könyvet írtam. • A1 Caponeról, az ismert gangszterről forgatnak most Amerikában filmet, mégpedig Chicagóban, ugyanabban a városnegyedben, ahol a gengszter működött. • Rio de Janeiróban Régiségek folyóirata címen lapot indítottak. Nagy feltűnést keltett egy 1500-ban Irt riport, amely a brazíliai partok felé haladó hajón íródott. • Az olaszországi Como Szín- hában Donizetti: Szerelmi bájital című operája előadása közben beesett a zenekarba a hin- tót húzó ló. Az előadás megszakadt, a színpadi munkások nehezen tudták a paripát kínos helyzetéből kiszabadítani. • Az első üvegtükröt olasz mesterek készítették a XVI. században. A középkorban a tükör a gazdagság jele, fényűzést cikk volt: rávarrták a ruhákra, frizurát készítettek vele, a nők aranyláncon a nyakukban hordták • Tizenhét nyelven fordító robotgépet szerkesztettek szovjet technikai szakemberek.
