Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1959-07-21 / 29. szám
STANISLAV NEUMANN: Visszaemlékezés a moszkvai fesztiválra A Wanezs téren a sötét eget “ reflektorok világították meg és a fáklyák vörös fényei nyugtalanul imbolyogtak. Harmincezren lélekzet- visszafojtva hallgattaie egy hangot, amely mintegy patak lágyan csörgedezett. „1945-ig nekem is volt anyám, apám és egy kis testvérkém. Szüleim tanítók voltak. De mindez már a múlté. Ma már nem létezik a régi Nagaszaki, ahol éltünk. Sok ezer és ezer japán család eltűnt a föld színéről és velük együtt az enyéim is. Anyám úgy pusztult el, ahogy a többi tanító az osztályban a növendékekkel együtt. Húgocs- kám a szomszéd kislánnyal játszadozott, amikor felrobbant a bomba, és ott égett el ö is... “ Csendes, síri hangon beszélt Hisako Nagata, egy nagaszaki 21 éves lány. Tizenkét évvel ezelőtt a radioaktiv sugárzás elrabolta gyermekkorát. Tizenkét éve beteg és rengeteget szenved. Tizenkét év óta azzal a tudattal él, hogy a halál állandóan ott settenkedik körülötte, de azért minden erejét, amely az agyonégetett roncs testben szinte csak szunnyadozik, harcba vetette, azért, hogy már soha, de soha ne használjanak atombombát. És most Moszkvában a Ma- nézs téren, a világ minden sarkából odasereglett harmincezer fesztviáli vendégnek vékonyka hangon mesél azokról a fiatal lányokról és fiúkról, akiknek a bőrébe beleette magát a sugárzás, a sebesültekről, akik vízért nyöszörögtek, anyákról, akik az égő romok, az elszenesedett testek között gyermeküket keresték. És mialatt beszélt, hozzátépett egy őszhajú asszony, fájdalmas mosollyal az arcán, egy asszony, aki meztelen lábakkal taposta egykor Petriscsevnél a megfagyott országutat, és amikor a bitófához vezették, büszkén kezében vitte a táblát, amelyen, ez a felirat állt: gyújtogató. Az emelvényen előttünk összeölelkezett Japán lánya, aki bombatámadáskor vesztette el anyját és egy orosz anya, akinek szintén a háború ragadta él a lányát: Hisako Nagata és Ljubov Koszmogyemjanszká. Harmincezren nézték őket. Harmincezren, akik magukkal hozták emlékeiket, sorsukat. Háború. Némelyek számára a gyermekévek lidércnyomását jelentette, mások számára meg valami távoli ismeretlent, amiről csak az újságcímekböl tud. Valaki számára az étkezés megszakításának éveit, a bombáktól való félelem éveit jelentette a háború; mások számára szörnyű történeteket jelentett, fájdalmakról, szenvedésről, a lövészárkok saráról; fenevadat, aki elnyelte apját, szörnyeteget, aki géppisztollyal és halálfejjel jött és azzal kopogtatott be az ajtón: „Nyissák ki, titkosrendőrség:“ Valaki számára pedig a háború, a koncentrációs tábor drótsövényét jelentette, a partizántüzek füstjét, elesett elvtársakat. Háború. Egyesek keresztülgázoltak rajta, mások pedig mint a mesék ijesztő rémét ismerték; egyesek számára tizenkét évvel ezelőtt, mások számára pedig csak hat hónappal ezelőtt a Port Said-t romok között fejeződött be. Harmincezren hallgattak, akik mind magukkal hozták vágyaikat, egyéni álmaikat; álmokat, amelyek átölelték az egész világot. Közöttük voltak amerikai lányok, akik idegen országokat lőttek megismerni, volt egy egy svéd bélyeggyűjtő, vaskos albumaival; tanári cím után áhítozó diák; orvosnő, aki hitt abban, hogy előbb utóbb minden betegséget legyőzünk; költő, aki arab nyelvre akarta átültetni Majakovszkijt; voltak olyanok, akik agronómusok akartak lenni, mihelyt Kamerun, a hazájuk felszabadul: és olyan leány is akadt, _■»« egész egyszerűen csak élni akart, megelégedetten, nem akarta megismerni a nélkülözést, csak egyszerűen élni. Harmincezren: sok minden elválasztott bennünket, sok mindenről hajnalig rekedtre vitatkozhattunk volna. Mindnyájunkat összekötött azonban valami: az, amiről a mélabús és egyben ujjongó japán nóta szól: Ne legyen már többé háború, ne legyenek atombombák, ne legyen Hirosima és ne legyen Nagaszaki. Mellettem szőke, göndörhajú leány állt, hozzám fordult: mondd, hogy lehetséges, hogy még vannak a világon emberek, akik háborút akarnak? 1/ alamit felelni akartam. Fél* beszakított: „Ne magyarázd, értem, tudom, hogy mindez miért van így, látom a törvényszerűséget és azt, hogy az emberek a pénz rabszolgáivá válnak. Képzeljük csak el: van valahol a világon egy kapitalista — aki olyan ember, mint a többi, — mondjuk családos, a fiát elviszi sétálni, feleségének ajándékokat vásárol, és ez az ember, aki ránevet g gyermekarcra, megöleli a feleségét és aztán felemeli a telefonkagylót, valakit felhív. És valahol startolnak a bombázó repülőgépek, gyermekeket és anyákat indulnak megölni. És ez az ember mindezt jól tudja, hiszen tudnia kell. Milyen ember lehet, mi lehet a szíve helyén? A manifesztáció a Manézs téren véget ért. A szőke lány felém fordult: nem mennénk végig a Vörös téren? Nehezen jutottunk előre a hömpölygő embertömegben. Megeredt az eső, de a fiatalok észre sem vették, a vízcseppek lehűtötték a lelkes, égő arcokat. A lány karonfogott „hogy ne veszítsük el egymást" — mondta mosolyogva. Mesélj valamit Csehszlovákiáról, hogy élnek ott az emberek? Nem akartam számokban, statisztikával felelni. Szerettem volna ennek az ismeretlen leánynak köztársaságunk hétköznapjairól beszélni, az egyszerű életről, az apró kis és nagy győzelmekről, fájdalmakról és boldogságról. És így elmeséltem neki, hogy 1948 februárjában hogyan vonultak fel a 12 éves fiúk a sokolovi milíciával, milyen büszkék voltak puskáikra, melyeket egy negyedórás kiképzés után nyomott a markukba parancsnokuk, egy öreg gépészmester. Beszéltem hattagú családokról, akik még mindig tizennyolc négyzetméteres helyiségben szorongnak, mert kevés a kőművesünk és mert az építkezési vállalatokba befurakodtak az egykori vállalkozók; beszéltem arról az osztálytársamról, egy konzul fiáról, aki a prágai felkelésnél a barikádokon harcolt és ma Nümbergben egy lebuj tulajdonosa, beszéltem arról az osztra- vai 14 éves fiúról, aki az olvasókonferencián összetévesztette a puncsot a puccsal, és faragatlan szavakban kifejtette, hogy úgy szeretne élni, mint Korcsa- gin. És a lány bólintott, igen, érti, ez náluk is így szokott lenni. A lányt Lénának hívták, akkor kezdett szétnézni a világban, amikor Cskalov visszaérkezett Moszkvába, miután átrepülte az Északi-sarkot. Gyermekévei tele voltak zavartalan örömmel és napsugárral, azt hitte, hogy az élet csupa zavartalan boldogságot rejt számára. Tudta, hogy ma jobb élni, mint tegnap és holnap jobb lesz, mint ma. És azután kitört a háború. Apja kikerült a frontra, jöttek a tábori levelek. Negyvenkettő nyarán, amikor Sztálingrádért harcoltak, elesett. Léna, nem tudom miért, nem evakuált, mint sok más ezer és ezer gyermek; a háborús évek szigorú Moszkvájában nőtt fel, ahol az asszonyok megálltak a férfiak helyét, ahol 10 éves lánykák látták el a háztartás gondjait, és az éjjeli támadásoknál a pionírok őrizték a háztetőket a gyújtóbombák ellen. — Háború — mondta Léna. — El se tudod képzelni, milyen messze tartanánk már, ha nem jött volna közbe a háború. Hány várost kellett újból építenünk, hány 'gyárat bombáztak le és mennyi életet pusztítottak el. Aztán eljött a nap, amikor vége lett a háborúnak és a 17 éves Léna a Vörös térre futott, ahol kigyúltak a fények és a színes rakéták: győzelem, béke ... Arról, hogy most mit csinál, nem akart beszélni. Megértettem, fontos üzemben, fontos, talán hadiüzemben, nem tudom, nem akartam kérdezősködni. Amikor arról beszélt, hogy a moszkvai komszomolok ezrével a szüzföldekre jelentkeztek, mélyen felsóhajtott: én is velük mentem volna, de nem engedtek. — Emlékszel, Azsejevnél arra a helyre, ahol Zalkind azt mondja Kovsovnak: jest takoje gosu- darstvennoje slovo: nado ... I assan végigmentünk a Vö™ rös téren. Körülöttünk lánycsoportok álldogáltak, kéz a kézben, mint május elsején, és máris táncba fogtak. — Arról beszéltél, hogy nálatok — mondta Léna — a fiatalok hogyan keresik a boldogságot, hogyan keresik az élet igazi célját. Nálunk is így van: a fiúk és lányok nálunk is felteszik a kérdést, hogyan éljenek? Nálunk szintén keresik a boldogságot. Hiszen itt is vannak olyanok, akik csak akkor vannak megelégedve, hogyha sokat keresnek, ha olyan ruhát varrathatnak, amilyen nincsen senkinek sem, és vágyaik netovábbja, hogy autót vásárolhassanak. De én azt hiszem, hogy ez az életben nem lehet elég, ez kevés, ugyebár? Én azt hiszem, hogy Zója boldog ember volt, és az a japán lány is, aki a manifesztáción beszélt. Boldogság? mi is az? Boldogság, hogy ember vagy és az lehetsz, olyan ember, mint azok, akik repülőgépet szerkesztettek és felemelkedtek a levegőbe, mint azok, akik legyőzik a betegségeket, és mint azok, akik egy vagy tíz év múlva a laboratóriumokban élő anyagot teremtenek. A boldogság az, hogy csinálsz valamit, ami megmarad utánad, valamit, ami hasznos embertársaid számára. Boldogság, hogy millió és millió elvtárssal együtt valamiért harcolhatsz. Boldogságot jelent a munkám. Lehet, hogy bárki más helyettem még jobban elvégezné, de én boldog vagyok, hogy valamit tehetek azért, hogy ne legyen háború. Igazad van, az élet nem olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeljük, nálunk is van sok probléma, nálunk is vannak fáidálmak, de azt hiszem, az a hiba, hogy a fák miatt nem látjuk az erdőt és ezért belesüppedünk a hétköznapok problémáiba, az apró zsörtölődésekbe és nem látjuk, hogy mi rejlik mögöttük. H a csak arra gondolunk, hogy gyermekeink hogyan fognak élni — és elmosolyogta magát — ha arra gondolunk, hogy milyen lesz az életük, boldogok lehetnek. Képzeljük csak el, milyen lesz majd Moszkva, ha mondjuk a fiam, az egyetemre ide jön tanulni. Képzeld el, milyen foglalkozások lesznek akkor, talán még a fantasztikus regényekben sem olvastunk ilyenekről, hiszen addigra az emberek már bizonyára a világűrbe fognak repülni. Lehet, hogy talán a te fiad a rendszeres Föld- Mars-Föld közötti légijárat vezetője lesz. Lehet, hogy az utolsó betegség ellen fog harcolni, vagy talán a sivatagok öntözéséről, fog gondoskodni. Lehet, Az ember képzelete messzire jár, szabad álmodozni, de tudnunk kell, mi vár ránk. Ugye igazam van? A Kreml órája éjfélt ütött, de a Vörös téren még mindig táncoltak. Fordította: M. M.S K. Myslbek: Kivándorlók 1874-1915 A cseh realista festészet nagy mestere nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1874. július 24-én született. Apja l. V. Myslbek a neves cseh szobrász, kinek szobraival már bizonyára találkoztunk Prága műemlékeinek megtekintése közben. Érdekes, hogy a rendkívül tehetséges szobrász-apa, aki korán felismerte fia rajztehetségét, nem akarta, hogy fia művészpályára menjen. Így tehát Karel a filozófiai fakultáson kényszerült folytatni tanulmányait és titokban festett, sőt elvégezte a festészeti akadémiát is. Amikor tanári képesítését megkapta, apja már nem kifogásolta, hogy szabad idejében festegessen. Apja nem tartotta biztosnak a művészpályát és nem akarta, hogy gyermeke olyan nélkülözéseken menjen keresztül, mint ő. Az ifjú Myslbek azonban tudta, hogy a festészet számára nem szórakozást, hanem igazi élethivatást jelent. Franciaországban és Spanyolországban is jár, gazdag tapasztalatokkal tér haza, kikerül az impresszionisták befolyása alól és teljesen önálló utakon jár. Nem szereti a zajos társaságot, Prága szegény városnegyedeit keresi fel és szoros kapcsolatot tart fenn munkásokkal. Érzi, látja a társadalmi rendszer igazságtalanságait, de nem jut el ahhoz a felismeréshez, hogy csakis a munkásosztály forradalmi harca döntheti meg a világ sorsát. Lassanként eltér a tájképfes- tészettöl és teljesen az emberábrázolás köti le. 1908-ban a prágai Topic szalonban már 47 művét állítja ki. A Kivándorlók című képe sok vitára ad alkalmat, már szokatlan tartalma miatt is. Akkoriban hazánkból évente legalább 30 000 ember, főleg földművesek vándoroltak ki, mert itt nem tudták megkeresni kenyerüket. Myslbek képeivel vádat emel a társadalom ellen. Egymásután látnak napvilágot A szerencsétlenség, A vak, A koldusok, A munkások című kiváló alkotásai. Az igazi művészet eszközeivel a munkásosztály harcába állt. Hazánkban a modern valódi szociális festészet megalapítója és a mai festönemzedék mintaképe. M. M. fesztivál alkalmából Irta. német költője. A Német Demokratikus Köztársaság volt kultuszminisztere tavaly halt meg. Ezt a versét a berlini fesztivál alkalmából irta. Bátrak menete Nyugat felől »* ‘ » l ijjt it' ( /*"% a í. Meghúztuk a vészféket S kiugrottunk a vonatból. Fürödni voltunk •s átúsztunk oda. Elbújtunk mélyen Egy szénás szekérbe. Nyolcszor gázoltunk a lápon át Kilencedszer sikerült. Mi egészen extrát gondoltunk ki De nem áruljuk el. Mert akkor nem lehet megismételni. Mindenképpen: Megérkeztünk ide. Ahová jönni akartunk. Itt vagyunk nálatok, Egészségesen. S szívből örvendünk Az akadályoknak, Amiken kipróbáltuk Bátorságunkat, Kitartásunkat, Találékonyságunkat. S magunkkal hoztuk Mint ajándékot Mint ajándékainkat A béke számára Magunkkal hoztuk: mink, A Nyugat bátrai. JOHANNES R. BECHER Kiállításon J •• ^ Fernando Farulll: Fiatal fiú Franco Francosé: Földműves Bratislavában a Hviezdoslav téri képzőművészeti kiállítási teremben olasz rajz és grafika címen kiállítás nyílt meg. A kiállítók a mai Olaszország középkorú és legfiatalabb képzőművészeinek legújabb munkáit mutatják be. Megismerkedünk az olasz neorealista rajzolók és festőművészek müveivel. Ez az irány a második világháború előtt a reakciós társadalmi rendszer elleni mozgalomból indult ki. Az irányzat úttörőihez Carlo Levi, író és költő tartozik, aki felfedte a délolasz vidék szépségeit és a gazdag természettel ellentétben a szörnyű nyomorban sínylődő olasz nép életét. A kiállításon részt vesz a Corrente nevű haladó festők csoportja, elsősorban Manzu, Sassu és Guttuso. Ezek a fiatal festők az elnyomott és az olasz fasizmusból romlatlanul kievickélő ifjúság álláspontjára helyezkednek. Legjellegzetesebb képviselője Renato Guttuso, aki tudatosan a társadalmi rendszer forradalmáért harcolt. Az olasz grafikát főleg Fazzini, Manzu és Manzullo grafikusok képviselik. A kiállított képek és rajzok visszatükrözik a mai olaszországi viszonyokat. Kirívó színekkel elénk tárul a mai olasz ember vívódása és az új társadalmi rend utáni vágyakozása. M. M.
