Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-10 / 45. szám

M.íleZscF

C

sak gyéren hajnalodon még. Az intézőség felől a lámpafény végigszórő- dott, a majori ösvényen, emberbe nem is ütközött kifakult sugara, csak az üres, poros úton pásztázott végig. Egyszerre azonban a dohánypajták felől fiatal lányka tűnt elő, olyan tizenhárom-tizennégy éves. Az istállók felé tartott. Egyik kezével fejkendője csücskét huzigálta, másik kezében rövid nyírfavesszőt suhogtatott, az útmenti galagonva bokrokra csapkodott vele. Időnként elébehullt egy-egy vörös bogyó, de nem állt meg, ment tovább, most már a kerítéses házak között járt, ahonnan paprikavirág és pulykaméreg fcarminos szirmai kandikáltak elő. Néha fázósan összerázkódott. Kezét pirosra csípte az októberi szél. Szoknyáját is meg-méglibbentette. De csak száraz, páratlan szét volt ez, a határszélén a szürke tölcsérek úgy ugráltak, ahogy maga körül forgatta a port', mint a táncoló fehérnépek. — Hop- szaszát járnak a boszorkányok a föld derekán — gondolta a lány — nem lesz eső. Pedig elkellene, mert a cukorrépát is alig bírja kiszántani a traktor, akkora a szárazság. Amikor a lóistállók közelébe ért, lelassította a lépteit. Még kissé kőtyagos volt a feje. Az anyja úgy ráncigálta ki az ágyból. Nem haragosan, inkább kedveskedő, siető szóval: — Menj Ilonka az apádért. — Valami baj van ? — kérdezte vissza. De az anyja csak küldte és ez olyan különös és szokatlan volt. Hiszen ilyenkor félötkor éppen az állatokat etetik. Vajon mi olyan sürgős?

Az istállók előtt már ott gő- zölgött a frissen kihányt trágya. Ilonka megállt az "istálló- ajtóban, köhécselt valami köszönés félét, aztán csendesen várakozott. Apja az első karámnál serénykedett. Széles piros arcát hátravetette egy pillantásra, de azért a vakaró- jS^erszám tovább mozgolódott i tenyerében és ide-odaszalad- •g'Slt á 16 tomporán. Csillogott is a Villám szőre. így hívták a nagy szürke lovat, amit Géczy Mihály gondozott. Az istállóban különben csend volt. Csak a lovak láncos kötőfékje zörrent, ahogy a saraglyáből kapkodták az. angolpernyét. Néha a jászolba is lehullt egy-egy csomó szalma. Ilyenkor lehajtották a fejüket s onnan kapkodták az abrakot. A többi kocsis is szótlanul szöszmötölt. Ilonkáho,z nem szólt senki. Az ívlámpák pislogva égtek. Legyek szálltak a fényre. Géczy Mihály a vaka- rőt most gyökérkefével cserélte fel, azzal sikálta a Villám bokáját. Amikor ezzel is végzett, tempósan kiegyenesedett. Vállas, tagbaszakadt ember volt. Homlokáról elsimította megizzadt, gyér haját, a villáért nyúlt, s ahogy a bepiszkolódott szalmát az ajtón kívül lökte, mozdulatával együtt mozdult a hangja is.

— Minek gyüttél?

— Édesanyám küldött.

— Ég a ház?

— Nem ég. nincs semmi baj — dadogta Ilona — csak hát tessék hazajönni.

Még egy darabig ott időzött, de hogy választ nem kapott, elindult hazafelé. Az anyja már kint állt a tornácon. Szép, új ház volt a Géczyék háza, ötvenkettőben építették. Két szoba- konyhás, meg ól is hozzá disznónak, baromfinak.

— Apád jön ?

r— Jön az — mondta Ilona, bár maga se tudta.

— Te meg kapj be valamit és eridj az iskolába.

— Ilyenkor?

— Mész gyalog, eltelik az

idő.

Ilonka nekivágott. A falusi iskola úgy hat kilométerre esett a tanyától. Kényelmesen jó óra út gyalog. De ha lassan megy is, hamar érkezik. Az úton biciklis emberekkel, asszonyokkal találkozott. Kérdezgették, felelgetett, aztán ment tovább. Amikor a baromfifarmhoz érkezett a nagy kotkodácsolás a kerítéshez csábította. A Gazsi .fiú oltotta a tyúkokat diftéria ellen. Gazsi a szomszédjuk volt, szép szál barna fiatalember, s az állatorvos mellett ügyeskedett mint állategészségügyi dolgozó. Két asszony kopasz- totta a tyúkok combján az oltás helyét, ő meg csak odadörzsölte az orvosságos üveg dugóját, s már szaladhattak is a tyúkok, ki amerre látott. Ilonka figyelte a szálló tollpihéket, a kiabáló tyúkokat és kakasokat, közben a táskáját is leeresztette a földre és két kezével a drótkerítésbe kapaszkodott, Gazsi észrevette.

— Ej Ilonka hová ilyen korán?

— Már megyek - biccentett a fejével Ilonka és elindult azonnal, hogy ne kelljen magyarázkodnia.

— Ili — pattogott utána a Gazsi hangja — délután át- ugrom hozzátok.

— Hát jöhetsz — kiabálta vissza. Közben a kendőjét igazgatta. De ez a mozdulat még a Gazsinak szólt, helyesebben a Gazsi körül motoszkáló gondolatainak. „Milyen jó neki, már keres, azt tesz, amit akar“.

A

z út egyik oldalán herekazlak sorakoztak, házformájúnak látszottak, az üszők ugyanis kidörzsöl- ték, meg kirágták az alját. Kissé arrébb, az út másik oldalán dohányosok vágták a do- hánykórót meg a sarjúlevele- ket. A dohányosok gazdája, egy pirospozsgás kövér ember meg is állította Ilonkát.

— Ne rohanj már úgy, nem késed le a gyorsvonatot. Fattyúlevél nem kell?

Ilonka fületövéig elpirult: Fehér tornacipőjével rugdalta maga előtt a port és nem válaszolt egv szót se.

— Hát csak kérdeztem, apád talán elszívja.

— Nem kell az annak — élénkült fel Ilona — vgsz az magának cigarettát.

— És a televízióban mit adnak este? v

— Valami meccset közvetítenek — biggyesztette száját a lányka.

— Az a jó.

— Á Sanyi bácsi, inkább valami jó filmet adhatnának. De Sanyi bácsi erre már nem válaszolt. Az egyik traktor leállt a dohány korók között, arrafelé indult. Most a szél se fújt úgy, mint eleinte, csak néha libbent meg az égbolt, mint ahogy a kendő mozdul az asszonyok hajában. Ilonka nem is nézett a lába elé, a falu tornyát figyelte. Igaz gödör vagy víz errefelé nem riasztott, csak a por hullámzott a cipője után, egyébként egyenes út vezetett egészen az iskoláig.

Az iskola földszintesnek épült, de azért csinos és- jelentős épület volt, majdnem akkora, mint az állami gazdaság irodája. Ilonka szeretett idejárni, ha átlépte az iskola ajtaját, úgy érezte, mintha maga is megnőtt volna egy csöppet. Kár, hogy jövőre már nem járhat ide, most végzi a nyolcadikat. Még, ha fiú lenne, akkor talán külDÉNES GYÖRGY:

denék tovább gazdasági iskolába, talán Komáromba is, mint a Gazsit, de így? Az apja nem akarja. Most hirtelen az apjára gondolt, aztán Sanyi bácsira és a fattyúlevélre. A szíve egészen elszorult. Pedig már régen tudja. Még egész kicsiny korában hozzászokott, hogy csúfolják a tanyai gyerekek. De akkoriban nem is igen értette. De most már tudja, pontosan, világosan tudja, ő nem olyan gyerek, mint a többi. Ő nem jó időben született a világra. Géczy Mihály akkor fogságban volt és hát ő csak a nevét viseli. Csak a nevét és ha a névadó berúg, akkor mindig elölről kezdődik a cirkusz, annyi éve tart már és nem szakad vége, s akkor nem lehet megmaradni otthon, futhatnak az anyja is meg ő is ... és akkor hiába a szép új ház, meg a modern rádió, nem lehet semminek sem örülni, az egész élet keserű és rossz, csak itt az iskolában jó, mert itt nem csúfolhatja senki, az igazgató elvtárs megtiltotta.

Zsongó méhkasnak érezte a fejét, szálltak benne a fullán- kos gondolatok, csak akkor rezzent fel, amikor Balogh Juli- ka rákiáltott.

— Megint mi vagyunk az elsők, gyere megmutatom a számtanpéldámat.

Az osztályba már együtt léptek s le is ültek mindjárt az ajtó felőli negyedik padba. Lassan a többi osztálytárs is be- szállingozott, falusiak, tanyaiak

szinte már el is felejtett. De olyan gyorsan váltogatták egymást ezek az emlékek, hogy mire utánuk gondolt már szét is foszlottak. A régmúlt és a közelmúlt egymásra pergette képeit, mint az összeexponált felvételek negativjai. De Ilonka azért minden képet külön érzékelt. Szinte fülébe csengtek anyja szavai, amint egy homályos szobában ülnek egymás mellett keresztmamával, ő persze még egészen kicsi, de izgatott suttogásuk csak most igazán érthető. „Nem, én visszamegyek hozzá Mariska, inkább üssön, verjen, elvégre a férjem, vele esküdtem. Öt évig el volt, talán csak megbocsátja ezt a kis fattyút“. Igen az anyja is így mondta: fattyú! Kint az iskolaudvarban szárnyra keltek a lehulló falevelek, s zizegve az ablakhoz csapódtak. Most úgy érezte, hogy a vöröses levélerek közül Géczy Mihály italos szeme parázslik felé „Agyonütöm ezt az idegen kölyköt azzal a ringyó anyjával együtt". De ő nem szólhat semmit, mert tovább pereg a kép, már a kul- túrházban ülnek, Géczy Mihály is ünneplő ruhában, s az igazgató elvtárs is ott ül és mindenki gratulál. Géczy Mihály a legjobb állatgondozó. És Ilonka is ott áll és mosolyog, mert úgy illik, s akkor persze pukkadnak a szomszédok s megint csak rajta köszörülik a nyelvüket, s akkor szétfoszlik az ünnepség, csak a vörös falevelek égnek megint s a falevelek közül Géczy Mihály szeme parázslik kérlelhetetlenül, sohase megbocsájtón.

— Te Ilonka — pattog valami ismerős hang a dobhártyáján. Már ugrik is fel s áll meredten, szégyentől pirosán. — Mért nem figyelsz? Na ülj le —

vegyesen. Legutoljára Orosz Feri vonult be az állami gazdaság normásának a fia. Most is az apját mintázta, mert úgy kihúzta magát, mint fizetésosztáskor Orosz Feri bácsi.

Az első órán számtan volt, de a tanár elvtársnő késett. Amikor végre befutott, rögtön a táblához sietett, s máris ser- cegett a kréta a fényes fekete táblán. De Ilonka nem igen figyelt a magyarázatra, az orra krétaillattal telt meg, mélyen magábaszívta, s az illat hatására szagok, képek és mondatok gyűltek körébe, szagok, képek és mondatok a múltból, amiket

mondja ugyanaz a hang megen- gesztelődve.

Ä

többi órák is ilyen süketen szaladnak el mellette. Hiába böködi a Balogh Julika — mi bajod van, csak nem ettél mákot? Ö ül maga elé nézve, szívja a kréca- illatot, s olyan ez, mintha ópiumot enne. Még szerencse, hogy az utolsó óra magyar óra és általános felelés. Muszáj odafigyelni. Mert Ilonka különben jó tanuló, szeret tanulni, szorgalmas is, csafyhát éppen ma nem megy.

A tanítás után az igazgató,

a magyart is ő tanítja, odainti magához.

— Ugyan Ilonka mi van veled? Olyan szomorúnak látszol.

— Semmi, semmi igazgató elvtárs — hadarja gyorsan és már fordul is ki az iskolaépületből.

— Várj csak fiam, van egy szép Móra kötetem, kölcsön adom elolvasni.

— Ne tessék fáradni.

— Talán már nem szeretsz olvasni ?

— Nem, azaz, hogy apám se szereti, mindig szid érte. Minek egy lánynak annyit olvasni.

— No jó, jó — brummog az igazgató hangja — majd beszélünk az öreggel és te Ilonka meg ne szomorkodj, mert hátba váglak.

Hátba váglak, hátba váglak — zöngicséltek kedvesen Ilonka szívében a szavak, bár már régen kint járt a tanyai poros úton, csűrök és pajták közelében. És ez az egyszerű rövid mondat beszédesen még tovább nyújtózkodott, hol öregv Sanyi bácsi, hol a pártelnök, hol pedig az igazgató hangja csattant „Két szoba, új ház, rádió, lehet is ám búsúlni. Bezzeg az én gyerekkoromban istálló volt a hálószoba, mezitláblódulj a diáksors. És az ispán úr pofonja, mit szól kend hozzá Sanyi bácsi?“ Ilonka csak ment és vitatkoztak benne a felnőttek ködösen és érthetetlenül, át nem élt múltról és bajokról, amik neki nem fájnak, csak róla nincs szó, mert bezzeg a rádió, az élmunkásság, az új ház. De Géczy Mihály veri a mamát, s a mama is azt mondta róla, hogy fattyú, s akkor, hogy lehet vidámnak lenni?

A szeszgyár előtt átcserélte kezében a táskáját. Egészen elgémberedett a karja, nem is a súlytól, inkább a görcsös tartástól. Házuk előtt még egyszer mélyet szippantott a hűvös levegőből. — Mi van otthon? — kérdezte szótlanul, magába nyelve a gondolatot. Dé menten az ismerős lárma is fülébe rikácsolt, Géczy Mihály fojtott káromkodása s az anyja sikoltozó sírása. Hát már megint kezdődik elölről! És Ilonka érezte, nem tud tovább menni, hiszen csak azért átlépni a küszöböt, hogy egy helyett kettőt püföljenek, nem, máma nem bírná elviselni. Táskáját hirtelen a kebléhez szorította és futott lélekszakadva a Gazsiék felé.

azsi hátul az ólnál szorgoskodott. Szopósmalacokat heréit. Vinnyogtak a kis jószágok és a piszkos szalma közé rohantak visítva. Friss, véres sebeik vádlóan meredtek Ilonka felé, úgy érezte mintha azokból a sebekből is Géczy Mihály szemei parázsla- nának.

— Jaj Gazsi — nyögte Ilona, de szemét nem tudta levenni a vinnyogó, megsebzett malacokról — hát maga is ilyen, ilyen gonosz ember?

A fiú a műszereit öblögette egy viharvert lavórban, most meglepetten felkapta a fejét.

— Mi bajod van velem Ilonka?

De a lány szólni se tudott,

A szent tűz lelke örök

Prométheusz lelke volt a láng s felszállt az Olimpuszra, a sűrű, nehéz éjben rezgeti a tűzvirág.

Bevonta arannyal a dárdák vashegyét, az ember homlokát.

Feltámadt ím a gondolot: béke, béke, béke!

Üj ember született, új dal csapott az égre.

S hol az istenek lábnyomát csókolja a nap, Peloponnézoszon kék hajnal hasadt.

A szent tűz lelke örök s ifjű marad, ifjú és szabad.

Minden népeknek ragyog s üzen, üzen, főnixként támad fel mindenkiben.

Búcsú

Ö, eredj, a te utad kék egek alatt bolyong és elnyeli a méla csend, napsugár és őszi lomb.

Szemed, két nyíló vadvirág csodára, vágyra termett, ölelni sajog két karod ragyogást, szerelmet.

Véredben harangnyelvek zúgatnak harsonát, s tapsol a lelked, szürcsölve a nyár nehéz borát.

Eredj, siess! A sorsod puha, meleg kezekkel áldott. Te tudod, tudod szeretni a szegény világot.

Ne nézz rám! A köd alatt gunnyasztok én már régen: feketén, mint erdők árnya, s mint súlyos beteg, fehéren.

Hiába intesz, tudom elégne lelkem valahol elcsüggedve, tehetetlen; mikor nyomodban lohol.

csak a malacok felé mutogatott

kétségbeesetten.

— Hát mi vagy te, falusi kisasszony? Nem láttál még ilyet?

— kezdte Gazsi, de aztán ahogy a lányra nézett, mentegetőzve még hozzátette. — Meg aztán a mesterségem.

— Igen, persze... — bólogatott sietve Ilona — de tudja az a sok vér, mindenütt vér, otthon apa veri a mamát és és ... — egyszerre kirobbant

belőle a zokogás.

Gazsi összehúzott szemekkel bámult rá. Sokáig nem tudta, mit kellene tenni. De aztán mutogatva, huzigálva, úgy ahogy hosszúra nyúlt kezei engedték, a méhes felé kapacitálta Ilonkát, el a malacoktól, mert valahogy megsejtette, hogy a további tanácskozásokra nem megfelelő hely, ahol állnak. Ott aztán az egyik akácfa tövébe lehuppant Ilonka a bánatával együtt. Gazsi előtte ácsorgott, föl-le sétált és igyekezett vidám híreket előszedni a jelen naptárjából Ilonka vigasztalására. A nagy beszédben lassan rájuk alkonyuk. Ilonka már csak, néha szipogott, a Gazsi által felkínált almát is elfogadta, mert reggel óta nem evett, s most már az éhség is kezdett jelentkezni. De Gazsi ebből nem sokat vett észre, magyarázott lelkesen és a magyarázkodáshoz a kezeit is segítségül hívta, azokkal bökött hol a föld felé, hol az ég irányába, ahogy a tartalom megkívánta.

— És a holdrakéta az semmi

— dobbantott a lábával Gazsi és árnyékokat riasztón mind a két kezét kitárta. — Odasüss Ili a holdra, egy-két év s már odajárunk kirándulni.

— Oda ám? — csóválta hitetlenkedve fejét a lányka — én itt akarok boldog lenni, itt a földön. Te Gazsi ide figyelj — most suttogóra fogta a hangját

— ugye te mindig úgy fogsz engem szeretni, mint a testvéredet, ugye, na válaszolj?

— Ejnye milyen butákat kérdezel Ilonka.

— Nem butaság ez, mert mi így sohasem veszekszünk, de ott nálunk — félénken arrafelé fordította az arcát — most is dúl az égi háború.

— Ugyan Ilonka, hát nem hallottad, mit mondtam az előbb. Mi már a holdra készülődünk, mi más emberek vagyunk.

— Más emberek?

— Hát persze, hogy mások.

— Én meg azt hittem, csak a házak változtak, meg rádiókat kaptunk, meg a pénzünk lett több, de hogy az emberek... az emberek ...

— Csacsi — legyintett Gazsi szélesen, mosolygón s a hold megvilágított udvara felé sandított. Ilonka is arra nézett, talán ezért nem hallották a Púpos Zsiga bácsi kiabálását az úton, aki lihegve szaladt a kantin felé.

j--Hé emberek csoda történt!

Ö

reg Sanyi bácsi éppen a makk alsót tartotta a kézében ütésre készen.

— Csoda-e? — kérdezte óvatosan, meg kíváncsian is egyszerre. — Csoda ám — szavalta a friss hírtől átpirosodott arccal Púpos Zsiga - mert úgy jegyezzék meg, hogy Géczy Mihály nem üti többet a feleségét.

— Hogy nem üti többet? Olyan nincs — köpött Pali bácsi az egyik dohányos.

— De pedig úgy igaz — ragyogott Zsigáról a meglepetés, — mert ha akarják tudni, éppen az imént megütötte a guta.