Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-02-17 / 7. szám
S zibériai kutya vagyok és a Gazdihoz tartozom. Nem is találhatna magának Hálámnál jobbat. Mindezen felül szuka vagyok, ennek minden előnyével. Ha a Gazdi elfordul tőlem, megfeledkezik rólam és más dolgokkal foglalkozik, egészen elhagyatottnak érzem magam, a legjobb falatot és a legjobb illatot *em tudom élvezni. - Minden parancsa örömmel tölt el, sővárgom és vágyom, hogy fölém hajoljon is végig simogassa bundámat, hogy a fejemen érezzem az ujjait, a füleim között, vagy bárhol másutt, csak hozzám érjen ... Ha felhangzik valamerről: „Lajka“, és én fülemet hegyezve megismerem - hogyne ismerném meg! - az Ö hangját, szaladok a szag után, amely a nyomában húzódik, s kavicsok és fűszálak között is megtalálom .......mart én értek a szagokhoz ... Nincs számomra nagyobb öröm, mint egy rövid kirándulás Gazdi oldalán egy-egy kis ösvényen, vakondtúrásokon keresztül, elhagyott fészkek és üres vackok mellett. A nyomában megyek, egy lépéssel mögötte, vagy előtte, mindenfelől kísértő illatok és hangok hívnak, s a Gazdi-szag összekeveredik, egybefonódik a föld felett suhanó illat-árral. Én pedig csak úgy evezek benne négy lábammal, kormányzók a farkammal — előre előre — zsibbadó szívvel, amíg meg nem hallom magam mögött a hangot: „Lajka! - Lajka!“ Ez a hang drágább számomra, mint minden hangocska és zörej, amely a légben száll és a fűben kószál, kedvesebb, mint azok az illatpatakok, amelyekben fürdőm. De valami van mostanában Gazdi szemében, amitől félek. Néha olyan pillantást vet rám, hogy a hátamon felborzolódik a szőr a rettenetes előérzettől. Mit akar tőlem? Mindig jó volt hozzám, de most olyan gyöngéd, mint még soha. Kimondhatatlan gyönyört és boldogságot rejteget a két tenyere. Úgy néz a szemembe, mintha nagy titkot akarna velem megosztani, amit csak ő tudhat meg én ... Nyugtalan vagyok és örülök, hogy így magéhoz, napjaihoz é* éjszakáihoz kötött, mintha én is az ő legkedvesebb társa és Gazdija lennék, mint Ő nekem. Mintha Ö is ugyanolyan hűséggel szeretne, mint én őt... Most a szobájában alszik, én is elszenderedem mellette; úgy érzem, nincs köztünk különbség, egyformák vagyunk, — mindketten Gazdik, vagy mindketten kutyák ... De elalvás előtt gyakran felém fordul, engem néz, én pedig őt. Hallgatunk — de a szemében kérdést látok. Egy napon elvitt Gazdi a Nagy Házba, ahol gyanús szagok és bűzök keringtek, óvatosságra irttettek. A házban sok fehérköpenyes férfi és nő volt, s mintha mindnyájan engem vártak volna. Sőt — mintha én fontosabb lennék, mint Gazdi. Egyik nagyobb 'őrömmel mosolygott rám, mint a másik, versenyt simogattak, szép szavakkal beszéltek hozzám; mintha a szere- tetemért versengenének, mintha mindegyik a Gazdim akarna lenni. De nekem már van Gazdim! Le nem vettem a szememet róla, hogy lássam, mit szól mindehhez, helyesli-e. Kész voltam már arra is, hogy rájuk mordulok —, de ő azt akarta, hogy barátságos legyek. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Házba kerültem, nagy változás következett be az életemben. Hogy jobb-e vagy rosszabb, azt nem tudom. Egyre terhesebb az a nagy figyelem, amellyel körülvesznek. Bér békében hagynának már, gondolom gyakran, mennyivel boldogabb lennék! De Gazdi így akarja! Gyakran megteszem, amit akarnak, csakhogy nyugtom legyen. Rendszerint valami butaságról van szó, de makacsul és kérlelhetetlenül ragaszkodnak hozzá. Csakhogy — 6 jaj! — alig teljesítem egyik kívánságukat, már valami mást találnak ki, ismét rábeszélnek és ígérgetnek... A zt akarják, bújjak egy kis házikóba, amelyet nem ismerek és nem is tetszik. Valahogy gyanús nekem, félek tőle. Egyáltalán nem úgy hat, mint egy kutyaház; nem tudom, miért kényszerítenek bele. Ügy érzem, ha egyszer bebújnék, soha tolóié nem jutnék ki. Simogattak, csábítgattak* ígérgettek, de én a sarokba húzódtam és sírtam... Nem akarok semmit, egyétek meg magatok azokat a csontokat és azt a cukrot, ha nem adjátok ide mindjárt! Félek, szörnyen félek, — Nem, nem és nem! Erre odajött Gazdi, fejemre tette a kezét. Már tudtam, mi lesz: felhúzta a bőrt a szememről, hogy a fehérje is előtűnt. Én pedig tartottam. Szívesen eltűröm ezt az édesen fájdalmas, belémnyilalő erőszakot — az ö hatalmát jelzi ez, és az én határtalan meghódolásomat ...- Lajka — nevetett rám -, te butus, mitől félsz? Akkor hát semmi sem fenyeget - neked hihetek, Gazdi! Neked engedelmeskedem - nem is kell cukrot ígérned.,. Odavezetett a házikóhoz, és én bebújtam; ugyanolyan puhán megágyaztak benne, mint a régi párnácskámon. Azóta már hlvés nélkül Is bebújok új helyemre. ott is, alszom, s ott is felkeresnek az álmok.., Jó' érzem itt magam, semmim sem hiányzik; éppen ellenkezőleg - túlsók van mindenből, nyalánkságból és szeretetből is. A fehérköpenyesek mindenáron meg akarják szerezni a jóindulatomat - de én nem nagyon hiszek nekik. Ügy jönnek, mintha semmi sem lenne, de mindig van valami rejtett szándékuk. Kopaszfej például mindig tapogat és kopogtat, méreget és a nyelvemet vizsgálja, belenéz a torkomba és a fülembe - ki tudja, mit keres ott. Ha közeledik, már messziről figyelmeztet a szaga: Vigyázz! A bajusza, kabátja és fogsora is óv; Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! Mindig van a zsebében valami édesség - de olyan büdös, mint egy korházi házőrző, - Vigyázat! Néha elfog a rémület valami ismeretlentől. Ilyen félelmet éreztem éjszakánként, amikor a sztyeppén éltem. Féltem a holdtól! Azt sem tudom, vajon ez félelom-e, vagy inkább a sóvárgás és a szomorúság az erősebb, és egyáltalán, miért van? - Valamikor éjszakákon keresztül nem aludtam, vonítottam a holdra JÄN WEISS: # és panaszkodtam - és nemcsak az én bánatom, hanem ezernyi, valamennyi volt és jövendő kutya panasza, szomorúsága bennem volt... Ilyen fájdalmas bánat szorította össz,e a torkomat, amikor a fehérköpenyes férfi egyszer zubbonyt húzott rám. Nem, ez csöppet sem tetszik. És a legnagyobb panaszom, borzasztó panaszom, hogy Gazdi tart közben! Ahelyett, hogy védene, vagy rámkiáltana: Lajka, fogd meg! - meg csititgot... Hogyan védekezzem, ha maga a Gazdi adott egy finom nyúlcson- tocskát, amilyent a legjobban szeretek? ítár hallgatok, csak remegek; de keményen tartom magam, ha te, Gazdi, így akarod... Rám adták a zubbonyt és újra levetették - fölöslegesen estem kétségbe, semmi sem történt. Hamarosan ezt is megszoktam. Nyúlcson- tocskákat mutattak, s nekem összefutott a számban a nyál. De tudtam azt is, mit jelent: Zubbony! - Miért Is ne? De lehetséges egyáltalán, hogy ily kevésért oly sokat kapjak? A tanulás, a vizsgák és szoktatás napjai kezdődtek — igen, mindig valami újat kell megszoknom. A kívánatos illatok és ízek, a fehérruhások csábítása örök. El kell azonban ismernem: amit ígérnek, azt mindig meg is tartják!- Bátorság, Lajka, bátorság! - mondja Gazdi és szavaiban felhívást érzek — olyasmire, amit az én egyszerű kutya-eszem nem tud felfogni .—. de Gazdi szemében ott csillog; ő tudja ... Megszoktam már a különböző meglepetéseket. A fejem felett kattan valami, s egyszerre éjszaka lesz a kamrában. De én nem akarok sötétséget, amikor tudom, hogy a házikó körül mindenütt fényes nappal van! Ki akarok ugrani, de az átkozott zubbony visszatart. Szűkölök és ugatok, de megszólal Gazdi hangja, és elriasztja a szorongást. Itt van, egészen közel, biztosan fölém hajol, hogy halljam. A sötétség éppen csak a fülem fölé ér - aztán már a Gazdi van, s a feje körül fényes nappal.- Lajka, Lajka, mitől félsz? Kicsi kutyám, te hűséges, bolond, füles kis jószág - hiszen itt vagyok veled, nem hallod? — Te, ilyen okos kutyus, az egyetlen a világ minden kutyája közül, aki - megéled - kipróbálod - küldött — az ember képviselője — az első, aki — óh, ha megértenéd — megéri ezt a várakozást, Lajka, hidd el nekem! Szorítsd össze a fogadat és várj! Már hamarosan! Csak tudnám, ml lesz hamarosan! Valami készül, ezt érzem a levegőben — éz a levegő és a fehérköpenyes férfiak feszültsége, amely átragad rám is - folyton mesterkednek, folyton sietnek, eltűnnek és Ismét megjelennek - annyi szaladgálni valójuk van, hogy rólam is megfeledkeznek ... tam. Boldogan szegeztem szememet drága arcára, bár ott szorongtak körülötte mindnyájan és úgy néztek, mintha félnének, hogy már végem van. Gazdi fölém hajolt, kiszabadított a zubbonyból s én villámgyorsan ugrottam ki. Boldog voltam, szinte önkívületben táncoltam őt körül, a válláig ugráltam — én csak így tudok Igazán szeretni és örülni... A legszebb jutalom azonban a mindennapi séta Gazdival. Kint már fúj a szél és új, szomorú illatokat hordoz. Lábunk alatt száraz fű és barna avar zörög ... Gazdi, miért kell olyan gyorsan visszatérnünk? Miért hívsz azonnal magadhoz, amint kicsit nekiszaladok a világnak? És egyre csak tanulok és tanulok. Kint hideg van, a madarak, vakondok és vadnyúlak lábnyomai eltűnnek a ködben, sétáink egyre rövidebbek, alig szellőztetem ki a bundámat, máris vissza kell menni... Mindent megszoktam: a felfújható zubbonyt, a zajt és a különböző jeleket, amelyek előre közük velem, mi következik, mit kell csinálnom — ha nem is tudom, miért? Éheztetnek, hogy megtanuljak a számba dugott csőből inni. Amint a csengő zörren, egyszerre ízt érzek. Szemem előtt, képzeletemben megjelenik egy tál, tele válogatott jő falatokkal, összefut a számban a nyál és én cuclizni kezdek. - Tudok már mindent és semmitől sem ijedek meg. Megismerkedtem az összes fehérköpenyessel, megismerem a hangjukat is. De félek; úgy érzem, azért vannak itt, hogy valami történjen, hogy ezért kell végigcsinálnom ezt a sok próbát *- de én sokkal jobban szeretném, ha az nem történne meg. Bár - ki bánthat engem, ha Gazdi velem van? És mégis - és mégis, szívesebben lennék a sztyeppén. Hadakozni a hófúváásal, megbirkózni a viharral, farkasüvöltést hallani a távolból — még az is jobb lenne ... Gazdi intett és én bebújtam a házikóba. De azonnal megismertem, hogy ez egy másik, bár egészen olyan, mint az első volt. Hogyne érez- né meg az én orrom! Ránéztem Gazdira, vajon ő tudja-e? Rám nevetett; a fehér férfiak körös-körül szintén mosolyogtak. Miért viselkednek ilyen ünnepélyesen? Látom, fáradtak, mintha egész éjjel nem aludtak volna. Érzem, hogy közeledik az óra, amikor megtudom, mire kellett, mindez - és ón ... Eljött a nap. Bebújtam a házikóba és egyszerre megértettem, hogy ez most a búcsúzás. De hiszen az utóbbi napok és éjszakák - mi más lett volna mindez, ha nem a búcsú? Elmegyek - Lajka kutya elmegy — valahová — Gazdi nélkül — vagy Gazdi megy el? Melyikünk hagyja el a másikat? Ő engemet, vagy én őt? Hiszen magamtól sosem hagynálak el, Gazdi! De akkor minek annyi szó? — Minek ezek a könnyek? A kamrácskát bezárták. Felzúg az ismert, rendes morgás, amely nem zavar, s úgyis véget ér, amint a házikó kinyílik. — És egyszerre- rettenetes robbanás kábított el. Sötétség volt, nemcsak a kamrában, hanem bennem is. Nem tudom mennyi ideig tartott — lassan magamhoz tértem. Első gondolatom Gazdi volt. Elfogott a kétségbeesett bizonyosság, hogy már nincs velem, hogy rettenetesen messze van - hogy minden pillanattal egyre távolabb és távolabb kerülünk egymástól. Magamra nem is gondoltam, akárhogy is lesz, Gazdi, az én Gazdim csukta be felettem a fedelet — és Gazdi ki is nyitja! A szörnyű zakatolás, amelytől minden por- cikám remegett, már elcsendesedett, csak a halk, mormoló zúgás maradt — s ezt már olyan régen hallom - és olyan egyforma - olyan altató... A Nyugodt zúgás furcsa érzést hoz magával: hogy kutya vagyok, de test nélkül; hogy nincs lábam, nincs fülem, nincs farkam, csak egy szál cérnán lebegő léggömb vagyok, olyan, mint egy hosszú dakli. A repülő dakli érzése megnyugtat, egészen könnyed lgttem, úgy érzem, biztonságban vagyok. Elalszom és ismét föiébredek. Megzörren a csengő, megjelenik előttem a kásával teli tél, s amint vágyakozni kezdek rá, máris csurog a szájamba a világ minden finom íze — jóllaktam és szaladgálni szeretnék, de óh jaj- a páncél a hasamon eszembe juttatja, hol vagyok. És furcsa, hogy már nincs sptét körülöttem, hanem különös, gyanús világosság, ami emlékeztet valamire; most látom csak, hogy a menyezeten kerek ablakot vágtak, s benne — hatalmas, sárga hold! Ilyent még sosem láttam! - Pedig mindenféle holdat ismerek, rózsaszínt, vérvörösét, narancsszínűt, kisebbet és nagyobbat, s olyan halványai is, amire nem Is volt érdemes felfigyelni. Néha csak hold-darabkák voltak, amiket megvetettem. Ritkán sikerül a hold ilyenre, hogy meghatározhatatlan boldog bánattal és bánatos boldogsággal töltse meg a kutyaszlvet. A szürkülő éggel rendszerint elhalványodik a hold, mintha távolodna, de ez — rettenetes sebességgel közeledik hozzám — vagy én közeledek hozzá ? R emegő szívvel, elszoruló torokkal vonítok és szűkülök. Félek tőle és vágyom hozzá. Szeretnék elszaladni előle, de édes fájdalommal repülök hozzá — szeretném neki végigmondani azt az egész mérhetetlen, felfoghatatlan kutyabánatot... Persze, jól tudom, esztelenség lenne; egy kicsit szégyelném is, ha nem lennék kutya... A hold letűnik, árnyék fekszik az ablakra. Fény és árnyék — fény és árnyék... Csak a csengő méri az időt. Még félig alszom, mikor megcsendül, és puszta megszokásból inni kezdek. Az első csepp felébreszt, a második elárulja, hol vagyok, a harmadik felkelti étvágyamat. És aztán már szívom, mint egy kis kölyökkutya a cumlit... Ez az egyetlen vigaszom. Legalább egy csepp volna itt elrejtve az ő illatából. Odalent betöltötte az egész házat, minden sarokban, minden repedésben, minden tárgynak a felületén éreztem, itt meg nyoma sincs, emléke sincs —i Gazdi, hová lett az illatod? így élek. Nem vagyok éhes, sem szomjas —i amint jóllaktam, ismét elalszom. Várom a gömbölyű holdat — megijedek tőle és ugyanakkor örülök neki. - Jönnek az álmok: én vagyok Gazdi, a Gazdi pedig kutya. Veszem a kalapomat és a botomat. Gazdi boldogan ugrál fel rám, majd eldönt. — Gazdi — mondom — hagyj már békén, ne bosszants, mert büntetésül itthon maradsz! - A házikóhoz vezetem, ráadom a zubbonyt, Gazdi pedig ellenkezik, ugat. Megharagszom. — Kinek kell engedelmeskednie? Talán Gazdi engedelmeskedjék a kutyának? Én is engedelmeskedtem! De Gazdi kérlel;- Hagyjál! Ha békében hagysz, elárulom neked a zubbony titkát! Mancsai közé veszi a kis mellényt — az nyávog — Gazdi beleharap — és vér folyik.,. Nem értettem meg a titkot - így hát ismét én vagyok a kutya, és a kutya lesz Gazdivá. Alig ér véget az egyik álom, kezdődik a másik; és mindegyikben bánt valami, mindenféle bánat ér. Amikor felébredek, fáj a szívem és a testem, és azt hiszem, hogy elhagy az öröm, az erőm, az ízek és szagok — csak a Qazdi iránti szeretet marjad... Gazdi pedig nem jön, csak nem jön. így hagy itt örökre? Miért tette ezt velem? Gazdi, Uram, hű szolgád kér — nyissad már ki a házikót — mert elpusztulok itt... Néhány világos gondolatomat ismét elborítja a szendergés. Bár ne ébrednék fel többé — i csak még egyszer láthatnám az arcát... És egyszerre — rettenetes megrázkódtatás, és ismét a kábulat. Kibírhatatlan hideg térít magamhoz — mint a tajgában, amikor a folyó jegén vágott lékbe estem. De ez még rosszabb — úgy érzem, magam lettem jégdarabbá, zuhanok a lékbe; aztán meg én vagyok lék is, a jég is, és én magam esem magamba — és aztán már semmi sem vagyok — nem tudok semmit... Magamhoz térek. Fehér kendőkbe burkolva fekszem, sok ember áll körülöttem. De én csak egy arcot látok valamennyi közül, és szomjasan szívom be a szagát... — Gazdi — pillantok rá — tudtam, hogy eljössz! De nem tudom, hol voltál, és hol voltam én - csak azt tudom, hogy megtaláltuk az egymáshoz vezető utat ___Most is szeretlek! Sosem múlt el - még Ott sem - de most ismét látlak és erezlek! Kész vagyok megint minden jót és rosszat elfogadni a kezedből...- Hiába, Lajka - mondta Gazdi, amikor aztán kettesben maradtunk —, te vagy az első lény, aki élve és egészségesen tért vissza Onnan! Most az egész világ írni és olvasni fog rólad, a kisgyerekek az iskolában szótagolják: Laj-ka kettő! Hány ember akar majd látni téged! De azért ne félj: én megvédelek a dicsőségtől ... 17 gyszer aztán ismét együtt baktattunk a tajgában és én éppen nyúlat hajszoltam, amikor magához hívott, elgondolkozott, rám bámult és így szólt: „Legközelebb, kedvesem, veled repülök! Együtt megyünk - együtt tapossuk majd a csillagok porát.. MENCZEL JÄNOS fordítása Az utóbbi napokban valami zúgás zavarja álmaimat. Néha elhalkul, aztán ismét felerősödik, egyre jobban ős jobban zúg. Nem tudom mikor hal el. mert végül elalszom, de ez a zúgó morgás Almomban is elkísér. Ilyenkor egy púpos kutyáról álmodom, két feje és két orra van, és a két fej kétoldalról morog a fülembe. A morgás egyre erősebb, néha megremegteti az egész házikót, de végül mégis elalszom. L egutóbb azt álmodtam, hogy megrohantak régi társaim a tálkából, megtámadtak és zúgtak, hogy elárultam őket. Azt mondtam szívesen visszatérnék; de vajon mehetek-.e, ha rámhúzták ezt a zubbonyt? Erre átharaptak a szíjakat, de én ahelyett, hogy kiugrottam volna, egyszerre felrepültem a levegőbe. Ügy táncoltam a fejük felett, mint egy kölyökku tya, körbeforogtam a farkam után, aztán lyukat kaparjam a levegőbe. Amikor felébredtem még mindig repültem, bár a zubbony a házi kőhöz láncolt. És a zúgás és bugás is tartott s a kis kamra úgy remegett, hogy ismét félelem és szorongás lett úrrá felettem. Ebben a nehéz órában Gazdira gondoltam, s alighogy eszembe jutott - kinyílt a kabin és meglátKépzőművészeti kis lexikon Rafael, tulajdonképpen Raf- faelo Santi (1483-1520). Főként falfestményeket fest s emellett mélyen jellemzett arcképeket, látományszerű madonnákat. Főműve Rómában a Vatikán négy szobájának (az ún. stanzák) felfestményekkel való díszítése. A Sixtusi kápolna festményeit is ő készítette, Rafael a művészet világtörténelmének egyik legcsodáltabb alakja. Magasztos felfogás, szelíd báj, formai tisztaság, a lelki és testi szépség harmőnikus kifejezése tette műveit halhatatlanná. Rafael az építészettel is foglalkozott és a római Szent Pé- ler templom fő építőmesterévé nevezték ki. A Pantheonben temették el,
