Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-10 / 6. szám

A Nemzeti Ház, amely előtt gyakran gyülekeznek a Pedagógiai iskola tanulói, hogy csoportosan indulhassanak kellemes sé- tékra.

Ám a folyosón senkit nem találok, a tanulók most éppen bent ülnek a padokban. A nevelőkkel beszélgetek a tanáriban, tőlük tudom meg, hogy az intézetnek százkilencvenhárom tanulója van. A tanulók nagy része internátusbán lakik, kisebb része csak a bejáró. A tanulmányi színvonal jó, a növendékek komolyan készülnek az életre.

DÉLELŐTT órákat látogatnak, délután pedig tiíz zongorán felváltva gyakorolnak és különböző szakkörökben ténykednek. A zene választható tantárgy. Három hangszerből választhatják ki a fiatalok a nekik legkedvesebbet, vagy a zongorát, vagy a hegedűt, vagy a tangóharmonikát.' Persze zongoráini tanulnak a legtöbben, de azért a hegedűt is instápolják. Meg a tangóharmonikával is barátkoznak néhányon. S mert három hangszer körül csoportosulnak a Kuzmány út tanulói, alamég néhányon. A CSISZ helyi

szervezetének vezetőivel állok szemtől szembe. Csak győzzem jegyezni a beszámolójukat.

Amit megállapítottak, ezek a lányok arra büszkék, hogy az ő iskolájukban minden tanuló dolgozik valamilyen körben. Tánc-, ének-, zene-, drámai-, bábszínjátszó-, képzőművészeti-, irodalmi és testnevelési körökben oszlik meg az iskola százkilencvenhárom növendéke. Azonkívül beszélni kell még a CSISZ oktatási évéről az iskolában, amely igazán sikeres és eredményes s „A világ térképe fölött" kör munkájáról. Ezek is nagy látogatottságnak örvendenek s nagyban hozzájárulnak a tanulók ismeretének a bővítéséhez.

Az ének és a tánccsoport tag- ftt-igen lelkiismeretesen készülnek eá ifjúság alkotó versenyére, mictüä a szép és nemes viadalra, beneveztek.

A Kuzmányi úti iskolában

BESZTERCEBÁNYA régi, görbe utcáit járva egy nagy U alakú épületre lettem figyelmes az egyenesebb Kuzmányi út sarkán. Homlokfalán mindjárt az árulkodó táblát kerestem és megtudtam, hogy a Pedagógiai iskola kapujában állok. Persze figyelmeztető tábla nélkül is árulkodik az épület. Ablakai a zongorák ütemes melódiáit árasztják ki az utcára, amelyek kedves emlékeket ébresztenek bennem és egészen közeli ismerősömmé teszik ezt az intézetet.

Valamikor én is ilyen U alakú épületben ütögettem a zongora billentyűit s nagyon komolyan vettem a gyakorló Órákat. Nagy örömök és nagy akarások feszítették a mellem, mert boldog voltam, hogy a legszebb pályára, a gyermeknevelés vonzó útjára léphetek egyszer.

Nem tudok elmenni az épület előtt, betérek az udvarba, onnan pedig be a folyosóra, mert kiváncsi vagyok arra, hogy ezek a fiatalok itt a Kuzmányi út sarkán, hogyan fogják fel hivatásukat.

kítanak aztán olyan zenekart az iskolai énekkar kíséretére, hogy akárki meghallgathatja őket. Jó együttesük van s erről leginkább azok az üzemek és EFSZ-ek tudnának beszélni, amelyekben a Pedagógiai iskola kultúrbrigádja már szerepelt.

KÉT DOLOGRÓL híresek a környéken a Pedagógiai iskola tanulói. Szeretnek énekelni, táncolni a dolgozók népes közönsége előtt s ugyanúgy szeretnek fizikai munkát végezni is. A tavalyi évben például tizenhétezernégy- száz brigádórát dolgoztak le erdőben, szövetkezeti istálló építésénél, téglagyárban és műúton.

S ami mindezeknél fontosabb, hogy szorgalmasan tanulnak. Büszkén beszélnek erről a tanárok, mert lehet-e nagyobb boldogsága a nevelőnek tanítványai iparkodásánál. S mire idáig érünk a beszélgetésben, kicsengetnek s alkalmam van a diákokkal is szót váltani. Vagy öten fognak körül az igazgatóiban, Madlusko- vá Antónia, Izildová Elena, Ba- dinková Anna, DuSan Bahus és

A Szlovák Nemzeti Felkelés tér egyik részlete.

ELSŐK szerennének lenni, ezt nem is titkolják, azért gyakorolnak fáradságot nem ismerve.

Dicséretére válik az iskolának az is, hogy a tanulók valameny- nyien rendelkeznek a Fuéík-jelvénnyel. Igaz, a CSISZ III. kongresszusa előtt negyvenöt diáknak még nem volt birtokában a jelvény, de a kongresszus tiszteletére ezek is felajánlást tettek a Fuőík-jelvény megszerzésére.

És a Fucík-jelvényt meg is szerezték.

Senki se gondolja, hogy a pedagógiai intézet növendékei mást nem is igen tesznek, csak tanulnak és különféle szakkörökben dolgoznak. Ha ez így lenne, nem lenne jó.

De nincs így, nem is lesz így, mert például mi más lehetne a diák legkedveltebb foglalkozása, ha nem a sport.

HELYESEN osztják be a napot s jut az idejükből tanulásra, sportolásra, mindenre.

Még arra is jut idejükből, hogy a Szovjetunió valamelyik iskolájának a tanulóival levelezzenek.

Nagyon sokan leveleznek ebben az iskolában oroszul moszkvai és varsói fiatalokkal.

Nem is tudom, meddig beszélgettem az iskola lányaival, egészen megfeledkeztem az időről. Szenvedély fütöt+e a szavukat, lelkesedés fénye világította be e munkájukat; ilyen tettrekész- nek, fáradságot nem ismerőnek képzelem el a szocializmus falusi tanótóit, mint amilyeneket a besztercebányai Pedagógiai iskola neveli

lőszpr valamit a faluról. Kérem szépen, ez a Nünüke tulajdonképpen sehol sincs a térképen feltűntetve. Még a lexikonok is bölcsen hallgatnak róla. Helye, fekvése meghatározatlan, de azért minden járásban ott lehet valahol. Az újságírók gyakran felkeresik és Írnak erről a faluról, mert Nünü- két igazán buzgó nép lakja, már ami a művelődési munkát illeti, ők nem ismernek habozást, nem ismernek félelmet, még a lehetetlent sem ismerik a nünükeiek.

szépen muzsikálnak a helybéli cigányok.

Szétosztották hát a szerepeket és rövid két hét alatt betanulták a darabot.

Igen ám, de a cigányok nem álltak kötélnek s nem vállalták a kíséretet, azzal okolván meg tartózkodásukat, hogy nem ismerik eléggé a kottát.

Gondolkodóba estek a nü- nükei vezetők, mert a darab bemutatójának pontos dátumát már dobraverték, így hát szerezniük kell kíséretet mindenáron. Mivel a lehetőségekben nem válogathattak, két eshetőséget vettek

szereplő énekesek dalszövegéből. Ha viszont az énekesek akarták lepipálni az egy szál kíséretet, akkor a széksorokban szorongó polgárok süketültek meg.

A darab megválasztói ügy propagálták a Csárdáskirálynőt, hogy gyertek atyámfiái, nünükeiek s nézzétek meg a bemutatót, mert ilyet még nem láttatok. Hát ilyet valóban nem láttak. Kacagni szerettek volna az előadáson s a végén a sirhat- nékság fojtogatta őket. Nem pukkadozott ott senki a nevetéstől, mert ebben a bemutatóban nem volt semmi

Az utóbbi időben egyre híresebbek arról, hogy nagy és nehéz darabokat választanak ki színjátszásra. Olyanokat, amelyeknek játszásába még nagyobb járási székhelyeken sem mernek belefogni.

Kicsi falu s nagy akarás, ez jellemző leginkább Nünü- kére.

Nemrégiben például Kálmán Imre Csárdáskirálynőjére esett a tekintetük, és egyből elhatározták, hogy bemutatják a nünükei polgárok üdvözlésére. Ebben a darabban énekelni kell, hát majd ők énekelnek torkuk szakadtából. Van énekesük elég. Ott van a tanító, majd viszi az a többieket maga után. Zenei kíséretük is van.

igen komolyan fontolóra. Vagy a templomi orgonát szedik szét s építik be a kuliszák mögé, vagy pedig tangóharmonikával kísérik a Csárdáskirálynőt.

Nagy vita, veszekedés után a tangóharmonika mellett döntöttek a nünükeiek. S a szomszéd faluból mindjárt leszerződtettek egy gyakorlatlan kezű harmonikást. És a nevezetes estén azt állították be a kulisza mögé.

Egy szál zenész lett a nünükei dalnokok kísérője a polgárok nagy ámulására!

Jaj, milyen zenebona s kavarodás támadt ebből. A helybéliek soha nem felejtik el. Ha a zenész akarta tudását a kulisza mögül fitogtatni, akkor a szegény nünükeiek semmit nem hallottak a

épületes dolog.

Szép húros hangszerek és fuvolák kellenek a Csárdáskirálynőhöz, nem tangóharmonika.

Operettet tangóharmonikával kísérni?

Ez csak Nünükén lehetséges. Mert ott minden lehetséges.

A vezetők egyre nem gondoltak a darab kiválasztásánál, hogy csak addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér. Vagyis, olyan darabot tűzzünk műsorra, amellyel meg is tudunk birkózni.

Ők erre nem gondoltak, ők a sikerre, kacagásra, nevetésre gondoltak s ezért lett a munkájuk eredménye:

nesze semmi, fogd meg jól!

Jiily

csodás

DÉNES GYÖRGY:

Kérész Julis sokat táncolt.

Ezen a képen a város egyik kietlenebb része látható. Errefelé ritkábban és csakis párban járnak a diákok.

Kezem

a huszadik század lüktető pulzusára teszem s érzem az erőt, mely ily óriássá nő egy eszmén,

ha egyesül az emberi erő.

Mily csodás ...

Asszonyi lényem, mely az álmodozás útjain bolyong — hajlong a tavaszi szélben, érlelődik a nyár tüzében, simogat és becéz, kis gyermek mosolyába vész. Mily csodás,

hogy magamat itt én is

meglelem,

karomon ringatva gyermekem.

Kérész Julis sokat táncolt, az élete csupa tánc volt. Fényes volt a csizma szára, olyan, mint a szeme párja, híja, haja, huj.

Ha járta, hajnalig járta, belekékült lábaszára, elakadt a szívverése, verejték hullt pendelyére, híja, haja, huj.

Nem hallgatott a jó szóra, belekóstolt borba, csókba, sárba lökte a pártáját, vígan élte a világát, híja, haja, huj.

De egy lázas őszi este elnehezült gyenge teste, ágynak esett s harmadnapra, feltáncolt a holdudvarba, híja, haja, huj.

Ott forog már minden éjjel a fényes ég mezejében, könnyű megint, mint a pille, hulló csillag lett a szíve, híja, haja, huj.

Kulturhfr

Szélvihar című drámáját. A bemutató előadás sikeres volt A KOMAROMI MAGYAR TE- s mind a dráma, mind pedig a KORNOS IRÉN RÜLETI SZÍNHÁZ a múlt héten színészek játéka elnyerte a köelőször mutatta be Dobozy Imre zönség tetszését.

MÖRA FERENC:

Egy gyászjelentés szélére

M

inden gyászjelentést megsóhajtok egy kicsit, mikor szétnyitom, de úgy elboron- gani nemigen szoktam egyiken se. Nem vagyok irigy természetű ember, és senkitől se sajnálom az örök békességet,' ami mégiscsak a legnagyobb jő az életben.

— No, te szegény, te már elvégezted? — mondom a szomorodott szívvel jelentett névnek, amire már senki se ért, és akár ismertem, akár nem, ültetek a sírjára egy kis virágot, amilyen hitem szerint éppen megilleti. Kisgyerekek sírjára mandulavirágot gondolok, fiatal lányokéra tubarózsát, szép asszonyokéra lafrán- szot, öregemberekére császárszakáit, anyákéra golgotavirágot, államférfiakéra kakastaréjt, tudósokéra vadsárgarépát, Írókéra délignyitót és kormányfőtanácsosokéra pénzecske-virágot.

Ma reggel kaptam egy gyászjelentést, mely kibuggyantotta szememből a könnyet, és ahogy a reszkető prizmán át néztem a Flórián páter nevét a falusi nyomdában összebarmolt gyász- lapon, egyszerre papucsvirágokká formálódtak előttem a keret kacskaringói.

Sok-sok éve már annak, amikor utoljára láttam Flórián pátert, aki nyugalmazott katonapáternek került a vidékünkre és arról volt nevezetes, hogy nyáron is báránybőrsapkában járt. Beszélték, hogy régebben más furcsaságai is voltak, például, hogy a kis kápolnában, ahol misézni szokott, két töltött puskát tartott az oltár mellett, és azokat mindig elsütötte, mikor a glóriát mondta, mert regimentspäter korában úgy szokta meg, hogy a díszlövés hozzátartozik az Isten dicsőségéhez. Ez egyidejig nagy gyönyörűsége volt az ájtatos híveknek, de egyszer valami öreg templompribék, akit kikergetett a páter a templomból, mert meg akarta vele szenteltetni a piócákat, amikkel kereskedett, följelentette a tisztelendőt a püspöknél. Ügy hírlett, hogy akkor nagyon csúffá tették odafönt Flórian pátert, a puskákat is elvették tőle, és attól fogva afc öfeg tisztelendő csak csöndes misét mondott a templomban, és - káromkodni is csak nagyon csendesen káromkodott, ha mise után szilvórium helyett törkölyt öntött a pohárkájába Csillag úr, akinek kocsmacégérjén egy Molináry-baka nyakalta az ákovitát, merev ujjával peckesen mutatva a bakancs felé, amelyet ez a felírás koszorúzott: Zum Soldaten.

És mikor már ilyen csendes ember lett a páter, akkor érte a legnagyobb szégyen: valami jőtétlélek feljelentette a váci püspöknek, hogy a tisztelendő úr papucsban mondta a hajnali misét.

Z

imankós téli hajnal volt akkor, és kegyetlenül rázták a szelek a Hatrongyost, amely pestises betegek lazarétuma volt valaha, s mikor már annak se volt jó, akkor Flórián páternek csináltak belőle enyhholyet. Szelemenjeit megőrölte a szú, zsindelyét lero- hasztotta az eső, a padlata penészes volt, a falai repedezettek, és nem volt egyetlen csukható ablaka sem. Már most tessék elképzelni egy téli hajnalt, mikor havas eső esik, és üvölt a temető felől a felszél, és csak azért

nem viszi el a Hatrongyos tetejét, mert már rég nincs neki teteje. Még sürüllik a sötét mindenütt, csak egy ablakon szivárog ki mécsvilág: Flórián atya már talpon van, készül a hajnali misére.

Persze körülményes dolog a készülődés, mert törődött ember már Flórián atya, és sok mo- tyót kell öreg testére szedni, hogy kibírja a kápolna gyilkos hidegét, ahol abban az időben igen szegényesen lakott a jó Isten. Igaz, hogy ami szél a repedt ajtón befütyült, az kimehetett a törött ablakon. De közben a csontja velejéig didergett az ember. Különösen a láb, a láb, — azt nem győzi már felfűteni a fáradt, öreg vér!

Szerencsére Flórián atya jól el volt látva meleg lábbelivel. Borjúbőr-csizma, bélés is van benne, húsz esztendeje szolgál, de csizma az még most is, nemhiába, hogy a keresztapja cselekedte, aki híres-nevezetes vargamester volt valaha Kukáliában, az Isten nyugtassa szegényt!

Én ismertem e hosszú életű csizmát, és ismertem.azt a cinegeképű kisfiút is, aki éppen akkor zörgette meg az ajtót, mikor Flórián páter beleigazította magát a kukáíiai bőripari remekbe.

— Ki van ott?

— Ego sum Franciscus discipulus. Laudetur Jesus Christus. Minisztrálásra jöttem, domine páter.

— In aeternum, amen. Gyere be, fiam.

Becsusszan az ajtón a Franciscus discipulus.

Csupa lucsok a gyerek, átáztatta a hóié a felső temetőtől a kis kápolnáig. Vacog a foga az isten szegénykéjének, tócsa marad a lába nyomán.

— Per amorem Dei — hőköl vissza az öreg katonapap —, hát a te lábadon mi az a kék?.

— A bőröm - mondja a cinegeképü.

— Hát csizmád nincs?

— De van, csakhogy azt most édesanyám húzta föl, mert a vásárkútra kellett neki menni vízért.

F

lórián atyának fáztában is melege lett. Ügy ágaskodott a három szál haja a kopasz fején, mint Szent Péteré az oltárképen.

— Gyere ide, te trifurcifer, húzd le a csizmámat.

A cinegeképű megtette.

— No, most húzd föl!

A cinegeképűnek most még könnyebb volt szót fogadni. Derékig belesuttyant a csizmába.

— No, most eredj, zörgess be a harangozó- nak, azután várj meg a porticusban.

S ahogy a cinegeképű elcsoszogott, Flórián atya előkaparászta az ágy alul a keshedt papucsait. Bizony a lábujja kikéredzett belőlük, mire az oltár elé került, dehát azért a Rorate coeli így is csak föltalált az égbe.

S

ohase tudtam meg, mit szólt a váci káptalan a papucsos miséhez, hanem abban bizonyos vagyok, hogy mikor most Flórián páter a csillagmorzsával kavicsolt tej- úton ballag a mennyei paróchia felé, a jó Isten fele úton elejbe szalajtja a legkedvesebb angyalkáit, hogy papucsban kattyogó öreg lábai elé a legpuhább felhőcskéket terítsék szőnyegül...