Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-16 / 24. szám

enki ne vegye rossz néven, hogy ezt az egy írásomat MACS JÓZSEF: temetővel kezdem. Temetővel, bizony. Nagy ember nyugszik benne, nevezetesen Dancsó Já­nos, a régebbi Gömör és Nógrád vármegyék oláhcigány vajdája. A bejei temetőben helyezték örök nyugalomra a híres és te­kintélyes embert, árnyékot vető s nagy melegben hűst árasztó öreg fák alá, amelyeknek szép nagy koronáit négy évszak vál­takozó szele ringatja a tornaijai járásban. Tavaly halt meg a vajda, azt mondják, kilencvennégy éves korában. Fényes, pompás teme­tése volt. Járásiak, kerületiek, helybeliek és szomszédfalusiak búcsúztak a neves cigányvajdá­tól, s fényképészek hada vette kereszttűz alá az udvarra kitett fekete koporsót. A szertartást végző katolikus pap előtt fehér abrosszal leterített asztal állt, s az asztalon csillogó színezüst vajdasági serleg, amely sokáig, egészen haláláig volt az öreg vajda birtokában. Jelenleg a besztercebányai Kerületi Mú­zeum tulajdona. Nagyon idős lehetett már az a serleg, hiszen úgy örökölték az utódok, mint a királyok a koronát. A vajdaság százado­kon át szállt utódokról utódok­ra s a serleg a tisztséggel ván­dorolt kézből kézbe. Az uralko­dás szimbóluma volt a pohár, akárcsak az ezüstgombos, ki- gyófejes mente, amely a bejei temetőben az öreg Dancsóval vész az enyészetbe, Meghalt tavaly Dancsó János, két vármegye oláhcigány vajdá­ja s ma már csak az emlékük­ben őrzik Bején az emberek, s mondják, hogy olyan zömök, közepes és nagyon erős ember volt. Nagy ápolt bajusza és tisz­tes szakálla. Az idősebbek sze­rint valamikor még az Osztrák Magyar Monarchiában négy vér­mes ló repült a hintájával, olyan nagy úr volt. Eskette a fiatal oláhcigány párokat, igazságot tett a civakodók közt és törvényeket szabott. Amit kimondott, annak úgy kellett lennie, a szava szent volt. A ci­vilizált s művelt világtól elszi­getelten szabott törvényeket a már porladó vajda s ezek a törvények nagyjából a bibliai tízparancsolatra épültek. Kivéve a nyolcadik s nekik legerősebb parancsolatot, amely úgy int: ne lopj! Az úrnak ezt az egy paran­csolatát mindenkor semmibe vették. Azt tartották s tartanák még ma is az oláhcigányok, hogy a lopás nem lehet bűn, ha másképpen nem tudnak megél­ni. Persze a többi törvényt sem tisztelték komolyan; loptak, fosztogattak mindenfelé és gyakran megszegték a hatodik parancsolatot is. Joggal mondhatnák ezek után olvasóim, hogy hát milyen tör­vényeket szabott akkor a bejei vajda?... Bizony, csak olyano­kat, hogy cigánytársadat meg ne lopd, meg ne öld, meg ne gyalázd, a többivel viszont járj el kedved szerint... Természe­tesen, szokásos leterítő szer­számukat, a borotvát használták maguk közt is, s ilyenkor Lo­soncról, Rimaszombatból, vagy Feledről a vajdáért üzentek, hogy menjen s tegyen igazsá­got, teremtsen békét, s ő fel­szállt nyomban a hintájára és porfelhőt vetett az út utána. Ha aztán az igazságtevésnek nemes ügyét elvégezte, a háborúsko- dók megvendégelték a vajdát; ettek, ittak, mulattak hosszan. Hát ilyen s hasonló dolgokban merült ki a vajda munkája, meg abban, hogy a hatósággal szem­ben próbálta megvédeni a né­pét, mert a hatósággal mindig volt valami bajuk; hol öt-tíz tyúk ellopása miatt, hol jóslás, mezei lopás, passzus-hamisítás, OláhclíMoh a Túroc pariján vagy juhok eltulajdonítása miatt. És ki tudná azt pontosan fel­sorolni, hogy még mi miatt? A temetőben nyugvó Dancsó János talán, ha úgy egy interjú erejéig valaki feltámasztaná ... De hagyjuk őt békében, idáig is csak azért beszéltünk annyit róla, mert a századfordulón ő volt az első letelepedő oláh­cigány Bején, a piszkos vizű Túroc patak jobb partján vett egy kis darabka rétet s azóta az életük külön fejezet a falu történetében. Szíves, közlékeny bejeiektől halljuk, hogy a Túroc partja soha azelőtt nem volt az oláh­cigányok állandó tartózkodási helye. Vándorkocsikon és sze­kereken örökké kóboroltak s minden falut megkerestek, min­den község határában megálltak s huszonnégy óráig engedélye­zetten kódulhattak. illetve en­nek ürügyén tyúkokat fogdos- hattak össze a szántó-vető parasztok udvarában. A huszon­négy óra letelte után aztán to­vább kellett menniök; más táj­ra, más határba, más ég alá... Haj, oláhcigány élet. Haj, hetes, hónapos vándorlások. A szeke­rek derekában visító gyerekek, az üléseken pedig komor, pré­dára éhes szemek, arcok, és fúj a szél és zuhog az eső és hó­buckák torlaszolják el a fagyos utat, de a lovak kocognak, a lo­vaknak kocogni kell, mert haj­tőik vérében nyugtalanság lo­bog. Vér és szokás, íme e két őserő hajtotta őket egyre mesz- szebb a Túroc pataktól, amely­nek valahol Tiszolc és Rőce közt van eredete. A hatvanéves Sárközi Mária tyúklopó tarisznyája. Szabó Árpád HNB-titkár az öz­vegy vajdánéval beszélget É s most közeledjünk a tábor felé. Szeszélyes júniuseleji az idő, felhős az ég s csak néha ragyog fel a nap korongja. A patak fe­lett hűs levegő árad távoli s közeli madarak ciripelésével és tavi békák kuruttyolásával terhesen. Innen a hídról pár lépés csak a tábor, s itt a hídon mindjárt meg is kfezdhetnénk egy történetet; mert hídnak, pataknak egyformán van az oláhcigányokkal kapcsolatos eseménye.'De kezdjük talán ez­zel a korhadt fahíddal. Mellékes, milyen idő, milyen évszak járja, a juhász tereli át a hídon a nyájat. Az oláhcigány mgg a híd alá rejtőzködve várja a juhok érkezését'. Mikor aztán A telep legfittalabbjai, akik már másképp fognak élni, mint a szüleik. ellepik a hidat a bárányok, fel­nyúl a cigány és rántja le a legfeketébb barikát magához. Azonban a juhászember szeme, rögtön észreveszi a fekete bá­rány eltűnését, szalad be az oláhcigányok tanyájára, ahol különben meglepően nagy csend honol, csak egy öreg anyóka ül valahol hátul s attól kérdi mér­gesen: — Hol a fekete bárányom? Az öreg anyóka rátámad a ju­hászra, amiért úgymond még féiredolgában is megzavarja, s a pásztor istentelen nagy ha­ragjában fellöki botjával az anyókát s íme csodák csodája, a hatalmas, fodros, cifra szok­nya alól kiugrik a barika. Az kiugrik, a többi pedig vész sor­ban, mert a pásztor kénytelen volt őrizetlen hagyni a nyájat. Csendőrökért kell telefonáltat­nia, úgy tudja csak visszasze­rezni a bárányait... És még hány ilyen történetet mesélhetnénk el a hídon állva s a tábort szemlélve. De men­jünk be a telepre s nézzük meg őket közelebbről. Négy házból s három vándorkocsiból áll a tábor és harminckét lelket számláló öt családból. A kis vá­lyogházak közt szenny, piszok s azon ülnek az oláhcigányok. Még jóformán be sem léptél udvarukra, s már körülkapnak és úgy bámulnak rád, mint egy világjáróra, mondjuk Hanzelká- ra és Zigmundra a bennszülöt­tek valahol Afrika ölében. Első ismerkedésre hajlamos partnerünk a telep legöregebb asszonya, a kilencvenhat éves Dancsó Jánosné, az elhunyt vajda második felesége. Olyan karvalyarcú, beesettszemű, csu­pa ránc asszony a vajda özve­gye: fogatlan szájú, élénk nyel­vű. Ruhája szétnyíló a mellén s pelyhes, piszkos csípője körül. Tizenhat gyermeket szült, ti­zenkét lányt és négy fiút s lám máig is jó egészségnek örvend, talán még a százéves kort is megéli. Hát ő fogad elsőként s csak később rajzanak körém a fiata­labbak, két szép fiatalasszony, három fiatalember és vagy nyolc apró gyerek. És a vajda özvegyének első dolga kinyitni a tenyeremet, jósolni a vona­lakból. Hadarja aztán a szoká­sos sületlenségeket, hogy nagy szerencse vár rám s éppen ezért sok az ellenségem is, de én ezeket mind legyőzöm... eddig hadarja el egy szuszra, s itt elakad a szava. Azt mondja nyájasan. — Gyöjjön csak, főnök úr, a bődé mögé! Elmegyek vele a bódé mögé. S ott azzal folytatja, hogy te­gyek pénzt a tenyerembe. Bele­tennék egy papír koronást, de a vén boszorkány nem éri be annyival, nagyobb pénzt köve­tel. Apró nincs több a zsebem­ben, csak ötven koronás van, s ezt már nehezen teszem a kí­vánt helyre, előbb szavát ada­tom a vajdánénak, hogy vissza­kapom. — Visszakapja, persze... — mondja az asszony s még te­nyerembe sem helyeztem az ötvenest, már ki is markolta onnan. Nem is látom azután, Dancsóné azzal vígasztal, hogy leteszi az érdekemben a ke- resztútra, pontosan éjfélkor. Aztán rongycsomóból valami­lyen száraz gyökeret vészén elő s azt ketté töreti velem, hogy tegyem el az egyik felét s vi­gasztalódjak. És még meg is köpköd, hogy annak a szeren­csétlen ötvenesnek szerencséje legyen a keresztúton. Én buta fejem! Hagyom magára a ráncos képű, száz hájjal megkent vén­asszonyt, s megyek a többiek közé s látom az arcukon a ka­ján mosolyt, tudnak a veszté­semről. A vajdáné meg leül a porba s szorítja markában a pénzemet s a porból pislog rám, mint egy nagy tollas ma­dár. Körülülik a többiek is és lesik a markában lapuló papír­pénzt. Én is lesem. Noha nem az a dolgom, hogy az ötvenes után ejtsek krokodil-könnyeket, hanem hogy utam végére* jár­jak. De mi is az én utam célja itt az oláhcigány telepen? Nem más, mint szemlét tartani s vizsgálódni, hogy a jelentős kormányintézkedés után néhány hónappal hogyan fest az élet itt a vándorcigány tanyán. U átül az udvarban egy sze­” kér s a saroglyához kötve egy lesántult ló, s szanaszét tűzhelyek, amelyek füstjükkel messze elkergetik a Túroc ter­mesztette vérszívó szúnyogokat. És a bódék közt emberek, asz- szonyok, vének és fiatalok. A sánta 16 faránál guggoló ülésben találom Sárközi Máriát, a hatvanéves asszonyt, aki két dologról híres: egyszer, mert egy férjjel le tudta élni az éle­tét, másszor, mert a legügye­sebb kezű tyúkfogdosó! Hát most arra próbálom rá­szedni ezt a rücskös arcú, szé­les asszonyt, hogy mutassa meg nekem azt a nevezetes lopó ta­risznyát, amely ott csüng száz- ráncú szoknyája alatt. No, nem megy könnyen a dolog. A cigá­nyok valamennyien körém se­reglenek s elkezdenek jó han­gosan cigányul kiabáini, amiből egy mukkot sem értek. De a sok szóbeszédnek mégiscsak az a vége, hogy az asszony enged a kérésnek s felhajtja a szok­nyáját ... és még azt is helyén­valónak tartja, hogy csirkével a tarisznya szájában lefényké­pezzem. Közben szélesen moso­lyog s kedvet kap a beszédre. Elárulja, miért nem tudták őket tetten érni a lopásban. A soro­zatos sikerek titka is az össze­fogásban rejlik. Az egyik meg­fogta a tyúkot s a másiknak tovább adta... így az igazi tolvaj mindig üres kézzel ma­radt a tettenérők színe előtt! A fogások titkolásának már semmi értelme, annak a világ­nak örökre vége, mondja Sár­közi Mária. És nagyot sóhajt, mert három asszony most is nagyon hiányzik a telepről: Grulyo Arpádné, Sárközi Má- tyásné és Dancsó Jánosné. Egy év, két év fegyházbüntetést kaptak kisebb lopásokért !... Hatvan éves az asszony s van­nak még itt néhányan a telepen idősebbek, élen az „anyakirály­nő“ Dancsőnéval, a jóssal, s ezeknek egyöntetűen az a vé­leményük, hogy szabadon van­nak „börtönben“. Nem mehet­nek, nem kerekedhetnek fel, nem vándorolhatnak a szélrózsa minden irányába, tehát „bör­tön“ lett nekik a Túroc patak partja. — Pedig nem jó így egy he­lyen — mondja elgondolkozva Sárközi Mária és egy borús pil­lantást vet tyúklopó tarisznyá­jára. — Akkor volt jó, amikor még mehettünk ... Egyik falu végéről a másikra... Egyik vá­sárból a másikba ... összejöt­tünk, ettünk, ittunk, daloltunk... a gyerekeink is jól érezték ma­gukat ... A csendőrök, igaz, mindig bántottak, de csak addig fájt az! Íme az öregebbek hangja a Sárközi Mária szájából. Sirat­ják, ami volt s szenvedik, ami már nem lehet. Hosszú tavaszi, nyári és téli estéken mondják egymásnak élményeiket, hosszú vándorlásuk sorát, amely kez­dődött Bejével s folytatódott Losonccal, Eperjessel, Miskolc- cal, Mezőkövesddel, Jászbe­rénnyel. Az volt a jó világ, az volt a fenséges élet! Ismétlem, az öregebbek hang- ja-vágyakozása ez s főleg az asszonyoké. A férfiak kezdenek már másképp gondolkozni; oko­sabban, jőzanabbul. Kivéve ezek közt is Dancsó Kálmánt, az öreg vajda fiát, aki csak nagyon lassan enged a megszokottból, még mindig nem dolgozik sehol, a sánta ló övé az udvaron, a HNB-nek fuvarozgat ezt-azt Zsorba... A többiek ellenben (Grulyo Árpád, Sárközi Matyi és Dancsó János) rendesen dol­goznak. Sárközi Matyi például ezen a napon délutános a tornaijai téglagyárban, így jócskán be­szélgethetünk. Fekete, izmos, kedélyes fiatalember, huszon­négy éves. Négy kis göndörha­jú gyerek apja, mostani felesé­ge, az a földön guggoló szép barna oláheigányasszony rima- zsaluzsányi s sorrendben a he­tedik. Tizennégy éves korától váltja, cserélgeti az asszonyt, mint a kabátját. — Nekem egy lagzim sem volt, én nem ittam a vajda ser­legéből — mondja nevetve s a földön ülve, mert az oláhcigá­nyok csak így tudnak beszél­getni. — Szöktettem az asz- szonyt s nem került költségem­be. — S szökött mind rendesen? — Egy lépett meg, Kassáról hoztam volna s Rozsnyón elsza­ladt tőlem az erdőbe ... — Hogyan szabadult az asz- szonyaitól? — Mondtam a páromnak, ha már nem kellett, hogy menjünk a rokonodhoz. Elmentünk s én megléptem. Egy szép oláhcigány asszony kisfiával. M atyi, Matyi! Tizennyolc éves korától dol­gozik traktorállomáson, állami birtokon és téglagyárban, bé­lyegekkel rendesen ellátott szakszervezeti könyvecskéje van, családi pótlékkal együtt kétezerre rúg a keresete, de iszik elég komolyan, fizetéséből ötszázakat elver s részegen durva, részegen bántó, olyankor hajlik az asszonyokkal való cse­reberére is. Ez a mostani fele­sége is igazi cigányszépség, vajon meddig állja ki vele? írni, olvasni nem tud, külön­ben elég értelmes fiatalember s barátságos és nyílt. Még dalol is nekem, legkedvesebb nótáját dalolja el megnyerő hangon: „Be van a levelem zárva .. Az asszonyok dúdolva kísérik Matyit, még a legvénebb vajdá­nénak is ütemesen mozog a szája. Kifényesedik a daltól a fiatalember arca s megkomo­lyodott külsővel ül előttem, a leikébe azonban nem láthatok bele. Egyet mégis merek állíta­ni, hogy más ez a Matyi, mint az öregebbek, a vándoréletet elvetette és lemondott a lovak­kal való seftelésről is. Talán nem igaz a vér. Talán lehet a természetnek parancsolni: különösen akkor, ha hatósági intézmények is segítséget nyúj­tanak ... Nagy csoportba verődve tás- salgunk a telepen s már nem külön-külün az emberekkel. A Dancső Kálmán házából széket hoznak ki a fiatalasszonyok és leültetnek. A Dancsó-házban villany van s nagy ötlámpás rádió, az antennáját nézegetem, meg a telepeseket, akik úgy körülültek a Túroc partján s hallgatom őket. Magyarul és cigányul, kiabál­va és lefojtott hangon mondják, közük gondolataikat, hogy he­lyes a kormány intézkedése, legalább végérvényesen letele­pednek s gyerekeik nem lesz­nek analfabéták. — Én ősszel a második gye­rekemet küldöm iskolába - mondja a napszemüveges, jól öltözött Grulyo Árpád, aki a szemére beteg, trachomája van. — Én is beíratom majd őket - jelenti be Sárközi Matyi. A fiatalabbakból ömlik a szó eképpen, az ő hangjukban cseng a legtisztábban az emberibb s tisztességesebb élet utáni só­várgás, az öregebbek nem szól­nak, hallgatnak szomorúan s el­kívánkoznak erről a csúnya bolygóról, amelyen becsüle­tes munkáséletre kényszerítik őket... Csak a fiatalabbak hangjából érezni ki a sürgető türelmet­lenséget az egészségesebb, na­posabb hajlék után, ahol sok bűn, szenny, piszok után végre rendesebben élhetnék. Sárközi Matyi bevezet a há­zába, a rúgókon nyugvó vándor­kocsijába s feltámad utánam az egész telep. Bizony, hegyén-há- tán a kocsiban minden. A két méter széles és három méter hosszú házikó vékony falaival dideregtető, fogvacogtató tákol­mány télen. — A munkát már felvettük, de fedél is kell — mondja Grulyo Árpád. Igaza van, fedél is kell s fedél is lesz. A szándék él néhányuk- ban a fedél után, tehát a tisz­tább élet után. És a mi rendünk megadja nekik majd a kívánt fedelet... í rásunkat a bejei temetőben 1 nyugvó Dancsó János ci­gányvajdával kezdtük s vele is kívánjuk befejezni. Mert tegyük csak fel nyíltan a kérdést: mit is hagytál te nekünk örökbe megholt Dancsó János?... Egy szlnezüst serleget és harminc­két lelket a Túroc patak part­ján. A serleget unokák, déd­unokák gyönyörűségére a mú­zeumba helyeztük s nyugodjál békében, az utódaidról sem fe­lejtkezünk el!

Next

/
Thumbnails
Contents