Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-09 / 23. szám
Nincs az a szépet és csodálatot kifejező szó, amit visszafojtott lélegzet közepette el ne suttogtak volna a nők a színpadon „játszó“ ruhák láttára. Be kell vallani, hogy a nők egy része sokszor nem is az előadás kedvéért jár a színházba, hanem hogy ruhákat lásson és azokban gyönyörködhessen. Szemük sóvárogva tapad a csil- logó-villogó toalettekre, ajkukon csüng a néma kívánság, „Ha én egyszer egy ilyen ruhát felvehetnék!“ És hogy őszinték legyünk, nem egyszer előfordult már, hogy a darab megbukott, de a nők szerint érdemes volt megnézni, a meseszép ruhák végett. De csaknem mindenki úgy képzeli el, hogy ezek a ruhák egyszerűen „vannak“, hozzátartoznak a színészhez, a darabhoz, és még sosem gondolkoztak azon, hogyan „lesznek“, hol és kik csinálják, hány varrónő Jcét keze munkája van a káprázatos darabokon, hányán szegték a nyolc órás munkaidőt sokszor megtoldva csak a fodrokat, hajtották úgyszólván megállás nélkül a gépeket, varrták fel a gyöngyöket, zsinórokat, sujtásokat, szabtak, varrtak, próbáltak, gépeltek, vasaltak, addig, míg a gyönyörű, álomszép ruhák „meglettek“. Mert bizony, „csinálni“ kell őket, varrógép fölött görnyedni, öltést öltésre rakni, .udmila Purkynová, a Szlovák Nemzeti Színház kosztümterve- zőnöje. varrást varráshoz illeszteni, hogy a színpadon suhoghasson a sok selyem, brokát, zizeghessen a taft és álomként lebeghessen a leheletszerű muszlin .. ★ A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház és Hviezdoslav Színház ruhái a Gorkij utcai műhelyben készülnek. De még mielőtt hozzákezdhetnének, kell tudni, hogy milyenek legyenek. Először is tehát, a kosztümtervezőnő, Ludmil'a Purkynová ajtaján kopogtatok. A fehérköpenyes, fiatal tervezőnőt íróasztalánál találom. Előtte vázlatokkal teli rajzlapok. Az egyiken nemzeti vise- letek, a másikon nagyúri dáma ruhái láthatók. — Ezek csak az ősszel bemutatásra kerülő Zuzana Vojníro- vá című új cseh opera tervei. Még nem dolgozom rajta állandóan, de nagyon foglalkoztat, ezért ültem most is hozzá. Az mind újak, de a darab szerint régieknek kell hatniuk. A kopásokat Purkynová elvtársnő művészien festi és ragasztja a kosztümre, ollóval vagdossa be a vadonatúj szöveteket, de a szálakat úgy rendezi el, mintha a sok viseléstől szakadtak volna el. Ilyen „művészi“ munkát ugyan csak szabad perceiben végezhet, aztán megint jönnek a rajzlapok, a tervek. Most pedig, hogy a tervek megvalósítását lássuk, egy ajtóval továbbmegyünk. Ez a műhely vezetőjének, a „Kiváló munkáért“ érdemrenddel kitüntetett Anna Nedvédová dolgozószobája. Kedves mosollyal fogad, de nincs sok idő a beszélgetésre. A brnoi Színművészeti Főiskola vizsgaelőadására vállalták a kosztümök elkészítését, s éppen most küldik el a kész ruMár sok-sok méter fodrot szegett be Kulicková Mária és hol van még a vége? opera a XVII. században játszódik le, s természetesen a kornak megfelelő ruhákat kell terveznem. — Nem lehet könnyű munka megállapítani, milyen ruhákat viseltek akkoriban — jegyzem meg a vázlatokra pillantva. — Ó, a kosztümtörténettel én tisztában vagyok, ez hozzátartozik a foglalkozásomhoz, legfeljebb néha egy kis kiegészítésre, precizitásra van szükség. Különben is kell, hogy teljesen beleéljem magam a darabba és a korszakba, amelyikbe a kosztümöket tervezem. Persze jól kell ismernem a darabot is, minden egyes szereplő szerepét. Sőt, a tervezésnél nem egyszer tekintetbe kell vennem a színésznő alakját is, különösen az operáknál. — Ügy tudom, civil kosztümöket nem is tervez, ugye? — Ritkán. Inkább operák jelmezeit és kedvencem a balett. Purkynová elvtársnő tervei alapján készülnek tehát a csu- pafodor, légies balettszoknyák, a tündérek, gonosz szellemek, elvarázsolt hercegnők, a hófe- hérkék, hamupipőkék, az „életre kelt“ mesék szereplőinek ruhái. De Purkynová Ludmila nemcsak tervezi a kosztümöket, jelenleg ugyanis „rombolja" őket. Az' Éjjeli menedékhely ruháiról van sző, amelyek természetesen hák egy részét, Anna Nedvédová személyesen ügyel a csomagolásra. — Harmincöt éve vagyok a színháznál, — meséli közben — ezernyi, talán tízezernyi, műhelyünkben elkészített kosztümben gyönyörködhettem, mégis mindegyik külön izgalom és külön gyönyörűség. Ez az egész életem — mutat a ruhákra — ez ad értelmet élni — mondja szinte magának, alig hallhatóan. ★ Nagy szabóasztalon Somogyi Mária ollója alatt susog a hófehér taft, majd fekete csipke kerül sorra. — Mása toalettje lesz a Revizor mágodik felvonásában —■ Somogyi Mária, szabásznő, munka közben magyarázza Somogyi elvtársnő a tervre mutatva. Öt éve szabja a lágyan omló bársonyokat, a pehelykönnyű tüllöket, a gyöngyfényű szaténeket, fehérben, feketében és a szivárvány minden színében. — Első munkámként a Legenda a szerelemről kosztümjeit szabtam, utána a Pillangó- kisasszony következett, és azután ... ki győzné felsorolni? öt év óta a Nemzeti Színházban bemutatott operák és balettek, a Hviezdoslav Színházban szín- rekerült drámák, vígjátékok, komédiák szereplőinek ruháit mind ő „kezdte" meg, ő vágott bele ollójával először a gyönyörű anyagokba. Most egyszerű fehér vászon kerül az olló alá. Vajon ebből mi lesz? — A bélés. — Kérdő tekintetemre folytatja: — Mi minden ruhát kibélelünk, egyrészt, mert nem lenne jó a tartása, másrészt, mert bármilyen hihetetlen, a ruhák nagyon kopnak s a bélés ettől is óvja őket. — Bizony azt hinné az ember, hogy a színpadi ruhák örökké újak maradnak. — Sző sincs róla, íme, új felsőszoknya jön a Kadettbál némely kosztümjéhez — mutatja, amint átvezet a másik helyiségbe. Itt kattognak, berregnek a gépek, sercegnek a tűk a szaporán öltő kezek alatt. — Nagy a tempó, de szívvel dolgozunk és abban a tudatban, hogy estéről-estére si&z és száz fürkésző szem bírálja, élvezi és esetleg csodálja munkánkat. Ez meg is látszik. Minden öltéssel a színház iránti sze- retetüket varrják a ruhákba. MESTAN KATALIN Következő számunkban még egy ajtóval tovább megyünk a kosztüm-műhelybe. Jöjj velem Június járja, s ha kedved tartja, a dús határba kísérj el engem. Libbenj előttem, mint a pillangó, kit a mezőben szabad kergetnem. Légy a forrásnak szitakötője, áttetsző szárnyad messze ne szálljon. Légy kicsi méhem, hímporok őre, gyűjtsed a mézem zsenge virágon. Ülj ide mellém, s míg kebelemre dús öle terhét hajtja a búza. csókolj a nyárban, s forró fejünket a rét virága megkoszorúzza. Egyszerűen és nyíltan ZALA JÓZSEF HÉTFŐN, JÜNIUS 8-án kezdte meg tárgyalásait a Szocialista kultúra kong- ressszusa Prágában. Délután két órakor a Jcül- döttek elfoglalták helyüket a J. Fucík Kultúra és Pihenés Parkjában és megkezdődött a vélemények, nézetek, felfogások kicserélése, eddigi vidékjárások, néppel folytatott Jeszélgetések tapasztalatainak a leszűrése. Még falamennyiünknek emlé- tezetében él az előkészítő munkák visszhangja. A dolgozók egyszerűenés nyíltan mondták el a nyilvános gyűléseken, bogy szebben akarnak élni, mint tegnap, s szellemi javakban is gazdagabban. Ez a megfogalmazás kb. annyit jelentett, hogy van rádiónk, távolbalátó készülékünk, csinosan berendezett lakóházunk, gazdag könyvtárunk falun és városon, jól kiépített egészségügyi hálózatunk, de nincs még mindmáig kielégítő viszonyunk ezekhez a vívmányokhoz. Nos, az előkészítő munkák célja nem is volt más, mint megállapítani, hogy hol szorít a cipő. Mit tegyünk annak érdekében, hogy a szocializmus építésében derekasan munkálkodó dolgozóink komolyan éljenek az említett vívmányokkal és napról napra kulturáltabbak, műveltebbek legyenek. A beszélgetések szerte az országban azt mutatták, hogy hallatlan mértékben megnőtt népünk érdeklődése, kultúr- és tudományszomja s igénye. Üzemeinkben, szövetkezeteink nagy részében elég jól működő klubjaink vannak, amelyek elsősorban hivatottak a dolgozók kultúrigé- nyeit kielégíteni. Ifjúságunk sokoldalú képzettségéhez is megteremtettük a feltételeket. Ezek az intézmények idáig is kitettek magukért, népszerű tudományos ismereteket nyújtottak a dolgozóknak, s beléjük oltották a tudás, a megismerés vágyát, s most a szocialista kultúra kongresszusi küldöttei a további teendőkről tárgyalnak Prágában, hogyan és miképp elégítsük ki a legteljesebb mértékben népünk kulturális igényeit. A „teljes“ szónak mondatunkban rendkívül nagy és komoly értelme - célja van. Érezteti, sejteti velünk, hogy nem kisebb dologról vitatkoznak küldötteink Prágában, mint a forradalmi változás végbevivésének befejezéséről a szocializmust építő emberek gondolatában. Kell a könyv, a film, a színház, kellenek a tudományos és ismeretterjesztő előadások, boldogok vagyunk és örülünk kényelmes és jól berendezett lakásunknak, egészségünket védő jól kiépített hálózatunknak s mindannak, amit fel- szabadulásunk másfél évtizedében kaptunk, és most az a legfontosabb doiog, hogy a lehető legrövidebb időn belül szel- lőssé, kultúrálttá tegyük hajlékainkat. Vagyis, minden munkánknak oda kell hatnia, hogy könyvvel, színházzal, tudományos és ismeretterjesztő slőadásainkkal a társadalmunkkal összhangban álló embereket neveljünk. Olyan embereket, akik szocialista módon élnek, építenek, gondolkodnak. Még nem tudjuk, hány napig tárgyal a szocialista kultúra kongresszusa Prágában, de meggyőződésünk, hogy munkája gyümölcsöző lesz s egy minden eddiginél célszerűbb és tudatosabb kulturális tevékenység kibontakozása veszi kezdetét a tanácskozás után népünk szocialista életmódjának kialakítására! MÄCS JÓZSEF K igyül az egész barakk az udvarra. Csodájára Kottámé szerencséjének. Kottámé szerencséje soványka libába , sűrűsödött össze. Borzas tollú, koszos libuskába. Szanaszéj- jel áll a tolla, ágasan-bogasan, gubancosán, sáros a hasaalja és a számyaszéle. S horpadt a két oldala. De liba minden ízében, fehér, hamuszínű jolt a nyakán, meg a két szárnyán. — Libuskám, — gügyög Kottámé s ölelgeti a libát. Az öccse ajándéka, hogy legyen jobb falatjuk pünkösdre. — Vigyázz a libára, — szól oda Kottámé, nagyobbik bámész fiának. S szalad a rántáshoz. S oszol szét az egész barakk, mert minden csoda csak három napig tart. A Kollár-gyerekek meg buzgón foglalkoznak a libával. Zsineget kerít az egyik s akasztja a szárnya közé: — Gyi fakói A „fakó“ s mögötte a csóré had vonul rendben az utcára. Ott rajcsúroznak. — Jani, Pityu, Öcsi, Lacó, gyertek ebédelni! — rázza Kottámé a fakanalat az ajtóból, mintha zenekart vezényelne. A „zenekar“ trappot a porban befelé. Brűgözik a hasuk, hogy a kosztra gondolnak, s a porfelleg mint valami függöny tekerödik köréjük. — Az evésre mind itt van, — ereszkedik le az asszony fakanálas keze. — S a libát hol hagytátok? ... Hol a liba? Hogy sújt szigorúan a szemével, húzzák be a nyakukat a kölykök. A legnagyobb, a bámész szepegi, félszemmel a fakanálra figyelmezve: — Kinn maradt. Kottámé ugortában suhint egyet a gyerek fenekére, az bőg, de ő már kinn száguld az utcán. Száguldozik össze-vissza, föl-le, le s föl, fejetlen, kétségbeesve. Liba volt, liba nincs. * * * S a liba komótosan, maya után húzva a madzagot, besétál a Rét utca hármas számba. A LIBA A nap tűz. A fatartó rövid árnyékában ül Vra- becné a szent bibliába merülten. Készül a Szentlélek látogatására. A liba hát megáll Vrabecné dagadt bókája előtt, s közömbösen kopogtatni kezdi hegyes csőrével az asszony sípcsontját, sípcsontján kifényesedett bőrét. Rafajné ruhát tereget, Komandáné meg éppen a piszkosvizet önti ki. Hát látják és röhögnek. A szemükben az áll, hogy: — Ni a szent asszony. — Miben leli örömét, Vrabecné? Vrabecné ocsúdik felfele a könyvből. Először megütődik, majd kétkedőén néz hol a libára, hol a vigyori asszonyokra. Aztán ábrázatát lángnyelvek nyaldossák. A boldogság rózsái. Igen, míg kívülről így látszik, belülről dolgozik a Szentlélek. S Vrabecné nyugtázza a libát, a Szentlélek csodálatos küldeményét. — Csakis csoda folytán — gondolja. — Hogy került ide ez a liba? — kérdi Komandáné csak úgy senkitől. D e V rabecnében a Szentlélek csodálatos gyorsasággal megformálja a választ, mintegy sugalomképpen: — A sógornőm hozta az ünnepekre... De letette a sarkon... Mert be kellett szaladnia a sfiához a kaszárnyába... S ezzel lélegzik nagyot Vrabecné, mintha kifújná magából a Szentlelket. Rafajné és Komandáné egymásra néz. — Persze — mondja a szemük. — Ha a sógornő nem teszi le a sarkon a libát, hát hogy sétál be ide a tulajdon lábán?'. Mégiscsak észnél van ez a Vrabecné. Nemhiába okosítja magát a bibliából. S Vrabecné a világ legtermészetesebb mozdulatával öleli a hóna alá Kollárék libáját és szokatlan fürgeséggel emeli fel a sámliról mázsás alfelét. Mert libának mégiscsak ólban a helye. Ami biztos, biztos. • * , * S Kottámé a Prón-féle szatócs üzletben bukkan az elveszett liba nyomára, amikor már régen lemondott az ünnepi falatról. — Könnyen jött, könnyen ment — vigasztalja magát. Hanem Prónéknál éppen Vrabecné libahistóriája van műsoron, ahogy benyit a csengetyűs ajtón. Komandáné már szorongatja a kimért lisztet és sót, de azért azt még ,Je kell adni“. Vannak itt asszonyok a Varga utcából, meg a Rét utcából. Azok derülnek rajta. S Prón úr csóválja a fejét. — Az én libám! — tér észhez Kottámé. — Megvan a gazdája — tereli a figyelmet Prón is Kottámé felé. S jön a nagy bizonygatás. Prón a pult alá dugná a fejét, akkora a bábéi. Egyezik itt minden. Még az elveszés perce is. Kottámé azonnyomban liszttel, sóval, paprikával csatlakozik Komandánéhoz. — Majd én adok neki libát!... — Mossa csak jól meg a fejét, Kotlámé asz- szony! — érez vele Komandáné tiszta szívből. Így robognak be a Rét utca hármas szám alá, Kottámé kikelve magából, Komandáné az igazság bajnokaként. Vrabecné áll a fatartó kurta árnyékában harci készültségben. — Hol a libám? — reszket Kottámé. — Miféle libája? — A libám, amelyet maga eltulajdonított! S ekkor Vrabecné mindent megért. A Szentlélek ereje támogatja belülről. Olyan egyenesre húzza ki magát, mint a kerítés deszkája. S mpst sértett önérzetének tüzes nyelvei nyaldossák a képét. — Hordja el magát, míg szépen van. Piszkos proli!... Így akar hozzájutni pünkösdi pecsenyéhez, mi? ... Potyára! ... Dolgozzék, akkor magának is lesz... Még hogy én eltulajdonítom az ő libáját!... Micsoda aljas rágalom!... Kell nekem a más libája? — De kéremszépen, ha láthatnám... — hu- nyászkodik Kottámé. Mert hátha nem is övé a liba. — Semmi köze hozzá! Ha nem megy azonnal, rendőrt hivatok ... Szemtelen kommunista!... Kottámé valósággal megsemmisül. — Bocsásson meg, nem akartam... — motyog csendesen és szégyenkezve kotródik. Komandáné áll és megvonja a vállát. Itt aztán megáll az ember esze. Mert az az egy biztos, hogy Vrabecnének nincs igaza. * * * S Vrabecné reggel, este sámlira ül, futballab- daszerű térde közé szorítja a Szentlélek küldeményét, s tömi-tömi buzgalommal, mert közeleg az ünnep. A liba pedig gyarapodik, szépül napról napra, s az ünnep szombatján már kövéren, kopaszon csüng a kamrában egy rúdon. Vrabecné percekig legelteti vízszínű szemét fáradozásának eredményén. Pünkösd reggelén pedig nyitna be a kamrába, no most megsüti, hát csuklik össze az a nagy kövér teste. Volt liba, nincs liba. * * * K ottámé szombat este tavalyi babot válogat éppen, hogy másnapra megfőzi, amikor jön Komandáné. Hamisan nevet és húzza ki a libát a szatyorjából. — Vrabecné küldi, — mondja csendesen — mert hogy maguk úgyse tudták volna miből ki- hizlalrú az ünnepre... H. í
