Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-04-28 / 17. szám
ellenére, amerikai katonai repülőgépek továbbra is folytassák nagy magasságban végzett repüléseiket Berlin felett. A szóvivő hozzáfűzte: ezt a döntést az Egyesült Államok kormányának „minden szintjén“ helyeselték. Brentano bújócskája A két német kormány állás- ** pontja a közelgő külügyminiszteri értekezlettel kapcsolatban lényegesen eltér egymástól. Az Izvesztyija foglalkozik ezzel a különbséggel. Megállapítja, hogy az NSZK é^ az NDK képviselőinek meghívása a genfi értekezletre a két német állam létének nemzetközi elismerését bizonyítja. A nyugatnémet kormány küldöttsége azzal a szándékkal megy a genfi értekezletre, hogy elutasítja a német békeszerződés megkötését, a két német állam konföderációját, az európai biztonság alátámasztását célzó határozott intézkedéseket, a nyugat-berlini rendszer megszüntetését. A Német Demokratikus Köztársaság delegációja ezzel szemben határozott javaslatokkal indul Genfbe. Javaslatai a nemzetközi feszültség enyhítésére és a német kérdés békés rendezésére irányulnak. Az NDK hangja egyre erőteljesebben és öntudatosabban szólal meg a nemzetközi küzdőtéren. merevebb, legkonokabb nyugati politikusok közé tartozik. Ismételten megpróbált a tárgyalások előtt feltételeket szabni. Kifejtette, hogy szerinte a Nyugat nem járulhat hozzá Németország semlegesítéséhez, nem tehet semmi olyat, ami közvetve vagy közvetlenül az amerikai, kanadai és angol csapatok kivonásához vezetne. Hangoztatta azt a véleményét is, hogy Németország semlegesítése maga után vonná az összes nyugat- európaj országok fokozatos semlegesítését is. Ez pedig az Atlanti Szerződés végét jelentené. Az új amerikai külügyminiszter egyik első hivatalos megnyilatkozásával nem éppen a legkedvezőbb oldaláról mutatkozott be a nemzetközi közvélemény előtt. A Fehér Ház sajtófőnöke szerint Herter is jóváhagyta azt a döntést, hogy a Szovjetunió jogos tiltakozása A miál kevésbé helyeslik az ** amerikai katonai kihívások folytatását Nagy-Britanniában. A Yorkshire Post kifejti, hogy az angolok szemében az amerikai gépek magasrepülése Berlin felett felesleges kesztyűdobás. „A nemzetközi tárgyalásokat — Írja a lap — melyek messzemenő következményekhez vezethetnek, nem szabad egy amerikai vadnyugati kocsmában folyó izgatott vita légkörében folytatni“. A Scotsman figyelemreméltó okfejtésében arra a megállapításra jut, hogy a magasrepülést, amelyben tagadhatatlan politikai és diplomáciai bonyodalmak rejlenek, elnöki döntés és külügyminiszteri hozzájárulás nélkül végezték a katonai vezérek, a maguk szakáh- lára. Az elnök és a külügyminiszter most nem tehet mást, mint támogatja őket. Az ilyen befejezett tények gyakoriak gyenge kormányzás alatt. A május 11-én megnyíló genfi külügyminiszteri értekezletre, mint ismeretes, szakértőként meghívták mindkét német államot. A bonni kormány, amely azt is sokallja, hogy a német kérdést a külügyminiszterek egyáltalán megtárgyalják, „rosszallását", azzal is kifejezésre akarta juttatni, hogy a Genfbe készülő nyugat-német delegáció vezetőjéül nem Bren- tanot, hanem Scherpenberg külügyi államtitkárt jelölte. A német kérdésről egyébként több vezető nyugati államférfi nyüatkozott. Selwyn Lloyd angol külügyminiszter az alsóházban kijelentette, hogy Nagy- Britannia, amerikai és francia szövetségeseivel együtt, nem szándékozik kivonni csapatait Nyugat-Berlinből mindaddig, amíg nem rendezik a német kérdést. Hosszú idő óta először Churchill is hallatta szavát a legidőszerűbb európai problémáról. Több szokásos szovjetellenes kijelentés után hangsúlyozta: „El kell ismernünk az oroszok indokolt aggályait, hiszen a múlt háború tapasztalatai alapján ésszerűek aggodalmaik az újjászülető Németország miatt“. S paak NATO-főtitkár a newshampshirei egyetemen mondott beszédében ismét bebizonyította, hogy a legA nyugatnémet gazdaság igazi arca A világ kapujában — két márkáért Most azonban olyan hírek keltek szárnyra, hogy mégis Brentano külügyminiszter utazik Genfbe a nyugat-német „szakértői küldöttség“ vezetőjeként. Minderről csak azóta van szó, hogy nyilvánosságra hozták a Genfbe utazó NDK- küldöttség összetételét, melynek vezetője Lothar Bolz külügyminiszter. Bonni jól tájékozott körökben azonban tudni vélik, hogy Brentano ugyan Genfbe utazik, de nem kíván részt venni egyetlen olyan ülésen sem, amelyen Bolz NDK- külügyminiszter is jelen lenne (!) Brentano egyébként, mint Bonnban mondják, nem hajlandó „szakértőként“ sem szerepelni a külügyminiszteri értekezleten, mert akkor a négy nagyhatalom külügyminiszterei mögött a második sorban kellene ülnie, pedig „ötödik nagyhatalomként“ akar szerepelni. De azért otthon sem marad ... A nyugat-német álláspont nemcsak azt bizonyítja, hogy a német kérdés rendezésének legnagyobb akadálya a bonni kormány merev politikája, de Brentano „titkos“ jelenléte Genfben egyben e politika csődjének legnagyobb bizonyítéka. Ha nem ilyen nagy horderejű kérdésről lenne szó, valóban csak mosolyogni lehetne Brentano gyerekes genfi bújócskáján. Vagy komolyan azt hihetik Bonnban, hogy azért, mert Brentano nem hajlandó tudomásul venni az NDK létezését, ettől az megszűnik létezni? Épeszű ember ezt nem hiheti. Brentano bújócskája veszedelmesen hasonlít ezért a struccmadár sokszor idézett példájához, amikor az homokba dugja a fejét, és azt hiszi, hogy így nem kell tudomást vegyen a számára kellemetlen, de mégis létező tényekről. Amiről egy lazac mesél... Mint ismeretes, i Német Demokratikus Köztársaság kormányának küldöttsége részt vesz a május 11-én Genfben kezdődő külügyminiszteri tanácskozáson. Képünkön a küldöttség vezetője, dr. Lothar Bolz külügyminiszter (fent jobboldalt), Otto Winzer kül- ügyminiszterhe- lyettes (fent baloldalt), dr. Heinrich Töplitz, a Népi Kamara képviselője, (lent baloldalt) és Peter Florin, a Népi Kamara külügyi bizottságának elnöké (lent jobboldalt). Érdekes zsákmány került az amuri halászok hálójába: hatalmas lazacot jogiak ki a vízből, s hátuszonyán fémlapocskát találtak a következő jelírással: „Seattle USA 10202“. A lazacot, amint kiderült, Amerikában eresztették a tengerbe és valamikép pen „eltévedt", így jutott az Amur folyó vizébe. Szovjet és amerikai tudósok évek óta kísérleteket folytatnak a tengeri áramlatok tanulmányozására, a lazacok vándorlási útjának megállapítására. Valahányszor a Szovjetunióban vagy az Egyesült Államokban ilyen megjelölt halat fognak ki a vízből, a halászok kötelessége értesíteni róla az illetékes tudományos intézetet. Megállapították például, hogy az Amurban tenyésző fiatal lazacok, amint bizonyos erőre kapnak, megindulnak a folyón lefelé és a tengerben a Ku- rilli-szigetek környékére úsznak, itt megerősödnek, megnőnek, majd mint „felnőtt lazacok" visszatérnek a» Amur folyóba. Gtmdlach paler bűne Vannak dolgok, amelyeket az egészséges lelkű ember meg sem tud érteni . A nyugat-németországi Würzburgban egy katolikus értekezleten felszólalt Gustav Gund- lach jezsuita páter, aki az elhunyt XII. Pius pápa tanácsadója volt. Azt követelte, hogy robbantsák ki az atomháborút a Szovjetunió ellen, még akkor is, ha az egész világ belepusztul. Ha Gundlach a krisztusi szeretet egyházának csak egy megvadult helyi Savonarolája lenne, beszéde nem érne meg egy sort sem az újságban. De ö a Vatikán magasrangú tisztviselője. Mint ahogy a Vatikán magasrangú politikusa Pella, a kereszténydemokrata olasz külügyminiszter is, aki a napokban jelentette ki, hogy szívesebben Iát egy atomháborút, mint a kommunizmust. Sajnos, nem magánemberekről van szó, hanem egy gyűlölettől elvakult, saját népüktől rettegő réteg — pénzemberek, tábornokok és egyházi hatalmasságok szószólóiról. Mégis, az embernek kedve támad ezt kiáltani feléjük: „Beszéljetek, csak beszéljetek, vegyétek csak le az álarcot! Hadd ismerjenek meg benneteket mindenütt a világon!“ S miután megismerték őket, egyezzenek meg az egyszerű emberek és azok a politikusok, akik nem akarnak háborút, hogy ismét elküldik bíráikat Nürnbergbe. Egyezzenek meg, hogy ismét lefolytatnak egy pert — de még mielőtt teremtett lélek is áldozatul esnék a mai idők — nevezzük őket nevükön — háborús bűnöseinek. Tiplkus nyugatnémetországi újságkioszk. Feltűnő helyen a hagyományos német vaskereszttel ékesített „Soldatenzeitung“, a volt náci hadsereg veteránjainak lapja. A lap főszerkesztője egyébként nem más, mint a háborús bűnös Kesselting marsall, akinek úgy látszik, a háborúban elszenvedett vereség sem szolgált elegendő leckéül. A lapok között továbbá ott láthatjuk a legvadabb revansista „Slesi- sche Rundschau“-t valamint az amerikai „Comics“-hoz hasonló ponyvaregények egész tömkelegét. Indiában a fürdés a vallási szertartásokhoz tartozik. Hogy az ottani higéniai viszonyokba egy kis betekintést nyerjünk, nézzük meg ezt a képet. Ember ember hátán, órák hosszat állnak a városi lefolyókból beszennyezett vízben, és közben tornagyakorlatokhoz hasonló műveleteket végeznek, miközben masszírozzák magukat. Egy szegény' király Huszonegy ágyúlövés dördülj el, amikor megszületett Don Jaime, Xlll. Alfonz utolsó spanyol király elsöszülött fia. A királyi család öröme tzonban nem tartott sokáig, mert az ifjú trónörökös egy baleset folytán süketnéma lett. Ezért, mire felnőtt, 'fénytelen volt örökösödési jogáról lemondani öccse, Don Juan javára. De 1931-ben Madridban kikiáltották a köztársaságot, a spanyol Bourbonok trónjukat vesztették. Mindezek ellenére — ahogyan ez afféle „szegény" királyoknál gyakran előfordul, — továbbra is birtokukban maradt néhány hitvány kastély, palota, földbirtok, no meg csekély négy millió svájci frank értékű ékszer. Amikor 1941-ben meghalt Alfonz, a papakirály, jól nevelt magzatai tüstént hajba- kaptak az örökségen. Don Jaime felesége pedig — miután előzőleg két egészséges fiúgyermekei ajándékozott hitvesének — nemcsak hogy faképnél hagyta süketnéma férjét, nemcsak hogy keresett magának egy nem süket is nem néma férjet, hanem egyszerűség kedvéért a családi ékszereket is magáva, vitte. Don Jaime — alighanem „nemes“ dactól vezérelve, — ugyancsak újból nősült és fütyülve az ereiben csörgedező sötétkék vérre, elvett egy polgári származású német énekesnőt. Az ékszerekért való marakodás azonban tovább folyt. Hogy véget vessen a sokéves acsarkodásnak, a „demokratikus" érzelmű Don Jaime-papa lemondott az ékszerekről két csemetéje, Alfonso és Gonzalo javára azon kikötéssel, hogy ezek életfogytiglani járadékot biztosítanak számára. De az időközben felcserepedett késői királyi utódok bizony „megfeledkeztek" a járadék folyósításáról. Egy svájci lap most azon siránkozik, hogy a volt trónörökös ezért kénytelen volt elbocsátani párizsi luxuspalotája cselédségét és néha bizony sajátkezűleg még — port is kell törülgetnie! K. H. Hamburg Nyugat-Németor- szág legnagyobb városa és egyben a legnagyobb nyugatnémet kikötő. Bár csaknem 100 kilométerre fekszik a tengertől, a széles és mély Elba folyón a legnagyobb tengeri hajók is fel tudnak jönni Hamburgig, ösz- szesen 55 kilométer hosszúságban húzódnak a kikötő falai a folyóparton. Sok helyütt még ma is ott látjuk a háborús bombázások nyomait; hatalmas táblák figyelmeztetik a hajókat, nehogy a megrongált részeken kössenek ki. Két márka mindössze a két óra hosszat tartó kikötői sétahajózás belépődíja. A Sétahajó keresztül-kasul járja a kikötő minden részét és közben hangszórókon át magyarázzák a sokféle színes látnivalót. Mert nagyon érdekes, izgalmas az ilyen hatalmas tengeri kikötő képe. Mindenfelé hajóóriások hevernek az Elba két oldalán, a partba mélyen benyúló öblökben, a mólók mellett vagy a nyílt vizen lehorgonyozva. Különböző nemzetiségű 10 — 20 000 tonnás hajók ezek. Olyanok, amelyek csak néhány napig időznek Hamburgban, hogy azután újból nekivágjanak az óceánnak és olyanok, amelyeket az egymás mellett sorakozó hajóépítő dokkokban most építenek, illetve javítanak. Ott láttam a többi között a most épü'ó legnagyobb nyugatnémet hajót,, a 48 000 tonnás „Esso St;jttgart“-ot, amely nyersolajat szállít majd a tengerentúlról Nyugat-Németországba. Mert itt az egyik legfontosabb iparág a hajóépltés: tavaly összesen 57 óriásgőzös készült el a hamburgi dokkokban. De nem rossz üzlet maga a kikötő sem — egy 10 000 tonnás hajó például egyetlen napra 10 000 márkát fizet kikötői díj fejében. A partok mellett és kint a folyón a kisebb-nagyobb hajók százai csatangolnak mindenfelé, nagyobbrészt motorosok, de látni köztük néhány régimódi gőzöst is. Érdekes látvány, amint a kikötőbe érkező egy- eg.v hajóóriást a kis hajók közrefogják és elvezetik a kikötőhelyre. Méltóságteljesen úszik a venoeg a menetre apronaK tűnő kalauzhajócskák között (a hajócskák kifejezést persze nem dunai, hanem tengeri értelemben véve), hogy néhány napot megpihenjen a hamburgi kikötőben. Az Elba mindkét oldalán a kisebb-nagyobb daruk százai sorakoznak fel — ahová néz az ember, mindenütt rakodást lát. Modern nagyüzem ez a gépesített kikötő, amelyben ma már nyoma sincs semmiféle tengerész-romantikának. Olyan ez, mint egy óriási pályaudvar. Talán inkább a kikötő melletti városrészben, a Sankt Pauli nevű hírhedt matróznegyedben maradt még valami a régi Hamburgból. Egy része enn»k is teljesen elpusztult a háborúban. Hamburg egyik nevezetessége, a Michaelis-torony — idegenforgalmi templomtorony ez, szép kilátással és ami a fő: lifttel felszerelve — egyedül meredezik az égnek, egy teljesen lebombázott és csak kis részben újjáépített városrész közepén. De ott van nem messze a Reeperbahn is, a másik nevezetesség. Igen széles és hosszú utca ez, amelyen mulatóhely mulató mellett sorakozik — lényegében nem más az egész utca, mint a prostitúció nagyüzeme. Egy harmadik érdekesség: az Elba alatt nagy mélységben átvezető alagút. A kocsikat és a gyalogjárókat liftek viszik le az alagút szájához, a túlsó oldalon pedig újra csak lift hozza fel őket. A „világ kapujának“ nevezik a németek Hamburgot. Ügy kell ezt érteni, hogy kifelé táruló kapu, amelyen keresztül a német áru eljut a világpiacokra, a világ minden részébe. Jelentősége abban a mértékben növekedett, ahogyan Nyugat-Né- metország — jellegzetes szívósággal — előrenyomult a kapitalista világpiacon. Az elmúlt évtized során a nyugatnémet ipari termelés megkétszereződött — az export azonban ugyanakkor megnégyszereződött. Mindenütt előretört a nyugatnémet áru — mégpedig a többi kapitalista versenytárs rovásara — nemcsaK ue*-Amerikában és Indiában, hanem Nyugat-Európában, sőtalegfőbt versenytársak belső piacain: magában Angliában és az Egyesült Államokban is. Döntő problémává vált az export a szén- és acélmonopóliumok számára, amióta — mint a kapitalista világpiacon általában — Nyugat-Németország- ban is érezhetővé vált a konjunktúra visszaesése. A Ruhr- vidék kohóerdejében egyes üzemek már hosszabb ideje 75 százalékos kapacitás-kihasználással dolgoznak csak, mert a gépiparnak kevesebb acélra van szüksége. A Dortmund-Hörder acélmű havi termelése például 250 000 tonnáról 150 000 tonnára esett vissza, eddig 4000 munkást bocsátottak szélnek és a megmaradtak is csökkentett munkaidőben — és csökkentett keresetért — dolgoznak. A kohók termelésének visszaesése nyomán pedig visszaesett a szén iránti kereslet és az eladatlan szénkészletek a normálisnak három-négyszeresére emelkedtek. A gond annál súlyosabb; mert a szén- és acél- közösa&gen belül is növekednek az ellentétek a nyugatnémetek és szövetségeseik között. Az acélipar tüdőgyulladását a szénbányászat benáthásodása követte nyomon — állapította meg a napokban a hamburgi Welt. Minthogy pedig az ilyen betegség ragályos és más iparágakat is könnyen elkap, az export tovább-erőltetése fontos tényező ma a nyugatnémet finánctőke politikájában. Hamburgot tehát egyelőre még alig érinti a visszaesés, annál kevésbé, mert a bonni vezető körök arra törekednek, hogy az európai kontinens és a tengeren túl közötti forgalom mind nagyobb része haladjon át a „világ kapuján". ÄDÄM LÁSZLÓ
