Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-01 / 27. szám

Nagy nyári verseny ... 1847-ben született a paló­cok földjén, Szklabonyán, Nóg- rád megyében. Elszegényedett, szűkös körülmények között élő szüleinek nagy anyagi megter­helést jelentett fiúk taníttatása. Már középiskolai tanulmányai során jelentkezett írói talentu­ma és az önképzőkör keretét messze túlszárnyalta kezdő írá­saival is. Rimaszombat és Sel- mec voltak kezdésének tanúi, majd a fővárosi környezetbe kerül, ahol jogi képesítést sze­rez. Iskolai végzettsége révén vármegyei hivatalnokká lesz, de ez a munkakör sohasem állt kö­zel a szívéhez. Olthatatlan vá­gyat érzett a toliforgatás iránt és író, valamint újságíró akart lenni. Irodalmi térhódítása határo­zott tehetsége ellenére is nehe­zen indult. Hosszú ideig sokat nélkülözött, nyomorgott és az érvényesülés nem akarta ke­gyeibe fogadni. A szerkesztősé­gek nem akartak felfigyelni írá­saira, arról nem is beszélve, hogy Írásainak kiadására senki sem vállalkozott. Az ő kezdő Írásainak, szárnypróbálgatásai­nak egyelőre túl nagy vetély- társ volt Jókai, akit kiadni és olvasni akkortájt kultúrdivattá vált széltében-hosszában. A sok fáradozás, szívós mun­ka mégsem maradt eredmény­telen. Lassan mégiscsak meg­jelentek' itt is, ott is írásai a pesti lapokban. Egyéni írói hang­ja és mondanivalója mindig több hívet szerez számára. Meggondolja magát és fakép­nél hagyja Pestet, majd Sze­gedre költözik és az egyik el­lenzéki újság szerkesztőségét vállalja. Akadályokkal és gáncsokkal tűzdelt, nehéz indulás után si­keres folytatás következik. Meg­jelennek „A Tóth atyafiak“ és a „Jó palócok" c. kötetei és egyszeriben hírnevet, elismerést biztosítanak írójuk számára. A parasztváros, Szeged nagy ha­tással volt az íróra és itt értek benne igazi mondanivalóvá pa­lócföldről hozott gondolatai. Első kötetei jelentik a remek írói ívelés kezdetét. Remekmű­vei ezután egyre-másra látnak napvilágot. írásaiban a nép gyermeke, aki Íróvá lett, övéi­nek, a népnek sorsát, örömét, bánatát mutatja be. Hangja a nép hangja. Mivel keresetlen és szívbőljövő, igaz is minden be­tűje. A látszólagos paraszti együgyúség csak lepel, amely az olvasó szemeláttára lehull, hogy vakítóan világítson emberi mivoltában a sok-sok mélyér- telmú és maradandó igazság, írásai már elárulják, hogy al­kotójuk megtalálta az igazi hangját, az egyéni hangot, amely senkiéhez sem hasonlít és ez a hang kedvező fogadtatásra ta­lál. A mindennapi életben talál írói tárgyakat és mondanivalója úgy csörgedezik átlátszó tisz­taságában, mint a hegyi patak, de erős, izmos folyammá tere­bélyesül, sodor és a szemetet, a gazt kiválasztja, partra löki. A századvéget megelőző nagy társadalmi mozgalmak meg­győző visszhangra találtak „Kü­lönös házasság“ c. regényében. Ebből a regényéből való a kö­vetkező részlet: ........Megnézte a koporsót, kulccsal volt bezárva. Bizonyára Bóthnál volt a kulcs. De Bóth szegény el van fáradva, össze van törve a hosszú utaktól, le­feküdt, nem volna szép dolog azért fölverni. Hanem ni, éppen az ablaknál mutatkozott Vidon- ka. Benézett, aztán elsompoly- gott. Vidonka pedig ki tud min­den zárat nyitni. — Híjjá be valamelyitek Vi- donkát! Vidonka félt bejönni azt mondja, borzad a halottaktól, csak nagy nehezen tudta be­húzni az egyik huszár. — Vidonka barátom, ki tudná maga ezt a koporsót nyitni és megint bezárni? — kérdé Bu- day. — Semmi se nem könnyebb. — No, hát nyissa ki. Megné­zem az urunkat még egyszer. Vidonka elhozta a mindenféle meggörbült vasait s egy kis mesterkedés után megfordult a zár, hallani lehetett a kettye- nést. — Van nyitva! — szólt és hirtelen elugrott onnan, az aj­tónak iramodva. Csak az ajtó­ból mondta: — De van szíve erős, tekinte­tes úrnak. Hátha felugorja? — Azt szeretném én, édes fiam! Bt/day fölkelt és óvatosan, nagy áhítattal emelte föl a fö­delet, aztán belepillantott és haloványan hátratántorodott, rémülten elejtvén a nehéz fö­delet, mely nagy robajjal csa­pódott vissza. — Mi az? Mi lelte, tekintetes úr? — kérdezték egyszerre a huszárok, halotti sápadtságát látván. Az öreg úr végigsimította reszkető ujját ráncos homlokán, mintha az eszméletét szedné össze. — Semmi, semmi, — szólt tompán. — A halál megrendítő. Nem jő látni. Majd izgatottan, mohón hoz­zátette: — Szaladjatok, kérlek, Vidon- káért, hadd jöjjön visszacsukni. Hamar, hamar! Vidonka bejött, de előbb egy itce szíverősítőt kért, ezt le­hajtván, újra becsukta a kopor­sót. — Mit ért vele tekintetes úr? — szólt a vállát ide-oda vono- gatva — fogja tőle rosszakat álmodni... * * * írónkat most már kegyeibe fogadta a siker, de ez nem tette elbizakodottá. Mesteri biztonsággal bánt a karcolattal, novellával, regény­nyel egyaránt, de a kisregény és a többi rövidebb lélegzetű prózai műfaj is mesterére ta­lált benne. , Élete alkonyán írta a „Noszty fiú este Tóth Marival“ c. regé­nyét. Ez a mű mutatja be teljes szélességében és mélységében a magyar uralkodóosztály rom­lottságát és egyénihangú bírá­lata ebben a művében a legszi­gorúbb. A régit, a rosszat ostorozta, de az elkövetkező új ábrázolá­sára nem találunk példát alko­tásaiban. A herdáló üresfejűek felett ítéletet mond, de nem vetíti elénk a munkásosztály felülkerekedésének távlatait. Néha kritikájának az élét kissé letompította, úgyhogy az általa ejtett seb sajgóit ugyan, de nagyobb fájdalmat nem oko­zott. Az idős író tudatában volt ennek és ezt írja meakulpázva: „Hát ezt nem jól tetted, lel­kem, mert ha neked az isten bonckést adott a kezedbe, azt azért adta, hogy a nagy fákat nyesegesd vele a mezőn, nem pedig azért, hogy lekuporodva a földönkúszó indákhoz, fan­tasztikus cirádákat szurkálj ki hegyével a tökökre.“ Varázslatos írókészségével ki­sebb alkotásaiban csakúgy, mint terjedelmesebb remekműveiben népe lelkének gazdagságát csil­logtatta meg, hogy évtizedek távlatából és fényesen ragyog­jon felénk mondanivalója. Méltán tartják a XX. század elejének legjelentősebb, leg­egyénibb hangú magyar próza­írójának. A palóc nép és palóc föld jog­gal büszke fiára a legnagyobb palócra. A kérdés világos — ki ez a nagy magyar klasszikus? Rejtély Mozart halála hörül 1956-ban ünnepelték az egész világon a halhatatlan mester 200 éves születésnapját, valamint halálának 165 éves évfordulóját. Mindenütt megemlékeztek a vi­lág egyik legnagyobb géniuszá­ról. Sokat írtak róla, méltatták kivételes képességeit, de tollat fogtak azok is, akik a művész haláláról és annak körülményei­ről írtak. Dr. John B. a Ciha nevű folyóiratban azt írta, hogy Mo­zartnak „urémiá“-ja (ki nem választott vizeletalkatrészek visszamaradása a vérben) volt, mint egy súlyos májban (maligi- ni nefrisklerosa) következménye, továbbá magas vérnyomása is volt. Dr. Bókay János magyar or­vostudós 1906-ban az „Orvosi hetilap"-ban azt írta, hogy a mester valószínűleg izületi bán- talmakban és szívburokgyulla- dásban betegedett meg. Dr. J. Barrand 1905-ben a „Chronique medicate“ című folyóiratban azt írja, hogy Mozartnak a sok mun­kától idegösszeroppanása volt, melyhez egy vesegyulladás is hozzájárult. A halotti levélben a halál oká­nak a bárányhimlöt tüntették fel, mely megállapítás, az akkori orvostudomány állapotát figye­lembe véve nem elég világos. Az orvosi konzílium, melyet dr, Sylaba, Mozart kezelőorvosa hí­vott össze, ahol négy orvos vett részt és amelyet 1791. november 28-án az akkor már nagybeteg mester ágyánál tartottak, nem tudott a leleten megállapodni. Agyhártyagyulladást, himlőt és vízibetegséget emlegettek. Az urémia jelei — daganatok és furcsa szájíz — Mozartnál november hó második felében mutatkoztak. A mester barátja előtt nem egyszer mondta, hogy a halált a nyelvén érzi. December 1-én nagyon kezdett fájni a feje, amihez hozzájárult a nehéz lé­legzés, görcsös fájdalom, deli­rium. A végtagok egyre jobban megdagadtak és közvetlenül éj­fél előtt elvesztette eszméletét. A halál 1791. december 1-ről 5-re öt perccel éjfél után állt be. Halála után, 1791. december 12-én a Wiener Musikalische Wochenschrift azt írta, hogy a mestert megmérgezték. Antonio Salieri, olasz származású bécsi zeneszerző és színházigazgató, Mozart ellensége, állítólag a mester halottas ágyánál be is vallotta volna, hogy 1791 nyara óta többször adott neki mérget. Konstanze, a mester felesége is azt mondta, hogy a mester gyakran emlegette, hogy meg­mérgezték. Dr. Kerner, a Wiener Medizi­nische Wochenschriftben 1956- ban azt írta, hogy a Mozartnál mutatkozó tünetek — fejfájás, szédülés, hányás, idegesség, le- hangoltság, nyugtalanság — arra mutatnak, hogy krónikus hi­ganymérgezés is szóba jöhetett. A munkaképessége emellett hi­hetetlenül sokáig tartott. (Mo­zart halála előtt két órával még eszméletnél volt és dolgozni akart). Az állandó hosszabb mér­gezésnél daganatok mutatkoz­nak, sőt néha kiütések is. Dr. Kerner feltevése szerint az első adagot 1791 nyarán kapta (azóta kezdett Mozart betegeskedni) és az utolsó, halált okozó adagot 1791. november 18-án kapta, amikor feltűnő rosszabbodás ál­lott be. Mozart árját sohasem sikerült megtalálni s így nem tudták ex­humálni és kivizsgálni sem. Az­tán meg olyan régen volt, hogy a méreg nyomait nem lehetne megállapítani. ☆ ☆ KULTURMOZAiK • A jövő esztendőben Schiller születésének 200. évfordulóján a Neckar-mentl Morbseeben és Stuttgartban sorozatos ünnepsé­geket rendeznek, melyeknek so­rán Európa legkitűnőbb színész­együttesei a nagy író teljes drámai munkáját hozzák színre. ® Francia-német-olasz ko­produkcióban film készül Tolsz­toj Feltámadás című regényéből. A főszerepeket Miriam Bru francia filmszlnésznő és Horst Bucholz német filmszínész ala­kítja. • Carlo Ponti Ismert olasz filmrendező filmet csinál Molnár Ferenc Olympia című művéből. A női főszerepet Sophia Loren alakítja. 4. . És felpattant, Uudorászva táncot lejteni, egész lénye kacagott. Én meg néztem elbűvölve, mint a jóságos tündért, aki ide röppent, hogy fényt, boldogságot varázsoljon a hajlott geren­dák alá, az apró ablakok mögé. Aligha volt sze­gény ember akkor, aki olyan boldog volt, mint én. Szerettem volna örökké vele maradni, meg­állítani az időt, kitiltani apró szobánkból az életet, a gondot, a kételyt és a szenvedést. — A vesztemet érzem... — hagyta abba hir­telen a táncot és hozzám bújt. — Ugyan!... húztam az arcómhoz az arcát. — Már nem is jó ez a nagy boldogság. Vala­minek történnie kell, hogy így szívjuk, áhitjuk egymás szerelmét. — Miért ? — Hát, hogy így szeretjük egymást... — Bár így lenne mindig. Legszívesebben így maradnék veled mindörökké. Még porladó tes­tünk is fogná, ölelné, szorítaná egymást. Mert arra születtünk drága csillagom, hogy szeres­sünk, hogy mindenünk, amink van, megosszuk. Most a boldogságot, holnap talán a bánatot, a szenvedést. Ki tudja... Se örömet, se csapást nem tartogat már számunkra külön a sors. Együtt részesülünk ebből is, abból is. Egyek vagyunk. És én boldog vagyok, hogy így lehet. — Én is... Csak valami nyugtalanság bánt, űz, hajt feléd. Mindent eyszerre szeretnék. Mintha pár nap alatt kéne leélnünk minden boldogságot. És utána ... Nem tudom! — Ne törődjünk most azzal. Itt vagyunk mind a ketten. És nekem ez elég. Hogy holnap mi lesz? Azt majd njeglátjuk... Most hagyd, hogy karodra hajtsam a fejem, engedd megcsó­kolni a szemed, meghallgatni szíved dobogását, hagyd, hogy megsimogassam lágy arcod, végig­simítsam forró tested. — Oh, te kis gondtalanom! — ölelt hevesen magához, és láttam, hogy szemébe boldogság­könnyek gyűlnek, éreztem akadozó lélegzetét, perzselő leheletét. Ujjongott a szívem, enyém volt a legboldogabb asszony és én voltam a leg­boldogabb ember a világon. A férfi esetlenül, lassan rakta egymás mellé a szavakat. Már nem is figyeltem oda, csak a hangját hallottam és átéltem, a szemem előtt pergett le a két ember boldog vergődése, sorsa és élete. Boldog élet! Nagy kincs! Mert nincs nagyobb dolog az életben, mint a boldogság, nincs több, amit az élet adhat. Ezért futunk utána, hajszoljuk egész életünkben mindnyájan. Keressük, és ha megtaláljuk?... Vigyázzunk rá. Megéri!... Aztán jött a háború... — riasztott fel gon­dolataimból a férfi hangja. Idegesen nyúltam a cigarettám után, de az már kialudt. Ojat kotorásztam elő és a férfi felé nyújtottam: — Tessék! Könnyebb lesz a beszéd... — Köszönöm... Az enyém erősebb ... — Tessék, tessék csak ebből, kínáltam. A fér­fi kezébe vette a cigarettát, megforgatta, so- dorgatta az ujjai közt. — Nem untatom? — Nem. Nagyon érdekes, amit eddig mon­dott. — Hát akkor folytatom ... ‘ — Mondom, amint kitört a háború, egyszerre elromlott az egész életünk. Megkaptam a „Sa- sost“, de nem akartam rukkolni, Közel volt a szlovák határ, amint mondtam, az uradalom is oda tartozott, gondoltam, legjobb lesz, ha oda- szökök és a feleségem is utánam jön. Nem egyszer szöktem át a határon már azelőtt, mert Szlovákiában jobban lehetett mindent kapni. Mindig sikerült. Nem is gondoltam rá, hogy most elfoghatnak. És elfogtak ... Hadbí­róság elé állítottak, internáltak a Dunántúlra. És megkezdődött az én kálváriám ... A tábor valahol Fehér megyében lehetett. Sohsem sikerült megtudnom pontosan, hogy hol. Akkor alakulhatott, mert még munkát se tudtak biztosítani. Csak sorakoztunk, vigyázz- ban álltunk órák hosszat, aztán szétengedtek a barakokba. Sohase tudtam, hogy ily szörnyű az élet munka, cél és feladat nélkül. Pár nap alatt mindenki ingerlékeny, ideges lett. Majd felfaltuk egymást tehetetlen dühünkben. Mind­az, amit tennünk kellett, kötelességből, parancs­ra cselekedtük és ez még jobban ingerelt. Csu­pa haszontalan dolog: sorakozó, vigyázzállás órákig, aztán oszolj. Ha nem lépnek el a férgek, összetörünk mindent, valami szörnyűséget cse­lekszünk őreinkkel és egymással. De a víznél­küli tisztálkodás, az örökös tetvezkedés, min­den erőnket igénybe vette. Ez volt az egyetlen hasznos munka, amit végezhettünk. Vizet csak ivásra kaptunk, a mosdás álom maradt, és min­den szikrányi porból termett a féreg. Örök harcban voltunk velük. Kezdetben számoltam a napokat. Oly lassan múltak, mintha elaludt volna az idő kerekének forgatója. Aztán hagytam. Tompa fájdalom te­lepedett a telkemre. Csak a töprengés maradt számomra. Se hírt, se levelet nem kaptam a fe­leségemtől. Hiába írtam meg minden héten a kiosztott tábori lapot, válasz nem jött. Mintha süket lett volna az egész világ. A táborba so­hase jött levél. De nem szólhattunk. Csak kér­dő, néma tekintetünk meredt az őrmesterre. — Mit bámultok? Azt hiszitek beengedem a levelet? Hogy, hogy összeesküdjetek, drága ma­dárkáim. Ha az Atyaúristen személyesen hoz­ná, azt is valagon rúgnám!... De az leköp... Értitek?! Leköp benneteket, az Atyaistenit!... Piszkos bolsevikek!... Majd én adok nektek paradicsomot!... Az emberek fészkelödtek a dühtől, meg a férgek is rágtak, nem hagytak nyugtot. Politi­kai foglyok voltunk és Kanyaró őrmester min­den moccanást, ferde tekintetet lázadásnak vett. — Hé! Te!... Te koszos ott elől, mit fész­kelődül?! Vigyázz volt, vagy mi a hét szentség? Kilépni!... Rám szólt, mindig rajtam akadt meg a sze­me. A legmagasabb voltam, minden mozdulato­mat észrevette. Talán azért voltam a begyében, mert mellettem ő egész Babszem Jancsinak tetszett. Kénytelen volt mindig felnézni rám, — Kilépni! Előre indultam, zavart bukdácsolással. — Vissza! Vissza, a szentségit az anyádnak. Nem tudod, hogy melyik a bal?... Visszakoztam, aztán ismét indultam. — Várj! Te marha! Még nem kaptál paran­csot ... — Kilépni! — harsant a parancs, Előre in­dultam. Minden tagom feszült a dühtől, arcom égett a megaláztatástól. Feszesen megálltam előtte. Végigmért, körüljárt. Valami hibát ke­resett rajtam, hogy belém köthessen. De nem talált. — Te is írtál, te égimeszelő? — Igenis! — Igenis őrmester úrnak alázatosan jelentem a szentségit az anyádnak — üvöltötte az ar­comba és az orrom alatt hadonászott. — Igenis őrmester úrnak alázatosan jelen­tem! — Na, te marha!... Tehát írtál ? ... — Igenis őrmester úrnak alázatosan jelen­tem! — Ne jelentsd mindig te baromi, — Igenis! — Parancsára! Te,.\ — Parancsára! — Na! Majd én megtanítlak a rendre m . — Parancsára! — Te tót vagy? ..i — Magyar! — Hahaha! — nevetett. — Hallottátok? Magyar! Te egy rühös bolseviki vagy!... Ér­ted ? Bolsevik! Magyar itt én vagyok!.., — Parancsára! — Nahát! És kinek írt a nagyságos rab úr?, — kérdezte gúnyosan. — A feleségemnek — hebegtem és elszorult a torkom. — És milyen nyelven, ha szabad érdeklődnöm méltóságodtól? — Szlovákul. — Hm. Szlovákul... Tehát összebagzottatok. — A vér az arcomba tódult. Az egyik őr úgy röhögött, majd a lábáról esett le. — És nem kaptál választ? — Nem... — Hát akkor most rögtön megkapod! ' Tu­dod-e, hogy hol van kelet? — Igenis, alázatosan jelentem! — Azt tudja! Bolsevik... és tudod-e, hogy hogyan imádkoznak a mohamedánok ? — Igenis, alázatosan jelentem! — Ne jelentsd mindig a szentségit a fejed­nek! ... Meg tudnád-e mutatni itt ezeknek a barmoknak, hogy hogyan imádkozik egy igaz­hitű mohamedán? — Igenis ... — No, hadlám! — Parancsára! — letérdeltem kelet felé és lehajoltam, hogy homlokommal megérintsem a földet. — Itt a válasz! — hallottam a hangját és a következő pillanatban olyan rúgást kaptam há­tulról, hogy meginogtam. Kezembe egy kő akadt. Ösztönösen megragadtam. Az őrmester arca elhalványult, és tassan felálltam és kien­gedtem kezemből a követ. — Marss! — üvöltötte és elrohant mérgében. Lassan, mint aki álmában jár, a helyemre tén- feregtem. Már nem hallottam az őrmester tá­volodó szitkait, a düh ott kalapált a fejemben és keserűség szorította össze a torkom. Egész nap némán hevertem az egyszerű desz- kapriccsen. Elvonult előttem életem, a cseléd­sors, anyám halála, az élet értelmének keresése, elvtársaim meggyötört arca, feleségem szomorú tekintete. Magam előtt láttam remegő ajkát, könnyes szemét, hallottam megcsukló hangját: — Gd&or, én úgy félek.., (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents