Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 52. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

jöefcajZí J-á

kor, a haláltusakor. Örökkévalóság kis utasa, végtelen vándora, rövid időre megállapodik itt.

— Fái .— kiáltják át a félméteres hangfogó havon a szomszédoknak, kik még ébren vannak.

Ez aztán

Meghívták az „udvarlót" a leányos házhoz; vásárolt hát hirtelen egy csokor virágot.

szép vendég

Otthon érzi magát menten, lehuppan egy székre, később reátelepszik az asztal tetejére.

Szarvasgombát eszik a csá- szár szilveszteri vacsoráján, pástétomot, egy fürt asszu- szölöt, mely új tartományából érkezett, a velencei királyságból.

Rajnai bor kortyaival öblíti le.

Fülleteg gőzök borítják agyvelejét. Lám, arca kiszínesedik, semmitmondó szeme atyásan lágyul a mámor nyirkos könnyburkától.

így elégedetten gondol arra, ami történt. Veje, az ördögi tuskó, nem él többé. Tavaly ilyenkor még élt, igaz, fogoly volt, túl a tengeren, sziklák, törpe gumifák közt. Mégis jobb, hogy elpusztult. Azt mondják, utóbb sokat szenvedett, hányt, lesoványodott. Gyomrát, mely el akarta nyelni az egész világot, fölfalta a rák.

Isten megbüntette őt. Mi rosz- szat hozhat az új év, hogyha ezt hozta az ó.

Franzl bécsi kocsisok kedélyes nyelvjárásán beszél. Ezen is gondolkozik. Tizenegy felé átmegy kíséretével az üveges folyosón, kipillant a schönbrunni parkra s akkor ilyenképp dünnyög:

— Apóka aludni megy. Ti is aludjatok, népecskék, németek, lengyelek, magyarok, olaszok, illgrek. Apóka szigorú, de jósá- gos.

Ö

tágú ezüst gyertyatartó lobog az íróasztalon. Két karcsú pohárban a puncs sárga maradéka.

Mély karosszékben ül valaki, akinek nem látni arcát. Csak vitatkozó kezét.

Az íróasztalnál Portella hercege, Metternich Kelemen, a kancellár. Kemény, fiatalos arcéi. Erőszakos áll. Keskeny jégszáj. Remek római orr. Csigás haj.

Azzal, akinek nem látni arcát, vitatkozik, franciául. Hadonászik a kezével, melynek árnyképe röpköd a falon. Kacag. ünnepi, rumos hevületben, alig érteni szaóát.

— így kell tartani őket — és mutatja szellemes taglejtésseí, melyen érzik, hogy az, aki tartja, erős, de az, aki tart, talán még erősebb, s egymásra találtak, mint oroszlánszelídítő és oroszlán. — Az idén a veronai kongresszus. Most már rend van — mondja —, rend lesz — és még egyszer —, rend lesz.

egész hatalmas összbirodalomra.

Őrsök cirkálnak, északtól délig. kelettől nyugatig. A Riva degli Schiauonin vasas*-németek zörögnek, magas sipkával, nyurga szuronnyal.- Bekukkannak könyökutcákba, csapszékekbe, magánlakásokba. A tengert is megmotozzák.

Minden fehér, Spielberg is fehér. Kufstein is fehér.

— Jaj — ordítanak a katonai börtönök, ezer nyelven —, jaj — sír a lánc, ezer hangon —, jaj — zokog a szív ezer bánattat.

^ tefi gróf harmincegy éves.

Nemrégiben érkezett a görög a kisázsiai partokról, de csak rövid időre, újév tavaszán tovább utazik Wesselényivel, a müveit nyugatra, hogy a magyart pallérozza.

száll a langy levegőn, mindenkit arra oktatva, hogy béke és boldogság a jutalma az államrend buzgó őrének, aki mellesleg Spion is, rendőrségi besúgó.

Amott csak egy gyertya. Hájas kalmár, hálósüvegben hor- tyog dagadó dunyhó.i közt. Széplelkű nője Schillernek, a nemrég elhunyt fiatal, német poétának verseit olvassa.

Néhány ifjú jurátus halad az utcán, élénken vitatkozva.

— Hallgassatok — szól az egyik ijedten, mert fekete-sárga faköpönyeg elé érnek.

Ebbe bújt el a vihar elől a dragonyos-katona, valami cseh vagy morva, akinek pisze orra kivöröslik a hóhullásba.

1YT akovinyi borbély háza a két -*■” templomra néző csöpp ablakaival. Petrovics István a bérlője.

Leska Istvánná, a pap felesége, ihol jön térdigérő havon, kendőt kanyarintva nyakára, belép a kunyhóba, rázza magáról a pihéket. Üstben vizet forralnak. A jobb szobában, mely öt lépés hosszú és széles, a köpcös mészáros táncol örömében. Balra az anya, zilált, sűrű hajával, halotthcdványan.

A papnő véznácskának tartja a fiút, arra kéri az apát, még aznap kereszteltesse meg.

De ö látja, hogy az újszülött fején fekete haj van, hallja önérzetes haragját, mosolyogva nézi, mily erővel löki ki két öklét, melyet aztán a magzatok mozdulatával a halántékához szorít, komolyan.

— O, — csillapítják tréfásan —. ó — gügyögnek mindnyájan — , ó.

Künn a förgeteg. Szétszaggat eget, földet, időt.

6

1%/| essze-tnessze még kunyhók -L’-*- vityillók, halászkalibák, Majd csönd, fehérség, puszta.

Uccu neki, berontott ajtóstól a házba, kissé pityókás volt, de nem volt még elázva.

Megkínálják ezzel-azzal, s eszik kétpofára, közben összevissza fecseg, be nem áll a szája.

Lecsapott kürtő-kalapban, fel- leghajtó köpenyben, kalandos nyakkendő-csokorral ballag a Hatvani utcán egy mágnással, aki prémes bundájába burkolódzik. Angolul csevegnek.

Ő azonban a szót hirtelen honi nyelvünkre fordítja, melyet töredezve ejt még, mondatait erős neologizmusokkal vegyíti, minthogy híve ama széphalmi Kazinczy Ferencnek is, aki hét évig raboskodott császári börtönökben.

— 1882. december 31. — szól morcolva bozontos szemöldökét — azt hiszem nevezetes dátum lesz számunkra. Ma nyújtandám át a lóversenyről szóló tervezetemet, mely remélem Nemzetiségünk üdvére váland. Tatán valóban új év kezdődik.

H

ull a hó.

Délután óta hull mindenütt.

Bécsi utcákra, krakkói duplafe- delű tetőkre, prágai arany házakra, ofenpesthi hajóhídra, ringatódznak, a kandallóban pa- májlándi székesegyházra, az rázs ég, bécsi virágfüstölö illata

I

nnen látni, hogy beamterék- nél tündöklik a tükör.

Az év utolsó napján meggyújtották a karácsonyfát, fenyő- gallyain trombitás angyalkák

Lelketlen, lapos, unalmas.

Valahol a szalontai parasztházban ötéves kisfiú alszik, ha- lovány, koraérett, agg szüleinek reménye. Arany Jánoska, s valahol az igrici kunyhóban, nagy- apóéknál másik ötéves árva fiú, Tompa Misiként meleg sziget, düledező, nagyon elhanyagolt udvarház. Öregurak pipáznak, boroznak, rossz pénzről, új háborúról beszélgetnek. Ötödét sem éri a régi pénz, tavasszal meg, azt mondják, a tatiánokkal verekszünk. Törökverő rozsdás kard a szögön.

Nénike félreteszi „Pokolkói Vendel" érdekfeszítő történetét.

Nyájas társaság, fiatalemberek, gyerekek. Olajlámpa aranyozza őket, pipafüstön át. Nemes kisasszonyok ólmot öntenek, mutatják a figurát:

— Svalizsér — hahotáznak —, svalizsér megint, mindig svalizsér.

1/ örülülik a csecsemőt, bá- múlják, egymásnak suttognak:

— Haragos — mondja az apa.

— Szelíd — mondja az anya.

— A szeme fekete — mondja a bakter, ki pálinkával élteti.

— A szeme kék — mondja a kisbéres, ki a konyhában ólálkodik.

— Gyenge — mondja a bába.

— Erős — mondja a papné.

A kisded mintha forgolódnék.

— Ni — mondják egymás után —, a szalmát nézi, a padkát nézi, a vizet nézi, a bort nézi, az arcunk nézi, az éjszakát nézi, a fényt nézi.

Cihelödnek a vendégek. Szülök magukra maradnak, ővele.

— Vidám — mondja az apa.

— Szomorú — mondja az anya.

Két ember áll az utcán.

— Szegény lesz — mondja a bakter.

— Gazdag lesz — mondja a kisbéres.

Künn a kapu előtt a két asz- szotiy.

— Nem sokáig él, meglátja — mondja a bába.

— Sokáig él, meglátja — mondja a papné és a tomboló égre tekint.

Szokás szerint nem köszönt, nem adott kezet sem. Megpillantva választottját, hozzápattant menten.

Felszolgálták a likőrt is; ö meg nyakon kapta a likőrrel telt üveget; másnak dehogy adta.

Cigarettát szedett elő, újra s mindig újra, a füstöt a háziasszony orra alá fújta.

Karjaiba kapta, jaj, szorosan a lánykát, ám levenni elfeledte sáfrányszín kalapját.

S midőn jött a búcsú perce, ni csak: kezet csókolt, s megjegyezte: ízlett a snapsz, ámbátor — kevés volt.

Gyermekkorom karácson y estje

Mérföldes csizmában, báránybőr süvegben, angyal mellé álltunk: kis, s nagybojtár, ketten.

Csörgős botra dőlve kémleltünk az éjbe, nem jön-e Heródes öldöklő pribékje.

Virra'sztott az anya, szendergett a gyermek, ránkköszönt az angyal: „Békesség embernek!“

Tárultak az ajtók,

,• fogadtak a házak,

\ figyelték rigmusos,

| ősi mondókánkat.

1 Fehér asztal alatt l zab és marék széna ... Tarisznyánkban dió ... Mentünk a szomszédba.

Sok-sok csillagával lesett ránk a mennybolt. Sztaniol-csillagunk mindegyiknél szebb volt.

Mendikás gyereknek se szeri, se száma, dudanótát zengtek ablak alatt állva.

Jött a csordapásztor, éles kürtjei harsant, s fonott ostorával jó nagyokat pattant.

Csöndbe torkolt a hang, elcsitult az ének.

Kihúnyt a lámpafény, csupán gyertyák égtek.

Csodálkozó szemek bámultak a fénybe, s hamvát hintegette szívünkbe a béke.

ZALA JÓZSEF:

S

ömjék, tócsák befagytak, keréknyom sincs, mindent beföd a hó subája.

Távol puska durran. Farkasra lőttek, piros vér csöpög a fehér hóra.

Árnyék vagy kísértet, de lovas vágtat át a riadt csöndön, ideges paripán. Fölötte varjú károg.

Szélmalom áll, fagyott szárnynyal, bénultan, mint óriási madár, mely nyáron kereng, az arany levegőben délibábok után röpül.

A kiskőrösi pusztaság ez, melyen csak akácok tengenek hó- nyomta fővel, kocsmaablak vörösük, meg a bakter rekedt hangja hallik:

— Tizenkettőt ütött az óra.

lYf n&mul egyszerre a

J' *- nemes kisasszony és miért bámulja oly révedten a téli esték merev képét és miért tekint ki a pusztára, melyet mozgat valami fenn vagy lenn, vagy belül?

És miért szólal meg az elhallgató jurátus?

És miért fintorog álmában a beamter ?

És miért villan fel a gróf el- komorodó szeme?

És miért ujjonganak a katonai börtönök, és miért kacagnak a láncok, és kiugorva hideg ágyakból, sötét rácsok felé botorkálva, miért meresztik tágra nem-látó szemüket a rabok?

És miért néz a kancellár, a csonkig égett gyertyákra, melyek alig észrevehetően föllobognak ?

És a császár miért fordul hir- telenül jobb oldaláról a bal oldalára ?

Különben is azt gondolta: csak így imponálhat. Fedett fejjel udvarolgat ím hát a kislánynak.

Érdekességek

A XVlíL században Becsben nagy sikerrel játszották a Ki- rikarikanarionanasáriovári című komédiát. 1790-ben mutatták be a Nimilizifarandokolo- mufcieni című vígjátékot.

★

A régi rómaiaknál a színházban a tetszést úgy nyilvánították, hogy a nézők középső ujjúkat a szájukba dugták és fütyültek.

C

secsemő mozog az ágyon, lilapiros arccal. Tüdejébe most nyilall az idegen levegő, erőszakosan, fájdalmasan, akár a mese. Mélyet lélegzik, hosszú, éles jajgatás elnyúlik az éjszakában.

Jaj, honnan, hová és miért? Micsoda meglepetés, érkezni sehonnan és lenni valahol, ocsúdni az életre, búboskemence melegét, kunyhó földszagát, kamilla tea ízét, fényt érezni, és tudatlanul, de először sejteni valamicskét abból, hogy vagyunk.

Vad csodálkozás az arcocskán, nem nagyobb, mint lesz valamiéit indez összeolvad egyetlen ti- -L’A tokká, elvegyül a szilveszteri rémekkel, álmokkal. Újév áldott hajnala percen.

Alszik mindenki, császár, kancellár, gróf, beamter, jurátus, nemes kisasszony, s belefáradva dacos sírásába, édesdeden szuny- nyad a kisded is, aki megszületett és minden érlökésére nő, csodálatosan, csodává épül.

Lélegzése már olyan, mint az életé, s benne van a világ.

Tacitus krónikájában már

megemlíti, hogy Néró császár 5000 hivatásos tapsolót tartott udvarán. Arisztotelész írja,

hogy a színház közönsége rothadt almát és büdös tojást dobált a színpadra, ha nem tetszett a darab.

New Yorkban 1849 májusában a közönség kegyéért két színész esengett és az ebből keletkező közelharc 22 halottat és 56 súlyos sérültet eredményezett.

A közönség gyakran beleszólt a színészek magánéletébe is. Bécsben például nyílt színpadon arra kényszerítették Raimundot, a híres színészt, hogy adja becsületszavát és vegye el elhagyott menyasszonyát.

A kínai színésznők már ötven évszázad óta ismerik a színházi festékeket. A reneszánsz korban békák, kagylók és mandula főzetével mosták le a színésznők a festéket az arcukról. XV. Lajos idején pontosan rangfokozat szerint elő volt írva, hogy a nők milyen ajakírt és festéket használhatnak. A Regensburg és Bécs között közlekedő hajón egy púder nélküli nő két forintot fizetett, míg egy púderezett egy aranyat. Csakis az arisztokrata férfiak puderezhették magukat. II. József császár igen magas adót vetett ki a szépítőszerekre.