Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 52. szám

fiák között. Kutyája a lába körűi ugrándozott, élvezte az ivó kellemes melegét.

— Semmi baja a gyereknek — mondta a csapos. — Az apjának valami dolga akadt. Mindjárt visszajön.

— Ajánlanám is, hogy mindjárt visszajöjjön — mondta az asszony. — Semmit sem

gyűlölök úgy, mint az olyan apákat, akik az utcán váratják a gyereküket.

— Algayler — jelentette ki az öreg nagyon hangosan, az asszony felé fordulva.

Az író örmény szülök gyermeke, 1908- ban Fresnóban. Kaliforniában született. Apja korán meghalt s hét éves korától magának kellett megkeresnie kenyerét. Gyermekkori környezetét s a szegény örmény emigránsok életét rajzolta meg Aramnak hívnak című kötetében. Egy amerikai közlegérq’ kalandjai című könyve magyarul is megjelent.

D

onald Efaw hat éves és három hónapos kisfiú a Harmadik Avenue és a Harminc- hetedik utca sarkán átüt, ahol egy órával azelőtt hagyta magára mérges apja, Harry, mondván, hogy várjon egy percig, amíg ő bemegy a boltba és vesz valami orvosságot Alicenek, aki beteg, köhög és sir. Alice hároméves volt és senki nem tudott aludni tőle éjjel. Donald mérges apja, Harry nem bírta a gyereksfrást meg a köhögést és a mamát okolta mindenért. A mamát Mabelle-nek hívták. „Mabelle Louisa Atkins Fernandeznek hívtak, mielőtt Harry Efaw felesége lettem", mondta egyszer annak az embernek, aki a törött konyhaablakot jött megcsinálni. „A férjemben anyai részről van indián vér, bennem meg apám részéről. A Fernandez név ugyan inkább spanyoü vagy mexikói hangzású, mint indián, de az apám mégis félindián. Mi azonban sohasem éltünk az indiánok között, mint sok más félvér. Mindig városban laktunk.“

A kisfiú kezes-lábast viselt, meg apjának egy kinőtt ócska kockás kabátját, ami télikabátnak is Deillett volna, ha rászabják a gyerekre. De csak az ujját vágták rövidebbre, mást nem. A zsebei olyan mélyen lent voltak, hogy el sem érte őket, hét csak dörzsölgette a két kezét, ha fázott. Délelőtt tizenegy őrá volt.

Donald apja bement a boltba. Hamarosan kijön majd, akkor haza mennek és mama beadja Alicenak tejben az orvossságot, attól azután elhallgat — nem sir és nem köhög — és mama meg papa is abbahagyják a veszekedést.

A gyerek Haggerty bárja előtt állt. Az üzlet főbejárata a sarkon volt, de nyílt egy másik bejárata a mellékutcára is. Harry Efaw - néhány perccel azután, hogy bement - a Harminchetedik utcai ajtón távozott. Nem feledkezett meg az utcán hagyott kisfiáról, csak egy kicsit szabadulni akart tőle, meg az egész pereputtytöl. Csak egy pohárka rozspálinkát ivott, semmi mást, az is túl drága volt. Huszonöt centjébe került és az sok egy ilyen kis pohár rozspálinkáért. Egy hajtásra kiitta, azután sietve odábbállt. Gondolta, néhány perc múlva majd visszamegy a fiúért, megveszi az ennivalót és az orvosságot, hazamennek, s hátha jobban lesz az orvosságtól a kislány, de azután - maga sem tudta, hogyan történt — egyre csak tovább ment az utcán.

Donald végül bemerészkedett a boltba, ami egészen másfajta bolt volt, mint amelyekben addig járt. Egy. fehérkabátos ember ránézett és azt mondta:

— Ide nem szabad bejönnöd. Eredj haza. — Hol az apám?

— Itt van ennek a fiúnak az apja? - kérdezte hangosan a fehérkabátos s a helyiségben tartózkodó hét férfi mind oda fordult és Do- naldra nézett. Csak egy pillantást vetettek rá, azután tovább ittak és beszélgettek.- Nincs itt - mondta a fehérkabátos -, akárhogyan is hívják.

— Harrynak hívják — mondta Donald. — Harry Efawnak.

— Nem ismerek ilyen nevű embert. Na eredj haza.

— Azt mondta, kint várjak egy percig.

— Gondolom, hogy ilyesmit mondott. Ide sokan térnek be egy italra és már mennek is tovább. Biztosan ő is elment. Ha neked azt mondta, hogy várd meg kint, hát várd meg. Itt nem maradhatsz.

— De kint hideg van.

— Tudom, hogy hideg van — mondta a csapos. — De itt mégsem maradhatsz. Várj kint, amint az apád meghagyta. Vagy pedig eridj haza.- Nem találok haza - mondta a kisfiú.

— Nem tudod a címeteket?

Mivel a fiún látszott, hogy nem érti a kérdést, a csapos másként próbálkozott.

— Nem tudod az utca nevét, meg a házszámot ?

— Nem. Gyalog jöttünk, hogy orvosságot vegyünk Alicenak.

— Persze, tudom — mondta a csapos türelmesen. - És azt is tudom, hogy kint hideg van, de azért csak menj ki most innen, gyorsan. Ez nem kisfiúnak való hely.

E

gy hatvan év körüli beteges külsejű ember, aki az italtól és a gyengeségtől alig állt a lábán, felemelkedett asztala mellől és a csaposhoz vánszorgott.

— Én rzfvesen hazavezetem a fiút, ha meg tudja mutatni, hogy merre laknak.- Maga csak üljön le - mondta a csapos. — A fiú nem tudja az utat.

— Hátha mégis tudja - makacskodott az öreg. — Nekem is voltak gyerekeim és az ilyen kis legénynek nem való az utcán ácso- rognia. Szívesen haza viszem az anyjához.

— Jó, jó - mondta a csapos. - De maga csak üljön le nyugodtan.

— Haza vezetlek, kisfiam — mondta az öreg.

— Üljön már le - rivalt rá a csapos. Az öreg csodálkozva fordult feléje.

— Kinek néz maga engem, tulajdonképpen?

— kérdezte halkan. — Ez a fiú él, fázik és az anyjánál lenne a helye.

— Lesz szíves végre leülni? — kérdezte a csapos. — Látom, hogy mi van a fiúval, de maga nem alkalmas arra, hogy hazavigye az anyjához.

— Valakinek pedig csak haza kell vinnie - válaszolt szelíden az öreg, azután böffentett egyet. Lompos, viseltes ruháján látszott, hogy valamilyen jótékony intézménytől kapta. Legfeljebb harminc-negyven cent lehet a zsebében sörre, amit úgy koldult össze.

— Karácsony harmadnapja van — folytatta az öreg —, alig hogy elmúlt a szent ünnep. Ilyenkor senkinek sem szabad megfeledkeznie felebaráti kötelességéről. Haza kell segíteni az ilyen kisfiút.

— Mi történik itt tulajdonképpen? — fordult oda egy másik vendég.

— Nem történt semmi — felelte a csapos.- Annyi az egész, hogy ennek a fiúnak azt mondta az apja, hogy kint várjon rá. — Majd Donald Efawhoz fordult.

— Ha nem találsz haza, akkor csak várj kint szépen, ahogy azt az apád meghagyta. Hamarosan megjön és hazavisz. Most pedig indulás kifelé.

A fiú kiment az utcára és visszaállt ugyanoda, ahol már egy óránál tovább várt. Az öreg utána akart indulni, de a csapos átlendült a pulton, vállon ragadta az öreget, mielőtt az a forgó ajtóhoz ért, és visszavezette a helyére.

— Most pedig üljön le végre a helyére — mondta csendesen. — Nem a maga gondja az a gyerek. Van magának elég gondja. Majd én vigyázok, hogy ne érje baj.

— Miért, tulajdonképpen minek néz maga engem? — makacskodott az öreg.

A csapos ötven év körüli, alacsony, izmos, ember, a forgóajtónál állt, és két irányban kémlelte az utcát. Most megfordult:

— Nézett maga tükörbe, mostanában? Hiszen a következő utca sarkig sem jut el, ha egy kisfiút kell kézen vezetnie.

— Miért nem?

— Mert maga nem úgy néz ki, mint aki egy kisfiú apja, nagyapja vagy bármilyen hozzátartozója lehetne.

— Nekem is voltak gyermekeim — mondta halkan az öreg.

— Tudom — felelte a csapos.

— De most maradjon nyugton.

Van ember, akinek szabad gyerekekét segítenie, van akinek nem szabad. Ennyi az egész.

Egy üveg sort vitt az öregnek és oda állította az üres pohara mellé.- Ezt én fizetem magának — mondta. — Nagynéha nekem is szabad szívesnek lennem egy ilyen öreg felebarátomhoz, mint amilyen maga és maga is szíves lehet néha a magamfajta csaposhoz, de az olyan kisfiúknak, akiknek az apja valószínűleg itt lődörög valahol a szomszédságban, maga nem tehet felebaráti szolgálatokat. Hát üljön csak nyugodtan a helyén és igya a sörét.

— Nem kell a maga piszok söre — mondta az öreg. — Maga nem tarthat fogva engem ebben a piszok butikban.

— Csak üljön csöndben, amíg megjön a fiú apja és hazaviszi. Akkor azután maga is szedheti a sátorfáját, amilyen gyorsan csak akarja.

— De én most akarok innen elmenni - dohogott az öreg. - Nem hagyom sértegetni magamat senkitől a világon. Ha elmondanék magának egyet s mást magamról, ha maga meg tudná, hogy én ki vagyok, alig beszélne velem olyan hangon, mint az imént.

— Rendben van — felelte a csapos. Nem akarta elmérgesíteni a helyzetet, nem akart összeszólalkozni az öreggel és tudta, hogy előbb-utóbb sikerül az öreg gondolatait más irányba terelnie. — Hát mondjon el valamit magáról, hátha akkor más hangon beszélek.

— Meghiszem azt — mondta az öreg.

A csapos örömmel látta, hogy az öreg sört tölt a poharába és lehörpinti az egyharmadát. Majd megszólalt:

— A nevem Algayler. Bizony.

Megint ivott a sörből és a csapos várta, hogy beszéljen. A pult végénél állt most, hogy szemmel tarthassa az utcán álló kisfiút. A gyerek ökleit dörzsölte a hidegben, de semmi baja nem volt. Edzett gyerek ez. Kibírja, hogy az utcán kell várakoznia az apjára.

— Algayler — ismételte az öreg és még valamit motyogott. A csapos nem hallotta, hogy mit mond, de látta, hogy az öreg már megbékélt és nem okvetlenkedik többet. Befelé fordult, önmagába merült. Ott a helye.

Ekkor egy asszony nyitott be a bárba, aki már egy hete minden nap bement oda déltájban. Foxi kutyát vezetett pórázon.

— Egy kisfiú áll kint az ajtó előtt a hidegben — mondta.

Az asszony szigorúan összeszorította hamis fogsorát és úgy nézett körül az iddogálő fér— Mit mondott nekem, maga részeg vén csavargó? — kérdezte az asszony. A kutyája az öreg felé ugrott és pórázát feszítve csaholt.

— Nincs semmi baj, kérem — mondta a csapos udvariasan. — Csak a nevét mondta.

— Szerencséje, hogy csak azt mondta — felelte az asszony és ismét szigorúan ráharapott hamis fogaira.

A kutya is megnyugodott kissé, de még mindég ugrándozott a melegben. Kabátot viselt, amit az asszony hideg időben mindig ráadott, de a lábai azért fáztak, ott érezte leginkább a hideget.

A csapos sört öntött egy pohárba az asz- szonynak, aki a pultnál állva kezdett inni. Végül azonban kényelmesen elhelyezkedett egy széken és a kutya is abbahagyta az ug- rándozást. Körülnézett. A csapos még egy üveg sört vitt Algayler asztalához és így szó nélkül, egymásra sem pillantva megállapodtak, hogy ezen az alapon békében hagyják egymást.

H

armincöt év körüli férfi lépett be a Harminchetedik utcai ajtón, elegánsan nyesett bajusza és az arcvonásai ismerősnek látszottak. Konyakot kért. A csapos konyakot öntött egy pohárba, majd halkan, hogy más ne hallja, megkérdezte:- Ugye, nem a maga gyereke az a kisfiú, aki kint áll?

A férfi éppen felemelte kis poharát, az ital színét nézte és inni készült, a kérdésre azonban gyorsan felpillantott a csaposra, felhajtotta a konyakot és szó nélkül az ablakhoz lépett, hogy megnézze a fiút. Majd a csapos felé fordulva a fejét rázta. Kért még egy konyakot, megitta és elment. A kisfiú mellett úgy lépett el, hogy észre sem vette.

Algayler végzett a második üveg ingyen sörrel is és bóbiskolni kezdett a széken. A kutyás asszony a foxiról kezdett beszélni a csaposnak.

— Tippy az én kutyám, amióta csak a világon van — mondta — és ez alatt az idő alatt mindig együtt voltunk. Egyetlen percig sem volt másnál...

Negyedegykor egy nagyon jól öltözött, harmincon qluli fiatalember jött be és fekete címkés Johnny Walker-wiskyt kért, jégre öntve, vizet külön, de hamarosan megállapodott a csápossal vörös címkés Johnny Walkerben. Felhajtotta az italt és azt kérdezte:

— Hol a televízió?

— Nincs televíziónk.

— Nincs? — kérdezte a fiatalember derűsen. - Hát miféle bár ez? Nem is tudtam, hogy van bár New Yorkban, ahol nincs televízió.

— Nekünk csak gramofonunk van.

— Rendben van. Az is jó. Ha nincs egyebük hát nincs. Mit akar hallani?

— Mindegy, tessék választani.

A fiatalember végignézte a lemezek feliratait, majd megkérdezte:

— Mit szólna a Csilingelő Harangokhoz, Benny Goodmannal?

— Ahogy tetszik.

— Okké — mondta a fiatalember és pénzdarabot csúsztatott a gramofonautomata nyílásába. — Halljuk hát a Csilingelő Harangokat.

— A gramofon szólni kezdett és a fiatalember újra helyet foglalt a bárpultnál. A csapos újabb vörös címkést öntött neki végre egy pohárba. A fiatalember egy percig a zenére figyelt, majd megszólalt:

— Ez nem is a Csilingelő Harangok, ez valami más.

— Rossz számot nyomott meg.

— Sebaj — mondta derűsen a fiatalember.

— Igazán mindegy. Ez sem rossz lemez.

A kisfiú ismét benyitott, de a gramofon túl hangosan szólt, úgyhogy a csapos csak kiáltva küldhette volna ki. Odament hát a gyerekhez és kivezette az utcára, arra a helyre, ahol addig is állt.

— Hol van az apám? —■ kérdezte Donald

Efaw ?

— Itt lesz egy perc múlva. Csak állj itt nyugodtan.

E

z így ment fél háromig, amikor havazni kezdett. A csapos megvárta az alkalmas pillanatot, amikor észrevétlenül kimehetett a fiúért. Bevitte és a pult mögött egy ládára ültette, ahol senki se látta. Azután ki-kisietett a konyhába és ennivalót hozott a gyereknek. Asztalnak egy másik ládát tölt eléje.

Evés után a kisfiú ültében elböbiskolt. A csapos néhány üres sörösiádén fekhelyet készített neki, hogy kinyüjtózhassék. A télika- bátját terítette oda derékaljnak és három szennyes kötényt meg a szögön lógó kiska- bátját adta takarónak. Sem ő, sem a gyerek egyetlen szót sem szóltak, amióta behozta, de most fektében a kisfiú — félálomban, félig sírva — rámosolygott.

A délelőtti ivóvendégek már szétszéledtek. Algayler és a hamisfogú, kutyás asszony sem volt ott. Kétszer is cserélődtek a vendégek, amíg a kisfiú aludt.

Háromnegyed ötkor felébredt és felült. Egy pillanat múlva mér emlékezett a csaposra, de megint csak hallgattak. A gyerek úgy ült a fekhelyén, mintha otthon az ágyában ülne. Tíz percig még nyitott szemmel álmodott, azután felállt.

Kint már besötétedett és sűrűn hullott a hő A kisfiú egy darabig kibámult a hóba, azutár felnézett a csaposra.

— Visszajött az apám?

— Még nem — mondta a csapos.

Leguggolt és úgy beszélt a gyerekhez:

— Pár perc múlva végeztem. Megpróbállaí hazavezetni; talán megismered a házat, hí látod.- Nem jött vissza az apám?

— ,Nem. Talán elfelejtette, hogy hol hagyot téged.

— Hiszen itt hagyott — mondta a gyerek mintha ezt lehetetlen volna elfelejteni. — U az ajtó előtt.

— Tudom.

A konyha felőli ajtón, fehér kabátban, a éjjeli csapos lépett be és meglátta a kisfiút.

— Ki ez John? A te gyerekeid közül való — Hát — felelte a csapos, mert nem akart a másiknak hosszan magyarázni, hogy mi tör tént.

— Micsoda kabát van rajta?

A kisfiú arca megrándult és lesütötte szemét.

— Egy régi kabátom — mondta a csapos. - Van neki persze saját télikabétja is, de ei szereti hordani...

A

•évgyerek ámulva nézett fel a csaposra.

— Persze, ilyenek a gyerekek, John mondta az éjjeli csapos. — Mindig az öreg« két utánozzák.

— Színigaz — hagyta rá a másik.

Levetette a fehér kabátot, felvette a klsks bátját, majd a télikabátjába bújt és kézer fogta a kisfiút.

— Jó éjszakát — köszönt el az éjjeli ess postól. Az visszaköszönt és utánapillantot amint a kisfiúval kilépett az utcára.

Némán mentek együtt három háztömb s< rán, majd betértek egy büffébe és letelepei tek a pult elé.

— Csokoládét vagy vaníliát?

— Nem tudom.

— Egy csokoládé és egy vanília fagylalt kérek, szódavízben — mondta a csapos a k szolgálónak. Majd nekilátott a vaníliának, kisfiú is alaposan kikanalazta a csokoládí azután ismét kiléptek a havas utcára.

— Most pedig próbálj emlékezni, hogy m lyik irányban laktok. Tudod ?

— Nem tudom, merre van.

A csapos állt a hóban és törte a fejét, ho mitévő legyen.

— No — mondta végül — mit gondol: nem aludhatnál ma éjjel nálunk, az én gy rekeimmel? Két fiam van meg egy kislünyo Majd csinálunk neked helyet, ott alhatsz holnap érted jön az apád.

— Eljön?

— Biztosan.

Tovább gyalogoltak a csendesen hulló h ban, majd a csapos észrevette, hogy a kis: halkan sirdogál. Nem próbálta vigasztal mert tudta, hogy úgysem lehet. A gyerek m adta át magát bánatának, csak éppen csend sen sírt, miközben új barátja oldalán lépd« Hallott már olyasmit, hogy vannak idegen és vannak ellenséges emberek, és elképze sében a két fogalom eggyé vált. Am itt m' van valaki, akit most lát először és aki mé sem idegen, mégsem ellenség. De azért rt .pántul elhagyatottnak érezte magát mérj apja nélkül.

Néhány hóborltotta lépcsőn mentek majd a barátja megszólalt:- Itt lakunk. Most eszünk valami melej; azután lefekszel és mire felébredsz, érted , az apád.

— Mikor ion értem?

— Reggel — mondta a barátja.

A

mikor a kapu felett a lámpa fénye rá.

világított, a csapos látta, hogy a kis már nem sír.

Talán nem is fog többé sírni az életben.

BARÁT ANNIE fordíts