Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-07-15 / 29. szám
Nagy nyári ve A költő műve a magyar irodalom legnagyobb hatású alkotásai közé tartozik, 'több mint 20 nyelvre lefordították, a színpadokon is világszerte nagy sikere volt. A költő Szlovákiában született az 1800-as évek elején. Betegsége miatt nem vett részt a szabadságharcban. Az önkényuralom idején a veszedelem tudatában egy halálraítélt politikai menekültet, Kossuth Lajos titkárát rejtegette. Besú- gás folytán az ügy az osztrák hatóságok tudomására jutott és a költőt letartóztatták. Bratis- lavában raboskodott. A börtön szenvedései, egészségének leromlása és a fogság érleltette meg családi életének felbomlását. Léha, mulatós felesége nem állta meg a keserves próbát, végképp méltatlannak bizonyult hozzá. A költő kénytelen volt három gyermeke anyját elküldeni a háztól. A csalódás mély sebei ütött á költő lelkén, éveken át szinte búskomorrá tette. Nagy művében éppúgy megformálta magánélete nagy csalódását, mint a 48-as forradalom társadalmi, politikai eszméjének kudarcát. Kéziratát Arany Jánosnak küldte el, aki rögtön felismerte a mű jelentőségét. A mű tulajdonképpen mitikus keretbe foglalja az emberiség történetét. A költemény főhőse maga az ember. Jellemének lényege az örök elégedetlenség a meglevővel, olyan elégedetlenség, amely tulajdonképpen vágyakozás a tökéletesebb után. A költő történeti jelenetek rendezését Egyiptommal kezdi és az emberi nem elpusztulásával végzi. Kiszemeli azokat az alakokat, egyéneket és eseményeket, melyeket a legjellemzőbbeknek tekint. Ámbár az egyes jeleneteket külsőleg nem foglalja össze egészekké, belsőleg mégis tagolja és csoportosítja őket. Á hős minden egyes történelmi jelenetben valamely eszmében hisz, küzd érette, vagy vágyódik utána, mert a maga vagy a köz boldogságát reméli tőle, de mindannyiszor csalódik. A mű főgondolatát így fejezhetjük ki: az ember sajátságos keveréke a jónak és rossznak, az erőnek és a gyöngeségnek. A végleteket szereti, gyors lelkesedését épp oly gyors kiábrándulás követi. Amiért tegnap lelkesedett, azt ma már neveti. Az emberi élet értelme a földön az, hogy küzdjön azért, amit nemesnek, jónak vagy nagynak tart. A küzdelem önmagában hordja jutalmát. Az emberi lélek nemes indulatának ápolója és élesztője a nő. Ne úgy értsük a nő szerepét az emberi életben, hogy a közéletben elszenvedett vereségért, kudarcért vigasztaljon bennünket. A nő szerepe az, hogy élessze a férfi lelkében az eszmékért való lelkesedést. A költőre jellemző szenvedélyes sóvárgás a polgári romantika leghaladóbb jelenségeihez tartozik. A néptől távolálló, az osztálytársadalom lerombolására hivatott proletáriátust nem ismerő iró nem találhatta meg az emberi történelem problémáira a megoldást. Ugyanakkor, amikor a feudalizmustól teljes tudatossággal elszakadt, még nem látta azt az erőt, amely elpusztítja. A költő azonban már megérzi a történelmi fejlődés szükségszerű új útját, az igazi társadalom megteremtését: „Mi verseny ez, hol egyik kardosán Áll a mezítlen ellennek szemében, Mű függetlenség, száz hol éhezik, Ha az egyes jármába nem hajol. Kutyáknak harca ez egy konc felett. Én társaságot kívánok helyette, Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt Közös erővel összeműködik. M nőt a tudomány eszmél magának És melynek rendén értelem virraszt. Ez elfog jönni, érzem, jól tudom Vezess, vezess e világba!“ A mű mondanivalójának lényege az álomképekben van. A nagy francia forradalom bemutatása is álom az álomban. A londoni vásár című jelenetben elemzését adja annak a világnak, amelyben minden áruvá lesz, amelyben a vigalmasság is üzlet. A marxizmust nem ismerő költőre nézve jellemző, hogy bár ez a jelenet is magában hordja a jövő csíráját, de nem látja meg, hogy az új világot magának a proletáriátusnak kell kizsákmányolója ellen vívott harcával megteremtenie. A mű gyöngéje, hogy a végjelenetben isteni biztatásnak kell az egyensúlyt helyreállítania. De a költeményt lezáró sorok: „Mondottam, ember küzdj és bízva bízzál!" korántsem a hitben megnyugvást fejezik ki. Végső mondanivalója viaskodás mindazzal a kétséggel, amivel a költőt kora problémái, az önkényuralom, a polgári forradalomból született új társadalom ellentmondásai gyötörték — de viaskodás a haladásba vetett hitért. A mű minden ellentmondása és egyenetlensége ellenére a világirodalom gyöngyszeme. Az 1892-es cseh nemzeti ellenállás tetőpontján a mű prágai és párizsi jeleneteinek előadása Prágában annyira forradalmosí- tó hatású volt, hogy a bukás előtt álló kormány betiltotta. A költeménynek nemcsak azért volt olyan nagy sikere, mert két jelenete Prágában játszódik, hanem mert ezekben szólal meg a Habsburg-abszolutizmus elnyomása alatt élő népek problematikája. A Habsburg udvar posványában fuldokló tudós átéli a forradalom nagyszerű látomását. Ebben a jelenetben mondja a költő: „Óh, jő-e kor, mely a rideg közönyt Leolvasztandja, s meleg új tetterővel Szemébe néz az elavult lomoknak Bíróul lép fel, büntet és emel“. Majd így szól: ,,Öh hallom, hallom a jövő dalát Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt Mely a vén földet ifjúvá teszi...“ A mű színpadi sikerét nem szabad a külső körülményeknek, kiállításnak, díszleteknek tulajdonítani. A szocialista realista színjátszás ma természetesen teljes szépségében ragyogtatja meg a mű értékeit. Igazi hatását és megértését ne csak a színházban keressük, hanem csöndes magányunkban, hol nyugalomban és odaadással elmélyedhetünk benne. KI EZ A NAGY KÖLTŐ ÉS MI fő müvének címe;? tes“ Brazília volt, a világbajnokságot azonban a Maspoli— Gonsales, Teiera - Gambetta, Varela, Andrade ' — Ghiggia, Perrez, Miguez, Schiaffino, Moran összeállítású uruguay-i csapat nyerte meg. AZ EDDIGI LEGNAGYOBB MEGLEPETÉS Ami négy évvel ezelőtt történt, arra már jóval többen emlékeznek. Tizenhárom selejtező csoportból tizennégy ország, továbbá a világbajnoki címet védő Uruguay és a rendező Svájc került az 1952-es világbajnokság 16-os döntőjébe. Csehszlovákia elég nehéz selejtezőben jól állta meg a helyét. Legyőzte Romániát l:0-ra és 2:0-ra, Bulgáriát pedig 2:l-re. E három győzelemhez elég volt a bolgárok elleni itthoni 0:0-ás eredmény is. A döntőt szokatlan, s egyben furcsa rendszerben bonyolították le. Négy csoportban küzdöttek a csapatok, de nem játszottak teljes körmérkőzést. Az eredmények Így alakultak: I. csoport: Brazília —Mexikó 5:0, Jugoszlávia — Franciaország 1:0, Brazília — Jugoszlávia 1:1, Franciaország — Mexikó 3:2. II. csoport: Magyarország — Dél-Korea 9:0, Német SZK - Törökország 4:1, Magyarország —Német SZK 8:3, Törökország — Dél-Korea 7:0. Mivel a gól- arány nem számított, a két- két pontot szerzett német és török csapat újabb mérkőzést Az otthonukban játszó brazilok ragyogó győzelmeket arattak, Uruguay viszont csak minimális gólarányokkal. Az Uruguay — Brazília döntőn azonban mégsem az esélyes győzött. Gólnélküli félidő után Friaco jobbszélső ugyan megszerezte a brazil csapatnak a vezetést, de azután Schiaffino egyből bebombázta a feltartóztathatatlan Ghiggia beadását, aki később faképnél hagyta védőit és belőtte Uruguay győztes gólját is. Az „erkölcsi győzvívott. A németek 7:2-re nyér- tek, s a magyarokkal együtt tovább kerültek. III. csoport: Ausztria — Skó- cai 1:0, Uruguay — Csehszlovákia 2:0, Ausztria—Csehszlovákia 5:0, Uruguay — Skócia 7:0. Kiestünk... Négy év előtti labdarúgásunk csak éppenhogy elkerülte a hullámvölgyet. A legnehezebb csoportba sorsolt válogatottunkat nem küldtük reményekkel Svájcba, arra nem számítottunk azonban, hogy még gólt sem lőnek a csatáraink. Uruguay ellen annyira megilletődve játszottak válogatottjaink, hogy csak a mérkőzés végén jöttek rá: győzhettek is volna. De hát akkor csak egy cél volt a csapat előtt: védekezni! Ez megbosszulta magát. Az osztrákok pedig meglepték csapatunkat, amely önbizalmát vesztve adta meg magát sorsának. IV. csoport: Svájc — Olaszország 2:1, Anglia — Belgium 4:4, Anglia — Svájc 2:0, Olaszország — Belgium 4:1, Anglia tovább jutott, a két-két pontot elért Svájc és Olaszország ismét szembe került egymással. Svájc megint legyőzte az olaszokat (4:1). Nyolc csapat kiesett, nyolc tovább jutott. A negyeddöntőben Magyarország 4:2-re győzte le a brazilokat, Uruguay ugyanígy Angliát, Ausztria 7:5- re Svájcot, a Német SZK pedig 2:0-ra Jugoszláviát. A legnagyobb harc a magyar—brazil mérkőzésen volt. A magyarok ugyan már a 8. percben 2:0-ra vezettek, de Puskás nélkül és a sérülés miatt egyhelyben álló Tóth Il.-vel sokkal nehezebben nyertek, mint az eredményből következtetni lehet. Az elődöntőben a magyarok legyőzték a kétszeres világbajnok Uruguayt is (ismét Puskás nélkül) 4:2-re. Ez a mérkőzés még nagyobb harcot hozott. A magyarok megint 2:0-ra vezettek, Uruguay azonban egyenlített. A rendes játék idő 2:2- re végződött. A kétszer 15 perces hosszabbításban Kocsis két csodálatos fejese döntötte el a mérkőzést. Noha a németek —; meglepetésre — 6:l-re nyertek Ausztria ellen a másik elődöntőben, a világbajnokságot mégis mindenki előre „odaajándékozta“ a magyaroknak, akik ezen a világbajnoki tornán már egyszer legyőzték a németeket 8:3-ra. A magyarok azonban csak „erkölcsi győztesek" lehettek, mint mi 1934- ben, vagy a brazilok 1950-ben, a világbajnokságot az esélytelennek tartott Német SZK nyerte meg Turek — Posipal, Liebrich, Kohlmayer — Eckel, Mai — Rahn, Morlock, O. Walter, F. Walter, Schäffer összeállítású csapatával. Hat perccel a befejezés előtt Rahn szerezte a 3:2-re végződött mérkőzés győztes gólját... 6. Mellettünk csapatok vonultak, bombák és gránátok robbantak. Ukrajna egyetlen hatalmas úttá lett: a friss erők végtelen sora haladt előre és vissza, a vágóhídról csonka, véres testek, tá- molygó taglózott katonák karavánja. Bamba képük riadtan meredt a semmibe, lábuk nem hagyott nyomot az örökös sárban, vízben, pocsolyában. Oly kicsik és aprók voltunk ezen a földön, hogy legszívesebben csúszva jártunk volna, mint a férgek, vagy bújtunk volna a föld mélyébe, mint a vaksi vakondok. Oh, rémítő orosz éjszakák! Fenyegető erdők síró nyírjei, néma fenyői, suttogó tölgyei. De próbára tettek minden ideget! Itt minden elnyelni készült, minden fojtogatott szörnyű karjaival. S a világról mitsem tudtunk, mi, akik örök sírokat ástunk az embernek, szállást készítettünk a halálnak. Európa és az ország valahol hátul a semmibe süllyedt mögöttünk. Nem adott hangot a világ, csak az ágyuk dörögtek, trón- szekerek zörögtek. Mögöttünk feltúrt földek, néma névtelen keresztek maradtak. Az utakon elszórt sárga újságdarab felszedett rongya volt a világ, s rajta ordító betűk: „A magyar hadijelentés szerint vitéz honvédőink sikeres harcokban ...“ „Oj zsidórendeletek“, amelyből kitűnt, hogy „sertéshúst, zsírt, vajat, tojást, paprikát, rizst, mákot ezentúl nem kaphatnak és más élelmiszert is csak korlátolt mennyiségben". Betűk, amelyek elmondták, hogy odahaza új be- szolgáltatási rendet szabtak a parasztnak és Mocsári Dániel államtitkár Kecskeméten figyelmeztette a lakosságot, hogy térjen rá ismét a háziiparra, mert „gyáriparunk egy idő múlva már semmi néven nevezendő ruhát nem tud csinálni a polgári lakosságnak. Rá kell tehát venni a magyar embert, be kell vezetni, hogy mindenki önmagát lássa el gúnyával". Oh, ország és népe, hová jutottál! A gödör mélyén döbbenten betűztük a szavakat, és saját nyomorunk feledve sírt a lelkünk egy pusztuló ország felett, amelynek sírját mi ástuk parancsra, az erő és a hatalom parancsára. Kis népek, kis sorsok a nagyvilág szemében. Apró csecsebecsék a föld díszére, a nagyok kedvére. Életünkre törnek, de nélkülünk nagy kaszárnyákból lesz majd a föld, hol szántóink gyakorlóterekké, omladozó házaink célpontokká válnak, s a gránit sem őrzi emlékét egy letűnt világnak. Szibill jóslatát láttuk teljesülni és fázósan bújtunk össze vermeinkben. A pohár színültig telt és mi megkötött tagokkal fuldokoltunk. Fogoly volt a világ, önmaga kovácsolta bilincsekben rostokolt az ember. A győztes rettegett a legyőzöttöl és a leigázott nyöszörgött a győztes talpa alatt. Ránk puskák meredtek és őreinket egy egész ország tartotta hatalmában. Elviselhetetlen volt a sorsunk, míg sajgott a lelkünk, de minden fájdalom tompul, a test és a lélek zsibbad, a szellemnek elsorvadnak a gyökerei. Magányos éjszakákon verejtékben fürödve sokszor riadok fel szörnyű álmokra. Fojtogat, kísért a múlt: megviselt a háború ... Emlékszem egy veröfényes tavaszi délelőttre. A hó még erekben csurgatta piszkos vérét, de az orosz tavasz már ott zöldült az erdők szélén, a rügyező fákon, száradó utakon. A föld még fagyos volt, de a napfény és a lábunk sárrá olvasztották a súlyos agyagot. Valami folyó közelében tankcsapdákat ástunk, felénk egy csoport ember közeledett. Csak amúkor odaértek, láttuk, hogy orosz foglyok. Vérző tagjaikon még nem alvadt meg a vér, kormos arcuk, tépett ruhájuk szörnyű küzdelemről tanúskodott. Vagy harmincon lehettek és velük a kíséret. A csoport megállt. A parancsnokuk tanakodott a mienkkel, aztán az őrök durván a sorba tuszkolták őket, a már elkészült tankcsapda szélén. Még fel sem ocsúdtunk döbbentünkből, amikor valahol géppuska kezdett kelepelni és a tépett vérző testek mint kusza rongycsomók gurultak a mélybe. Megszűntek élni, megszűntek szenvedni. Akkor azt hittem, hogy könnyű a halál, hogy pillanat műve a tusa élet és halál közt és a vég mindig egy: valaki meghal, hogy növelje a halál erejét, hogy a halál mind könnyebben és köny- nyebben arasson diadalt az élet felett... Amikor betemettük a holtakat a testek kusza összevisszaságából egy ököl meredt fel. Görcsösen kapaszkodott, fogott, szorított vdla- , mit. Én hozzá mentem, a merev kézből papír- i szelet csüngött véres cafatokban. Csak amikor kezembe vettem, láttam, hogy roncsa, csonkja egy képnek, s rajta gyermek, nevető, apró gyermek, hófehér ruhában. Így teltek a napok. Egy júniusi éjszakán megdobbant a föld, remegett a lég a gépek búgásától, emberi jajok vesztek bele a sötét éjszakába. Valaki felrántotta bunkerunk ajtaját, idegen fegyverek törtek szállásunkra. Kemény szavak pattogtak orosz nyelven és már künn voltunk az éjszakában. Futva indultunk kelet felé. Foglyok voltunk! Vagy szabadok? ... Akkor még nem tudhattuk. Hajnalig meneteltünk gyors, kemény tempóban. Sajgott minden tagunk, fájt minden porci- kánk. Csak amint megállást parancsoltak, akkor néztünk végig egymáson. Volt köztünk, aki egy szál ingben volt, mások nadrágban, mezítláb. Oly gyorsan jött az oroszok támadása, hogy ruhát sem volt idejük ölteni. Kábultan, zúgó fejjel nyúltunk végig a harmatos füvön. Nem beszéltünk. A szabadulás drága volt, de nem vitt közelebb az otthonunkhoz. A csüggedt, kétségbeesett tekintetek, riadt összerezzenések, kimerült idegeink rángatódzá- set, lesújtó szomorúsággal töltötte meg lelkemet a hajnali pirkadatban. Körülöttünk hangok. Néhányat sikerült meg értenem, mert szlovákul tudtam, de felfogrtf egyet sem. Torkom kiszáradt, nyelvem meg- duzzadt, fojtogatott. Örök cserélődtek, vizet hoztak, aztán ismét elindultunk. A front zaja lassan beleveszett mögöttünk a semmibe, a nappali rekkenő hőségbe. Pihenőt alig kaptunk. Otközben líjabb csoportok csatlakoztak hozzánk, soraink egyre hosszabbra nyúltak a poros utakon. Enni nem kaptunk egész nap, csak vizet ihattunk, ha megpihentünk. Tudtuk, hiába várunk meleg fogadtatást, hívatlanul jöttünk e földre. Ki fogolyként, ki rablóként, de egyet se hívtak. Ellenség voltunk, fogoly ellenség. Aki gyenge volt közöttünk, azt támogattuk. Lemaradni nem lehetett. Menni kellett és mi vonszoltuk magunkat. Most már élni akartunk valahányon. Élni és hazajutni! — ez tartotta bennünk a lelket az első pillanattól.. Csak a harmadik napon érkeztünk valami elosztó táborba. Itt vettek számba, itt kérdezték meg először, hogy kik vagyunk, hogyan kerültünk a frontra. Egy kapitány hallgatott ki. Nekem nem volt szükségem tolmácsra. A szlovák nyelvet megértették. Cigarettával kínáltak és elmondattak velem mindent az életemről. — Mi a panaszotok? — kérdezte a kapitány a végén. — Kevés a koszt — válaszoltam. — Sajnos, — tárta szét a kezét tehetetlenül — nekünk sincs sokkal több. Nem adhatunk... — Az baj. Az emberek zúgolódnak. — Nem segíthetek. A ti kezetekben volt Ukrajna. Azt hittük, hogy a katonáitok legalább meghíznak rajta. De amint látom, rossz bőrben vagytok — tette hozzá mosolyogva. Nem szóltam semmit. Minek is beszéltem volna arról, hogy ez a háború minket is csak lerongyolt, hogy mi szegények nem Ukrajnában, hanem odahaza akartunk földet. — De azért segíthettek magatokon .., — Hogyan? — emeltem rá kérdő tekintetem. — Ügyes emberek vagytok. Szorgalmasak. A háború még sokáig elhúzódhat. A mi embereink kint vannak a fronton. Csak az asszonyok és az öregek maradtak a kolhozokban. Nincs, aki a munka nehezét megfogja. Ha összeszedel negyven embert, elmehettek az egyik kolhozba. Nem fognak ott szeretni, azt elárulhatom előre. De tőletek függ, hogyan becsülitek meg magatokat. A mi népünk nem rossz, de nagyon sokat szenvedett a háborúban. Megbecsüli a rendes embereket. Mondod, hogy kommunista vagy ... Vállalod? Nem tudtam hirtelen dönteni. Valami men- tegetődzésfélét mormogtam zavaromban. Beszélnem kellett előbb az emberekkel. — Este jelentsd, hogy mire jutottál. Féltek, hogy Szibériába kerülnek, ha velem jön■ nek. A volt munkaszolgálatos társaimból és né- r hány honvédből mégis sikerült harminc embert összeverbuválni. Másnap két őr kíséretében elindultunk. A csapatban tíz felvidéki volt. Azokkal még az úton összebarátkoztam. Földiek voltunk, és ez messzi az otthontól, a távoli idegenben sokat jelent az emberi kapcsolatok szövődésében. Egy Moszkva melletti faluba kerültünk. Nagyon hidegen fogadtak. Nem bántottak, nem gyalüztak, de az emberek tekintetéből láttam, hogy gyűlölnek. Valami raktárfélében szállásoltak el és forró levest adtak. Két napig nem zavartak. Hagyták, hogy elrendezzük tetves rongyainkat, fekhelyet készítsünk magunknak. A második nap este egy negyven év körüli nagy- csontú, vastaghangú parasztasszony jött hozzánk. — Ki tud oroszul? Mi csak összenéztünk, de nem válaszoltunk. — Ki ért oroszul? — kérdezte most már ingerülten és az örök felé fordult. Azok felém intettek. (Folytatjuk)
