Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-14 / 42. szám

P alócnéhoz úgy hozzánőtt a sze- génység, hogy már leválasztani sem lehetett róla. Szegény volt otthon a faluban, lányéveiben, szegény volt a nagyvárosban, asszonykorában, hogyne lenne hát szegény most — özvegységében. A férje után nyugdíjat kap, százkilencven forintot havonta, ehhez keres hozzá a mű- stoppolással. Nincsen táblája a kapu alatt, még csak egy kézzel írott cédulácska sem hirdeti a mesterségét, ajánlgatásra, meg éppen csakhogy csurran-cseppen a munka. Ha nagy- néha több adódik, akkor sem megy sokra vele, mert lassan dolgozik, túlzott gondossággal. Nem bánja, így szereti, el nem viselné, ha a megrendelő hibát találna a kezemunkájában.

Volna min bánkódnia Palócnénak. Egyetlen fia, az a drága-szép Isti gyerek éppen csakhogy elérte a korhatárt, negyvennégyben — vitték katonának. Itt három lapot, azután eltűnt nyomtalanul. Siratta az anyja két esztendeig,, szívszaggató jajokkal. Később azonban megértette, hogy nincs mentség, neki tovább kell élnie. Ilyen — örökké frissen vérző — fájdalommal pedig élni nem lehet. Elföldelte magában Istit, a róla való emlékezést elűzte, nevét többé senkinek sem emlegette. A férjére viszont annyiszor gondolhatott, ahányszor csak sora jött — ez a kép nem sajgott. Huszonhat évig elég volt belőle, most már hogy nincs, hát nincs.

Palócnénak öröm is jutott, állandó, simogató öröm: a csendé. Már egyedül az övé maradt az egyszoba-kony- ha, s benne a mézsűrű csend. Míg élt az ura, teleharsogta az egyszoba- konyhát. Évtizedekig altiszt volt, mások fullajtárja, legalább otthon kellett hát hangsúlyoznia, hogy ő is valaki. Ha belépett az ajtón, már rendelkezett és egészen az elalvásig felduzzasztott önmagát érvényesítette. Amikor Palócnét Biró Erzsikéhek hívták otthon a faluban, már akkor is érezte Palóc Imre természetét. De a tulajdon apja is efféle természetű volt, azt gondolta hát: a férfi mind ilyen. És még azt gondolta: akárhogyan is — jobb őket szolgálni, mint vénlányságra árvulni. Meg nem is sokat gondolkozhatott, Palóc Imre akarta, követelte őt, s ő nem szokta kisebb, csenevészebb akaratát összemérni az erősebbekkel.

Ahogyan volt, úgy volt. Lám végül mégiscsak csendet adott neki az isten. Őrizte is féltve. Mondogatták pedig elegen, hogy nem helyesen él, begubózik és az éppen manapság nagy vétek.

Szerette a zenét, kivált a szép, bú- songő cigánymuzsikát. Volt rádiója, csakhogy nem akarta minduntalan kinyitogatni, felzavarni a csendet. Hogy tudja, mikor játszanak neki- való zenét, nem sajnálta a pénzt a rádióújságra — előfizette. Hozta is hétről hétre a postás, Molnár Gáspár, Molnár rendszerint hétközben is beköszöntött egyszer lappal vagy levéllel. Palócnénak nagyszámú atyafisága maradt vidéken, hol egyik, hol másik érdeklődött felőle.

A z asszony úgy vette észre, hogy Molnár Gáspár szívesen kopogtat be őhozzá. Nem adja át csak egy- zerűen a postát, mindig mond hozzá valamit. Idővel kimesterkedte, hogy beljebb kerüljön és Palócné székkel kínálja, öt-tíz percig elbeszélgetett, azután nagy sóhajtva emelte fel magát, meg a kövér táskáját. Mert már túljárt az ötvenen és nehezére esett a munka. Azt mondta egy napon:

— Bizony kár, hogy mi mindig csak kutyafuttában beszélhetünk. Itt is vagyok, meg nem is. Ha egyszer eljöhetnék este, jó volna az.

Palósné nem lelte hirtelenjében, mit feleljen, megkerülte a választ:

— Nem tudom én magát másképpen, mint levéllel, elképzelni sem.

— Hacsak ennyi a baj, majd visz- száfogom a postáját és csak este kézbesítem.

Mosolyogtak, s a mosoly azt jelenetté: jöhet Molnár Gáspár este is.

Jött sűrűn. Eleinte vacsora után. <ésőbb nyersen hozta a krumplit, jlykor húst, zsírt — Palócné főzött •á. Halkan beszélgettek. — Palócné :sodálkozott, hogy akad férfi, aki lyen csendesen ejti a szót. Hallgatok is nagyokat, megértő, meleg hallgatással. Némelykor kinyitották a rá- iiót és együtt éreztek rá a cigánylenére.

Már majdnem esztendeje folyt ez gy, amikor egy este jeges szélvihar ámadt kint. Várta Molnár Gáspár, íogy lecsillapodik, a akkor majd in- lul haza, de csak nem csillapodott. Cöszörülgette a torkát, végül bátor- ;ágra kapott:

— Ha maga jószívvel volna hozzám "rzsike. nem engedne ki ebbe a cudar ijszakába.

Az asszony nem válaszolt, ő folyatta:

— Tudja, hogy mennyit kell jár- íom nekem, ha fúj, ha fagy, rászol- láltam, hogy megmelegedjek.

Az asszony bólintott. Igaz is, nem ehet kiűzni Magának sem lenne lyugta azután A szél eibálja az ab- akot — most hogy ketten vannak, udja, hogy a szél, de ha magára maad az ilyen özvegyasszony, akkor nár azt képzeli, a gonosz leselkedik

LÄSZLÖ ANNA: «.

VADHÁZASOK

P

aul IQobesoti EURÓPÁBAN

Talán még sohasem részesítettek külföldi művészt olyan ünneplésben, mint a Szovjetunióban Paul Robesont, a népek közötti barátság harcosát, a kitűnő énekeset, akit az amerikai hatóságok kilenc évig megakadályozták abban, hogy viszontláthassa külföldi barátait. Moszkvai sikerei után Robeson Taskentbe repült, az ázsiai és afrikai népek művé— Amerikai vagyok, akárcsak Stevenson. Ha Stevenson kifejthette külföldön politikai meggyőződését, úgy miért ne volna ez nekem is megengedve? Duboisnak, a közel kilencven éves néger professzornak, tanítómesteremnek és barátomnak volt annyi bátorsága, hogy legutóbb Amerikában egy nemzetközi televíziós adásban kijelentse: az emberiség útja

dolfa volna, hogy ez is lehetséges. Felhozta a tüzelőt helyette, kitisztította a cipőt helyette, gyakran még

el is mosogatott helyette. Igaz, ö is kereste a férfi kedvét. Mire hazajött délután, forró vízzel várta, hogy kiáztathassa a fáradtságot sokattal- paló lábából. Törődtek egymással, mint a fiatal szerelmesek, vagy még többet. Ha Palócné nem 'szégyelte volna, tán azt mondhatta volna magának, hogy Molnár Gáspár az ő első igazi szerelmese. De mondhat-e ilyet ötvenéves asszony, akár önmagának is? Elhinni is nehéz, .hogy ez eljött hozzá, mikor pedig már semmit sem remélt — titkon és lopva sem.

Amint Molnár Gáspár hozzáköltözött, mindjárt gondoltak rá, hogy házasságot kötnek. Nem is lett volna más bökkenő, csak a nyugdíj. Mert akkor elveszítették volna a százkilencven forintot. Enni még csak tudtak volna Molnár fizetéséből is, a lakbért, tüzelőt, mosást, villanyt és gázt megkereste az asszony a mű- stoppolással, csak az volt a baj, hogy kikoptak a ruháikból Hol ing kellett Gáspárnak, hol cipő Palócnénak, hol sokhónapi gyűjtögetés után egy télikabát. Pedig maguk is tudták, hogy egyedül a házasság volna a dolgok rendje és a világ is minduntalan figyelmeztette rá őket. A házmesterné az első napokban rosszallva tudakolta, hogyan jelenti bé a postást? Utóbb is minden házbérfizetésnál csípős megjegyzést tett az albérlőre. A szomszédasszony, az a durvalelkű, nem resteilte megkérdezni Palócné- tól, hogy már nagyon fázott-e az özvegyi ágyban? Általában a világnak nem tetszett az ő dolguk. Érezték, hogy valami szerelemféle. A fiatalok kinevették, az idősek irigyelték. Mert a fiatalok úgy vélekednek, hogy a szerelem joga elmúlik harminc év körül, de ha nem, negyven körül már igazán. Az ötvenesek szerelme nevetséges vagy ízléstelen a szemükben. Berzenkednek ellene, hogy ráncos bőrrel is akként lehessen érezni, mint hamvasam Az idősek meg irigykednek, mert maguk is vágynának arra, amit az a másik, az a kivételesen szerencsés megkapott az élettől.

TJ a szúrtak egyet Palócnén, olvan- kor mindig újra és újra meg- hányták-vetették a százkilencven forint ügyét. Különben sem műit hét, hogy ne beszéltek volna róla. Szilveszter, újév körül már-már úgy látszott, révbe jutnak. Molnár elég szép pénzt hozott haza a borravalókból. De amikor leültek, hogy beosz- szák, megmutatkozott: kevesebb, mint amennyi okvetlenül kellene. Mert egész évben számoltak az újévivel, akkorra rakták félre a legtöbb vásárolni valót, bútorjavítást, a rendkívüli kiadásokat.

így ment ez esztendőről esztendőre. Az ötödik év végétől már gondolni sem gondolhattak a házasságra. Gáspár sokat betegeskedett, s az eddiginél jobban meg kellett szorítani magukat, hogy a táppénzből megéljenek s a kezeuőorvosnak adhassanak külön valamit. Kérhette volna már, hogy nyugdíjazzák, de azt sem merte, mert a nyugdíj kevés lett volna. Pedig ártott a szívének az örökös emeletjárás. Otthon is kellett maradnia egy-egy hónapra. Palócné ápolgatta, ajnározta, mint a gyereket, elásott anyai ösztönei újra munkálni kezdtek ilyenkor. Kívánta persze erősen, hogy meggyógyuljon a férfi, de azt szerette, ha otthon volt. Ügy hozzászokott már, hogy amikor dolgozni járt. napközben igen-igen hiányzott neki.

A hatodik év közepén kórházba vitték Gáspárt. Olyan rosszul volt, hogy mentők jöttek érte. Kimerült, fájdalomtól tompult szemével körülsimogatta a lakást. Azt mondta:

az ablaknál. Réme támad az ablakkoccanásnak, a bútorrecsegésnek. Felállt és megvetette az ágyat, az ura régóta üres ágyát is.

1V/T ásnap szélcsendes este volt, de Molnár visszavágyott a tegnapi viharos időre. Nem akaródzott elmennie innét. A lakás nem volt valamirevaló se, csak tiszta, — őt marasztalra; Palócné nem volt se szép, se ránctalan, csak szelíd, őt ittfogta. Mosolygott a bajsza alatt s szólt:

— Ha akarnánk, azt képzelhetnénk, hogy ma még nagyobb a vihar, mint tegnap volt.

— Azt képzelhetnénk.

Mert ha egyszer már ittmaradt tegnap, ma miért ne maradjon itt. És akár holnap is, és holnapután is.

Két hét múlva hozta a betyárbútort. Két nagy bőröndben elfért minden holmija. Nem mintha nem lett volna berendezett lakása neki magának is azelőtt, de mialatt a felesége betegeskedett, eladták a bútorok felét. Az asszony halála után pedig Molnár rászokott a mindenesti vendéglőre, a búfelejtő iszogatásra — adósságba keveredett. Másként nem tudta volna megfizetni, eladta a lakást, attól fogva albérletben szűkös- ködött. S a pénze még kevesebb lett, mert több házbért kértek a kis lyukért, mint az előző, rendes lakásért.

ő mindenképpen szerencséjének

tarthatta, hogy Palócnéhoz költözhetett. Palócné meg hogyne tartotta volna szerencséjének, mikor Molnár

Gáspár olyan igen jól bánt ővele. Kímélte őt, igen, kímélte. Az apja és az ura példája után sohasem gonszeinek találkozójára. Innen egy üzbég faluba vette útját, majd bejárja a Fekete-tenger partjait és végül Leningrádot és Kijevet látogatja meg. A művész egyik legutóbbi nyilatkozatában kijelentette, hogy a Szovjetunióból Londonba utazik, de nemsokára újból visz- szatér, mert be akarja járni az összes európai, s főleg népi demokratikus országokat, később pedig Mongóliát és a népi Kínát.

— Szeretnék mindenütt úgy énekelni, mint eddig soha — mondotta Robeson.

— Kilenc évig elzárták előlem Amerika hangvercenyter- meit. Szinte kizárólag néger templomokban énekeltem. Röviddel elutazásom előtt azonban már felléphettem az egyik leghatalmasabb amerikai teremben, a Carnegie-Hallban, valamint San Francisko és Los Angeles legnagyobb színházaiban.

Politikai hitvallását Robeson a következőkben foglalta össze:

feltartózhatatlanul a szocializmus felé vezet, a gyarmatosítás korszaka lezárult és a gyarmati népek felszabadulásukat a Szovjetunió létezésének köszönhetik. Ilyenformán én, mint a Béke Világtanács tagja és amerikai néger,- aki személyesen is érdekelt vagyok a gyarmatosítás felszámolásában, nem mulaszthatom el tiltakozni azok ellen, akik a Közel-Kelet népeit le akarják igázni. Azok az amerikaiak, akikkel együtt küzdöttünk, hogy most itt legyek, nem bocsátanak meg nekem, ha ebben a sorsdöntő pillanatban hallgatnék.

Paul Robeson végül is elragadtatását fejezte ki a TU 104- en tett utazásával kapcsolatban és így fejezte be nyilatkozatát:

— Ennek a nagyszerű repülőgépnek segítségével a szput- nyik szputnyikjává szeretnék válni, hangversenyeket szeretnék adni mindenütt, ahová hívnak, és ahová mennem kell, szeretném dalaimat elénekelni a föld minden szélességi fokán.

— Mire visszajövök, sokat kell főznöd rám, mert egészségesebb leszek, mint valami huszonöt éves birkózó — hogy megnyugtassa az asz- szonyt.

De Palócnét nem lehetett becsapni, látta ö, hogy Gáspár búcsúzik a lakástól. Egyedül maradt hát ismét, de a csend most torokfojtogató lett. Nem volt semmi édessége, úgy mint azelőtt. Keserűsége maradt csupán.

A kórházban el-e!nézte a férfit, hogyan válik a bőre pergamentté. Elnézte és csodálkozott, hogy ezt a legkedvesebbet és legismerősebbet, milyen csúnyán elidegenítette a betegség. Arca, szeme sem az övé már, a beszéde sem. Hova lett vajon? Majd egy hétig félrebeszélt. Aztán egyszer megszólalt a régi hangján, tisztán, érthetően:

— Nekem már el kell mennem, Erzsiké.

— Békével menj Gáspár - mondja az asszony halkan, de sietve, hogy megelőzze a sírást.

ásnap elment Gáspár.

Talpig feketébe öltözött, azt viselte otthon is, a konyhán is, amikor főzte szomorú kis ételeit. A szomszédasszony megkérdezte, miért jár feketében? Hiszen nem volt az ura, aki meghalt. Nem is illik ez, sérti a kegyeletét, az első, a hites ura iránt valót.

Akkor Palócné levetette a feketét, csak belül gyászolt. Akadt olyan is, nem egy, aki szívből sajnálta, igaz részvéttel volt hozzá. Ezek azt tanácsolták, adjon be kérvényt, a Postához, igazolja, hogy hat évig együtt éltek, hátha megkaphatja az özvegyi nyugdíjat. Többet mint az első férje után. Palócné nem hallgatott rájuk, nem merte ő ilyesmivel zaklatni a hivatalt és nem is bízott benne, hogy foganatja lenne a kérésének.

Egy héttel azután, hogy eltemették Gáspárt, beállított a húga. Alig ismerték egymást Palócnéval, a hat év alatt háromszor járt náluk. Nem is sokat kerülgette, megmondta kereken, hogy a ruhákért jött. Neki férje van, két felnőtt fia, itt meg úgysincs férfi. Ugyan mit is csinálna Palócné a férfiruhával? Eladni nem érdemes, az értékének a negyedét sem lehetne elérni. Palócné hagyta, hogy összecsomagolja a ruhaneműt, meg Gáspár óráját is, cigarettás dobozát is. Hiába kapaszkodott meg a székben, szédült. Nem is nézte már, hogyan viszik, ami még megmaradt Gáspárból. Nem nézte, nehogy a földre szédüljön. Csak akkor szólt, amikor a férfi egyetlen fényképét is hozzácsapta a többi holmihoz az a szívtelen.

— Ezt az egyet hagyd meg énnekem!

Élesen mondta, bizonyára azért felelt rá a másik is élesen:

— Ugyan miért? Fiatalkori kép, te még akkor nem is ismerted. És különben is, minek álljon itt az éjjeli- szekrényeden? Hogy mindenki megkérdezze, az urad képe-e? Nem is tudnál rá mit felelni.

És elvitte a képet is.

TV' éhány nap múlva, estefelé vihar ’ támadt. Olyan cudar vihar, mint egyszer hat esztendeje, amikor Gáspár először aludt a lakásban. Palócné félt, le sem mert feküdni, Szeretett volna a kezével érinteni valamit, ami a Gáspáré volt. Ami őrizte a nyomát. De semmit sem talált. Még egy levelet sem. Egyszer sem írt neki, mert míg a kórházba nem vitték, egyetlen napra sem váltak el a hat év alatt. És akkor Palócné nagy üggyel-bajjal számolni kezdett. Sokáig tartott, pedig egyszerű volt a számítás. Azt adta össze, hogy a hat esztendő alatt mennyire rúgott a havi százkilencven forint. Tizenhá- romezerhatszáznyolcvan forintra. Ti- zenháromezerhatszáznj'olcvan forintot kapott azért, hogy neki semmi se maradhasson Gáspárból. A neve sem. Mert öt most is Palócnénak hívják. Pedig Molnár Gáspár asszonya ő. Már a halálig.

KULTŰRHÍREK

„A teuton kard vállalkozás“ című német dokumentum filmnek olyan leleplező hatása van, hogy a müncheni Deutsche Film-Korrespondenz büntető eljárást követel Speidel ellen.

★

Djamila Bouhiredről a börtönben sínylődő hős algíri lányról filmet írt Abd Ar Rach- mas Sarkavi egyiptomi író, A filmet Kairóban forgatják.

★

A Simplon alagutról filmet készít a DEFA. A film a XX. század első hatalmas nemzetközi építkezésének dolgozóiról, szenvedéseiről, gyötrelmeiről szól. S hegyi felvételek hazánkban a Magas Tátrában készülnek.

ic

A soron következő színházi fesztivál színhelye: Ostrava. A Petr Bezruc Színházban és a Jirí Miron Színházban több külföldi együttes lép fel.