Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-04 / 10. szám
Bratislava, 1958. március 4. VII. évfolyam, 10. szám. Ara 60 fillér Az üvegkancsó A bámészkodó embergyürü közepén nyolc-kilenc év körüli kisleány hullatta könnyeit. Ijedt tekintete kétségbeesetten tapadt üvegkancsója darabjaira, arcát könny-patakocskák szántották végig, s keskeny vállait percenként rázta a zokogás. Sokszor látható gyermek jelenet volt; eltörött az üvegkorsó, ugyan, hogy lehet így hazamenni, sör nélkül, az öt-hat koronás sörösedény nélkül? A járó-kelők mosolyogva vigasztalták a pötömnyi kárvallottat. A szemekből meleg jényte- kintetek sugároztak jeléje, s a kezek kotorászva süppedtek a zsebek mélyébe. Koronák, fényes 25 filléresek csúsztak a kisleány markába, s talán 10 perc sem telt el, máris többszörösen pótblta az utcanépe a „szörnyű" veszteséget. A gyermek sehogysem értette; mi is történik vele? Ojjai öntudatlanul markolászták a szaporodó pénzdarabokat, húzódva fogadta a cirógatásokat, s a vigasztaló szavak még elemibb erővel csalták ki szeméből ma- szatos könnyeit. A kisleány körül ácsorgó felnőttek később már unni kezdték a szórakoztató közjátékot. Egy- egy jó szó, egy-egy pénzdarab erejéig mindenki megfizette a látványosság díját, kezdtek hát szállingózni dolgaik felé. S ez a pillanat hozta meg a lélekformáló nagy-nagy változást. A leányka egy másodpercre kinyi- tót ta összeszorított tenyerét, esodálkozva bámulta meg a benne rejtőző pénzdarabokat, s szemében kapzsi fény jelent meg. Es amikor néhány perc múlva újabb kíváncsiak gyűltek köréje, bizony már nagyon is eröltetett- nek hangzott zokogása. Nem tudom, meddig folytatódott még ez a „jellemnevelő“ utcai közjótékonykodás. Azt sem tudom mások hogyan vélekedtek erről a szemük előtt lejátszódott édeskés közjátékról. Egyet azonban tudok, s ezt hitemmel merem erősíteni; Annak a korsóját ösz- szetört leánykának esze ágába sem jutott az utca népétől koronákat összekoldulni. Ha azonban valami később felkeltette kis szívében a kapzsiság lidércét, úgy ezt egyedül csak az utcai áljótékonykodás tette. Rendszerünkben lassanként kiveszőben vannak már a kéregetők. Pedagógiánk erős jellemű, hibáikért mindig helytálló embereket akar kinevelni, — Miért kell hát ilyen olcsó módon, ilyen kártékonyán utcára vinni jószívűségünket? NEUMANN JÁNOS Ezer nyelven, ha nyílna ajkam, hozzátok szólnék versben, dalban, rézbőrú, néger, fehér, sárga anyja, asszonya és leánya; ... Anyák kínja az élet ára; ki adja, tudja mennyit ér napok nyugalma, éjek álma, miről lemond a gyermekért. Azért nőtt anyja kínján, gondján apányivá szíved fia, hogy pusztítsa véres porondján új, örült tragédia?... azért szeretsz, hogy belekapjon fészkedbe a gyilkos vihar, s egy életre magadrahagyjon özvegységed romjaival? — ... Hamvas leány, akit eljegyzett a merész tervek távlata; arcod kipirult, szemed szebb lett, most jöttél légyottról haza. Azért a terv, tett, szép-igézet, hogy tébolyult vihar tUzén a sors torz táncot járjon véled, s telkedben kihunyjon a fény?... — Hitves, kit tiszta otthonába megértő szeretet vezet, hogy boldogságát megtalálja párod egy életre veled; Nagyobb hatalmat tiem találok, mint szívetek szeretete, fogjatok össze, s a világot még megmenthetitek vele! Irta: ZALA JÓZSEF Ni ingiiliÉli! Masahiko Saito éppen hét éves volt, amikor 1945. augusztus 7-én az a^combombát Nagasikire dobták. Most, = tizenkét év után, a bomba rádlóaUtiv hatásainak követig keztében lassan, kínosan, óriási fájdalmak közepette haldoklik ez a tizenkilenc éves fiatalember. Masahiko ^ Saito élni, dolgozni .szeretne, de nem tud. Mint az impe- = rialista háború tizenkét év utáni áldozata, halálra van ítélve. A szerencísétlen fiatalember levéllel fordult a Nemzetkö.zi Demokratikus Nöszövetséghez, hogy a világ asszonyai tartsanak össze és ne engedjék, hogy '■= egy újabb háborúi eredményeként az ö szomorú sorsára jussanak gyermekeik. Csak 1953 nyarán tudtam meg, hogy megfertőztek a rádióaktív atomsugarak. Előtte ugyanis rosszul éreztem magam és igen rossz színben voltam. Az orvos nem tudott pontos diagnózist megállapítani. A nyári Szünidő alatt mind sápadtabb lettem, erős fejfájások gyötörtek, gyakran küzdöttem hányingerrel. Ebben az időben rossz egészségi állapotom ellenére sokat tanultam, a középiskolai vizsgákra készültem. Minden igyekezetem hiábavaló volt, leküzdeni betegségemet nem tudtam. Állapotom mind rosszabbodott. A következő év februárjában annyira vérszegény lettem, hogy többször az ájulás környékezett. A középiskolai vizsga napján oly fáradságot éreztem, hogy alig tudtam felmenni az iskola lépcsőin. Az iskolai vizsga után vérvizsga következett; fehér és vörös vérsejtjeim száma az átlagosnak egyharmadára csökkent. (Ezt a tényt sokáig titkolták előttem.) Az orvosok különböző vérképző orvosságokkal, vassal, és injekciókkal kísérleteztek. De a kezelésnek semmi eredménye nem mutatkozott. Az újabb vér- vizsgálat kimutatta, hogy igen veszélyes betegségről van szó, és ekkor már meg is mondták nekem, hogy állapotom nagyon súlyos. Legnagyobb fájdalmamra, bizonytalan időre abba kellett hagynom tanulmányaimat. Pedig milyen kedvvel, élvezettel tanultam és mennyi mindent reméltem az iskola elvégzésétől! 1956. március 18-áh hirtelen még rosszabbul lettem, alig tudtam lélegzeni. Az orvosok és ápolónők egész csoportja vette körül ágyamat és váltcjkozva adták a vérátömlesztéseket e-f injekciókat. Állapotom olyán kritikus volt, hogy mindenki, — az orvosok is, — menthetetlennek hitt. Félóránként Hz kámforinjekció tartott csak életben. Csodálatos módon, a veszély három napon belül elmúlt. Megmentettek. Egy hónapra rá azonban, egy este rettenetes fásultságba estem, ismét nem tudtam lélegzeni. Egy újabb kezelés segített, de néhány nap múlva bérezni kezdtem, lázam 40 fokra emelkedett; a vér színtelen volt. Szüleim éjjel-nappal mellettem voltak, jeges borogatást raktak az arcomra, hogy valamennyire felfrissüljek. Tudatában voltam reménytelen állapotomnak, kétségbeesésemben nem egyeszr kíséreltem meg öngyilkosságot; csak szüleim ébersége mentett meg a véghezvitelétől. Azóta is, állandóan fáj az egész testem, de különösen a .szörnyű fejfájások kínoznak. Nincs egy nap sem, hogy ne lenne lázam, nincs egy normális, fájdalomnélküli napom... Ezért fordulók a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetséghez, hogy tudják, akit nem is pusztít el azonnal az atombomba, évtizedek után kell ilyen szörnyű és fájdalmas betegségben sorvadnia. Ha tizenkét évvel ezelőtt nem ért volna engem a rádióaktív atomsugár, má boldog, egészséges diák lehetnék, beteljesült volna egyetlen vágyam — tanulhattam volna. Sajnos, részemre nincs menekvés. Napjaim meg vannak számlálva. Remélem, hogy a jövő nemzedék meg lesz kímélve hasonló szenvedésektől és az atomenergiát békés, hasznos célokra és nem emberek ülésére fokják felhasználni. MASAHIKO SAITO Tudják, hogy ez nagyon keserű is lehet? Dolgozó gyermekek. Ez a téma oldalakat ölelhetne fel. A gyermekkor, ugyebár, az életöröm kora, a reményé, a ragyogó mosolyé. így kellene lennie. De a mi világunkban a gyermekkornak, a fiatalságnak megvan a tragédiája. Ök is szenvednek az élet nehézségei miatt. Túlkorán ismerik meg a megélhetés gondjait. Madeleine története is ezt bizonyítja: 78 frank óránként... Féléve Madeleine egy csokoládégyárban dolgozik. Reggel nyolctól félegyig és negyedkettőEgy tizenhat éves lány mosolya töl hétig, minden nap, kivéve a szombatot és vasárnapot. — Ott ebédel a munkahelyén? — Hogyne. Háromnegyed óra alatt nem lehet üzemen kívül ebédelni. Viszek magammal valami ebédet mindennap, amelyet hidegen fogyasztok el az egyik műhelyben, mivel se kantínunk, se ebédlőnk nincs. — Sok a nagyon fiatal lány az üzemben? — Ö igen. A 14 és 17 év közötti fiatalokból áll a személyzet háromnegyed része. Képzelje el: ha a rendelések emelkednek, mint például húsvét vagy újév előtt; szükség szerint veszik fel őket. Azután elküldUc azokat, akik a legke- vésbbé tetszenek. És olyan kevps fizetést kapunk! Kor szerint: a 14 éves kislányoknak 78 frank órabér, 91 a 15 éveseknek, míg a tizenhatévesek „már“ 95 frankot kapnak. De a fiata- labbaktól is ugyanazt a munkát kívánják, mint azoktól, akik állandóan alkalmazásban vannak, sőt fokozottabban, mivel a kellemesebb munka a régebbi alkalmazottaknak van fenntartva! A kakaópor káros belélegzése- Mit tart a legkínosabbnak? — A kakaópor belélegzését. Majdnem mindegyikünk — májbajt kap néhány hónapon belül, pedig még a csokoládéból sem kóstolunk, nincs gusztusunk rá, elhiheti! — És a ruhája! Nézze, — mutatja a mama. — Ilyen blúzban jön haza szombatonként. Tisztítóba kell adni, mert otthon ki se tudnánk mosni. — És a patkányok! mondja a kishuga, a patkányok, amelyek munka közben a műhelyekben futká- roznak! — Nem félnek maguktól? — Ö nem. Inkább mi félünk tőlük. De mást mondok. A minap egy fiatal lánynak két ujját vágta le egy gép. Ez már a harmadik, akinek ezen a gépen hasonló balesete volt. És még mindig nem javitották meg a gépet. Télen pedig, amikor fagy, a törött ablaküvegen át befü- tyül a szél. De a legrosszabb mégis: az a brutális, goromba bánásmód, amelyben részünk van. Almom: tiszta munkahelyen dolgozni... — De mit lehet tenni? Majdnem mindenhol így kihasználnak bennünket, ha kénytelenek vagyunk 18 éves korunk előtt megkeresni a kenyerünket. Van egy tizenötéves barátnőm, akit egy fényképész alkalmazott a képek előhívására. Kétezer frankot ad neki hetente... — Tudja - folytatja mosolyogva - amikor az angol királynő Párizsban volt, negyedóra szabadidőt kaptunk, hogy láthassuk elvonulását a rue d’Orléans-on. De ezt a negyedórát lefogták a bérünkből. Nem volt nagy a lelkesedés, elhiheti! Egy tizenhatéves mosolya. Tudták, hogy ez ilyen keserű is lehet? MARIE LUISE COUDERT ans
