Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-18 / 8. szám

A hegyoldalon összevont osztályban másodikosoknak és negyedikeseknek közös tanítási órájuk van. A másodikosok számtant tanulnak. Az iskolában csönd van és ezt a csöndet időnként a takarítónő legkisebb fiának, az apró és szeplős Gyuszinak a szipogása zavarja. A másodikosok kicsit előretolt nyelvvel szorgalmasan másolják a példákat. A negyedikesek tintás tenyerükkel megtámasztják fejüket és erősen gondolkoznak. Fogalmazási leckét írnak. „Hogyan töltöttem a szünidőt". Üstökűk rakoncátlanul bozontos, s a szemük változatlanul egy helyen. A tanítónő az előző nap feladatait javítja, s közben a munkájukba merült tanulókra pillog. Hanem a tanulóknak ezt a gondolkoztató csendjét egyszerre megbontja a tanítónő fiának, a négy éves Gyurkának sírása. Hallani, amint szálad az osztályba a folyosón keresztül. Dörömböléssel és sírással vágódnak szét az ajtók. Az összevont osztályban a. másodikosok és a negyedikesek előtt rémülten áll a gömbölyű Gyurka.

— Ott, ott, — hebegi fuldokló sírással Gyurka és az udvarra mutogat. — Ott megy, megy ... ott megy...

— Ki megy. Gyurka, ki? Ne félj! Mondd, ki tnegy, — bátorítja a tanítónő remegő fiát.

A kis Gyurka nem felel, az anyjához bújik és szoknyája mögül les a folyosóra. Nem tudja megmondani, ki ijesztett rá úgy.

Az ablak alatt csoszogósan jön egy öreg ember. Botjával a síma betonos lépcsőn kopog és piheg- ve és fáradtan emelgeti gyenge lábát. Lassan, egyiket a másik után... Aztán botja a folyosó padlóján kopog. A gyerekek hallják a fáradt, erőtlen ember kapkodó lélegzését.

— Robinzonl Krso! — kiáltanak fel egyszerre a gyerekek; másodikosok és negyedikesek, amikor a folyosón megpillantják az öreg embert.

— Robimon! Robimon! — kiabál Gyuszi, a takarítónő szeplős fia.

— Koldus!... Krso, Krsó! Robimon ..., — kiabálnak boldogan a gyerekek és várják, hogy mi történik. Kiváncsiak, hogy szép fiatal tanító' nőjük és a megrémült kis Gyurka hogyan viszonyulnak a koldushoz. Mert már mindenfélét láttak. Az emberek rosszul bánnak az öreg Krso Martinnal, a környék egyetlen koldusával.

— Anyuka, koldus, — súgja Gyurka az ismeretlen szót és még jobban remeg. A tanítónő Gyurka égő arcáig simogat ja és várja Krso Martin érkezését.

— Kipp, kopp. Kopog ütemesen a koldus botja, amint lassan közeledik az ajtóhoz.

— Dicsértessék, — köszön be az öreg em.ber és megáll az ajtóban.

— Jó napot, bácsi — viszonozza a tanítónő és csendesíti kicsi, megrémült Gyurkáját.

Váratlanul szünet következik. A másodikosok és a negyedikesek kiváncsion néznek az örepre, akit Robinzonnak neveztek el. Sovány öreg ember áll előttük. Sűrű fehér haja a vállára ér. Hosszú szakálla meglepően fekete. Egyik kezében szürke, kopott, zsíros, tépett-szallagú kalapját gyüröge- ti, a másikban görcsös, mogyorófa botja remeg.

A fiúk néznek botjának mindkét végére. A kezet támasztó kampós vég kígyó fejéhez hasonlít, a másik vége őzike mellső lábához. Valamikor tarisznyának szolgáló vászon rongyában néhány kenyérdarab, amelyek aszerint különülnek el egymástól, hogy mely udvarban melyik gazdasszony sütötte. A kenyerek közt két vékonyra szelt füstölt háziszalonna kandikál. Ki mit ad neki, elveszi. Kevés foga van. Ha beszél, ráncos szájából ki-kivillan besárgult fogcsonkja.

Ha Krso Martin jóságos szemét fordítja, kiolvasható belőle az erőtlen, öreg ember csendes, alázatos kérése. Amikor a tanítónőre néz, annak is úgy tűnik, hogy ezek a szemek akkor is sírnak, ha könnyet nem ejtenek. Vagy talán öregsége csillogna szemében?

—f Kérem alázattal, fiatal asszony — mondja Krso Martin bátortalanul remegő hangon — juttasson valamit az öreg embernek. Hangjából félénksége, bizonytalansága, szégyene, haragja és szánakozása érezhető saját tehetetlensége felett.

A tanítónő rémült fiacskájára néz, majd a tanulókra. Látni rajta, hogy a koldus jelenléte meglepi, tegnap éppen arról beszélt a negyedikeseknek és ezt a másodikosok is hallották, hogy nálunk már nincsenek koldusok.

—' 'Ä mi államunk, — mondta akkor a tanítónő, — minden rendes emberről gondoskodik. A dologtalanokat is munkára szoktatja, hogy öregségükre tudjanak miből élni.

A tanítónő ‘ezekre a szavakra gondol és nemcsak a tanulók előtt kell pirulnia, hanem e kézzelfogható bizonyság előtt is, amely most rácáfol. Még mindig zavart, mert mit csináljon? Tudja, hogy az öreg Krsonak kenyeret ad és valamilyen használt kabátot, de hogyan adja oda? Ügy mint hogyha koldusnak adná? De hiszen ezzel a tettével — ha segít az emberen — azt is elismeri, hogy nem mondott igazat.

A felizgatott tanítónő székel tol a padok elé és hellyel kínálja Krsot. Az öreg hálálkodva fogadja el a széket. Az osztályban feszült csend honol. S a konyhából felhangzik a tanítónő anyjának szava.

— Gyurka! Gyurka! Hol vagy fiam? Kihűl a tejed!

És mert Gyurka nem jelentkezik, betekint az osztályba. Meglepetten néz az öreg emberre. Krso Martin felismeri az asszonyt. Behúzza a fejét vállai közé, mintha elrejteni akarná.

— Martin! Te nem szégyelsz koldulni? Hiszen

gyerekeid vannak! ök se restelik az üyen apát? Mit csinálsz a segéllyel, amit az államtól kapsz?

Krso Martint akárki másénál jobban égeti az asszony kérdése, már csak azért is, mert valamikor együtt ültek ebben a bizonyos osztályban. Mikor öregebbek lettek, többször belengett ennek a nyelves asszonynak a szemébe. És most? A tanítónő talán fel is kérné az anyját és Krso bácsit, hogy távozzanak az osztályból, ha ez a beszélgetés nem lenne fölöttébb érdekes. Mert őt is foglalkoztatja ez a kérdés, csak ő szégyelli feltenni az öregnek, még megsértődne.

Krso Martinnak remeg a keze az izgatottságtól és mogyorófabot fának kígyófeje úgy mozog, mintha az első padban ülőket akarná megmarni. Homályos szeme el-elkalandozik a teremben, mintha keresne valakit. Elvándorol valahová a hátsó padsorok felé, hogy aztán az ártatlan, nefelejcs-szemű Gyurkát fogja pillantásába. Szőrrel benőtt arcára apró könnycsepp perdül.

— Három fiam volt. Olyanok, mint a magáé, — kezdi Krso Martin. Mikor ök kicsik, gyengék voltak, én olyan erős voltam, mint a medve. Törődtem velük, neveltem, ruháztam, iskolába küldtem, dajkáltam és neveltem belőlük, mint amilyen én voltam. Én meg legyengültem. Most rosszabb vagyok, mint a kis gyerek. Dolgozni nem bírok. Másoknak van munkája velem. A feleségem meghalt szegényke ... nyomorúságban maradtam. Fiaim megnősültek, gyerekük van. Ha megyek valamelyikükhöz, köszöntenek és kenyeret adnak, mirit az idegenek. Ha a saját házamban akarok maradni, legidősebb Martin fiam felesége megfogja a kezem és kitaszít az udvarra. A gyerekek aztán rám öltik a nyelvüket és kinevetnek. Ha a feleségem nem halt volna meg, bizony lelkem, nem koldulnék... A segélyemet is felajánlottam a fiamnak, hiába. Hiába. A fiatal asszonyok nem tűrik az öregeket a házban.

A tanítónő Gyurkájára, majd a gyerekeire függeszti szemét. Nem akar hinni az öreg szavaiban. Ezekből az ártatlan szemű gyermekekből olyan felnőtt férfiak és asszonyok nőnének, akik úgy bánnának apjukkal vagy apósukkal, ahogyan az öreg Krso beszéli? Ki csinál a gyerekből, a jó fiúból érzéketlen embert? A szeretet megöli a szeretetet? A fiú képes asszonya iránt érzett szereleméért feláldozni a gyenge apát? Vagy csak azért engedi kidobni, mert békességben akar lenni az asszonnyal, nem akar per-patvart a házban? Mit gondol a felesége, amikor az öreg embert kiperdíti az ajtó elé? Nem emlékezik az édesapjára? Vagy a fia feleségével egyetértésben a szocializmus fedezéke mögé húzódik és minden gondot elhárít magáról'’az állam rovására? Nem, ö nem hiszi, hogy az ő tanulóiból ilyen emberek nőnének. Jó, hogy bejött az ember az osztályba. Hadd lássák a gyerekek, mit nem. szabad tenniük, ha majd megnőnek.

Milyen találóan megfigyelte a takarítónő szeplős Gyuszija a Krso Martin helyzetét, amikor a koldust Robinzonnak nevezte. Milyen kegyetlenül igaz az összehasonlítás. Az öreg Krso nemcsak hosszú hajával és szakállávcd, tépett ruhájával hasonlít Robinzonra, hanem azzal a legborzasztóbbal is: magányával, elhagyat ott ságával. Bár Robinzon magányát és elhagy at ott ság át természetesnek vette, hiszen egyedül élt a lakatlan szigeten. Hajótörött volt. A sziget körül csak a széles tenger. És az öreg Krso? Emberek közt él, emberek tengerében él és lám, mégiscsak egyedül. Szörnyű a népek tengere: zúgó, sziszegő, éneklő, morajló és kegyetlen. Azért a leg- szörnyübb, mert süket. Az öreg Krso hiába kiált: segítség! Azt visszhangozza vigasztalanul: az állam segít. De vajon ez elég? Az állam csupán védnök és szociális intézmény? Vagy csak öregház? De hiszen az állam elsősorban is ember, emberek, népek közössége, társadalom. A Krso fia, menye is, de még a község, a járás és a kerület is... És az öreg Krsonak nincs szüksége az állam segítségére, segélye van, az öreg Krso a gyerekei segítségéért kiált. Mert elhagyatott- sága miatt nem tudja felhasználni az állam segélyét. És éppen itt, a saját gyerekei révén szenvedett hajótörést. Krso Martin, a valamikori erős ember és gondos apa. Nem maradt neki más, csak a kígyófejű és őzikelábú koldusbotja.

Az öreg Krso sovány ujjúval kitörli szeme sarkából fösvény könnyét és a takarítónő anyjával elmegy a konyhába. A másodikosok és a negyedikesek folytatják a munkát a számtan és fogalmazási órán.

Szemük előtt azonban nem a számok és szavak vibrálnak, hanem a Krso Robinzon benőtt arcé s mintha a tintatartóban is az ö könnycseppjei lennének.

Aztán mikor esteledik és a nap nyugaton a hegyek mögül ontja vérvörös sugarát s az emberek szállingóznak haza a munkából, az öreg Krso lassú léptekkel, őzikelábú botjával minduntalan a száraz, napégette földbe szúrván, csoszogva veszi az irányt le az erdőbe a jól kitaposott ösvényen. Beesteledik egészen. S neki el kell hagyni a falut. Nincs háza. Zöldelő völgy, csendes erdő, szagos mező, gazdátlan pásztorkunyhó és rakodó a szállásadója. Amikor még erős ember volt, itt legeltetett, fuvarozott, kaszált és szárított jó szagú szénát; itt szívta magába a pásztorkunyhóból áradó édes sajt és sülibárány illatát; itt főzték üstökben a zsendicét. A hegyekben és a mezőkön tanította meg fiait is a fejsze, fűrész, kasza és gyeplő fogására. Keserű köny- nyeket nyel, amiko- azokra az időkre gondol. Már maga sem tudja igaz volt-e, mindez, vagy csak álmodja. Emlékezik és keskeny völgyön ereszkedik lefele. Patakocska segíti a tájékozódásban. Feltárul előtte a zöldelő rét és keresztül vág rajta az öreg pásztorkunyhóhoz. Akkor a csendességben megmerevedik és három sárga fogával a legbamább kenyérszeletet rágcsálja. Borzalmas fájdalmak kínozzák. Az öreg gyógy- füszedő. Matulkáné mondta neki, hogy a gyomra lyukas, mint a haluskaföző. Krso mégse kiabál és nem is sír. Ki látott már olyan teremtményt, aki örül, ha fáj valamije? Ilyen csak az öreg Krso lehet. Minél nagyobb, kinzóbb a fájdalma, annál reménykedőbb és boldogabb, hogy ez lesz talán az utolsó szenvedése. Mert a halát fájdalmakkal jelzi eljövetelét. És ö örül érkezésének. Csak a halát szabadíthatja meg a szégyentől, amit fiai és menyei csináltak vele. Ha aztán a fájdalmak tartósan és sokáig bántják, akkor kihúzza a szénából a hetekig gyömbértől és fokhagymától büzlő pálinkásüveget. A pálinka pillanatokig megszabadítja fáidalma'tól. Ilyenkor magában beszélget Krso Robinzon;

— Fi. te kaszás. Te is a fiaimm.a' és menyeimmel tartasz? Az emberekre csak bánatot hozol! Mért nem viszed azokat, akik veled akarnak menni! Nem akarsz engem? Játszol velem, mintha a lányom lennél? Eldobsz, mint a menyeim.

Aztán Krso sokáig nem érez fájdalmakat. Elalszik a száraz füvön, csillagalákot öltve, félig elfogyasztott barna, kemény kenyérkaréjjal a kezében. Reggelre csak a héja maradt és a karéjnak az egerek kirágták a bélét.

A száraz fűvön különös álmok kélnek e megfáradt, megsebzett emberben. Elalszik és az álom jön, mint a szófogadó kutya, ha a juhász ráfütyül. Álom. Gazdag, gyönyörű, kegyetlen és nyugtalanító. Krso ingyen kapja. Nem. kell egyiket sem kérnie. Magától jön és magától megy. Krso örül neki, mint gyerek a mesének. Mert neki az álom a fiatalságot, az embereket, a szépséget és a halált jelenti.

Krso Martin körül minden fehéredik. Hó, hó, dér, szél, erős hideg, ezektől fagy meg a vér az erekben. Néki melege van. Megtérített lakodalmi asztalnál pálinkát iszik, kiüríti az üvegeket, egyiket a másik után. Bensőjét kellemes meleg járja át. Messziről énekszói hall. És milyen szerelmes énekszót. Régóta nem hall semmilyen éneket. S hogy ö mikor dalolhatott utóljára, arra már nem is emlékszik. A nótát menyének a koszorúslányai éneklik. Nem is azok, erdei tündérek, egyre közelebbről hallani az éneküket, a dallam a behavazott jegenyefenyők fölött terül. Egyszer a völgyből hallatszik, rögtön rá a hegyoldalról. S az öreg megüdvözölten hallgatja az énekszót. Nagy az öröme, amikor ennek a szerelmes dalnak a szövegét is megérti. Ezek a lánykák az ő haláláról énekelnek gyönyörűen.

A dalban olykor fiainak, menyeinek, unokáinak, és rokonainak a sírása is belekeveredik. Aztán a póstás, mint egy fekete varjú, öregségi segélyt és temetési költséget hoz... Valaki el akarja venni tőle. A póstás hadonászik o botjával, ki- gyófejü, őzikelábú pálcájával és a pénzt neki adja, az öreg Krsonak. Majd egyszerre a másodikosok és a negyedikesek szüleikkel jelennek meg előtte, amint a házi feladatot olvassák. Majd unokái, másodikosok és negyedikesek', sok-sok gyerek öltögeti nyelvét az öreg Krsora. De nem. Ezek nem is nyelvek! Ezek lángocskák. Jaj, hogy égetnek, fáj bele a teste. Ezek nem közönséges lángocskák. Ezek átégetik a szívét. Óh, szív! Milyen csodálatosan, gyorsan ver és egyszerre megáll.

Aztán az unoka felolvassa apjának a házi feladatot; — Ha megnősz, apuka, hagysz magadnak hosszú hajat és szakáit. Széttépett ruhát öltesz és az erdőbe métsz lakni. A bagoly fog ijesztgetni...

Az egész világ a Krso szeme körül forog. Repül mint a karvaly az erdő fölött. Mindent lát, olyan messzeségeket betekint mint senki más. Egyszer- csak halkul az ének, a szél zúgását hallja. Nem,

nem, ez már nem is a szél zúgása. Ez a farkasok üvöltése. Az üvöltő hang közeledik, jön le a hegyoldalról a dombokra, a dombokról a völgyekbe és a fennsíkokra. Már a kunyhó előtt dörömböl. És hallod világ! Ez a hangorkán úgy zeng Krso Martinnak, mint a legszerelmesebb dal. Haldoklik az öreg Krso Martin elhagyatott pásztorkunyhóban. Azt hiszi, hogy jó emberek rátalálnak és legalább halála után megkönyörülnek rajta: hogy csákánnyal, lapáttal jönnek a fiai és sírt ásnak, s eltemetik itt a fenns'k szélén a jegenyefenyö alá. A haldokló apa fogatlan, nevető szájával hívja őket: Igyekezhettetek volna jobban, fiaim, és ti is jó emberek. A farkasok megelőztek benneteket. Gondoljátok, hogy rosszabbak tőletek! Ajaj, tévedtek! Eltemetnek ők anélkül is, hogy köszönő szót várnának. Oh emberek!... Farkasok! ... Kiabál félholtan a koldus, Krso is félriad nyugtalanító álmából. Összegabalyodik álomképe és elillan, mint a harmat, ha a nap sugarai megérintik.

Az öreg pásztorkunyhó körül emberek hangját hallani. Meleg reggel van. A nap hosszú, vékony sugaraival betör a lyukas tetőn és a faragatlan oszlopok hasadékain a kunyhóba. Bearanyozza az öreg Krso ezüstös haját és felmelegiti merev tagjait.

— Nini! Te 'itt alszol. Martin? Kelj fel! — mondja a legidősebb kaszás, aki elsőnek lép a kunyhóba, elhelyezni hűvösben élelmét és szerszámát. — Mért nem nyiratkozol, mért nem borotválkozol ... ? Aj, milyen elhagyatott vagy ...

Krso Martin fölemelkedik csendben a helyéről, aztán vállára veti kenyeres tarisznyáját és kimegy a kunyhóból. Őzikelábú botját a harmatos fűbe szurogatva indul le a Tölgyes völgybe. Ismerőseitől és barátaitól szégyenlősen^ Az ö-gúnyos és kárörvendő szavuk szúrják, mint a kés.

Milyen különös volt ez az éjszaka. Borzalmas...! Ezek az álmok. Mintha igaz lett volna. Brr!

A reggelek mégiscsak szebbek. A reggeli nap még a legkomorabb arcot is felélénkíti, felmelegiti és mggnevetteti. Reggel senki sem akar meghalni.

A természet éjszakai álmából ébred, s az embernek ilyenkor úgy kell az élet. Mégha a nyolcvanhoz jár is közel és elhagyatott Robinzon a népek tengerében, mint Krso Martin. Hiába hívta éjszaka a kaszást, jöjjön érte. Reggel? A reggel az egészen más. Az erdő egy nagy virágágyás, a rétek meg mint a legfinomabb zöld szőnyeg. Napos reggelen a mostoha természet is emberséges, kívánatos és gazdag anya. Nem, az öreg Krso Martin nem akar meghalni. Élni még, élni, ha csak egy-két évecskét is, de élni!

Fúj a meleg szél, megdaloltatja az erdőt. Megrészegíti Krso Martint és elviszi, el messze az övéitől. Ügy tűnik, mintha szellő parancsára haj- hajlonganának előtte a sárga kalapu fehér marga- réták, a vörös szegfűk, a szagos ibolyák és a kék | nefelejcsvirágok. A természet az övé, a természet becsüli Krso Robinzont. Ö a természeté s a természet az övé. Tisztelettel adóz neki. Üdvözlésére integetnek az apró kis virágok és az erdő hosszúágú faóriásai is. A patakocska is neki beszél szüntelen csevegő hangjával. A hegyoldalról szénagyüjtök énekét hallja, kaszaverést, kaszafenést a mezőről. A munka legszebb összhang dala ez. Krso Martin nem is kíván mást, csak hogy még egy nyáron beállhasson a kaszálók sorába. Vajon feltűnik-e a nép vitorlása, amely megmentené Krso, Martint? A nehezen lélegző ember megáll és félénken néz maga mögé.

Fél, hogy ez is csak álom. S nem mert meggyőződni az igazságról, nehogy széjjelfolyjon.

Krso Martin, a Robinzon, a koldus, három egészséges gyerek apja házzal, faluról falura jár és kéregetésével széthordja fiaira a szörnyű vádat. Faluról falura jár Krso Martin és gondolkozásra késztett öregeket és fiatalokat. Mert él Krso Martin és vádol, vádolja fiait az egész vilá^ előtt. Idegeneknél keresi az igazságot. És a Ro- binzonok nevében nemcsak a fiait vádolja, de magát is. Miszen azért lett hajótörött, mert az apai kormányt nem jól tartotta. így aztán mentőöv helyett kigyófejü, őzikelábú bot került a kezébe. Az élet hullámai sziklához verik, és töltésre dobálják. De a meneküléshez nincs ereje. Ojból és újból megragadják a hidlámok és viszik magukkal tovább.

Fordította: MACS JÓZSEF