Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-04 / 6. szám

BYRON Lord Byron, családi nevén George Noel Gor­don, élt 1788-t61 1824-ig. Születésétől sánta. Beutazza Spanyolországot, Portugáliát, Görög­országot. A „Ciliidé Harold" megjelenése egy­szerre híressé teszi. Költészete a zsarnokság ellen szólít, a szabadságharcra lelkesít. Mivel az uralkodó köröket támadja, önkéntes számű­zetésre kényszerítik, Itáliába költözik. Genová­ból csapatokat szervez és részt vesz a görög- országi szabadságharcban. Legismertebb müvé­ben, a „Don Juan“-ban is a népfelszabadítást sürgeti. .Mocsárláz okozza korai halálát. Az alábbiakban részletet közlünk Boppo című elbeszélő költeményéből, Kosztolányi Dezső fordításában. Bevallóm, nékem kedves Olaszország, A bűn, a láz, a' mámoros igék. Mert kedvelem, Nap, a te fényes orcád, S ágak közt ringanak a venyigék, A kép, akárcsak egy díszlet, ragyog rád. Mit daljátékba néz a kandi nép. Tánccal zárult az első felvonása Egy szőlőben, mely Frankföld talmi mása. Szeretek őszi estén lóra ülni. Csak ne felejtse otthon az inas A köpenyemet a szíjába gyűrni. Mivel az égbolt már nem nyárias. Megái lani, zöld utaknak örülni,' Ssekér inog, remeg a kocsi-kas. Piros gerezddel áldva, tompa zajban, — Jaj, Angliába trágya, por, ganaj van. Szeretek szárnyast enni a ligetbe. Mikor a nap bukik a vízbe le, £s hajnalt várni, mely nem ködbe lengve Huriyorg, mint részeg ember bús szeme. De csupa égbolt, könnyű, tiszta, lenge. Szépséggel és veröfénnyel tele. Nem gyertyaként ég vaksi, rút ezüstbe. Mint ott, hol füstöl London kormos üstje. Szeretlek én, olasz nyelv korcs latinja. Mely olvatag, mint nő száján a csők S zeng, mintha lágy atlaszra lenne írva. Édes Délről regélnek mind a szók. Simán suhannak a lelkűnkbe, mintha Mindegyik szőtag álom volna, bók. Nem mint a mi füttyös és durva nyelvünk. Mit köpni, nyögni kell s torkunkba nyelnünk. Szeretem a nőt is (bocsáss meg nékem), A póri nőt, kinek az arca bronz És sortűz alszik fekete szemében, S tekintetétől boldogan bprongsz, A büszke delnőt, kinek fényes-ében Hajzatja s lankadt mélabúja vonz. A szíve száján, a szeme sötét folt. Lágy, mint az égalj, s égő, mint az é ' " Olasz Paradicsomba olasz Éva! Te ihletted meg egykor Rafaelt, Ki karjaidban halt meg, és a néma Ég szólalt meg, hogy álma szárnyra kelt, De jaj, hiába izzók, égek én ma. És ég a szó, a koldus, árva nyelv. Nem festheti le méltóképp az arcod. Amíg a földtekén Canova alkot. „Szeretem Angliát, bár sok hibája". Mondtam Calais-nél, s nem feledtem el. Szeretek éjszakázni Is, hiába. Szeretem a kormányt (mint hü kebel). Sajtószabadságunkat is, mi drága, A Habeas Corpust (ez fölemel): A parlamentünk zegzugos vitáit. Ha nem nyúlnak hosszúra, mint idáig. Szeretem az adót, ha.nem nagyon sok, A szén tüzét, ha lángoló a szén. Egy jő pohár sört, habzót, frisset, olcsót, S a marhasültet, de nem feketén, A tiszta, szép időt, de nem a loncsot. Egy évből ily két hót szeretek én: Hát éljen a király. Herceg s a Papság! Szóval mindenkit szeretek manapság. Oj seregünket s a vén tengerészt is. Adósságomat és az államét, Hetvenkedésünk - adjuk a merészt is -, A csődöt és minden csetepatét. Fagyos nőink- én jó vagyok e részt is —, Bús égaljunkat — elbájol a lét. És elragad az új angol dicsőség, Ö csak ne lenne kormánypárti hős-nép. S hogy Alexander Ptusko az is­mert szovjet filmrendezőt, akit mint „Az új Guliver“ a „Kövi- rág" és a „Szadko" című filmek rendezőjeként ismerünk, nem­zeti művész címmel tűntették ki. hogy Stengel francia filmren­dező befejezte a Tamás bácsi kunyhója című filmet, melyet Libériában forgatott. hogy Arthur Krimse német író Bad Kreuznach című regé­nyében leleplezi az ellenséget, aki egész Németországból újból koncentrációs tábort szeretne és a német reakcionáriusok és neofasiszták segítségével hasz­not szeretne húzni a szocialista világ ellen Indított piszkos há­borúból. ' hogy nagy sikerrel vendég­szerepei Párizsban az Állami Grúz Népi Együttes. S zegény volt az iskola, olyan nagyon szegény, hogy fára se tellett neki fűteni. A tanító tehát kiadta a parancsot, hogy minden gye­rek mindennap hozzon egy hasábfát a tűzre. A tanító rettentően szigorú ember volt, hosszú, csontos fekete ördög, senki se tudta honnan jött, kicsoda, micsoda, senki se beszélt vele. Persze lett is foganatja a rendeletének, már csak azért is, mert olyan rettenetes volt. Nap­nap után látni lehetett az apró gyerekeket, amint a hónuk alatt nagy hasábfát cipelve bandukoltak a hóban, az iskola felé. Hét óra lehetett. Ilyenkor még bizonytalan vi­lágosság van télen. De a gyerekek már mentek az iskola felé, majdnem eltűntek a frissen hul­lott hóban, amelyre tovább, egyre hullott a kö­vér, lágy fehér pihe. Apró csizmáik szára végig fehér volt. Kis báránybör süvegükre féloldalt ült a hó, ahogy ferdén fútta a szél, a Szitnya felöl. Ügy cammogtak, botorkáltak kis fekete bogarak nagy fehérségen, amely valahol messze már a reggeli tompa halványlilába olvadott, s amelyen másfelől most derengett a téli reggel első sugara. Ahol érte a napsugár, olyan volt, mint valami óriás csiszolt vörösréztábla, amely­re rálehelt az Istenke. Legmesszibb útjuk azoknak a gyerekeknek volt, akik az alsó érczúzó körül laktak. Ilyen ha­vas időben ezek már virradatban fél hétkor el­indultak hazulról, hogy idején a falu felső végére érjenek. Elkésni borzasztó dolog lett volna, mert a hosszú fekete tanító nem ismert kegyelmet. Ha az alsó végről jövők, akik mindig együtt jöt­tek, elkéstek, pokoli vigyorgás ült a pofájára, a szeme rémesen szikrázott és valami macska- szerű mozdulattal vakarta a bajuszát, azt a pár szál vörös sörtét, hegyes és mégis kampós orra alatt. Voltak olyan o.stoba gyerkőcök, akik azt mondták, hogy a tanító nem más, mint maga a Belzebub. De ezek vagy nagyon ostobák voltak, vagy megverte őket a tanító. Ott bandukoltak a hóban, a komor téli deren­gésben az alvégről jövök. Szegénykék egyre vál­togatták a hónuk alatt a hasábot. Ha a balkarjuk kifáradt, a jobbal vitték. Kellemetlen dolog volt, de hát a tanulás nehéz és keserves dolog. Bele kellett törődni. Körülbelül a falu közepén lehettek már, a rész­vénybánya nagy tárnájánál, amikor Petrence Pal­kó egyszerre csak megdöbbenve állott meg: — Juli, — mondta — te nem hoztál fát. Julisnak csak kis vörösre csípett orra látszott ki a nagykendöböl, amelybe otthon bugyolálták a fejét. Megállt. — Nem hoztam — felelt egyszerűen. Erre aztán mindenki megállt. Ilyen eset még nem is történt. A Julis volt az első. aki fa nélkül merészelt iskolába menni. Ha a Belzebub ezt meglátja, vége a világnak. — Mért nem hoztál? — kérdezte tőle egy kis lány, hóna alatt egy iszonyú nagy hasábbal. — Hisz megver a tanítói Julis nem felelt. Petrence Palkó, aki mindig Julissal tartott, mindig öt kísérte, baráti jusson, szeretetteljes szigorúsággal szólt rá: — Hát miért nem hoztál fát ? Julis vállat vont. — Mert nincs. ----­— Az apádnak nincs? — Nincs. — — A szomszédnak sincs? — Annak van, de már négyszer adott és teg­nap azt mondta, hogy az Or Jézusnak se ad többet. Máma már nem is adott... Lassan elindultak, tovább. Utóvégre is, ami baj, az baj, de elkésni mégse lehet. A többiek erősen magukhoz szorították az ö hasábjaikat, szinte örült mindenik, hogy nem ö az, akinek nincs, Petrence Palkó komolyan ment Julis mel­lett. Ez meg nem is mutatta, hogy mily nagy bajban van. Egykedvűen lépkedett tovább. Talán azt hitte, hogy a tanító is nagyon egyszerűnek fogja találni a dolgot. Ö nagyon egyszerűnek ta­lálta, hogy nincs. Nincs és nincs. Petrence Palkó pedig rosszul érezte magát. Ö már nyolcéves volt, a Julis meg csak hat. Né­mileg a Julis bátyjának is érezte tehát magát. Egyébként is sokszor elpüfölte azt, aki Julist bántani merte. Nehéz lett a hóna alatt a fa. Mintha az ö nagy szeretetét szívta volna magá­ba s attól nehezedett volna meg. Bandukoltak tovább, már közeledtek az isko­lához. Julis még mindig teljesen nyugodt volt, de a fiú annál izgat ott abb lett egyre. így biztos volt, hogy a tanító megveri a kis lányt, megtépi a haját és kitérdelteti a sarokba. Ez borzasztó lesz. Jobban esett volna neki, ha a kis lány tud­ta volna, mekkora bajnak megy elébe. De nem, Julis csak tipegett az úton: két kis csizma meg egy nagykendö. Csöpp, finom, kipirult orrocska fönn a nagykendő egy nyílásában. Ez volt Julis. És még sietett is a kis ostoba, nemhogy félénken, lassan ment volna, húzva-halasztva a katasztró­fát. Hogy száz lépésnyire lehettek az iskolától, Petrence Palkó már igen izgatott volt. Ez a kis majom lány csak ment, mint ahogy az oktalan állat nekimegy a mozdonynak. De ö tudta, hogy baj lesz. Föllázadt benne a tapasztalt férfiú és rákiáltott a csöpp lányra: — Te Julis. Hiszen megver a tanító. Julis csöndesen mondta: — Hát megver. Még egy forduló, egy kis fahíd, s ott vannak az iskolánál. Petrence Palkó hirtelen megállott és nagykomolyan mondta a kis lánynak: — Állj meg. Az megállt. — Vedd ki a karod a kendőből. Letette a földre a hasábfát s ö is segített ki­venni a lány jobbkarját a nagykendő csavarodá­sai közül. — Nesze, itt az én fám — mondta neki, — Fogd jól, te mulya! Julis hóna alá fogta a szép, vastag, görbe ha­sábot és igazán nem látszott meg rajta, hogy, örül neki. Egy szót se szólt rá, meg se köszönte. Csak ment tovább. Palkó némi elégedettséggel ment utána, im­már megkönnyebbülve. De azért a rémület érzése szaladt le a torkán, amint nem érzett a hóna alatt semmit. Csak jól esett neki, hogy Julisnak nem fogják tépni a haját. ^ Benn a szobában a tanító széke fölött egészen sötétben volt a király arcképe. Ma kiválóan nagy volt a homály az iskolában, gyertya is elkelt vol­na. A felvégiek már helyeiken ültek, összefont karokkal, mereven, csöndben. Az alvégiek előbb szépen köszöntek, lehámozták, lecibálták fejük­ről a fülig húzott süveget és sorba a kályha mel­lé mentek, nagy koppantással rakva le a fát. A tanító az asztala mellett állt, hosszú fekete kabátban, csupa soványság volt, mint valami száraz venyige. jönne a hang. És megmozdult a tanító. Közelebb hajlott Palkóhoz. Ez úgy állt ott, mint a cövek és összeszorítot­ta a fogát. Meg se mukkant, s ebben az iszonya­tos tompa csöndeségben tovább suhogott a kér­dés. — Hol a fa? — kérdezte pattogva a haragos kis kályha, s mintha kevélyen követelödzött vol-^ na négy hosszú, vékony vaslábán, mint valami szemtelen kis fekete pléhskatulya. — Hol a fa? — kérdezték a hópelyhek, komo­lyan, szinte lassabban szállingózva, hogy benéz­hessenek az ablakon. — Hol a fa? — kérdezte szemével a király is, 'fehér tábornoki ruhában, piros átkötővei. A tanító a pálcája után nyúlt. Majd nyákon- verte Petrence Palkót, úgy, hogy meg is tánto- rodott szegényke. Erre már meg mertek moccani a gyerekek is, a félénkebbek föllélegzettek, s mintha a pihék is gyorsabban hullottak volna. — Nem felelsz ? — kérdezte a tanító, de erre a kérdésre nem. lett volna tanácsos felelni. Nem felelsz? Nem felelsz? Minden „nem felelsz" egy pofonnal járt vagy lökéssel. Dühbe jött a Belzebub tépázta, verte, pofozta Petrence Palkót. Lihegett a haragtól: — Majd én itt megfagyok a te kedvedért, té Isten nyomorultjai és még nem is beszél... nem felelsz? Aztán lökött egyet Palkón. — Lódulj hazai — sivított feléje. — Hadd ver­jen meg az apád isi Holnapig ne lássalaki És ha holnap is így jössz, agyonváglakí Mars ... Petrence Palkó a fogashoz ment, magára vet­te kis ködmönét, kezébe a süveget. És a tanító nézett utána szúrós, fényes szemmel, a fejét elő­reszegve, haragosan. Hogy Palkó így felöltözve megállt az ajtónál, ismét nagy lett a hallgatás. Csak ö szepegett erősen, mélyről szakadó sóhaj­tásokat darabolva el, mint aki nagyon nehezen, már nem sokáig V&ja fojtani a sírást. Hátul pedig Julis a tollával babrált. Körülbelül A négy póklábon álló kályhában, a kis rozoga boszorkánytüzhelyben már lobogott a tűz. Itt-ott füst is szivárgott belőle. Az ajtaja nyitva volt s a négyszögletű nyíláson kivetette vörös fényét a láng a sötét padlóra, az első padra. Mép a ta­nító is kapott ebből a boszorkányos fényből. A szemüvege úgy csillogott, mintha parázsból lett volna a szeme. Künn pedig, ahelyett, hogy világosodott volna, egyre nagyobb lett a homály. Fényfogó, sötétítő nagy pelyhek estek sűrűn, kavarogva. A kürtőn bedúdolt a szél. A tanító még mindig az asztalnál állott, nézte, hogy rak­ják a gyerekek a fát a kályha mellé rakásba. Petrence Palkó utolsónak jött be. Anélkül, hogy csak egy pillantást is vetett volna a kály­hára, lassan ment hátrafelé, a helyére, bizonyta­lan lépéssel, mint aki tudja, hogy biztosan visz- szahívják. — Petrence Pál — mondta éles, fanyar hang­ján a tanító. És egyszerre halotti csönd lett. Még a kitö­mött holló is jobban hallgatott a polcon, mint eddig. Pattogott a tűz, sziszegett a szél. Petrence Palkó megfordult s nagy csizhako- pogással ment a tanító felé. — Hol a fa? hangzott még egyszer, most már borzalmasan, mintha valahonnan a kürtőből most keidéit olyasmit érezni, hogy ehhez a fájó veréshez neki is van köze. Előtte nyitva volt a Számtani PéldatSh. Annak lapjára kezdett írni, zavartan, ügyetlenül. „Petrence Palkó ..." — írta rá. Fölnézett. Aztán tovább írta: „Petrence Palkó Petrence Petr Petrence Petr P P P" ... A Palkó szíve nagyon teli lehetett fájó kese­rűséggel. A tűz vígan lobogott, pattogott, dudo- rászott és a tanító lapozgatni kezdett az ábécés könyvben. Ekkor érezte Palkó, hogy tovább nem bírja. Pislogni kezdett és már folytak is a nagy, kövér könnyek a szeméből, bőven, szomorúan. A szepegésén is hallatszott, hogy most rögtön sírás lesz belőle. És akkor a butácska Julis hátul éppen ezt írta a Számtani Példatárba: ...jó, jó, jj... Majd félrehajtotta a fejét s a tőle telhető leg­szebb írással írta, az.f-et hallható karcolással húzva: ...fa... De már akkor hangosan sírt Petrence Palkó, s ment kifelé, illedelmesen betéve maga után a nehéz ajtót. SCHILLER: LEGÚJABB IZLÉSBIRAK Mit kell hallanotok, költők, csak azért, hogy e lurkók lapban is olvassák végre a dolgozatuk! A SZÉP LÉLEK ÉS A SZÉPLÉLEK Széplélek csak könnyű terhet hordoz a vállán, ámde a szép lélek könnyedén visz nehezet. AZ IGAZI OK Sejtem én, mit keres ön a mennyben, drága barátom: védel­met a pokol perzselő lángja elől. biztonság Versenypályán mindig a bátor mén jut a célba .óvatos lépés­ben közeledik a szamár. AVATATLANOK \ Könnyű szidni, nem alkotni, — szidjátok a rosszat, ámde marad szivetek néha dicsérni a jót? A SZELLEM ÉS A BETŰ Számlálásra sokáig jó a garas meg a Tallér, végül az erszény kell, - nem segít más, uraim. X-HEZ Oszd meg, amit tudsz vélem, hálásan fogadom majd, ám te magad adod... ó! Kedvesem, nem kell e kincs. AKIK MŰVÉSZETRŐL FECSEGNEK Jó művet követeltek? Méltók vagytok-e arra mit csak önma­gatok megtagadása teremt?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents