Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-27 / 22. szám

pedönyi zsebkendőjével szaporán törölgette izzadó kopasz fejét. — Le onnan, mert mindjárt lepiszkállak!

— Na, erre befizetek — nevetett Péter s még följebb lépett.

Könnyen nevetett, mert azon a helyen nem igen lehetett a partot megmászni, legfeljebb mintegy száz méterrel lejjebb vagy feljebb. Az öreg meg egyre fenyegetőzött, részletesen kifejtve, mit tesz ö az ilyen parazitával, ha egyszer kézbe kapja.

Péter élvezte a helyzetet. Letört egy nagy virágos ágat és odahajította az öreg lába elé.

— Tessék, vigye a babájának!... Látja, én nem vagyok olyan irigy.

Kacagott s vele kacagtak mások is.

Az öreg látva, hogy ellene fordul a hangulat, lendületes agitációba kezdett.

— Képzeljék csak, ha minden ember elvisz innen egy ekkora ágat! — mutatta fel a Péter által lehajított gallyat, — mi lesz itt egy hónap múlva? Pusztaság! Én mondom maguknak; egyetlen fűszál sem marad az egész Hármas- határ-hegyen.

Ezt ugyan senkise hitte, mégis úgy gondolták, jó lesz Pétert megzabolázni.

VtodmeiiHn

1^ ati szandálján elszakadt az egyik pánt.

Péter kézbevette a beteg lábbelit s némi vizsgálódás után kijelentette:

— Kampec dolóresz.

A lány egy kővön ült. Pucéron maradt talpát a bal tenyerébe ültette, jobbját pedig lecsúsztatta bokáján a nagyujjáig, azután meg vissza. Végigtapogatta a lába hajlatait, méricskélte arányait.

Mosolyt csiklandozott arcára az elégedettség. Bár hátul, a sarok fölött kissé teltebb volt a bokája, mint szerette volna. Valami zsírpárna lehet ott, vélte s elkezdte mérgesen masszírozni. Aztán kinyújtotta a lábát s egy cseppet feltartva jobbra-balra megforgatta maga előtt.

Péter figyelte a lányt s hintáztatta a szandált a leszakadt pánton.

— Hinta, palinta... — énekelte, majd megforgatta s felröpítette a fejük fölött terpeszkedő gesztenyefa ágai közé. Csaknem fennakadt.

— Ne bolondozz. Péter — ráncolta a homlokát a lány, de hangja mintha egészen mást mondott volna.

S a fiú bolondozott tovább. Ismét megpörgette a szandált s föl a fára. Kati izgatottan figyelte fenn akad-e, s mi lesz, ha fennakad.

— Tisztára megörültél — rázta meg a fejét. Szőke fürtjei előre csúsztak, kiültek ingerkedön a szemöldök sötét vonalára.

Péter letelepedett törökülésben a lány elé, cigarettára gyújtott. Az égő gyufát Kati talpához közelítette. A lány nem mozdult, figyelte a lángot Péter ujjai hegyén. Kéjes borzongással gondolt a tüzes csípésre.

Mered-e? - kérdezte a tekintete.

Merte.

Oly hirtelen kapta el Kati a lábat, hogy lecsúszott hányát a kőről. Combjai rémülten kapkodtak a szoknya szemérmes árnyéka után. Péter végignyúlt a gyepen, úgy kacagott. Még a hozzávágott szandál se tudta lecsil^pítani.

Kati felállt s hátat fordított neki. Leporolta, ejigazgatta a ruháját.

— Elég a játékból - komolykodott. — Igazítsd meg ezt a vacakot, s menjünk a többiek után. Péter a földön fekve pislogott fel rá.

— Hogyan csináltad az előbb? így?

S fölnyújtotta lábait az ég felé.

Mosoly csillant a lány szemében, de arcvonásait nem engedte ellágyulni. Szó nélkül megfordult s visszaült a kőre. Péter eléje kúszott. Csufondáros mosoly szemtelenkedett az arcán.

— Nem szabad az egek urát ilyen durván fenyegetni — tagolta méltatlankodó atyai hangon.

S már hiába erőltette Kati a szigorúságot. Ügy csordult ki belőle a kacagás, mint három decis pohárból a negyedik deci. Egyszerre körös-körül. Kacagott mindene, s ahogy rángatózott a válla, táncoló kerek mellei elszántan feszegették a ruhát.

Péter szalagokra tépte a zsebkendőjét s azzal kötözte fel Kati lábára a szandált. Aztán megindultak fönt a part tetején a sűrű bozótban, kacsázó köves, gödrös ösvényen. Alattuk öt-tíz méterre a szerpentinen hosszú sorokban nyomult fel a hegyre a kirándulók lármás serege. Közöttük zsúfolt autóbuszok cammogtak, prüszkölve gyűrték az emelkedőket. Néhány vállalkozó kedvű legényke versenyre kelt velük, s nagy sikkantásokkal előzték a megállóknál.

P

éter ment elöl, gondosan félrehajt.va az útba eső ágakat. Közben folyton küldözte hátra utasításait a mögötte botladozó lánynak: ..Lehajolni, nagyot lépni..."

Az egyik fordulónál erős derekú, hajlékony vessző akadt, a kezébe. Kifeszítette, várt egy kicsit, majd elengedte. Kati fölszisszent és a combjához kapott, s a következő pillanatban már a fiú haját markolázta. Mind a tíz ujját beleakasztva húzta hátrafelé a fejét. Péter megjátszott kétségbeeséssel nyüszített, csapkodott a kezével s engedve a húzásnak, leült a lány elé.

GÍOVAÍIIVA RALLl

állt. Ujjai belemélyedtek a térd hajlatába. Fejét fölemelte, szemébe nézett a lánynak, mintegy engedélyt kérve, aztán lehajolt és megcsókolta a térdét.

Katinak tetszett a fiú. Gyengédsége, figyelmessége, épp úgy, mint szemtelensége. Tetszett a merészsége, s az a kedves egyszerűség, amellyel oly magától értetődővé tudott tenni mindent. Jól esett meghajlani a fiú ereje, akarata előtt.

ízlelgette egymást a két ajak. Hosszú csókokban ismerkedtek. Ha egyikük ernyedni kezdett, a másik még féltőbben, még szenvedélyesebben simult hozzá. Kati feje a fiú vállára csúszott. Úgy érezte, fönt lebeg valahol a magasban, s hogy szétfoszlik ebben a lebegésben. Egybeolvad a nagy mindenséggel.

S észre sem vették: kikuszott alóluk a vén fa árnyéka. A napsugarak belefésültek a lány szőke hajába, majd cseppet odább vidám táncra kelr tek a szemében. Kati felült, s letessékelt ügyesen a szoknyájáról egy odatévedt hangyát.

— Éhes vagyok — sóhajtott s rákönyökölt a fiú mellére.

Péter szeme keskenyre húzódott s incselke- dőn kivillant a foga.

— Pedig ... — kezdte s hirtelen elhallgatott. Zavartan megrándult az ajka. Engesztelőn nyúlt volna a lány után. de az talpra szökkent s már bukdácsolt lefelé a fák között, úgy ahogy volt, mezítláb.

A Fenyögyöngye büféjében érte utói a má- sod'k sóskiflinél. összemosolyogtak, aztán nem

— Le kell dobálni, — javasolta egy tíz év körüli gyerek.

Péternek nem tetszett ez a fordulat, s mikor látta, hogy a gyerekhad milyen buzgalommal gyűjti a kavicsokat, elkezdett gyorsan visszavonulni. így is megkoppant néhányszor a háta. Kézenfogta Katit s húzta maga után sietve a meredek oldalösvényen.

A francia bánya fölött egy nagy hársfánál

^ lepedőnyi zöld tisztást találtak, Kati le- heveredett a gyöpre.

— Látod, majdnem megköveztek. — sóhajtott. Gyengén, megértő mosollyal végigsimltott a fiún.

Elkezdte bogozni a sérült szandál kötését.

— Leveszed? — ült melléje Péter.

— Szorít.

— Várj, majd én. .

ölébe fektette Kati lábát s hosszas babrálás után leoldotta a szandált. A kötés helyén mély bevágá.s szelte át a bokát. Simogatni kezdte.

A lány hagyta, örült, hogy .szép a lába, s örült, hogy azt Péter is látja.

Péter látta, simogatta és melege lett. A lány sarka furcsamód égette a combját. Simogató tenyere mind nagyobb részt járt be, majd hirtelen felszaladt egészen a combig. S ott megtörödve a furcsáié tekintetekkel, elkezdtek hangosan nevetni. A csapos kérés nélkül tolta eléjük a két lííSrt.

— Mit akartál mondái? — kérdezte a lány s pajkosan megvillant a szeme.

Péter nagyot harapott a kiflibe.

— Na, — rántotta meg követeiden Kati a fiú kabátját. — De ne hazudj!

— Semmi különöset... Már nem is tudom.

— Azt mondtam, hogy éhes vagyok, mire te úgy kezdted: „Pedig .“

— Hát... — nyelt Péter — azt akartam mondani, hogy... — s megint nyelt — „pedig meg volt rendelve az ebédünk“.

— Nem valami mást?

— Ugyan ...

|Z ati úgy tett, mintha elhinné, megbocsáj- tóan rámosolygott a fiúra s megindult hazafelé a szerpentinen. Kézenfogva lépkedtek, arról folyt közöttük a szó, vajon ki ette meg az ebédjüket. Az egyik adagot illetően nem volt nehéz megegyezniük: az nyilván „Micsurinnak“ jutott, aki az üzemben is mindig dupla ebédet evett. A másik sorsát már sehogysem tudták kideríteni...

Ahogy mentek, a jobboldalt egyre emelkedő part tövében, Péter már messziről észrevette.

— Fogsz még?... Fogsz még?! — rángatta Kati a fiú haját.

Péter nem védekezett. Feje minden rántásra odakoccant a lány térdéhez. Arcát ilyenkor egy-egy pillanatra körűllengte a virágos harangszoknya.

— Ha tudom, hogy ilyen szadista vagy... — kezdte a fiú.

— És te?! — vágott szavába a lány és megtapogatta a combját.

— Az más, az véletlen volt... Egyébként is meg sem látszik.

— Nem?!

Már benne volt kezében a mozdulat, hogy mutassa, amikor észbe kapott. Égő pirosság szökött az arcába ...

— Persze, hogy nem! — nevetett Péter.

Kati nem szólt, csak meglegyintette Péter

összekuszált frizuráját. Annyi méltóságot, s fölényt sikerült belesürítenie ebbe a legyintésbe, hogy niegengesztelödött tőle. Félrefordulva csipegetni kezdte apró csokorba a kövek közti satnya virágocskákat.

Kissé odább. az útra hanyatló part szélén virágzó fa állott. Meggyfa volt, vadmeggy. G.yü- mölcse ehetetlen, de a virágja szép. Jól ismerte Péter még gyermekkorából. Átvergődött néhány tövises csipkebokron s máris fönn volt a fa tetején. Alatta undorító füstfelhöt püfögött rá egy autóbusz. Majd leszédült tőle.

— Fogd! — kiáltotta Katinak, s nagy virágos gallyat hajított feléje.

Fogta volna a lány, de rövidre sikerült a dobás. Csak a harmadik ért oda. Mikor Péter a negyedik ágat törte, rádörrent lentről egy hang:

— Mit csinál maga ott? Nem megy le rögtön arról a fáról!

Rövidnadrágos, idős férfi állt a korlát mellett az úton.

— Magához beszélek! — bökött fel a kam- pósbotjával.

— Mi van, papa? — szólt le kedélyesen Péter.

— Mars le a fáról!

— Útjában vagyok?

— Még szemtelenkedik! — fordult az öreg megbotránkozva a köréje csoportosulókhoz. LePék Gabriella somorjai és Szered! Éva érsekújvári olvasóink kérésére Ciovanna Ralli olasz filmszínésznö képeit közöljük. Az olasz filmcsillag ma huszonhárom éves. Kis epizód- színésznőből lett az olasz filmgyártás ünnepelt csillaga. Karrierjét tehetségén kívül külső megjelenésének köszönheti, annak, hogy nem tartozik a Gina Lollobrigidák, Sophia Lorenek, szóval a „boszorkányoá szépségű“ vamp-típusok közé. Ezeket a színésznőket és különösen rosszul sikerült utánzataikat az olasz közönség lassan kezdi már megunni, de Giovanni Railit magáénak, maga közül valónak érzi az utca embere is. ö azoknak a fiatal lányoknak a megtestesítője, akik ezrével szaladgálnak Róma. Nápoly, Milánó utcáin, szépek, csinosak, fürgén pereg a nyelvük, könnyen sírnak, és könnyen nevetnek és életcéljuk nem a pompa, a ragyogás, hanem csendes kis állás, meghitt otthon és egy tucatnyi visítozó ennivaló kis bambino,

Giovanna Ralli első nagy szerepe a Könnyű évek című filmben volt. Következő filmje az Egy nap a parkban (Villa Borghese). Ezt a filmet nálunk is

játszották és bizonyára emlékeznek rá olvasóink. Ö volt az a fiatal kislány, aki autókirándulásra indult az öregedő, elegáns római úr, Vittorio de Sica társaságában, de a könnyelmű kalandból semmi se lett, mert közbelépett a vőlegény, és néhány szeretetteljes pofonnal jobb belátásra bírta a kikapós menyecske-jelöltet.

Nagy sikert aratott Giovanna Ralli a náludk is bemutatott Nercbunda és Római elbeszélések című filmben is. Tavaly résztvett a Karlovy Vary-i film- fesztiválon.

hogy mozog a meggyfa koronája. Először meghökkent, azután dühös lett. Ügy érezte, valam becstelenség történt. Ússzeszorította az ajká' s meghúzta a lépést. Még oda sem ért, mái rákezdte.

— Nesz jössz le onnan rögtön, mit képzelsz neked ültették azt a fát!

Kócos kamaszfej hajolt ki az ágak közül.

— Halló, old boy, valami baj van?! — neve' tett.

— Nézd kisöcsém, olyan pofont kapsz rög tön, hogy kiesel a béketáborból.

— Kisöcséd ám a svábhegyi beteg szamár — vágott vissza hetykén a gyerek.

Péter elvörösödött .s már mászott is fel parton. Bokrokba, gyökerekbe kapaszkodva tor nászta magát egyre magasabbra.

A gyerek persze meglépett, mire Péter fölérl

Ahogy visszacsúszott a szerpentinre, csa ennyit mondott:

— Lekopasztanák ezek az egész hegyet, h engedné az ember.

Kati belekarolt.

— Nagy voltál, súgta, de alig tettek meg hús lépést, hirtelen megállt. — Az én virágom me ottmaradt — mondta s meglepetéstől kerekr nyílt szemét tanácstalanul Péterre emelte.

— Úgy is hervadt volt már, — legyintett fiú.

Kati szívében édes izgalom ébredt.

— Petikém, hozzál nekem egy ágat — mondt s átölelte a fiú karját.

— A fáról? — hökkent meg Péter.

A lány bólintott:

— Csak ekkorácskát — emelte fel a mutató ujját.

— Kitűnő ötlet, mondhatom — nevetett fiú, ezzel mintegy lezárva az ügyet, ment volna tovább.

Kati nem engedte, fogta a karját.

— N-a-a-a-, csak egy ici-picikét, — so esdeklöen nézett rá, hogy Péter elkomolyodot

Hallgattak, nézték egymást. Kétoldalt a ft nyőfák hegyein izgató borzongás futott végi s nyomában enyhe sóhaj lebbent az út föl hegyek fölé. Péter arca szigorú lett, a hang gúnyos.

— Miután elzavartam azt a fickót, most mei jek én oda, úgye, és kopasszam tovább?

— Az a kicsi már nem számít, — legyinte a lány akaratosan.

— De számít.

— Úgy is szétszedik az egész fát, mire b< sötétedik.

Kati úgy érezte, szavai megfellebbezhetetli nek. Leült az útszélen a fűre.

— Siess, itt megvárlak, — vetette oda Pi temek.

A fiú sóhajtott, de olyat, hogy nyögésm is beillett volna, majd erőt véve magán, 1 guggolt a lányhoz. Ügy beszélt hozzá, aho makacs gyerekéhez a tehetetlen szülő.

— Ne butáskodj, a legelső virágárusnál égé csokorral veszünk ... Ekkora csokorral, — m tatta széttárva a karját.

— Nekem ebből kell, hát nem érted, mondta türelmetlenül a lány.

— Nem.

A lány megvonta a vállát és félrefordult. P tér fölállt mellőle és nagyokat toppantva I verte cipőjéről a port.

— Jössz, vagy nem? — nézett le rá s me pöccintette cipője orrával a lány szandálját.

Kati elkapta a lábát s ülő helyzetében d hősen megfordult.

— No, akkor jó szórakozást, — mondta Pé‘ s kemény léptekkel megindult lefelé a szí pentinen.

A kanyar után megállt, óvatosan visszales s behúzódott az út mellett egy bokor mögé. I guggolt s cseppet széthúzta maga előtt az á{ kát, hogy kilásson az útra. Szomjasan csap le a tekintete minden magányos kiránduló Tetszett neki a helyzet, előre élvezte, hogy : ijeszt majd a lányra.

Csak jönne már!

r|e Kati nem jött, s közben beest'eledí ^ Már csak néha-néha tűnt fel a kany ban egy-egy ráérő szerelmespár. Az erdő a neszeit elriasztó emberlárma csendes zsong sá csitult, s ezt is elnyelte lassan a má; növényzet illatozása. Köröskörül egyetlen menti villanylámpa fényeskedett, vallatta r kacsul az erdő bozótos szélét, körülfonva tokzatos árnyékokkal a kuporgó fiút.

Péternek már rég elment a kedve az ije téstől. Éhes volt, fáradt és fázott. Jópárs föltette magában, hogy vár még három emb aztán megy. Aztán még hármat várt, és r hármat. Hiába szánta rá magát az indulá! nem mozdultak a lábai. Hasztalan ágaskod szilajkodott az akarata, végül meg kellett nia magát.

S megindult vissza. Szívét a legyőzött ke rüsége és szégyene nyomta, s valahol a légi lyén jóleső bosszúvágy csírázott. Felkapasz dott az út másik oldalán a partra, hogy és2 vétlenül közelítsen a lányhoz Kati még mir ott gubbasztott az út szélén. Térdét fölhi táma.sztékul a karja alá, arra döntötte a fe

idősebb pár jött fentröl. Megálltak a I mellett.

— Mi történt lelkem? — kérdezte az f szony.

Kati fel sem nézett.

— Miért sír? — hajolt oda a férfi is.

Pétert szíven ütötte a szó. hogy a léleg:

is elállt, s már törtetett is fel a meggyfá Tördelt egy nyalábra való virágos gallyat s tott vele vissza, mintha kergetnék. Olyan ! dülettel, hogy majd fölbukott a lányban. E rakta a virághalmot.

Kati fölnézett s könnyes szemeiben h mosoly pislákolt. Ilyen szépet Péter még se sem látott.

Karjába szedte a gallyakat a lány s me dúltak.

— Szép? — kérdezte Péter megillető' hangon.

— Szép, — bólintott a lány s egy hajfü homlokára billent — ... csak nem gondoli hogy ilyen nehézkes vagy ... Már rég ot1 lehetnénk.

Péter elámult, aztán elfehéredett. Hangt nul lépkedett a lány mellett, engedelme mint egy megvert kutya. Kelemen Sánc