Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-20 / 21. szám

Gondolsz'C rám i

Helyetted csupán a távol hajol rám. !

Szellő simítja cserzett arcomat. »

Gondolsz-e rám e csöndes esti órán, ’

amikor éjt fogan az alkonyat? ,

Nem állhat meg az ember egymagában, J

a mázsás súlyú magány rám omol.

Megérzed-e, hogy örök-szomjú vágyam J

a távolból örökké ostromol? i

Ködként eloszlott közönye a télnek. ;

A veröfényen megtörött a jég. ,

Feléd sodor a szín, a forma, ének;

tilthatod-e, hogy megjöjjek ma még? I

Visszajöttem. Ha még szeretsz, hajolj rám, '

csókolj, hajaddal född be arcomat. '

Maradj velem e csöndes esti órán, ,

nézd, künn már éjt fogan az alkonyat. f

ZALA JÓZSEF !

VITÉZSLAV NEZVAL: ]

Búcsú és keszkenő

Búcsúzom és ha már nem lesz több érkezésünk, i

csodálatosan szép volt, elég volt Isten önnel, ’

búcsúzom és ha új találkát megbeszélünk, n

talán már nem jövök, valaki más jön el.

Csodaszép volt, egyszer végetér minden sajnos i

Halálharang csönd, csönd fölkelted bánatom J

Selyemkendő leng, sziréna, csók mosoly hangos '

hajókürt s a magány borzalmát várhatom. ;

Búcsúzom s ha szavát már nem hallom édes hadd i

maradjcm meg rólunk egy parányi emlék, ;

mint lengő keszkenő üdítő képeslap, «

mint hódító illatú arany lemezkék.

És hogyha láttam, mit más ember nem láthat, !

annál jobb fecske ki keresed fészked. És

feltártad előttem déli szép hazádat J

Sorsod a repülés sorsom az éneklés. i

Isten megáldjon s ha nem lesz több érkezésünk, !

marad a jó remény, nem marad egyebem. i

Ha látni akarjuk egymást mért is beszélünk búcsúról. Teljesülj sors! Kendőm lengetem. ^

(Sbohem a sátecek)

SÍPOS GYŐZŐ fordítása ;

ziiz-g-ve-ae jip*

gádor BÉLA:

A

zokban az időkben mifelénk nem volt divatban a nyaralás. Ha eljött a nagyvakáciő ideje, minden gyerek otthon maradt és a fantáziájára volt bízva, mivel üti el az idejét. Volt olyan nyarunk, amelyet túlnyomórészt háztetőkön töltöttünk el, ahol repülőknek, vagy csillagászoknak képzelhettük magunkat, vagy crak egyszerűen kéményseprőknek, ha éppen naturalista hangulatok rabjai voltunk. Jól emlékszem’ egy nyárra például, amelyet egy nagy hordó gyomrában éltünk le, kettecskén a bátyámmal. A hordó az udvarunkon tartózkodott egész nyáron valamely ismeretlen okból, mi azonnal rájöttünk, hogy nagy üggyel-bajjal be tudunk mászni a hordó hasán lévő négyszögű ablakocskán és be is másztunk naponta. Míg odakint sütött a nap, mi bent ültünk a sötét, büdös hordóban gyertyavilág mellett, és éltük a hajótöröttek egyszerű, reménytelen életét.

De most egy más jellegű nyárról lesz szó, olyanról, amely kivételképpen gazdasági érvényesülésünk jegyében folyt le, s ez a következő módon indult. Még a vakáció elején egy délelőtt átjött hozzánk Ecet Jóska, akit tulajdonképpen Kohl- mannak hívtak, de mivel az öreg ■ Kohlmannak ecetgyára volt a Luther utcában, az egész családot csak így emlegették: az ecetcsalád. Jóskáék nem laktak messze tőlünk s bár különösebben jó barátok nem voltunk. Ecet Jóska időnként megjelent a portánkon, hogy praktikus gondolkozásával és hasznothajtó gazdasági ötleteivel feldúlja ábrándos kedélyvilágunkat. Ő ugyanis szüntelenül furfangos pénzkereseteken járatta az eszét s nyilván így gondolkozott; „Ha már a papámnak ecetgyára van és én magam is savanyúszagú vagyok, legalább gazdag legyek.“ Ezúttal Ecet Jóska hosszú ideig nem szólt egy szót sem, csak árasztotta maga körül kellemes savanyú szagát s figyelmesen szemlélte bátyám működését, aki éppen egy új repülö- gépmodellt fabrikált. Mivelhogy senki sem kérdezte, kénytelen volt magától előjönni a farbával és fontoskodva bejelentette:

— Most nagyon sok pénzt fogok keresni. Seiyemhemyót tenyésztek.

A közlés egyenesen mellbevágott bennünket, tehát úgy tettünk, mintha nem érdekelne és bátyám gúnyosan vetette oda:

— Talán bolhát tenyésztesz, Jóska, csak öszetéveszted a selyemhernyóval, mindig gyönge voltál természetrajzból...

De Jóska nem hagyta magát kizökkenteni üzletemberi nyugalmából és tüzetesen elmagyarázta a dolgot:

— A kis hernyókat potyán adja egy öregasszony a Kótaji utca végén, úgy hívják: özv. Hornyák Vin- céné. Az ember felneveli a hernyót és az öregasszony megveszi a gubókat, tíz koronáért egy kilót. Ha csak harminc kroncsit árulok a gu- bókból, vehetek egy ötös focit, aztán mindenkitől, aki focizni akar, szedek egy vasat, az huszonkét játékost számítva, negyvennégy fillér, az havonta...

Bátyám közbevágott:

— Ne folytasd, Jóska! Már látom, hogy megveszed a Nagytakarékot.

Jóska rántott egyet a vállán.

— Hülyék vagytok, eldobjátok a szerencséteket. Pedig hoztam volna nektek is hernyót, holnap úgyis kimegyek Hornyáknéhoz, mert kapok tőle lyukas papírt, hogy tisztába tudjam tenni a hernyókat. Az ember egyeszerüen rájuk borítja a lyukas papírt, a tetejébe eperlevelet szór, mire a hernyók kibújnak a lyukon, rámásznak a levélre, úgyhogy a piszkos papirost el lehet távolítani.

Nekem kezdett tetszeni a dolog és a bátyám sunyi képén is láttam, hogy az ő fantáziáját is mozgatják a hernyók, csak a fene gőg nem hagyja nyilatkozni. így hát én szóltam kegyesen:

— Jól van, Jóska, hozhatsz nekünk is hernyót, aztán majd együtt megyünk eperlevelet szedni az er- dószélre...

Erre már Laci is leereszkedett, miközben a propellert egy gombostű segítségével a repülőgép vázához erősítette:

— De ha már hozol, jó sokat hozzál, mert mi kicsiben nem dolgozunk.

Ecet Jóska boldogan vonult el, hogy szívességet tehet nekünk, mert csekélyebb értelme és savanyú szaga miatt természetesnek vette vazallusi szerepét mellettünk. Amikor magunkra maradtunk, Laci rögtön feladta az idegenek számára tartogatott hűvös modorát és nekilódult a tervezgetésnek;

— A földszinten most üres a két szoba, ott fogjuk berendezni a tenyészetet. Én majd áttanulmányozom a lexikont, tudományos alapon fogjuk nevelni a hernyókat. A szobákat telerakjuk hernyóval, lesz egy mázsa gubónk, veszünk biciklit, meg gyűrühintát. Meg laterna magicát. Te majd elkéred a szobákat apánktól.

— Miért én? Miért éppen én? — kérdeztem és máris remegni kezdett a térdem.

Laci megmagyarázta okosan;

— Mert, ha apukának nem tetszik a dolog, téged nem vág szájon, mert te kicsi vagy és gyenge. De engem biztosan szájon törül...

Ebben volt valami igazság. Apámnak ebben az időben még megvolt a vendéglője és a sok rozoga épület közül az udvarban az egyik üresen állt. Ebben volt az a két szoba, amit nekem kellett megszereznem. Aránylag nem is ment nehezen a dolog, mert amikor apám megtudta, hogy pénzkeresetről van szó, egyszerre engedékeny lett, sőt még el is magyaráztatta magának az

egész gubőzást, úgyhogy jónak láttam menet közben szerényebb ösz- szegre redukálni elérendő hasznunkat, nehogy az öreg már most lekösse a nyereséget cipővételre, vagy valami más hasonló marhaságra. Mondhatom, hogy aznap fél éjszaka nem aludtunk a boldog ter- vezgetéstöl, máris krözusoknak képzeltük magunkat.

Másnap délelőtt Ecet Jóska programszerűen befutott egy skatulyával a hóna alatt s ostoba képe csak úgy ragyogott az örömtől. Felnyitotta a doboz tetejét, mintha valami finom csokoládébonbont prezentálna, s úgy mutatta be a nyüzsgő pondrókat. Hát bizony nehéz volt elképzelni, hogy ezeknek a nyűveknek közük van azokhoz a ragyogó selyemruhákhoz, amikben a szép lányok bálba mennek. Undorító, szőrös férgek voltak, kis fényes, fekete fejüket rémülten emelgették, mintha csak érezték volna, hogy rossz helyre kerültek. Én legszívesebben hánytam volna, de Laci szemében felcsillant a tudományos érdeklődés, ő már látta lelki szemeivel a kövérre hízott, sárga hernyókat, a gubót. a selymet és a pénzt, ő mindent látott, mert áttanulmányozta a lexikont. Undorát leküzdve, belemarkolt a

nyüzsgő férgek közé és szórni kezdte őket az előre elkészített papirosokra. Nem tehettem mást, követtem példáját és ezzel a tenyésztés kezdetét vette.

E naptól kezdve egész életünket a pondróknak és hozzájuk fűzött álmainknak szenteltük. Eleinte egyszer naponta, majd kétszer, háromszor is kizarándokoltunk az er- dószélre, hogy zsákjainkat megtömhessük friss eperfalevéllel. Az első időkben még lent, kényelmesen szedtük a leveleket, de később már fáramászással kellett kombinálnunk a táplálékszerzést, mert a fák alját mind lekopasztották özv. Hornyák Vincéné kuncsaftjai. Hihetetlenül sokat zabáltak a hernyók és talán még többet piszkítottak. Néha órákig elnéztem, amüit ott hemzsegtek a fehér papíron, végtelen szorgalommal rágtak utat az eperfalevélben, miközben a kis fekete galuskák ijesztően szaporodtak körülöttük. Vajon szórakozás ez nekü<? — töprengtem — vagy az egészet csak azért csinálják, hogy nekünk biciklink legyen? Milyen ostoba is egy hernyó! Zabái, vedlik, strapálja magát és a végén, amikor gondos munkával begubó- zott, leforrázzuk és eladjuk Hor- nyáknénak, tíz koronáért kilóját. Na, ezért ugyan érdemes egy hónapig nyüzsögni! Már-már pesszimista hangulat lett rajtam úrrá, de Laci bátyám lelkesedése mindig magával ragadott. Ű csak a hernyók növekedését és kövéredését vizsgálta és egy-egy szép példányra olyan megható szeretettel nézett, mint ifjú férj az áldott állapotban levő asszonykájára. Egyelőre nem látszott tudomást venni arról, amit én már napok óta szívszorongva lestem, hogy hernyómk egyáltalában nem fejlődtek úgy, amint az egy egységes hemyőtár- sadalomhoz illik. Egyes kivételes egyének valóban kövéredtek, sárgultak és azt csinálták, amit a lexikon előírt, de mások — és sajnos, ez volt a többség — ezalatt összezsugorodtak, megfeketedtek és dicstelenül megdöglöttek. Ecet Jóska döbbentett rá mindkettőnket a rideg valóságra, amikor egyszer alaposan szemügyre vette kis kollektívánkat.

— Ezek a hernyók betegek — mcndta aggodalmasan és szakszerűen csóválta nagy, buta fejét. — De nem csoda, ha így kezelitek őket. Kétőránkint kell nekik friss levelet ad ú és naponta tisztába tenni...

— Inkább dögöljenek meg! — kiáltottam elkeseredve, mert már nagyon utáltam őket. De Laci csodálatosképpen Ecet Jóskának adott

igazat és őszinte önkritikával így szólt hozzám:

— Szegény kis állataink azért mennek tönkre, mert lusta vagy és nem szedsz elég eperlevelet. Holnap már hajnalban kimégy a fasorba két zsákkal, mert akkor a legfrissebbek a levelek, amikor még rajtuk csillog a harmat. Addig én itthon tisztába teszem a hernyókat és tudományos szempontból megfigyelem őket...

így is lön, és én ettől kezdve egész nap két zsákkal jártam ide- oda lakásunk és az erdöszéii eperfasor között, irigyelve vidáman futballozó barátainkat, akik nem nyögtek az átok súlya alatt és nem tenyésztettek selyemhernyót. Ezekben a napokban az ágyban így fejeztem be rendes estéli imádságomat; „És add, jó Istenem, hogy reggelre az összes hernyók mind egy szálig megdögöljenek, ámen.“ A jóisten meghallgatta kérése- met, mert tiszta szívből imádkoztam. Mire elérkezett a gubózás ideje, már csak két ív papíron lézengtek a hernyók. Igaz, hogy ezek kövérek voltak és sárgák, akkorák, mint a mutatóujjam. Bátyám fonó- sátrat készített nekik gyalufor- gácsból, de érezhetően megcsappant az ö tudományos érdeklődése is az idők folyamán. Aztán begu- bóztak a dögök, én már oda sem tudtam nézni, úgy utáltam őket. Néhány nap múlva leforráztuk a sárga és rózsaszín gubőkat és beraktuk egy szivaros ládába, befért abba a skatulyába az egész. így indultunk meg egy délután a gubó- kat tartalmazó skatulyával özv. Homyákné háza felé. Útközben nem nagyon beszélgettünk, annyira nyomta kedélyünket annak a mély szakadéknak a megpillantása, amely maximalista ábrándjaink és a rideg skatulya gubó között feltárult. Előzetes megállapodásunk értelmében a dobozt, amely inkább csak erkölcsi tehernek számított, félúton én voltam köteles vinni, az út másik felén pedig a bátyám. Amikor végre megérkeztünk a megadott címre, a kaput zárva találtuk, benn az udvarban egy kutya ugatott gúnyosan, a kapufélfán pedig egy vihavert cédulára írva a következő szöveget olvastuk:

Gubókat csak reggel 8 és 10 közt veszek át. özv. Hornyák Vincéné.

Szó nélkül sarkon fordultunk és megindultunk hazafelé. Amikor a Gerbárék sárga háza elé értünk, ami félútnak számított, Laci felém nyújtotta a dobozt:

— Vedd át, itt vagyunk a félúton.

— Pardon — mondtam én —, a megállapodás csak odafelé szólt.

— Akarsz egy pofont? — kérdezte a bátyám, akinek jogi érzéke erősen ki volt fejlődve.

— Juszt se viszem! — lázadtam fel és két karommal mindenesetre

eltakartam az arcomat. Laci megvetően rámnézett és letette a dobozt a poros Kótaji utca kellős közepébe, annak jeléül, hogy ö semmi esetre sem viszi tovább. Én még erre sem mozdultam. Laci vészt- jóslóan rámmordult:

— Veszed fel?

— Nem!

— Figyelmeztetlek, ha nem veszed fel, nem tudom mit csinálok veled.

— Akkor sem veszem fel. Nem veszem fel! — így én.

— Hát jó. Akkor itt marad.

Egyszerre hátat fordítottunk a

gubónak és dacosan elindultunk. Egy ideig még tartott köztünk a feszültség, de aztán bátyám talált egy alkalmas, gömbölyű kavicsot és rugdalni kezdte, majd békülé- kenysége jeléül átpasszolta hozzám. Jóízű rugdalózás közepette értünk haza, ahol első utunk a hernyók emlékétől terhes szobákba vitt. Laci szerzett egy seprűt és azonnal lázas sepregetésbe fogtam. Ö közben nagy dolgokon törhette a fejét, mert nemsokára felkiáltott;

— Megvan! A szobákat ki kell használni. Cirkuszi előadásokat fogunk tartani, belépődíjakkal.

Rögtön neki is láttunk a műsor begyakorlásának, amely már így első, nyers formájában is világvárosi produkciónak ígérkezett. Közben befutott Ecet Jóska is és ragyogó pofával mesélte, hogy két hatost kapott az özvegytől a gu- bőkért. Kerítettünk egy széket neki és leültettük a másik szobában, a nézőtéren. Az egyik hatost rögtön ideadta belépődíj gyanánt, olyanformán, hogy Laci hátracsavarta a karját, én pedig kivettem a zsebéből a pénzt. Aztán mindketten a fejünkre álltunk, hadd lássa Ecet Jóska, hogy kap is valamit a pénzéért.

Kurt Pieritz a főszereplője a most készülő új DEFA-filmnek, a „Denevércsapat“-nak. A film a vietnami nép felszabadító harcából meríti tárgyát. A forgatókönyvet Rolf Honolds hasonnevű színdarabja alapján Székely János írta. A darab rendezője Erich ■ Engel.