Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-05-13 / 20. szám
I^üyen érdektelen és részvéttelen, ha nagy- t’l városon meghal az ember. Csak a lakók tudnak az esetről meg a szomszédok és az utca szemesebbjei, aztán ezzel kész minden, a kör bezárult. Nem úgy, mint falun. Ott az elhalálozás rendkívüli esemény, a részvét egy kicsit mindenkié; meghalt valaki, egy ember, vagy egy asz- szony, már aszerint, hogy egyszer csenditenek-e vagy háromszor. Az ment el, akit tegnap még maguk közt tartottak .számon, beszélgettek is róla, mert az emberek olyanok, hogy szeretnek beszélni másokról, mások jó dolgáról, sok bajáról. Ha fiatal volt az elhunyt, találgatták betegségének az okát, ha meg koros volt az eltávozott, akkor azt mondták; — No megpihen már szegény! Aztán falun az elhalálozás bűntudat keresztjét is veti az ábrázatokra, az e világon maradtak önmagukba tekintenek, hogy ez lesz az én sorsom is, ide kerülök én is, és sírnak szívből a koporsónál, legalábbis úgy tesznek, mintha a felravatalozottat siratnák, holott kicsinyes bűneikre peregnek a könnyek. Nem így nagyvároson! A részvétnek alig találod nyomát az emberekben. A napokban meghalt a koldus milliomos, akit már nagyon számonkérhetett az idő, mert hiszen nyolcvanhét évet élt, s az emberek ridegen, közönyösen vették a hírt, nem érdekelte őket, hogy természetes halálnak lett-e áldozata a milliomos koldus, vagy valami egészen más körülménynek. Még a lakók sem beszélgettek hosszabban az eseményről. A temetésre meg el sem mentek, csupán az egyik emeleti lakó vett MÄCS JÖZSEF: Koldus milliomos annyi fáradságot, hogy elrándult a mélyúti temetőbe és beállt a gyászolók közé. Nagyon kevesen jelentek meg a koldus milliomos temetésén. Pedig nagy rokonsága lehetett, mert nagy időt élt és négy gyermeke volt, s ezek megint két-három csalákonként ellephették volna a temetőt; hogyan történt mégis, hogy csak igen kevesen állták körül a koporsói ? A koldus milliomost baleset döntötte a sírba. De mielőtt ezt elmesélném, először arra próbálok magyarázattal szolgálni, miért adtam neki ezt a nevet. Emberünk zsugori volt és fösvény. Még fiatalon visszakerült Amerikából, ahová a meggazdagodás csillaga vezérelte és hozott onnan dollárt egy házacskára valót. Aztán megnősült és a vasútnál teljesített szolgálatot. Felesége, a szerencsétlen asszony kedveskedett urának jó falatokkal, ízes ételekkel, aki a sok előzékenységet azzal köszönte meg, hogy az asszonykát mozdony kerekei alá rémítette. A pocsékolást nem állhatta az ember és addig mozgatta a szavak éles kését felesége szive tájékán, míg az asszony megelégelte az elviselhetetlen sanyargatást, fejest ugrott a halálba. Ekkor a gyerekei, akik már új fészekben álmodták az életet, megutálták az öreget, mert az anyjukat ölte meg, nem jöttek hozzá, nem látogatták, amit az ember nem is bánt. Járt asszonyok után, hitestárs nélkül nem élhetett. Szemelgette, válogatta őket és gazdagságával csábította, mert nagy emeletes házat épített, meg öregségére nyugdijat is szépen kapott az államtól. Egy alkalommal útjába sodort az idő egy özvegyet, mint ahogy útba sodor a szél ^Oy gyenge fűszálat, és az asszony megtetszett az embernek. Húszezer korona megtakarított pénze volt! Megérteni persze nem tudták egymást, mert második felesége is szakácsnő volt szerencsétlenségére, ínyes és ízes falatok szakértője és kedvelője, s ez emberünket végképp kihozta a sodrából, valahányszor csak bővebbre eresztette a kiadást szegény, csattogtatta, pufogtatta tenyerét oldalbordája sebezhetetlenebb pontjain. Felfigyeltem hősömre, nem is csodálatos ez, hiszen lakója voltam. Meg aztán az ember sok mindenre felfigyel, arra meg különösen felkapja a fejét, ami bántó, szenvedtető és kárhoztató, így állapítottam meg később, hogy a mi emberünk milliomos, emeletes háza, százöles kertje és egy talicskája van. Annál jobban csodálkoztam aztán, ha végigmértem az öreget; a ruhája rongyos, összetépett, néhol a bőre is látszott, az arca meg horpadt, beesett volt, a szeme fakó, a bőre száraz és fonnyadt. Zavarba hozott a látvány, mert ugye az öreg szemre szánalmas koldusnak hatott, holott milliomos volt. És mindig talicskával járt. Ez talán nem is lehetne meglepő, hiszen az emberek bogarasak, az egyik bottal jár, a másik fényesszörü kutyát vezet, a harmadik meg állandóan köcsögöt cipel. Hősünk nem volt rabja ezeknek a várost szokásoknak, ő talicskát tolt. El-eltünt a szemünk elől délután kettőkor és csak az este vetette haza. Csillagfényes időben, amikor q sok égi fény enyhe és lebegő ködfátylat von az égre, jött meg az öreg talicskájával, s a talicska megtömve ócska ruhadarabokkal, száraz és penészes kenyérhéjjal, dobozokkal, elnyúzott, hasznavehetetlen cipőkkel. Sok lim-lom, az ember meg se nézhette valamennyit, mert ilyenkor, hazabarangolása idején az öreg rendkívül élénk volt és fürge, csúszott be a kapun és surrant el mellettem a talicskájával. Aztán sokáig matatott az udvarán, amelynek nagyobbik fele kerítéssel volt elzárva, s te jó isten, a kerítésen till zűrzavaros kép; vasdarabok, cserepek, papírzsákok, szemeteslapát, rozsdás fegyver kettétört agya, gumicsizmák széjjelhasított állapoton; ételhulladékok, lopott deszkák, szíjak, csatm, fadarabok, lyukas vedrek és hulladékok, hulladékok... Milliomos vagy szemétdombon kapirgáló koldus a házigazdám, tettem fel magamban a kérdést, mert az embereknek ugye szokásuk, hogy gondolkoznak és kérdéseket tesznek fel magukban. Nézem a pincebejáratot, közös mosókonyhánk pitvarából lehetett leereszkedni a pincébe, s ott is kenyérdarabok, vizeskifli- és zsemletörmelékek fel a mennyezetig. Kíváncsiságom tüzétöl hajtva is éreztem a savanykás, émelyítő szagot, amely úgy csapott az orromba, hogy megtánto- rodtam tőle. A gyerekekre gondoltam, meg a különféle járványos betegségekre és szóltam az öregnek. — Kérem szépen, — ezzel kezdtem, mert az emberek mindig ilyenformán kezdik valahogy a szóvátevésüket — az a sok lim-lom ... penészes és erjedő kenyér... meg azok a savanykás kifli- törmelékek ... nem gondolja ? Tovább nem mertem mondani, tekintettel a belátására, mert hisz lesütött fővel, porba ejtett tekintettel hallgatott, s én már bántam is, hogy szóltam, ugye türelmesen meghallgatott, restellhettem is, hogy szóvátettem a dolgot, melegebben sütöttem rá a szememet, amikor a vál- lamra helyezte csontos kezét. — Figyeljen ide, maga lakó! — mondta. — Maga megtűrt alak a házamban, maga ne szag- lásszon az udvaiomon, mert a házirend egyik pontja sem írja elő a szaglászást. Nem kutya maga — állitotta meggyőzően. — Idefigyeljen lakó maga ... maga köteles rendesen fizetni a lakbért és kész. Szaglászni tilos! — Kérem szépen... higgye el, hogy azokat a kenyérdarabokat nem én szaglászom, pimaszul és könyörtelenül azok szaglásznak engem, törnek az orrom alá. De ez még semmi, kérem szé- .pen. A gyerekek... — Idefigyeljen lakó, — folytatta kedvesen ő — maga gyerekek nélkül jött a házamba. És én magának nem mondtam, hogy legyenek gyerekei. — De hát lettek, kérem szépen. — No ugye! Különben meg, én szagot nem érzek. Az élelem kell az aprójószágnnk, no! Így folyt le a szóváltás nyájasan és kedvesen, mert a tegközelebbiek ugye a legjobban megérthetik egymást és én szánni kezdtem az öreget. Azt mondtam; mégse milliomos ez, hanem egyszerűen koldus, hiszen ha másképp lenne, akkor nem gyűjtögetne s nem szedegetné össze a sze- metesládákból a mások rongyát. A ztán elhanyagoltam hősünket, s csak akkor foglalkoztam vele csendes magányomban, ha konyhájából a megszokhatatlan pufogást, csattogást hallottam. Ilyenkor egyszerre ingerült lettem, nem maradhattam boldog hajlékomban, igyekeztem ki a folyosóra, tétováztam az ajtajában, mert nem tudtam dönteni, nyugodjak-e békében, vagy pedig ugorjak be menteni az asz- szonyt afféle donquijóti eszközökkel. Mennyit íanácstalankodtam, te jó isten, egyszer gazdám ki is nyitotta az ajtót és én majd- nemhogy begurultam, szerencsére nem láttam senkit, ők se láthattak engem, olyan volt a füst a konyhában. Megfigyeltem, hogy mindig füstben verekedtek, mert azután, hogy a ház elcsendesedett, kitárult az ajtó és ömlött kifelé vastagon a füst, mintha a harag abban oldódott volna fel. Pedig a füst nem a haragból keletkezett, sorstragédiából inkább. Ugyanis hősünk derék feleségét már annyira tönkreverte, hogy átalko- dott és feledékeny lett szegény! Felkelt hajnalban, tüzet gyújtott, felrakta az edényeket a tűzhelyre, de az ebéd így sem készült el hamarább délutáni háromnál. Ebéd és fojtogató füst várta hősünket. Mondom, hitem megingott abban, hogy emberünk milliomos lenne, bár rájöhettem .utólag, hogy szemünk és agyunk tévedések alanya lehet. A pénzbeváltáskor jöttem rá, bizony! Hősünk millió koronával ment a beváltásra, millióval a koldus. Én a tömérdek pénzt nem tételeztem volna fel, én csak a rongyos külsőre néztem, ftieg gyűjtögető szenvedélyére, arról sejtelmem sem volt, hogy szobájában hever, fekszik, reszket a halom pénz. Gyakran beszélgettünk és ő gyakran panaszkodott, hogy szegény, az unokáin se tud segíteni, jönnek hozzá, kérnek tőle, s neki nehéz szívvel kell elutasítani. Egyszer arról is szólt, hogy özvegyen maradt menye kunyerál- ta a koronákat, mert a fia után három gyerek maradt, három unoka és a legidősebb menyegzőjére készül. Határozottan utasította el a menyét, meg is dorgálta, mert hát hogyan képzeli ő, kinek lehet pénze ebben a világban. Azért a menye meghívta legidősebb lánya lakodalmára, de oda se ment el, ajándékot kellett volna venni! Szegény volt, koldusabb a koldusnál, holott ötvenháromban a pénzbeváltáskor egymillió koronája elúszott. Elveszett a pénze, meghalt második felesége, de az öregen nem lehetett észrevenni a bánat megszokott jegyeit. Talicskázott tovább, mintha nem veszett volna milliója, barangolt a szemétdombokon tovább, mintha nem költözött volna nyugodtabb helyre a felesége. Nem tört meg, nem bicsaklott meg. Évekig túrta megint a kapualjakba helyezett szemetesládákat és talán még szenvedélyesebben gyűjtögette a kenyérhéjakat, rongyokat. Pedig dögvészben a baromfija is kipusztult. Hordta, raktározta, tartalékolta a hulladékokat mégis, s mi arra lettünk figyelmesek, hogy hősünk nem jár tejcsarnokba, fűszeres boltokba, nem vásárol semmit, égi mannából táplálkozik. Ugyanaz a rongyos ruha rajta, ugyanaz a kalap a fején, vásárolni nem jár, holott havonta helyezzük kezébe a lakbért, s a postás havonta számolja le asztalára a nyolcszáz komra nyugdíjat. Nem megy korcsmába sem, a vasárnap lenne erre a legalkalmasabb, s ő ezen a napon is ugyanabban az öltözetben szobájában tartózkodik, vagy a talicskája mellett. A holdvilágos esték lódították haza. Kenyérdarabokat hozott, meg fatuskókat. Megfejthetetlen talányként állt előttünk a kérdés, mi szüksége hősünknek a hulladékra? Aprójószága, disznaja nincs. Azt nem mertük hinni, hogy elméjében lenne hiba, hiszen összefüggőbben beszélt Jean-Lucnál Ramuz regényében, s nem volt bogara sem, ha csak a talicskáját nem tekintjük bogarának. Gondolkoztunk, töprengtünk a talányon, míg végül megfejtődött a nagy titok, méghozzá véletlenül, mint ahogyan általában a nagy dolgok, a következőképpen. Hó végén kopogtattam nála a lakbérrel. Hősünk az asztalnál ült, lábánál mély ölU kosár és a kosárban az az ételhulladék, ami a mennyezetet veri a pincebejárónál. Abban keresgetett falatokat. abból verte el az éhét, hulladékokat evett. Kábulton szédelegtem asztalához, gyomrom minduntalan a számba kívánkozott, nyeldeklöm szelídít gette' helyére akárhányszor, borzongva számoltam le a pénzt. Vissza kellett adni az ösz- szegből és ö lódult be a szobába, kulccsal zárta magára az ajtót. Aztán kattant a zár és visszatért két papírkoronával. Minden hónap elején jelentkeztem a pénzzel és ö a megszokott mozdulatokkal surrant be a szobába apróért, kattant a zár és megint kattant, reszkető kézzel adott vissza. Én minden esetben távoztam fizetés után, hanem ö egyszer megfogta a kabátom és leültetett. Leültetett bizony és azt mondta; — Tudja, lakó, nagy gondban vagyok. A város szélén kinéztem egy gyönyörű telket. No most már én szeretném megvenni azt a telket, mert hát nem kerülne az sokba, mondjuk negyvenezerbe, aztán az a gondom, hogy érdemes-e pénzt fektetni bele manapság ... — Nehéz ügy, nehéz ügy — mondogatom én, mert vannak pillanatok, amikor az embernek mondogatni kell valamit. — Mit csináljak? — Nézze kérem, magának unokái vannak, gyerekei vannak az első feleségétől, azokkal tanácskozzon a szándékáról. — Míg élek, velük nem tanácskozom. Lakó, a ház az enyém, itt minden az enyém, semmi közük a dologhoz, míg élek. Utána már nem bánom annyira, mi történik ... — Öreg ember a háziúr, ugyebár — mondom én természetesen, s ö felkapja a fejét, a pillái alól a szemembe szúr és hátat fordít. Csendesen teszem be az ajtót. Felejtvén ezt a szóváltásunkat is, egy alkalommal arra leszek figyelmes, hogy síró hang szűrődik át a falon. Siró-rívó, pityergő hangja verődik a falhoz, a faltól az én fülemhez. Megyek ki a folyosóra, hallgatódzom, honnan verődik át hozzánk a sírás, és megállapítom, hogy az emberünktől. Mindig bántott, ha síró asszonyt láttam, szerettem is tudni az elkeseredés okát, hát csupa fül lettem és a következő párbeszédet fogtam fel. — Apa, legyen szíve, három gyerekkel maradtam özvegyen, aztán az egyiket már keservesen férjhez adtam, de a másik kettő is megnőtt, segítsen, segítsen, ha istent ismer. — Nincs pénzem. Hát lehet pénzem? Hát lehet ebben a világban valakiriek is pénze? — Nyugdijat kap, lakbért is kap, ne legyen szívtelen, húszén a fiától szültem ezeket a gyerekeket. Oh, istenem, hát ezt kell bizonygatnom? — Mi az, amit kapok? Az semmi! — Hát nem ad, nem segít? — Nem adhatok a semmiből. Az asszony hangosan, görcsösen felsír, olykor zokogásba fúl a hangja, s én hallom, hogy az öreg azért a kosárért nyúlt le, amelynek láttán kikivánkozott a gyomrom, és emberünk így folytatja; — Nézd, lányom, ezt eszem. A hulladékot. Hát hiszel nekem? A sírás abbamarad, a lány esdeklő szívében most a szánalom üti fel tanyáját. — Akkor jöjjön ki hozzánk, minden második nap kijöhet. Ahol többnek főznek, jut is, marad is! A menye elmegy, az öreg is kijön a talicskához, kapja maga elé és tolja a városba. Szemerkélő esőben az alkonyattal tér meg. Talicskája púpos a tehertől. Lerakódik a kertben és behúzódik a házba. Olyan viharos, szeles ez a mái este, dörög és villámuk, korán nyugovóra térünk. Éjféltájt hatalmasat csattan az ég ostora és a háborgó hang úgy hullámzik az éjszaka szélességében, mint a megfáradt, parttalan folyó. Felébredek, gondolkodom. A koldus milliomosról, meg menye látogatásáról, majd hirtelen összerándulok. A szomszéd szobából hátborsóz- tafó kiáltások hangzanak. — Segitséég!... Segítséég!... Hirtelen talpon vagyok és rohanok a folyosóra. Zörgetek az öregnél. Mert a segélykérő kiáltás onnan jött. Nem kell sokáig kopognom, vérheny feszítenem az ajtót, hősünk tépett, rongyos há( lóingben kiátlozva, rikoltozva kattant a záron, kapaszkodik a karomba és ttiloncol befelé. — Gyilkos, rabló, tolvaj, fosztogató a házamban. Vinni akarja a pénzem. Érti, lakó, vinni akarja a pénzem? És az öreg egyre csak ordít, jajgat és befelé toloncol. Behajlok a szobába, gyújtom a villanyt, de sehol senki. * — Az ágy alá bújhatott a gazember — mutat a padlóra az emberem. Bekukkantok az ágy alá is, engem is érdekel a rejtélyes eltűnés, de senkit nem látok. — Nincs ott senki — mondom a gazdának. — Nincs? Azt hiszi, nincs! Akkor ki szúrta meg a vállam a pénzemért? Elhúzza, tépi az inget a válláról és a vére csorog a karjára. Riadtabban és vadabban fogok a tettes megkeresésébe, dobálom el a párnákat, a dunnát is leemelem az ágyról, s ekkor megtán- torodom a látványtól. A lepedőn hosszú élesre fent kés, piros a hegye. Kapok a kés után és az öreg dörgő hangon; — Az az én késem, tegye csak le! — Piros az éle. — Nem baj, hagyja. Az ágyamban pihen velem, mert amilyen a világ, betörhetik az ablakomat és elvihetik a pénzem. — Ez szúrta meg a vállát, ráfeküdhetett. Megvan a tettes, elcsíptem — mondom most már gúnyos nevethetnékkel. — Akkor semmi, akkor menjen, én magamtól nem akarom a pénzt elrabolni... F úrtam reggel, hogy az öreg magyarázkodásba kezd, de nem ez történt. Szokásától eltérően már reggel megfogta a talicskáját és ment a városba. Sokáig nem láttam viszont. Legidősebb lánya, egy vöröshajú, kövér asszony is kereste délután, s én mondtam, hogy vigyázni kellene rá, mert mindenféle hulladékokat elfogyaszt és az ő gyomra mégse vetekedhet egy biciklievőével. kolerában pusztul el a végén! A lánya megnyugtatott, megvigasztalt ekképpen: — Nem lehet őrá vigyázni. 0 ilyen. Fösvény, kuporgató, gyűjtögető. Nem adna a gyerekeinek se a magáéból. Pedig ha rám nincs is tekintettel, de a fia után maradt unokáira lehetne, mert azok árvák, szegények ... Az asszony nem győzte kivárni az öreget, elment. Bevallom, hogy én sem. pedig nagyon izgatott, hol maradhat ilyen sokáig. Tizenegy óra felé segítették be az ajtón, utca-könyökön elütötte egy teherautó, szerencséjére csak a karosszériája csapta meg a fejét, rögtön beszállították a kórházba, bebugyolálták a sebeit és hazakísérték. De milyen a nyolcvanhét éves ember, ha baj éri? Összeroppan, összeszakad és vége! Ez történt emberünkkel is. Azon az éjszakán kínlódott sokat, kiabált, vöröshajú legidősebb lánya virrasztott felette, amikor a lakókat is említette. Ezeket sziszegte a lánya arcába; — Zsiványok, tolvajok valamennyien, késsel kellett őriznem a pénzem! Másnap elszállították a külvárosba, a legidősebb lányához. Ott halt meg délben. Az unokák mindjárt jöttek megnézni és siratni a nagyapjukat, de a háziasszony, a legidősebb lánya meglepően ingerült volt, ilyen kijelentéseket tett az árvák előtt: — Azt gondoljátok, hogy nem tudom, miért küldött anyátok? A pénzéből kéne. De nem maradt utána egy fillér se! A gyerekek meg csak bámultak rá, meredtek tágult pupillákkal a nagynénjükre, aki egyre vadabbal hajtogatta: — Mondom, hogy nem maradt, egy fillérje se maradt, hát nem értitek? No menjetek szépen haza! Ott mondta ezt a nagynéni a koporsónál, a temetés előtti napon, amikor az öreg felöltözve lett megint koldus, legidősebb lánya jóvoltából. Ott mondta a viaszsárga, megmerevült öreg felett, mert vannak még csodálatos dolgok ezen a világon! Mert ugye az ünneptevő csak azt mondhatja, ami említést tettek az öregről, rossz tulajdonságait meg minek felhánytorgatni, olyan az, mint a falrahányt borsó, nem fog a halotton! Tl/fíg a hősünk élt, koldus milliomos volt, Az- tán hogy meghalt, csak koldus lett szegény. Egy fillérje sem maradt. Nagy emeletes háza, százöles kertje és az évekig összekuporgatott nyugdíja, lakbére semmi. Koldus volt, koldus lett, porból született és porrá lett a legidősebb lánya szerint. Hát azért voltak olyan kevesen a temetésén, azért maradtak távol a rokonok, idegen is csak egy volt jelen a gyász-szertartáson... az elsőemeleti lakó! Eltemették a koldus milliomost és lánya másnap már az öreg portáján őrködött. Mert limlom maradt az öreg után, pénz semmi. S ahogy összetalálkoztam vele az udvaron, ő is így kezdte valahogy; — Idefigyeljen, lakó! Semmihez ne nyúljanak, semmit el ne vigyenek! itt minden az enyém! Ö is így kezdte, te jó isten, és én már nem is folytatom az írást, nem kezdem az egészet elölről, nekem különben sincs okom a panaszra, hiszen én szerencsésebb vagyok az árváknál, témát örököltem, amiért jóindulattal pár száz koronát kapok!
