Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-05-06 / 19. szám
J/’ áratlanul madárfütty hdlíatr szott; arra késztetett, hogy megállják. Éppen lefelé szaladtam az ösvényen, és nálam magasabb bokrok között álltam m.eg, úgyhogy Porfirij Antonies nem láthatott. — Hol vagy? — Itt. — Hol? Magasra tartottam a korsót, magam is csodálkoztam, hogy ragyog. Porfirij Antonicsot a ház küszöbénél hagytam, úgy látszik, ott hallotta meg a madárdalt. Most szemüvegét fogva odafut hozzám. — Hallottad? — Igen! — Mi ez, hm ? Megint... Hallod ? A madár megismételte trilláit. Porfirij Antonies villogó szemüvegével a fa sürü lombját fürkészte. A dalos madarak olyaj; picinyek, hogy nem lehet észrevenni őket, bár néha úgy tetszik: már látja az ember jobbra-balra forgó fejecskéjüket. — Ez bámulatos! Mihez hasonlít? Hm? Mihez? Csendesebben... A madár megint énekelni kezdett, és ez olyan volt, mintha egy kicsiny csónak himbálózna a lomb között. Benne volt abban az üresség hangja, a szél hangja és a fa hangja. — Micsoda madár ez? — Nem tudom! — Az, hogy te nem tudod, nem számít, de hogy én, öreg ... Másutt harsant fel a dal. Most már lejjebb, ott, ahová a kis ösvény fut. — Arrábbrepült, vagy ez már másik ? Most még távolabb füttyentett a kismadár. — Arrébbrepült. Aztán még távolabb. Ott egy vö- rösfenyö úszott a napfényben. Ügy tetszik, mintha a fenyők úsznának, holott a felhők úsznak. — Pedig az iskolában azt tartották. hogy én mindent tudok! Emlékszel ? ..Porfirij Antonies mindent tud." Pedig még azt sem tudtam, milyen madarak dalolnak mifelénk! Igaz... ha az ember egész életét városban éli le... No de vízért indultál! ... Porfirij Antonies kikerekedett ALEKSZEJ SZUlíKOV: ro / . / sDamarioo szemmel nézett rám, ahogy az iskolában szokott, ha haragudott. — Szaladj! És én tovább futottam. Néhányszor még hallottam a dalt és visz- sza-visszatekintettem Porfirij An- tonicsra. Bólintott — ö is hallja: amikor utoljára hátrapillantottam, azt láttam, hogy Porfirij Antonies leveszi a szemüvegét és zsebkendőjével megtörli a szemét. em láttam, honnan bukkantak * elő. Mire visszatértem a teli korsóval, már ott álltak a kis háznál. Nyolc harcos — ahogy később megszámoltam. Az első pillanatban még azt hittem. hogy ez a fény játéka. A napfény foltjai imbolyogtak a vállukon és sisakjukon, de én azt hittem, hogy csak az én szenvedélyes ábrándom rajzolja elém ezeket a Páliakat és sisakokat, hogy valójában nincs előttem semmi más, csak bokrok és napfény. Tudtam, hogy a Vörös Hadsereg harc közben visszavonul és a visszavonulás szó hallatára nehéz volt nem arra gondolni, hogy hosszú időre válunk el. Hogy is hittem volna, hogy egyszeriben csak itt látom a mi harcosainkat? Csupa ujjongás voltam és annál nagyobb keserűséggel vártam, hogy eltűnik ez a látomás. Széthajtottam a bokrokat és előreindultam. Porfirij Antonies mondott nekem valamit, de nem hallottam, hogy mit, és felém, nyújtotta a kezét. Megértettem, hogy a korsót kell odaadnom, oda is adtam. Sok kék szem tekintett felém. Ügy rémlett, mintha füstön át néznének rám. Nem tudtam, hogy több csatán is átestek, mert kitörtek a bekeríA győzelem hajnala Ahol a füvet friss vér harmatozta, S száz puskacsö nézett farkasszemet, Egy katona — mint a győzelem szobra — Lövészárka fölé emelkedett, Egyre azt dobogta a szíve, a vére: Valóság — vagy álom? Csend van... Nyugalom... Es szólt a katona: - Megharcoltunk. Vége. - Csöpp hóvirág virult a domboldalon. S szívét, amely fényre, szeretette vágyott, Üjra átjárta az élet mosolya ... És feltüzte vígan a csöpp kis virágot Átlőtt sapkájára az a katona. A harcok száz pokla jutott az eszébe — Moszkva hömezőin s Sztálingrád alatt. S először az elszállt négy keserves éve — Mint a gyerek — torró könnyekre fakadt. így állt ott, szemében könnyel és kacajjal. Csizmahegyével a mezsgyén matatott... Kelet felöl már a rózsaszínű hajnal ígért a világnak ragyogó napot. 1945. GURSZKY ISTVÁN fordítása tésből, de láttam, hógy füstön át néznek rám ... Hogy viselkedik egy fiatal lány, ha kitör belőle az öröm? Tapsikol és ugrál... Bizonyára én is ezt tettem volna, ha Porfirij Antonies nem fogja meg mindjárt a kezem és nem, húz magához. Maradj csendben! Talán nem is mondta ki ezt, de én mozdulatlanná dermedtem, csaknem hozzáhanyatlottam. Kezem a kezében maradt, a magáéval együtt az enyémet is felemelte és a szíve tájára, a szíjára tette. Ebből a mozdulatból megértettem, hogy nekem is azt kell néznem, amit ö most néz. És csak akkor, amikor a kézből kézbe járó korsó megállapodott egy harcos kezében és ez a harcos térdre ereszkedve a fii fölé hajolt, csak akkor vettem észre, mit néz Porfirij Antonies: a fa alatt egy kilencedik harcos feküdt. — Géppuskás — suttogta Porfirij Antonies. — Látod a kezét? A sebesült keze a mellén hevert, fekete kéz volt, mint egy munkásé, csupa olaj, fényes is volt az olajtól. Ügy látszik, ez a géppuskás derekasan dolgozott... Tehát ezeknek hoztam a vizet! De milyen nehéz volt ennek a jó és vidám víznek, amely körül az imént még pillangók szálldostdk, megtenni a maga egyszerű dolgát! A sebesült igyekezett elkapni a vízsugarat, de az mindig melléömlött... Éreztem, hogy Porfirij Antonies szorítja a kezemet. Porfirij Antonies a tanítóm volt, mindig azt akarta, hogy megértsem annak jelentőségét, amit látok. Most is mintegy azt kérdezte tőlem: megértem-e? Válaszul a könyökéhez simultam és Porfirij Antonies bizonyára megérezte, hogy bólintok. Igen, megértettem ... Megértettem, hogy a katona szenvedéseihez képest vajmi keveset ér a sajnálat. Nem elég csak sajnálni őket. Eskü is kell! Meg kell esküdnünk neki, hogy ha kell, mi sem kíméljük az életünket! — Balasov — mondta váratlanul az, aki itatta — nézd... Nézd, mi törtérlik az erdőben! Apraja-nagyja. Nézd, kislány a partizánok közt! Mit szólsz hozzá? Még az öreg is! — Mi... mi csak őrizzük ezt a kis házat — mondta Porfirij Antonies. — Találkozó hely, és mi... Porfirij Antonies még szét is tár- • ta a karját. — Mondd te is, hogy mi csak őrizzük ezt a házatJ Én is azt mondtam, hogy mi csak őrizzük ezt a házat. De ez a két katona oda se figyelt. A sebesült ránk nézett, elmosolyodott, a baj- társa meg örült, hogy mosolyog. És kacagásra fakadt, hogy ne tűnjön el ez a mosoly. — Odanézz, gránátok! Az öregnél is ... Gránát! A kislány meg ... Odanézz! No! Nem volt énnálam gránát, egyszerű kislány voltam, az a szoknya, blúz volt rajtam, amelyben az iskolába jártam, de ö úgy látta, hogy harcias a külsőm. — No Balasov? De, csak nézz oda... Nézd azt a kislányt, hm?! No, pajtás, hát olyan emberekre hagyunk téged, hogy... és meglendítette az öklét. — Igaz, törzsőrmester elvtárs? G yerünk — szólt az, akit törzsőrmesternek szántottak. A sebesülthöz lépett, nyilván azért, hogy elbúcsúzzék tőle. — Balasov — kezdte és olyan halkan szólongatta, ahogy az alvót szokták, — Balasov! Én nem láttam, mi történik a fa alatt, mert a törzsőrmester óriási alakja előttem állt. Csak a sebesült kezét láttam, amely most a füvön hevert, tenyérrel felfelé. — Balasov! — szólította még halkabban a törzsőrmester. A kéz a fü fölé emelkedett, és a törzsőrmester feléje iramodott, csakúgy zörgött rajta a köpeny. Most megláthattam volna a sebesültet, de becsuktam a szememet: megijedtem, hogy haldoklási jelenetet látok. — No, hogy’ dalol — szólt a sebesült. — De hogy! ... Eelnyitottam a szememet és tekintetem találkozott az övével; ez a tekintet a fák koronájáról tért vissza, ahol az imént megszólalt á madár. — Sárgarigó — mondta gyengéden a sebesült. Megint a távolba révedt. A madár abbahagyta a füttyöt, de ő még egyre csak nézett, nézett, nézett. .lURIJ ÖLES A „India Chaplinje“ RADZS KAPUR a nálunk Is jól Ismert indiai filmszínész, legutóbb az Éj lepte alatt című filmben remekelt. Öriási tudására vall, hogy drámai szerepekben épp oly jól játszik, mint vígjátékokban. Színészi működésén kívül rendezői tevékenységet is folytat. Méltóan viseli tehát az „India Chaplinje“ címet. ★ ★ KEDVES OLVASÓINK! Tekintettel a most Induló sportversenyünkre, és a június havában kezdődő nyári versenyre, „Ki ez a nagy színész“ című versenyünket befejeztük. Köszönjük mindazoknak, az érdeklődését, akik a versenpn résztvettek. Sajnos, mindenki díjat nem nyerhetett, ez így van minden versenyben. Versenyünk megmutatta, hogy a filmbarátok sorai egyre nőnek. Hogy a filmkedvelök igényeit a jövőben is kielégítsük, ezentúl is állandóan közlünk majd színész-képeket. A „Ki ez a nagy színész“ verseny utolsó fordulójának helyes megfejtése: NICOLE COURCEL. Sorsolás útján könyvjutalomban részesültek: GUBRICA ÉVA Zselíz, BALOGH GÉZA, Izsa, ZATYKO ERZSÉBET Tesmag. Az emberiség halhatatlan tanitója MEGEMLÉKEZÉS MARX KÁROLYRÓL SZÜLETÉSÉNEK 140. ÉVFORDULÓJÁN Száznegyven évvel ezelőtt 1818. május 5—én a németországi Trier városában született Marx Károly a tudományos kommunizmus zseniális megalkotója. „Marx tanítása — mondotta Lenin — mindenható erejű, mert igaz.“ Megcáfolhatatlan tanítás ez — amely száz éven át — nemcsak nem veszített erejéből, hanem egyre jobban bizonyítja nagyságát. Marx minden tétele cáfolhatatlan, mert nem ismer a történelem még egy embert, aki olyan tudományos lelkiismeretességgel, átgondolt alapossággal készítette volna el müveit, mint Marx. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy az 1859- ben megjelent ,,Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához“ című — mintegy 200 oldalas — >lsó közgazdasági munkájához 'öbb, mint 5000 nyomtatott ól- balnak megfelelő .jegyzetet készített. De még ezzel az alapossággal sem volt megelégedve. Tovább kutatott és csak 24 évi megfeszített kutatómimka után 1867-ben jelentette meg a ,.Töke“ első kötetét. Marx páratlan munkabírását és tudományos alaposságát icMemzi, hogy a „Tőke“ hárem kötetének megírása előtt több, mint 1500 kötet könyvet tanulmányozott át. Nem a „filisztercopfos“ burzsoá „tudósokhoz“ hasonló, semmitmondó fejtegetéseket eszközölt. hanem megcáfolhatatlan bizonyítékok alapján tárta fel a tőkés rend törvényszerűségeit. Ezért nevezték Marxot — polgári körökben — a méreghegyű toliak emberének. Marxot családtagjai, de barátai sem nevezték máskép, mint Szerecsennek — sűrű fekete haja és szakálla miatt. Engels generális volt — mivel szeretett foglalkozni a katonai kérdésekkel. Marx az emberiség nagy tanítója lett, mert maga is egész életén át tanult. Sokat foglalkozott történelemmel, biológiával, agronómiával és nyelvészettel. Európa minden nyelvén olvasott újságokat, könyveket, és az orosz viszonyok megismerése érdekében hat hónap alatt megtanult oroszul ügy, hogy Puskin, Gogol és Scsedrin munkáit eredetiben olvasta. A kutatómunka fáradalmait gyakran a matematika művelésével pihente ki, de a pihenés legkedvesebb területe számára a szépirodalom volt. Igen kedvelte Homéroszt, Aiszk- hüloszt, Dantet, Cervantest, Goethét, Heinét és általában azokat az írókat, akiknek munkái egy-egy történelmi korszakot jellemeznek. Amikor a Marx-család végleg Londonba költözött, Marx behatóan foglalkozni kezd az angol irodalommal. Shakespeare volt az egész család bibliája, nem véletlen, hogy Marx lánya, Eleanor amikor arról ír, hogy milyen ember volt Marx, Shakespeare „Hamlet“-jével válaszol: „Övolt az ember, vedd akármi részben — Mását a földön nem látjuk soha.“ Kár, hogy ennek a páratlan embernek az irodalomra vonatkozó nézeteiről nem maradtak az emberiségre írott hagyatékok, amelyek hatalmas értékkel gyarapították volna a világ- irodalom történetét. Sajnálattal emlegette például, hogy Shelley csak 29 évet élt. mert felismerte, hogy Shelley forradalmár volt, és a szocializmus élharcosai közé tartozott volna. Byronról viszont úgy vélekedett, hogy szerencse, hogy már 36 éves korában meghalt, mert később reakciós polgárrá vált volna. Mindenkor a kor irodalmi életét, szellemét és kultúráját vett« alapul, amikor véleményt mondott valamely író művéről. A korai halál megakadályozta Marxot abban, hogy behatóbban foglalkozzon az irodalommal is, pedig igen nagyarányú irodalmi tervei voltak. Gyakran emlegette, hogy drámát ír a Gracchus testvérekről. Erre azonban a felmérhetetlen munkát végzett tudósnak és forradalmárnak már nem volt ideje. Egyesek talán úgy gondolnák — amint ezt Marx ellenfelei is gondolták — hogy Marx, aki annyit írt, annyi mű hagyta el dolgozószobáját, bizonyára nem küzdött anyagi nehézségekkel. Ellenkezőleg, Marx életét két tényező tette tönkre: a kíméletlenül megfeszített munka, és a nélkülözés. Kora társadalma ugyanis nem adta meg számára azt a megbecsülést, amit például a szocialista társadalomban az összehasonlíthatatlanul kisebb munkát végző tudósoknak nyújtunk. 1859. január 21-én, amikor elkészült a „Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához“ című műve, nem tudta postára adni a kéziratot, hogy eljuttassa Lassalle-nak, mert nem volt pénze a postaköltségre. „Nem hiszem, — írta ekkor Engelsnek — hogy valaha is írtak „A pénzről“ ilyen pénzhiánnyal küzdve.“ A pénztelenségben legnagyobb segítője volt felesége, Jenny von Westphalen, aki még személyes ékszereiről, fehérneműjéről és egyéb értékeiről is lemondott, csak hogy férje számára zavartalan munkalehetőségeket teremtsen. A másik hű segítőtárs Engels Frigyes volt, aki negyven éven át nemcsak az elméleti munkában, hanem az anyagi támogatásokat tekintve is mindig mellette állt. Ismeretes, hogy Marx három alkalommal — 1874, 1875 és 1876- ban — májbajával Karlovy Va- ry-ban volt gyógykezelésen. A gyógykűra sokat használt. Többször is meglátogatta volna ezt a fürdőhelyet, de anyagi körülményei ezt is lehetetlenné tették. Nincs még egy házaspár, aki olyan nehéz anyagi körülmények mellett, olyan boldog házaséletet élt volna, mint Marx Károly és Jenny von Westphalen, akik a legnagyobb nélkülözés napjaiban is képesek voltak másokat vidámmá tenni, megnevettetni. „Szerecsen“ — ahogyan gyermekei nevezték — igen nagy gyermekbarát volt. Gyermekei nem mint apát, hanem inkább mint játszótársát szerették. Vasárnaponként órák hosszat hordozta gyermekeit — mint „hátasló“ — s ha megjelent az utcán, a gyermekek egész serege követte. „Szerecsen“ pedig feledhetetlen történeteket mesélt nekUc. Eleanor Marx visszaemlékezéseiben olvashatjuk, hogy egy alkalommal, amikor a parkban sétált, egy fiúcska felszólította, hogy cseréljenek zsebkést. Marx elövette zsebkését, alkudoztak és a csere megtörtént, de „Szerecsennek“ egy pennyt kellett még fizetni, mert kése életlen volt. E néhány mozzanat is bizonyítja, hogy amilyen gyűlölettel viseltetett Marx ellenségeivel szemben, olyan szeretettel mulattatta barátait és legkedvesebbjeit, a gyerekeket. Amikor a „Töke“ megjelent, Marx ezt írta Engelsnek: „Nélküled soha sem fejezhettem volna be ezt a munkát...“ Engels hű barátságának elismerése ez, amelyhez hasonló önzet- en barátságot nem ismer a történelem. Engels is kivételes tehetség volt — müvei legjobban bizonyítják —, de azért, hogy Marx tevékenységét segítse, Marx élete végéig lemondott az önálló munkáról, s mondhatjuk, hogy Marx árnyékába vonult. „Amit Marx alkotott, — mondta Engels — azt én nem tudtam volna véghezvinni.“ Az önzetlen barátság tanúbizonysága ez a mondat is, ezért lehetetlen Marx nevét említeni Engelsé nélkül. Marx líároly 75 évvel ezelőtt „örök álomba szenderült“. Eltávozott az élők sorából, de mint Engels mondotta „Neve és műve is, élni fog századokon át!“ ONÖDI JÄNOS I
