Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-22 / 17. szám

a flagyokctt szusszan a mozdony, majd hirtelen 'nkiiramodik a messzeségnek. Ismerés a táj, megszokott az utazás — mégis titkokra éhes hangulatban feszengenék az utasok. Szemük sajogva ugrálja át a vonatnak rohanó mezőket — mégis bámészkodnak. Az ablaktól távolabb ülök .meg egymást vetköztetik, kutatják képzeletben. Utazási láztól felajzott idegek vár­ják a szenzációt, habár érzik, hogy rendszerint úgysem történik semmi különös. De hátha mégis? A mozgás gyakran a mesék világába lendít I hétköznapokból, a sebesség pedig a felfedezői isztön táplálója. A vonaton mindenki nagyobb valaki, mint ami­yen valóban. Bölcsek és jólértesültek, szelleme­sek és bátrak itt az emberek egytől egyig. De annál bizalmatlanabbak. Sziklából fakadó írecske a szavuk is eleinte, hideg és alig-aUg szivárgó. Hiszen ki tudja, kiben mi lakik. A gúny kullancsa irgalmatlan, s hamar belemar a fecse- lúk önérzetébe. Az óvatosabbak hétszer is meg- 'ágják tehát a mondanivalót, miközben összeis- ■nerkednek. — Eső, eső! — sóhajt egy nagybajszú bácsi, ouhatolódzva. Színtelen hangjából és faarcából lehetetlen kiokosodni, hogy kevesli-e, vagy sokallja a ned­vességet. — Az isten se tudja odafönt, hogy miképpen porciózza közénk a vizet! — incselkedik vele 1 másik bajszos. Hasztalan a ravaszkodás, itt azonnal színt kel! vallani: kéll-e hát az esö, vagy se? Még szerencse,, hogy mások is beleavatkoznak:, — Istentől jó időt? — Csak a xnzözönhöz ért, meg a szárazsághoz. Tovább azonban nem bírálgathatják az időjárá­sok legfőbb rendezőjét se, mert rájukförmednek ÍZ asszonyok: — Micsoda istentelenek! — Hát nem szégyenük magukat? Különösen egy nénike ajkán pipacslik a harag: — Ezért a sok rontás a Földön! Hogy nem süllyednek el... — Szipirtyók! — nyújtózik a mosoly az egyik bajszon. Suttogva szűri a szót a gazdája, csak úgy magának, hogy el ne jusson a másik füléig. De az anyókákat ezzel csak jobban felpapri­kázza. — Amelyik vén kujon a jámbor asszonyokkal se fér meg, azon már a hóhér se segít — támad­tak neki elszántan. — Pedig mindennek az asszony az oka — vé- iekezik a megtámadott. — ? — Éva. — Éva? — ö etette a tiltottal Ádámot. Hm. Nagy lógós lehetett már az első férfi is, ka eledelért rá volt utalva az asszonyra. Sokáig hahotáznak ezen. Közben megenyhülnek kissé a férfiak iránt, mert hiszen ezegyszer jól odamondogattak nekik. — Hiába is vagyunk mi túlontúl becsületesek, — folytatná leereszkedően egy másik néni, de Hirtelen belezavarodik. Liba gágog a pad alatt. A tollazata bekenve agyagos latyakkal, mintha hosszú hetekig a hiz­laldában ücsörgött volna, de csőre töve halvány­piros, s nem kékesfehér, mint a sokáig hizlaitaké. Olyan eladásraszánt, sezsirja-sémája libuska volna, de nem értenek ehhez a városiak, amíg el nem jut a serpenyőig. — Fene a pofádat! — szidja most a férfinép­ség helyett a kéretlen gágogót, mert eljúdáskod- ta a túlontűli becsületességét. Az utasok kuncogása ismét felszítja a tüzet a vétkezőkért sopánkodó asszonyok szemében. Meresztenek is rögtön olyan szemeket, hogy azonmód kedvét szegik a kacagásnak. Ezután már meg nem botlik a nyelv, szüntele­nül száll a dörgedelem a mihaszna férfiak fejére. Ügy szaporázzák az elrettentő bibliai képek so­rozatát az egyiptomi tíz csapást, Szodomát és Gomorát, háborút és dögvészt, meg a vészes jövendöléseket, mintha filmen pergetnék vala­mennyit. (Éppen csak a sóbálvány nem jut €S2Ülcfj€ J Ember a talpán, akinek még most sem bor­sódzik a hátán a félelem. •Egymásra sandítanak az utasok. — Ha az igazi bűnösökre, az elvetemült utas­társakra itt rögtön nem szakad le az ég, akkor még nincs végítélet — nyugtatják magukat szót-< lan gondolatban. Az egyik legényke azonban félszegen elhúzza a karját a mellette ülő lány derekáról. Csakhogy manapság az átok sem fog úgy, mint valamikor. Kár a pillanatnyi izgalomért, mert sehol semmi szerencsétlenség az egész vonaton. Fel is támad hamarosan a tréfás, kacagás jókedv. Már-már ugratják is egymást. Közben egyre kurtábbá fogy az út. a tréfák ellaposodnak, s a jókedvet is egyhangúságba szenderiti az unalom. — Micsoda csalódás! Hisz egyelőre senki se fejtette meg _ a világ sorát, s pillanatnyilag még csak közönséges ve­szekedés sincs, ablak se törik, a jegykezelő se szól az elszórt baromficsontok miatt, » el nem ájulna egyetlen ember— Végre állomás következik. — Vaddisznó, hát így kell megállni! harson egy kötekedő hang. — Kiszakítja az emberből a lelket! Pedig a mozdonyvezető érti a dolgát. Olyan zökkenésmentesen, békésen simultak egymáshoz a kocsik megálláskor, mint a delelő vándor lábán a nadrágszárak. „ Oj arcok, irgalmatlanul hegyes könyökök, s más-más szekrények szagát lehelő ruhák nyo- makodnak be a kocsiba. Csak percek múlva szű­nik a tolongás annyira, hogy minden archoz, minden könyökhöz és minden ruhához láthatóan hozzátartozik egy-egy teljes ember. — Hátha mégis történik valami, amiről lega­lább mesélni lehet az otthoniaknak! ^ — Áldassék az úr! — énekli egy „uffelszúllo , vörösképü férfi, köszönésképpen. — A régi jó vüágban öt pengőre büntették a káromkodót. Most szerencséd, tévelygő asz- szony, hogy végtelen az úr irgalma! — dorgálja tovább a nénit keményebben. Az mentegetödzik: — Hisz senki se káromkodott! — Mennykőt emlegettél, ránkzúáítod az úr haragját! A dorgáló hang most szinte prófétai. Mellőzi már a végtelen irgalmat is, a jövőbelátó példákat rögtönöz az úr kegyetlen haragjáról az ámuló hallgatóknak. Közben el sem mulasztana egyetlen alkalmat se, hogy ne szidja-gyalázza a „tévelygő" asszonyt. Pedig az életkora szerint a nagyanyját tisztelhetné benne. Emberünkre meg se köt bele senki. El is hallgat egy szusszanásnyira, majd újra kezdi: — János vagyok, ha nem tudnák! A szemlátomást lelohadó haragja helyett a ke­vélység fénylik az arcán. Mintha rá volna írva: — Minden valaki János! Az isten is János! — Én meg József volnék — hangzik a szem­közti sarokból. Ez már kész kihívás. János meghökken egy pillanatra, de nem hagyja alább: — Kellenek Józsefek is, hát legyél! Nem'lehe­tünk mindnyájan egyformák. Semmi ellenvetés. A poklok kínjait károgó János olyan félelme­tessé vált az utasok előtt, mintha ö maga volna az isten ostorán a csattanó. És a nyomasztó csendtől még inkább vérszemet kap, hogy másokat abajgasson: ^ — Csak gyarló féreg vagy te is, József! ‘ — Ha tudnám, miért! — így emez. Talán egyedül Józsefnek nem szállt még inába a bátorság, s most nem engedi magát. Jánost bosszantja a foghegyröl odadobott válasz. Sejti, hogy nem lesz könnyű dolga vele. Taktikázva, szánakozón csóvál gat ja a fejét: — József, József! — Vajon gyüjtöttél-e kévé­ket az úr szőlejében? — Ha nem, akkor méltó vagy a kárhozatra. — Kévéket a tarlóján, a szőlejében pedig a kapát húztam. De most már a magaméban húzom, s én iszom meg, ami a tőkén terem. — A kévék a lelke, fiam, — Volt-e valaki, aki egy hitet vallott veled? — A feleségem. — Az semmi, az magától értetődik. — Akkor mi a valami? — Hogy igaz hitet vallottál-e, a hogy térít- gettél-e másokat, mondjuk más nőket is a magad meggyőződésére ? Fogas kérdés, de József kivágja a rezet: — Téritgettem, amíg fiatat voltam. Hiába nyüszít a félsz az utasokban, ezt senki sem állhatja meg kacagás nélkül. Egy menyecskét szinte fojtogat a nevetés. TekúAtetével végigpásztázza az utasokat, majd magaJbiztos mozdulattal két nő közé telepszik. A, fiatalabbik szemrevalóbb. ahhoz hozzászorít­ja ‘'a térdét, az idősebbikhez pedig odaszól sze­líden: — .illjék csak fel leikecském, egy pillanatra! Az szótfogad, gyanútlanul. Álltában kínyújtó­zik kissé, a jólneveltség határáig, majd igazít a haján, s kinéz az ablakon. — Ja kérem, vonaton senki és semmi se fog­lalt, még az ülőhely se. Különben egyenjogúak vagyunk, szoknya és nadrág egybe megy — vi­gyorogja egy harminckörüh fiatalember. És eltehénkedik a rászedett nő helyén, mintha oda­szegezték volna. — Utolsók elsőkké lesznek, s az elsők utolsók­ká! — toldja meg a vörösképü az arcátlanságot.-Az utasok új tréfát szimatolnak, a helybitor­lóban azonban semmi hajlandóság, hogy elmoz­dul jón. Marnák máf, á két tolakodót, de ki tudja, hogy kifélék — rpilfélék. Az óvatosan méltatlankodó morgás végül kite- nebélye.seűik egy elszánt öregasszony ajkán: — A mennydörgós ménkűt küldhetné ide az isten, nem a jó időt! —^ Makulányi alázatosság sincsen tebenned, szegéiAy leányom — inti le öt az egyik tolakodó. Még nyájasan beszél, mintha olajban fürdetné a mondókáját. A guta kékesvörös névjegye azon­ban fenyegetően hivalkodik az arcún. H A Szovjetunióban és külföldön nagy sü<errel; mutatták be a Hajkza. című filmet. Képünkön 1 a film szerelmespárja Szavkin és Vologyina g alakításában. Mire az utasok észbekapnak, a két hamis pró­féta már le is ugrott a lépcsőn, hogy c szektájuk parancsára másik vonatra kapaszkodjanak. Fellélekzenek a bentmaradottak, hogy megtisz­tult a levegő: — Hm, hogy viszik az irhájukat! — A kos és a kecskebak, de a szarvukat majd letörik valahol. Kacagnak felszabadultan. A liba gágog egyet, ő se fél a kostól. Még a nap is kitolja vigyori képét a felhők mögül. KOVÁCS GÁSPÁR ■ .A napokban mutatták be Moszkvában az Ez i történt a nyolcas tárnában című új játékfii- ; met. A film története egy messze északra j kerülő fiatal geológus-mérnök harcáról szól. j Képünkön a két főszereplő: Fatajeva és Kuznyecov. KI EZ A NAGY SZÍNÉSZNŐ? Ezt a nagy francia filmszínésziiőt a Papa, mama, ő- meg én, és a Papa, mama, a feleségem meg én című francia film főszereplőjeként ismerte és kedvelte meg a ml moziiá fogató közön­ségünk. Nemrégiben a fájdalomnélkUli szülésről szóló filmben láthattuk viszont. A 15. számunkban közölt színésznő helyes megfejtése: Maria Shell. Sorsolás útján könyvju­talomban részesültek: Pozsonyi Éva, Hruby Sur, Czirok Mária, ^ieéno, Pltkó Márta, Landor. HMgatni is rossz, mintha vaskanállal fazekat vakarnának. Kórházba készül a fiatalasszony. Csont és bőr az egész teremtés, és sípolva fújtat a melle. Az arca meg tűzpiros szirom, akár a zsebkendője a köhögös nevetés után. János fitymálva nézi, s kíméletlenül nyilat­kozik: — Bizony mondom, leikecském, te evvel a testtel nem fogsz idvezülni! Mindenki borzad az embertelen ítélettől, külö­nösen a menyecske. Fiöbb sárgul, majd elfehére- dik. A kétségbeesett zokogás meg-megrázza tö­rékeny testét. A férje is hasztalan nyugtatja, babusgatja. János mégsem marad veszteg. Érzi. hogy túl­feszítette a türelem húrját, s már csak néhány pillanatig citerázhat rajta hatásosan, megtorlás nélkül. — Tévelygők bitorolják a világot, de mind elkárhoznak, köztük ti is! — mutat az utasokra, mintha azonnal elsöpörhetné őket a Fold színéről. — Meg vagyon írva — folytatja — hogy Keletről jó a kecskebak. nyugatról jő a kos. A kos legyőzi a keoskebakot, s az emberiség két feléből az egyik fél nem leszen többé. Az utasok legtöbbje vallásos ember, de ilyen kegyetlen istenítéletről még nem hallottak soha. A szájuk is tátvamarad a meglepetéstől: — Még hogy világösszeomlás ... A vonat lassít, János és a társa tolakodnak kifelé. Siettükben még visszakiabálnak: Már küszöbön a beteljesülés ideje. — Vezekeljetek, ne engedelmeskedjetek a hl-' vataloknak! I yj irOLIMim Lenin ifjúságáról készített filmet Popov for­gatókönyvíró, Szaveljova operatőr és Nyev- zorov rendező. ,Az Uljanov család“ rövidesen '• nálunk is bemutatásra kerül. Képünkön a film főszereplője, a Lenin édesanyját alakító j Ciacintova és az ifjú Lenint alakító Korovin. i

Next

/
Thumbnails
Contents