Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-18 / 12. szám
□ naptól sötétszínűvé perzselt sztyeppén, a repedezett, fehér szikföldek felöl már tizenhatodik napja fújt a forró leheletü keleti szél. Megszenesedett a föld, meghajlottak a sárgás fűszálak-, az átmenti kutak kiapadtak, befújta őket a homok. A még kalászba sem szökkent gabonaszárak megsápadtak, megfonnyadtak s görbe hátú öregemberekként konyultak a földre. , Délben harangszó szállt végig az elkábult falun. Fülledt csend volt. Csak a sövények mellett huppogtak a port taposó lábak, s a bátyák utat tapogató mankói kopogtak a száraz zsombéko- kon. Falugyűlésre hívott a harang. A napirenden egyetlen egy pont szerepelt: a pásztorfogadás. A tanács termében nagy volt a zaj és a dohányfüst. Az elnök a kezében tartott ceruzacsonkkal megkopogtatta az asztalt. — Polgártársak, a régi pásztor visszamondta a csorda őrzését, kevésli a bért. Mi, a tanács, Frolov Grigorijt ajánljuk a helyibe. Idevalósi árva fiú, komszomolista... Az apja köztudomásúlag csizmadia volt. A húgával lakik a fiú, vagyona semmi a világon. Gondolom, polgártársak, megértitek a helyzetét s felfogadjátok, őrizze ő a csordát. Az öreg Nyeszterov csapott hátuljával morcosán nyüskölödni kezdett. Nem tudta megállni szó nélkül. — Nem passzol nekünk... A csorda nagy, ö meg nem pásztornak való!... A közelben nincs legelő, messzi el kell hajtani az állatokat, nincs tapasztalata az ilyesmihez, őszire a borjuk fele elhull... Ignat, a molnár, egy folytonosan bölcselkedő kis öreg, csípős, ravasz hangon megjegyezte: — Kapunk mi pásztort a tanács beleszólása nélkül is. A mi dolgunk ez, nem másé... Öreg emberre, megbízhatóra, állathoz értőre van itt szükség... — Ogy van apóka... — Ha öreget fogadtok el, polgártársak, inkább tarthattok a borjúhiánytól... Mások most az idők, annyi a tolvaj mindenfelé, mint a csillag az égen... Így az elnök határozottan, várakozásteljesen; hátulról nyomban a segítségére is siettek. — Nem való ide vénember ... Gondoljatok arra, hogy a csorda nem tehenekből, hanem éves borjakból ál. Kutyalába kell legyen a pásztornak, nem egyéb. Egyet bődül a csorda — s szaladgálhat, amíg összetereli. Ha valamilyen apóka a jámbor, még a gatyáját is elveszti a sok futkosásban. Kacagás hullámzott végig a termen, de Ignat bá, ha csendesen is, csak a magáét fújta: — Kommunistáról szó sem lehet... Imádságos dolog ez, de nem akármilyen... — És a ravasz kis öreg végigsimított kopasz fején. Erre már az elnök hangja is megkeményedett: — No csak aztán kirohanások nélkül, polgártársak ... az ilyesmiért még a gyűlésről is kiutasíthatlak .., Hajnalban, amikor a zsenge vattacsomókhoz hasonló füstfélhők kúsztak fel a házak kéményeiből, hogy utána szétterüljenek a falu piacán, Gri- gorij összeterelte a másfélszázra tehető növendékállatból álló csordát és a falun keresztül kihajtotta a kopár és barátságtalan dombra. Grigorij az elmaradozó borjakra füttyentett és Dunyatka felé fordult: ősszel megkapjuk a nekünk járó gabonát Dunya s bemegyünk a városba. Beiratkozom a munkásegyetemre, s téged is elrendezlek valahová. Ha lehet, ugyancsak tanulási helyre... A városban, Dunyatka, sok a könyv és tiszta búzakenyeret esznek az emberek, nem mint mi itt, mindenféle ocsuval kevertet... — De honnét vesszük az útiköltséget: — Te butus, te... húsz púd gabona jár nekünk bér iejibe, kell ennél jobb pénz? Eladjuk egy rubelért pudját, aztán az árpakását is piacra visszük. Grigorij megállt az út közepén és az ostornyéllel vonalakat húzgált a porba. Számolt. — Mit fogunk enni, Grisa? Kenyerünk egy falás sincs. — A tarisznyámban marad még egy darab száraz lepény. — Azt megesszük mg. De mi lesz holnap? — Holnap lisztet hoznak a faluból... Az elnök hozzánk Ígérkezett... Másnap lóháton megérkezett az elnök. Félpud- nyi kukoricalisztet és egy szatyor köleskását hozott. Letelepedett az árnyékban, rágyújtott.. — Jóravaló legény vagy te, Friska. Orözgesd csak a borjúkat, ősszel aztán fogjuk magunkat s bemegyünk a járáshoz. Hátha ott sikerül elrendezni, hogy. valamiképpen elmehess tanulni... Van ott nekem egy ismerősöm, aki a ianfelügye- lőségen dolgozik, az kisegít... Grigorij elvörösödött örömében. Mikor az elnök lóra ült, tartotta neki a kengyelt és elváláskor erősen megszorította a kezét. Utána sokáig nézte a távolodó lovas nyomában gomolygó porfelhőt. A kiszáradt sztyepp, amelyre lázrózsákat szokott hinteni a hajndlpir, fuldokolt a déli forróságtól. A hátán fekvő Grigorijnak, aki az egyik kékes köddel bevont halmot nézte, úgy tűnt, hogy a sztyepp él és nagyon nehezen viseli el a tanyák, falvak és városok roppant súlyát. Mintha el-elakadó lélegzéstől hullámzott volna a föld és valahol lent a mélyben, a kőzetek vastag rétegei alatt, egy másik, soha nem látott világ vergődött, kínlódott volna. És fényes nappal elfogta a rémület. Tekintetét végighordozta a halmok beláthatatlan során, elnézte az áradó délibábot, a barnaszí- nü füvet tarkító csordáit és elgondolta, mint egy leszelt karéj kenyér, ügy elszakadt ő is a világtól. Szombaton este, amikor Grigorij visszahajtotta a borjúkat áz ökölhöz, Dunyatka a kalyiba előtt köleskását és savanyú szagú verébsóskát főzött. Leült a tűz mellé s amíg az ostornyéllel a nehezen égő, büzlö trágyát piszkálta, megszólalt: — A Grisakin borjának valami baja van. Szólni kéne a gazdának... — Ne lépjek-e el a faluba? — kérdezte Dunyatka látszólag egykedvű hangon. — Hadd csak el. Egyedül nem boldogulok a MIHAIL SOLOHOV: A PÁSZTOR csordával... — és elmosolyodott. — Megúntad itt, mi? — Meg én, Grisa édesem ... Egy hónap ja már a sztyeppén élünk, s ezalatt csak egyszer láttam embert. Mire a nyár letelik, még be.szélni is elfelejtünk ... — Légy türelemmel, Dunya... ősszel a városba megyünk. Ott nekiállunk tanulni s utána ahogy kitanulok, amit kell, visszajövünk ide. Tudományosan fogjuk a földet megművelni... Nagy erre mifelénk a sötétség, alszik a nép... tudatlanok az emberek... könyv kéne __ — Nem vesznek fel minket, ejszen az iskolába... Mi is tudatlanok vagyunk ... — Dehogyis, felvesznek. A télen amíg feljártam a faluba, a sejttitkárnál egy olyan könvyet olvastam, amit Lenin írt. Ott meg van mondva kereken: a proletároknak a hatalmat. 5 a tanulás felöl az áll, hogy azoknak, akik a szegénységből valók, tanulniok kell. I tban a járáshoz a falu milicistája felkeres- I te Grigorijt és tudatta vele, hogy Politov, a sejttitkár másnapra várja. Ahogy megvilágosodott, Grigorij elindult és délre az egyik emelkedésről megpillantotta az ismerős templomtornyot, a szalmával és bádoggal fedett házakat. Alig vonszolta felhólyagozott lábát, beért a piacra. A klubot a papilakban rendezték be. A fiú végighaladt a friss szalmaszagot árasztó új ösvényen és befordult a tágas helyiségbe. A lehúzott zsalugáterek félhomályban tartották a szobát. Politov kezében szekercével az ablaknál állt. Ablakrámát faragóit. — Hallottam, testvér, hallottam — mosolygott, miközben Grigorij felé nyújtotta verejtékes kezét. — Ne félj, rám számíthatsz. Érdeklődtem a járásnál, fiúkat kerestek a vajgyárba, de amint hallottam, már vagy tizenkettővel többet is felvettek, mint amennyire szükség volna ... Járjon csak le a pásztorkodásod, őszire elküldünk iskolába. — Jó, hogy megvan ez az állásom is... a kulákok semmiképpen sem. akartak felfogadni... Komszomolista, aszonták, istentelen, imádság nélkül fogja a csordát őrizni.... — nevetett fáradtan Grigorij. Politov ingujjával leseperte a forgácsot és ráült az ablakfára. Összehunyorított, verejtéktől nedves szemöldökei alól szemlélni kezdte a fiút. Megvékonyodtái, Grisa ... Hogy álsz élelem dolgában ? — Élegetek ... Hallgattak egy sort. — Na, gyerünk át hozzám. Friss olvasnivalót adok neked: a járástól újságokat és könyveket kaptam. — Mára itt maradsz, gyűlés lesz. A fiúk többször kérdezték, merre jár Grisa, hogy s mint van ? Találkozol velük ... Beszámolót tartok a nemzetközi helyzetről... Nálam elszól s holnap visszamész. Rendben van? — Nem maradhatok el éjszakára, Dunyatka nem bír egyedül a csordával. A gyűlésre maradok, de ahogy végetér, indulok, ha mindjárt éjjel is. Jó hűvösség volt Politov pitvarában. —Aszalt alma édes szaga töltötte meg a levegőt, a falakra felaggatott hámok és egyéb lószerszámok lóizzadság szagát árasztották. A sarokban kovászos dézsa állt, mellette sánta lábú ágy. — Éz itt az én fészkem. Benn a házban meleg van. Politov lehajolt: a lepedő alól kihúzott egy kö-- teg régi Pravdát és két könyvet, Grigorij kezébe nyomta, utána előkeresett egy agyonfoltozott zsákot. — Tartsd... Grigorij fogta a zsák száját, de a szeme az újságsorokat falta. A titkár marékkai lisztet mért a zsákba. Amikor félig megtöltötte, jól megrázta, hogy rokkanjon, utána bement a kamrába. Két darab szalonnával jött vissza: ezeket fonnyadt káposztalevelekbe csavarta, berakta a zsákba és megszólalt: — Amikor visszaindulsz, vidd ezt is! Nem viszem én ... — tiltakozott Grigorij. — Hogy-hogy nem viszed? — Nem viszem el... — Műit? — kiáltotta elfehéredve Politov és szemével valósággal felöklözte a fiút. — Na ez aztán elvtárs! Pusztul el az éhségtől, de nem szól. Fogd, vagy vége a barátságnak ... Nem akarom elvenni az utolsót is ... — Utolsó a papnak a papné, — mondta szelídebben Politov, miközben azt figyelte, hogyan kötözi be Grigorij a zsákot. A gyűlés hajnal felé ért véget. Griska szaporán haladt a sztyeppén. Vállát húzta a liszteszsák, véresre sebzett talpa kegyetlenül égett, de ő bátran és jókedvűen lépkedett az ég alján feltűnő hajnalpír felé. egvilágosodott, Dunyatka kilépett a kunyhóból, hogy tűzre való trágyát gyűjtsön. Egyszer csak látja, Grigorij futva jön az akol irányából. Mindjárt bajt sejtett. — Tán csak nincs valami... — Megdöglött a Grisakin borja... s még három másik szomorkodni kezdett. — Kifújta' magát és folytatta. — Indulj, Dunya a faluba. Mondd meg Grisakinnak s a többieknek, jöjjenek rögvest, megbetegedett a jószág. Dunyatka csakhamar útnak indúlt. Éppen akkor ment le az egyik halomról, amikor a távoli kurgán mögül előbukkant a nap. Grigorij tekintetével elkísérte sgy darabon, aztán visszafordult az ablakhoz. A csorda kiment a legelőre, de a beteg borjak nem mozdultak a sövény mellől. Délre kimúlt mind a húrom. Szaladgált Grigorij az akol és a csorda között: még két borjú betegedett meg ... Az egyik a tó mellett, a nedves iszapon rogyott össze: fejét Grisa felé fordította és elnyújtott an bőgött; nedves szemei már üvegesedni kezdtek. Grisa nézte és barnára sült arcán keserű könnyek peregtek lefelé. Napnyugtakor megjött Dunyatka a gazdákkal. Artemocs, a vénember, miközben botjával az egyik megmerevedett borjút bögdöste, megállapította: — Ennek kampec, elvitte a vész .. . Elhull az egész csorda. A döglött borjakat megnyúzták és elásták a tó közelében. Száraz, fekete földből hánytak halmot föléjük. Másnap Dunyatka ismét útban volt a falu felé. Egyszerre hét borjút vert le lábáról a betegség. Búsan teltek a napok. Az akol m.egüresedett. Sivárság vert tanyát Grigorij lelkében is. A százötven borjúból alig maradt ötven. A talyigákon kijövő gazdák megnyúzták az elhullott jószágot, a legelőn mélynek semmiképpen sem mondható gödröket ástak és beléjük hányták a véres dögöket. Utána visszamentek az akolba terelni: a borjúk mintha érezték volna a láthatatlanul közéjük lopakodó vért és halált, szüntelenül bőgtek. Reggelenként, amikor a meg sárgult arcú Griska kinyitotta a nyikorgó kaput, a borjúk elindultak a legelőhely felé, ahová a kiszáradt sírhalmok között visz az út. Rothadó hús szaga, az őrjöngő borjak által felvert por, elnyújtott, tehetetlen állatbőgés és a sztyepp fölött ráérős járással keresztülhaladó, perzselő nap kínozta Grigorijt. , Vadászok érkeztek a faluból. Körüllövöldözték az akolt, hogy elijesszék a vészt okozó rossz szellemet. — A borjúk meg egyre hulltak, nap- ról-napra ritkult a csorda. Griska észrevette, hogy itt-ott fel vannak turkálva az elpusztult borjak gödrei: odébb pedig megkopasztott csontokat talált; a nyugtalan csordának éjjelente nem hagyott békességet a félelem. Időnként vad üvöltés verte föl a csendet és az állatok ide-oda rohangáltak az akolban, törték össze a sövényt. A borjak letaposták a kerítést és csoportokba verődve a kunyhó köré gyűltek. Ott aludtak a tűz mellett, miközben nagyokat sóhajtottak és kérődzték a füvet. Griska nem találta ki, miért mindez, amig egy éjszaka m.orgásra nem ébredt. Menetközben öltötte magára a bekecsét s kiugrott a kunyhóból. A borjak hozzádörgölték a harmattól nedves hátaikat. Megállt a bejáratni, füttyentett a kutyáknak. Feleletül a kígyó szurdok irányából kísérleties, el-elakadó farkasvonitást hallott, mire a halmot körülövező kökénybokrok közül hasonló mély üvöltés válaszolt... Visszament a kunyhóba, meggyújtotta a mécsest. — Hallod, Nyuga? Ezek a sztyeppet betöltő vad hangok csak a csillagok kihunyásával haltak el. Reggelre megérkezett Ignat, a molnár és Mi- hej Nyeszterov. Grigorij a kunyhóban a nadrágját foltozta, amikor az öregek beléptek. Ignat bá levette a sapkáját, és hunyorogva a kunyhó földjén csúszkáló ferde vonalú napsugaraktól, felemelte a karját. Keresztet akart vetni a sarokban függő Lenin képecske felé. De míg idejében észrevette tévedését, keze félúton megállt és gyorsan hátracsúszott: az öreg mérgesen kiköpött. — így ... még csak ikonod sincs ? — Hát ez kicsoda ott a szent helyen? — Lenin. — Innen a baj... Ahol isten nincs, ott a rossz tanyázik. Ettől pusztultak el, szóval a borjucs- káink ... Jaj, kegyelmes megváltónk ... — A borjak azért döglöttek meg, Ignat bácsi, mert nem hívtak állatorvost. — Megvoltunk mi eddig is a te állatorvosod nélkül is ... De okos lettél egyszeriben ... Arra c tisztátalan homlokodra kellett volna gyakrabban keresztet venni. Nem lett volna szükség állatorvosra. A szemeit forgató Mihej Nyeszterov Griskára mordult: — Szedd el onnan azt az aniikrisztust! Miattad, istenkáromló pogánya pusztul el a csorda. Griska alig észrevehetően elsápadt. — Otthon, maguknál, parancsolgassanak ... Mit jár itt a szájuk ... Ö a proletárok vezére. A felpaprikázott Mihej Nyeszterov elvörösödve kiabált: — A fálu ad neked kenyeret! Azt tedd, am\ mondanak ... Ismerjük Mi az üyen jóféléket.. Vigyázz, számot adsz te is rövidesen. Feltették a sapkájukat és kimentek. Még csa azt sem mondták, félkalap. Dunya ijedten nézett a bátyjára. Másnap eljött a faluból Tyihon, a kovács, hog megnézze a borját. Leguggolt a kunyhó mell cigarettára gyújtott és szája szegletében kését nyés, ferde mosollyal beszélni kezdeti: — Kutyaélet a miénk... A régi elnököt lev& tották, most Mihej Nyeszterov veje ül a polcol Azt csinálja a kulákság, amit éppen jónak Iá Tegnap újólag tagosították: ahogy a szegén ember valamilyen jobbacska földhöz jut, mente újrakezdik: új tagosítást rendelnek el. Megír a nyakunkra telepednek a nagygazdák ... Kezt tettek, Griska fiam, minden valamire való föló re. Nekünk csak az agyagos maradt. Ez a hely zet nálunkfelé manapság ... Grogorij éjfélig ült a tűz mellett és a meg sárgult kukorica levelekre szénnel dülöngéz betűket rajzolt. Irt az igaztalan tagosításról < arról, hogy nálunk a csordát pusztító vés: állatorvos helyett lövöldözéssel akarták legyöi ni. Ezekkel a szavakkal adta át a teleírt kukc ricaleveleket Tyihon kovácsnak: — Ha a járás felé visz az utad, kérdezösköd hol nyomtatják a Vörös Igazság újságot. Oi add át ezeket... Jó olvashatóan próbáltam írn csak ügyelj, ne gyűrd össze, nehogy elmázólóó jék a szén ... A kovács vigyázva fogta fekete forradási ujjaival a zizegő kukoricaleveleket és bedugi a kebelébe, a szíve mellé. Búcsuzáskor szomor mosollyal megígérte: — Gyalog vágok neki a járásnak. Hátha oi ráakadok a szovjethatalomra ... Azt a s^zöi ven versztet legyúrom három nap alatt. Og egy hét múlva, ahogy visszatértem, errejővök Komor, esős, őszi napok jártak. Dunyatka már kora reggel bement a falut élelemért. A csorda a domb alatt legelt, Grtgorij vállt vetett daróckaftánjában a nyomban mendegél miközben elgondolkozva morzsolgatott egy fony nyadt bogáncsvirágot. Az ősziesen rövid szürkú let beállta előtt két lovas ereszkedett le a domb oldalon. Cuppogó patája lovaikkal egyenesen Grigor felé vágtattak. A fiú egyikben az elnökre, Miht Nyeszterov vejére, a másikban Ignat molnár fiát ismert. A lovakról szakadt a hab. — Adj'isten, pásztor! — Jóestét. — Hozzád jöttünk ... Ingadozva a nyeregben, a meggémberedett ujj elnök sokáig bajlódott a köpenyével, amíg h gombolta. Előhúzott egy megsárgult újságlapo amelyet lobogtatni kezdett a szél. — Te írtad ezt? Grigorij megpillantotta azokat a táncoló szc vakat a tagosításról, jószágpusztulásról, arm lyeket az ö kukoricaleveleiről nyomtatott ki szerkesztőség. — Gyere velünk! — Hová? — Csak ide, arrébb... Beszédünk van velei — Megvonaglottak az elnök kékes ajkai, nézéi nehéz volt, félelmetes. Grigorij elmosolyodott. — Mondják meg itt... — Azt is meglehet... ha ügy akaród. s i Zsebéből kirántott egy pisztolyt és a fejét ka\ kodó ló kantárszárát szorítva. Grigorij szeméi sziszegte: — Az újságnak firkálsz, te kígyófajzat? — Mit csinálsz? — Azt, hogy miattad ámítanak törvény el Fogsz még áskálódni? Beszélj, kommunista fát; tyú! Meg sem várva a választ, Grigorij összeszor tott szájába lőtt. A pásztor feljajdult és az ágaskodó ló lábáhi rogyott. Görcsös ujjakkal még kitépett pár sz hervadt, vizes füvet, aztán mozdulatlanul marad Ignát molnár fia leugrott a nyeregből, kezévi összekapart egy maréknyi fekete földet és tele tömte a halott fiú vértől habzó száját. zéles a sztyepp, senki eddig fel nem mért S És se szeri, se száma rajta ősvénynek, ú\ nak. Feketébb a szuroknál a sötét őszi é szaka és az eső úgy elsimítja rajta a lópi ta nyomát, hogy még helye sem marad... Fagyos szürkület. Sztyeppi út. Nem nehéz annak a gyaloglás, kinek kezébt nincs más, csak a bot, hátán meg egy darab roz: kenyeret rejtő vászon-tarisznya. Az út szélén halad Dunyatka. Szél tépi a szol nyáját, s mindegyre mellenvágja veszett erejt vei. Körös-körül a homályba boruló, néma puszii Ság. Alkonyodik. Az úttól nem messze dombocska emelkedi Rajta széltől megtépázott tetejű kunyhó. Bizonytalan, tántorgó léptekkel odamegy Di nyatka és arccal ráborul a friss sírhantra. Leszáll az éj. Megy Dunyatka a vasúti állomás irányába ve egyenes úton. Könnyű neki a járás, mert a hátán csüngő tt risznyában nincs más egy darab rozskenyérni egy agyonolvasott könyvnél és bátyja, Grigor kenderingénél. Amikor már színültig telik a szíve bánátit amikor a könnyek égetik a szemét, akkor vak milyen félreeső zúgban előveszi a mosatlan kér deringet, beletemeti az arcát, magába szívja ( ismerős verejtékszagot és úgy marad soká mozdulatlanul.... Fogynak a verszek. A sztyeppi vízmosásokb keserves farkasüvöltés hallatszik. Dunyatka az > szélén halad. A városba 'megy, oda, ahol a szói jethatalom erősödik, s ahol a proletárok tanú nak azért, hogy a jövőben jól eligazgathassák köztársaság dolgait. Ogy, ahogy az Lenin könyvében meg van írvi 1925. (Domonkos Géza fordítás«
